Már egy ideje úton voltunk, amikor csörrent a telefon. Carlisle vezetett, így odaadta nekem, hogy felvegyem.

– Alice az – mondtam, majd a fülemhez emeltem. – Szia!

– Nagy baj van – szólt a lány hangja az eszközből. – Azt hiszem James elcsalta Bellát.

– Hogy mi?!

– A régi iskolátokba... Egy tükrös terembe, ahol régen táncolt.

– Értem. Köszi. Sietünk. – Letettem a telefont, majd Carlislera néztem. – Mondom merre kell mennünk.

Mintha örökké tartott volna, hogy odaérjünk az iskolához. Ahogy kiszálltunk a kocsiból Carlisle olyan gyorsan elszaladt, hogy már csak a hűlt helyét vettem észre. Már sötét volt. Nyeltem egy nagyot, majd elindultam én is az épület belsejébe. Fogalmam sem volt róla, hogy mi várt rám.

Sietve, szinte futva mentem. Szedtem a lábamat. Ahogy közelebb értem egyre hangosabb lett egy üvöltés hangja.

– Bella! – kiáltottam, és rohanni kezdtem.

Amikor beértem a terembe láttam, hogy Edward és Carlisle a földön szenvedő testvérem mellett vannak. A többiek Jameset szedték darabokra.

Gyorsan Bellához léptem. Az erőmmel és a kezemmel arrébb löktem kicsit Edwardot, hogy elférjek.

– El innen vér szopó! – kiabáltam közben. A vállaim nehezek voltak, a fejem ködös lett. Nem igazán tudtam mit tegyek hirtelen a Bella láttán.

Carlisle megfogta a kezem.
– Már tudod hogy kell – mondta.

Erre összeszedtem magam és magabiztosan bólintottam neki egyet. Kezeimbe gyűjtöttem a kellemes zöld fényt, majd a Bellán lévő harapásra fogtam.

A lány kiáltásai lassan abbamaradtak. Kín helyett, béke ült ki az arcára. A karján lévő seb összehúzódott, ő pedig némán, lassan álomba merült.

Fújtam egy nagyot.
– El sem hiszem, hogy sikerült! – jelentettem ki, mire Edward ugrott a nyakamba.

– Megmentetted!

Nehezen, de leszedtem magamról.
– Persze, hisz az ikrem!

Carlisle rátette az egyik vállamra a kezét, majd halványan elmosolyodott.
– Ügyes voltál, Blaze.

Visszamosolyogtam rá.

Emmett lépett mellém.
– Szép volt, kölyök!

– Kölyök? – kérdeztem vissza, de nem reagált rá.

– Nem fog vámpírrá változni? – kérdezte Rosalie.

Carlisle a fejét rázta.
– A varázslat megölte a mérget.

Visszahajoltam Bella fölé és a lábára tettem a kezem.
– Ezt is meggyógyítom.

– Talán – kezdte Edward, majd folytatta – kellene valami indok, amivel bevisszük a kórházba, haza.

– Igen? – Carlislera néztem. Ő helyeselt, így felálltam. – Redben van.

A terv szerint cselekedtünk. Azt a sztorit találtuk ki, hogy Bella leesett a lépcsőn, ki egy ablakon. Edward mentette meg és vitte kórházba.

Nagy hangot kapott a dolog. Még anya is ide utazott miatta. Ő, az "alvó" Edward és én voltunk épp a kórtermében, amikor a nő így szólt nekem:
– Haza fogtok jönni hozzám.

Láttam, ahogy még Edward arca is megrándul egy kicsit.

– Szó sem lehet róla! – jelentettem ki.

– Miért nem? – kérdezte anya.

– Mert már berendezkedtünk itt. Bella is ugyanezt fogja mondani neked.

Csak nézett rám ráncolt szemöldökkel. Pedig tényleg az történt, amit mondtam! Bella felkelt, anya beszélt vele és ő is azt mondta, amit én. Nem akart.

Eltelt pár nap. Végre hazaengedték a tesómat, így tudtunk készülni a bálra. Nos, én nem mentem, mert nem volt párom meg unalmasnak tartottam, de Bella igen. Edwarddal. Alice és én választottunk ki neki egy kék ruhát. Rá akartam venni, hogy vegyen a jó lábára magassarkút, de hajthatatlan volt.

Szóval Bellát elvitte Edward a bálba, apa pedig elment dolgozni.

Egyedül maradtam. Csak a néma nappaliban ülve jöttem rá milyen rég is volt már, hogy senki nem lihegett a nyakamba.

"Egyedül"... Na persze...