Bella és én ikertestvérek voltunk. Ő volt a visszafogott, introvertált lány iker, aki szeretett olvasni és szürke ruhákban járni. Én voltam a feltűnő, extrovertált fiú iker, aki imádott bulizni és a középpontban lenni. Ellentétek voltunk, de ez sose okozott gondot, épp ellenkezőleg! Kiegészítettük egymást.

Az anyánk összeszedett valami baseball-os pasit, így Bella és én az apánkhoz lettünk száműzve. Pedig én is menni akartam velük világot járni, de Bella ellene volt. Nem akart anya boldogságának útjába állni... és az én boldogságom?

Az út nagyon unalmas volt. Forks egy borús, szürke, hideg város. Utáltam! Még nedves is volt!

Charlie semmit nem változott. A baj csak az, hogy azt hitte mi sem.

– Szia, apa! – köszöntem rá, mikor megláttam.

– Sziasztok! – zárt engem meg Bellát egy szoros ölelésbe.

Ezután váltottunk néhány szót, majd beültünk a rendőrautójába.

– Kapcsoljuk be a szirénát! – hajoltam előre hozzájuk. Én ültem hátul, ők ketten pedig elől.

– Ne! – ellenkezett Bella és rácsapott a kezemre.

– Nem kapcsoljuk be! – jelentette ki Charlie. – Ez nem játék!

Összetettem magam előtt a kezeim.
– Légyszi, légyszi, légyszi...!!

– Blaze! – szólt rám Bella.

Visszadőltem a helyemre.
– Ch...

Egy kereszteződésben álltunk, amikor egy fával megrakott jármű ment el előttünk.

Újra előredőltem.
– Nézzétek egy fasz/állító! – röhögtem a saját béna viccemen.

– Blaze!! – szólt rám ismét Bella. Most hátra is nézett rám, de csak a fejem ráztam, amikor találkozott a tekintetük.

Mit tehettem volna? Ezek ketten olyan kurva unalmasak voltak, hogy már a kocsiból való kiugrást tervezgettem!

Charlie nem szólt semmit a viccemre, ehelyett Bella hajáról kezdett el beszélni.

– Jól megnőtt – mondta.

Arcomba csaptam a kezem. Nem foglalkoztak vele.

Bella udvariasan válaszolt neki.
– Azóta már le lett vágva csak újra megnőtt.

– És az én hajam? – kérdeztem izgatottan, ahogy megfogtam és mutattam neki a barna hajamban lévő egyedüli fehérre festett tincset.

Nem nézett hátra. Azt mondom magamnak mindig lefekvés előtt, hogy ez csak azért volt, mert épp vezetett.

Igaz, üres volt az út... és teljesen egyenes...

– Uhh... – gondolkodott el hangosan – nagyon jó.

A hangjából azt lehetett kivenni, hogy egyáltalán nem érdekelte.

Megsértődve visszadőltem az ülésembe és addig meg sem szólaltam, míg a házunkhoz nem értünk.

Amikor megérkeztünk majd elvitt a szívgörcs. Hogy maradhatott ennyire ugyanilyen?! És a szobáink... ez az ember semmihez nem nyúlt! Megmaradtak a legóim!! Ki fog ma este építeni? Na? Ki? Ki?

HÁT ÉN!

A szobámat nézegettem, mikor beszakadt a lábam alatt az egyik öreg padlólap és az egyensúlyomat veszte jól seggre estem.

– A jó kurva... – fogtam a fájó pontott.

Aztán megpillantottam. A padló alatt nem volt üres. Volt ott valami. Közelebb kúsztam egy lépést, majd leemeltem a törött deszkát a lyukról.

Egy fura tubus és egy feltekert papír látványa fogadott.