A második körnél tartottunk, amikor felbukkantak. Én és Carlisle már találkoztunk velük ezelőtt.

Viktória, James és Laurent voltak azok.

A Cullenék beálltak Bella elé, hogy ne érezzék meg az illatát. Velük szemben megállt a három fős társaság.

– Milyen kellemes – szólalt meg Laurent – ismerős arcokba bukkanni itt.

– Az nem kifejezés – nézett rám James vérszomjas szemekkel.

Elvigyorodtam.
– Nahát, Viktória! Ilyen hamar kinőtt a leégett hajad? Vagy az csak paróka?

– Te kis...! – indult volna meg felém, de ekkor Emmett lépett ki csoportunkból.

– Én nem tenném – figyelmeztette.

Összpontosítottam az erőmet. Ismét a villámokat képzeltem el, mire azok körbefonták lágyan a kezemet.
– Én sem!

Carlisleé lett a szó.
– Mint már mondtam egyszer, titeket itt nem látunk szívesen.

– Szóval – nézett végig a csoporton Laurent – ,ti azok közé a vámpírok közé tartoztok, akik úgy gondolják tartoznak a varázslóknak.

Erre Rosalie mérges hangja reagált.
– Ahogyan ti is, hiszen miattuk mehetünk ki a napfényre!

– Tényleg? – néztem rá, mire Emmett nagy keze visszafordította a fejem a trió felé.

Ekkor a borult ég mellé társult egy eső előtti gyenge, hideg fuvallat. Sajnos ez is elég volt, hogy megérezzék.

Mohón szagoltak bele a levegőbe.
– Van nálatok uzsonna is, jól érzem? – kérdezte James.

Ekkor több tekintett találkozott. Ezek szinte beszélgettek egymással. Ez volt a legrosszabb, ami történhetett.

– Eszetekbe se jusson! – förmedtem rájuk.

– Mi a baj varázsló? – mosolygott Viktória.

James arcán meglepettség jelent meg.
– Néz csak végig rajtuk! Ti testvérek vagytok! Ikrek! – jött rá.

– Menjünk! – szólt nekik Laurent, mire a trió egy gúnyos mosollyal az arcán fordított nekünk hátat. Azt üzenték vele: még nincs vége.

Edward és Bella pánikolni kezdett, majd megindultak a fiú kocsija felé. Sebtében ültek be.

Én csak néztem Carlislera, akik váltott pár szót a többiekkel, majd megragadta a csuklómat és vezetni kezdett a saját autója felé.

– Most mi lesz? – kérdeztem tőle.

– Ülj be! – nyitotta ki nekem az ajtót.

Én az anyósülésre, Esme és Rosalie hátra ült. Emmett nem tudom hova tűnhetett. Carlisle hamar beindította az autót és már úton is voltunk.

A Cullenék házához mentünk. Edwardék egy kicsivel később jelentek meg, ami furcsa volt nekem, hisz előbb indultak el.

A garázsban voltunk, mikor csatlakoztak hozzánk.
– Bella! – léptem oda aggódva a testvéremhez.

– Nem fognak leállni – jelentette ki Carlisle.

– Most mit fogunk tenni? – kérdezte Emmett.

Ezután megbeszéltek egy tervet. Bella Aliceal és Jasperrel mennek. Edward, Emmett és Rosalie megpróbálják közben elterelni őket a rossz irányba. Carlisle, Esme és én itt maradunk és vigyázunk egyrészt rám, másrészt Charliera. Úgy gondolták jobb, ha Bella és én külön válunk, mert akkor ők is úgy tesznek és így könnyebb elbánni velük.

Mindenki elment. Esme is Charlie házához, így Carlisle és én kettesben maradtunk. Amennyire ment a pánik pár perce, olyannyira nyugodt lett a ház falain belül.

– Carlisle – szakítottam meg a csendett, miközben a nappaliban ültünk.

– Igen?

– Mi történne, ha engem megharapna egy vámpír?

– Nem gondolom, hogy lenne bármi hatása rád.

– Akkor – gondolkodtam el – nekem lehetetlen az örök élet?

Rám nézett.
– Nem, nem az.

Felkaptam a fejem.
– Tényleg? Hogy-hogy?

– Azt hiszem még mindig nem éretetted meg teljesen, hogy mit jelent varázslónak lenni.

– Uh... – Nem tudtam erre mit mondjak, de kíváncsivá tett.

– Egy varázsló oldalán van az anyatermészet, az idő, a világ körforgása.

– Szóval...

– Szóval – mondta –, ezekkel az oldaladon csak a megfelelő technika, a megfelelő mágia kell, hogy irányítsd őket.

Felcsillantak a szemeim.
– Oh, értem! Szóval varázsolhatok magamnak fiatalságot!

– Röviden, igen.

– Carlisle.

– Igen?

– Mit gondolsz rólam? Tényleg csak azért segítesz, mert varázsló vagyok? – Úgy döntöttem bátor leszek.

– Az elején tényleg csak annyi volt.

– De?

– De mostmár ismerlek is.

– Milyen vagyok? – kérdeztem rá.

– Naiv – jött a váratlan válasz.

– Naiv? – Majdnem felháborodtam ezen. – Mégis miért lennék az?

– Olyan könnyen megbíztál bennünk. Szörnyek vagyunk, de te egyből ledobtad a bajzsodat előttünk.

Ez a válasz nem tetszett. Nem tudtam pontosan rá tenni a kezemet, hogy miért nem, de egyszerűen felidegesített.
– Csak a ti fejetekben vagytok szörnyek.

Erre nem mondott semmit. Láttam, hogy fel akar állni, ezért gyorsan közelebb ültem hozzá a kanapén.

– Tudtad – kezdtem –, hogy vannak olyan nagyon gazdag emberek, akik annyira kiégnek egy idő után, hogy engedik egymásnak a nyílt kapcsolatot?

– Mire akarsz ezzel célozni?

– A vámpíroknál nincs ilyen? Több száz év, de semmi változás...

– És, ha van?

Közelebb hajoltam.
– Van?