Az ebéd szörnyű volt és nem létező, hisz Bella megjelent Edwarddal és kijelentette, hogy ő már evett. Még ezek után sem töltött semmi időt a családdal. A kis páros elvonult Edward szobájába, majd eltűnt valahova.

Mindennek ellenére én megkostoltam, amit kifőztünk és megdícsértem a séfeket. Próbáltam meggyőzni Carlislet, hogy hadd aludjak ott, de közölte velem, hogy nincsenek ágyaik a házban.

Szóval Emmett hazavitt. Visszatértem a szürke hétköznapokba. Egyik ilyen nap Jacob apja, Billy Black állított be hozzánk egy csomó sörrel. Valami meccset vagy mit akartak nézni apával. Gondoltam, hogy csatlakozok hozzájuk, mikor jött az sms.

Carlisle:
Talán már tudod, hogy Edward meghívta Bellát hozzán a családi baseball játékunkra. Velünk tartasz?

Rögtön pötyögni kezdtem:

Blaze:
Nagyon szívesen!

Ekkor Bella rohant le a lépcsőn.

– Itt van értem Edward! – jelentette ki, ahogy az ajtóhoz ment.

– Várj! – szóltam utána. – Én is megyek!

– Te nem is vagy meghívva!

– Oh, dehogyis nem! – mutattam fel neki a telefonom képernyőjét.

Apa felállt a kanapéról.
– És bemutatod nekem ezt az Edwardot vagy...

Bella zavarba jött. Igazgatni kezdte hajtincseit.
– Hát... sietünk igazából.

Úgy döntöttem segítek rajta, így én is rákezdtem.
– Igazából már most késésben vagyunk és nem akarunk bunkók lenni, szóval... – Vettem a kabátom, közben lökdöstem a lányt finoman ki az ajtón.

– Akkor – szólt utánunk Charlie –, jó szórakozást...!

– Köszi! – Bevágtam az ajtót.

Edward kocsija már ott várt ránk a ház előtt. Futni kezdtem felé, hogy megelőzzem Bellát és előre tudjak ülni. Sikerült is.

– Csá, Edward! – ültem be az anyósülésre.

– Szia, Blaze – pillantott rám nem túl lelkesen.

Bella is beült hátulra.
– Apukád hívta meg – mondta Edwardnak.

– Tudom – indította el a járművet a fiú.

– De ugye most nem fogtok elvonulni? – kérdeztem tőlük.

Edward elmosolyodott.
– Nem. – A visszapillantóba nézett. – Ugye, Bella?

A lány nem válaszolt.

Hamar odaértünk. Nem a Cullenék házához, hanem egy nagy füves térre, amit fák öleltek körbe.

– Carlisle! – kiáltottam a férfi nevét, ahogy kiszálltam a kocsiból. Odarohantam hozzá.

– Szia, Blaze. – A vállamra tette egyik kezét és megsimította.

Emmett hangja szólt közbe.
– Szia neked is, Blaze!

Kínosan intettem.
– Helló mindenki!

– Sziasztok! – köszönt Bella is. – Azt hiszem minjárt esni fog.

– Ez a lényege! A vihar – mondta Alice.

– Bella, te leszel a bíró. – Esme kedvesen mosolygott rá.

– O-oké.

Rosalie felemelte a hangját.
– Akkor mindenki a helyére!

Alice követte.
– Minjárt jön!

– Én nem tudom hogy kell játszani! – közöltem velük túl későn.

A villám torz hangja végigszállt a térben, mire Emmett elütötte a labdát FELÉM! Pánikszerűen kaptam magam elé a kezem. Próbáltam elkapni a labdát. Közben végig a villamlás hangjára gondoltam.

Talán ezért volt, hogy ahogy legyintettem kezemmel egy hatalmas villám szórta szét ágazatait belőle a labda felé. Olyan erővel, olyan gyorsan indult el tőle egy másik irányba. Elrepítette Rosaliet, aki kísérletet tett rá, hogy elkapja.

– Jézusom! – kiáltotta el magá Bella.

Rosalie hamar felállt a földről. Labda a kezében. Leporolta magát.
– Mond, hogy ez véletlen volt! – nézett rám ráncolt szemöldökkel.

Felemeltem magam elé a kezeimet.
– Esküszöm!

– Várjatok! – szólt ismét Bella. – Te tudtad? – kérdezte tőlem.

– Micsodát? – Nem értettem.

– Hogy ők...? Hogy, izé...

– Oh, kérlek – sóhajtott Rosalie. – Már jóval előtted tudta!

– És mik voltak azok, azok... amik kijöttek a kezedből?! – Bella nem tudott lenyugodni.

– Villámok? – neveztem meg őket.

– Az isten szerelmére! – szólt Rosalie ingerülten. – A testvéred egy varázsló! Komolyan fogalmad sem volt róla?!

Carlisle szólt közbe.
– Mindenki nyugodjon le! Úgy tűnik most egy félreértést tisztáztunk egymás között. Azt javaslom használjuk ki az időt és játszunk tovább.

Senki nem mondott semmit. Hallgatás beleegyezés. Hát, mindenki visszállt a játékhoz.

Egyikünk se lett volna olyan nyugodt, ha tudjuk három alak közelít társaságunkhoz. Nem jó szándékkal.