Ahogy közeledett a téli szünet vége és a második év kezdete, Katsuki úgy lett egyre idegesebb. Rettegett az osztálytársai, a tanárai reakciójától és félt a médiától is. A stressznek hála minden napja a reggeli rosszulléttel indult, utána pedig nem győzött eleget enni.

Úgy tűnt, az anyja ezt hamar megelégelte, ugyanis hat nappal Újév után, ebéd alatt közölte:

– Mivel jövő héttől iskola, szombatra áthívtam Aizawát és az igazgatót, hogy tisztázzuk velük a helyzetet.

Katsuki kezében megállt a kanál.

– Hogy micsoda?

– Szombat délelőtt átjönnek hozzánk – helyeselt az apja. – Tegnap beszéltem velük. Így egyszerűbb lesz mindent lerendezni, és Nezu ki is állíthatja a szüneteltetési papírodat.

– Ugye tudjátok, hogy négy évre kell az a szünet? – kérdezte Katsuki idegesen. – Amíg óvodába nem kerül, nem hagyom magára a gyereket.

– Gondoltam, drágám – igyekezett nyugtatni Mitsuki. – Eijirot is áthívjuk szombatra. Ma délután is jön, ugye?

– Aha.

*

Ha eddig nem idegeskedett annyit, most már valósággal gyűlölte a helyzetét. Szombat reggel, miután kiöblítette a száját és fogat mosott, dühös szenvedéssel mászott vissza az ágyba.

– Katsu! – hallatszott lentről az apja hangja. – Kelj fel! Másfél óra és itt lesznek.

Katsuki morogva a fejére húzta a takarót, és máris a délutáni alváson járt az esze. Mindkét kezével átölelte még lapos hasát.

– Hogy mit vagyok hajlandó elviselni érted...

Hirtelen szapora léptek zaja hallatszott. Valaki felfele jött a lépcsőn. Katsuki lerúgta magáról a takarót, és az ágy szélére kúszott, hogy az apja lássa, tényleg felkelt. Masaru helyett viszont Eijiro nyitott be hozzá.

– Szia te kis álomszuszék – szinte szökdécselve ment az ágyhoz, és rövid csókot nyomott Katsuki ajkaira. – Hoztam neked virágot, meg sütit a kedvenc cukrászdánkból.

Mióta megtudta, hogy apa lesz, Ei tényleges családtagként viselkedett vele és a szüleivel. A bizonytalansága teljesen elmúlt, határozottan járt-kelt a házban. Örömmel segített ahol tudott, s habár eddig sem volt ritka, most különös gyakorisággal, sőt szinte folyamatosan kényeztetni próbálta Katsukit.

– Öltözz fel, a kaja lent vár. A hányáson már túl vagy?

Katsuki bólintott.

– Akkor nyugodtan megeheted – derült fel Eijiro, és dudorászva elment vázáért.

Mikor egyedül maradt a szobában, Katsuki tekintete az éjjeliszekrényre pakolt bazsarózsákra tévedt. Halványan elmosolyodott, és valamivel több életkedvvel kászálódott ki az ágyból. Mire Eijiro beleállította a friss csokrot a vízbe, ő is nappali ruhát öltött.

– Csinos vagy – dicsérte meg az ingét Ei. – Hogy vagytok?

Pár napja ilyenkor Katsuki az anyja és az apja nevében válaszolt, azóta viszont Eijiro elmondta, hogy rá és a születendő gyermekükre gondolt.

– A szokásos reggeli rosszulléttel. Tegnap voltunk MR vizsgálaton, szóval hamarosan megkapjuk a teljes belső képét annak, hogyan is épült át a szervezetem.

– Én pedig elkezdtem visszakeresni, hogy milyen képesség tehette velünk ezt a csodát. Habár eddig nem találtam semmit.

Eijiro zavartan nevetgélt, miközben megindultak a konyhába.

– Jó reggelt Katsuki – köszönt az anyja, mikor meglátta. Az étkezőasztalnál ült, és a laptopján gépelt valamit.

– 'Reggelt.

Az édes sütemény végleg feloldotta a gyomrában a görcsöt, így Katsuki már egészen jó hangulatban fordult Mitsuki felé.

– Dolgozol?

– Szombaton? Ugyan, dehogy. Az étrendedet próbálom összeszervezni.

– De hát már odaadtam a saját tervem.

– Azt át kell írnom, mert a terhesvitaminjaid nem tűrik a túl sok fehér cukrot.

Katsuki a szemét forgatta.

– Nem cukorbeteg vagyok, hanem terhes!

– És az rosszabb – vágott vissza Mitsuki.

Katsuki morgolódva folytatta az evést. Miután végzett, Eijiro beszámolt arról, hogy az apja a jövő hétvégén hazaérkezik és vasárnap összeülhetnek ebédelni.

– Pompás! – csapta össze a kezeit Mitsuki. – Akkor aznapra várunk titeket.

– Apád tudja már, hogy nagyapa lesz? – kérdezte Masaru.

– Nem, személyesen szeretném neki elmondani, különben nagyon dühös lesz – mondta Eijiro.

Katsuki apja komoran csóválta a fejét.

– Hirtelen haragú ember?

– Nem igazán. Sokkal inkább... racionalista módon dühöng – Eijiron látszott, hogy keresi a megfelelő szavakat a magyarázathoz. – Gyorsan levezeti a mérgét, hogy aztán minél hatékonyabban oldja meg a problémát.

Katsuki látta a jelentőségteljes pillantást, amit a szülei váltottak. Ebből jött rá, hogy az apja már rég megbocsátott Eijironak, és mostanra mindkettőjükért egyformán aggódik. Ez megnyugtatta, ugyanakkor értetlenné is tette. Miért tartanak a Kirishima család fejétől? Ei apja keményen dolgozó, kedves embernek tűnt. Még gratulált is nekik a kapcsolatukhoz. Igaz ami igaz, Katsuki még sosem látta frusztráltnak, ne adj Isten dühösnek a férfit.

*

Aizawa és Nezu pontosan tíz órakor nyomták meg a csengőt. Masaru kabátban és papucsban sietett kaput nyitni, Katsuki pedig kedvetlenül lebattyogott a lépcsőn, nyomában az izgatott Eijiroval.

– Jó napot, sensei! – köszöntek egyszerre, ahogy Aizawa belépett a házba, vállán a U.A. aprócska igazgatójával.

– Kirishima? – hökkent meg a tanáruk. – Hát te meg? Úgy tudtam, csak a Bakugokkal van dolgunk.

– Az ügy Eijirora is tartozik – világosította föl Katsuki.

– Azt hiszem, önt először üdvözöljük az otthonunkban, igazgató úr – vakarta meg a tarkóját Masaru. – Érezze magát otthon!

– Köszönöm szépen, akkor azt is teszem – Nezu leugrott Aizawa válláról és levette aprócska cipőit.

Aizawa is hasonlóképp tett.

– Használhatom a múltkori vendégpapucsom? – mutatott a cipőtartón pihenő fekete darabra.

– Persze, csak tessék. Igazgató úr, sajnos nem hiszem, hogy az ön lábméretére lenne bármink is...

– Nem is gond, a tappancsaim hőtartók – legyintett Nezu. – És ha jól érzem, itt padlófűtés megy.

– Igen. Nos akkor, kerüljenek beljebb.

A nappaliban Mitsuki várta őket. Nezuval bemutatkoztak egymásnak egy kézfogás kíséretében, s miután mindenki helyet foglalt, megkérdezte:

– Teát, esetleg egy kávét?

– Egy csésze teát szívesen elfogadok – bólogatott Nezu.

– Én nem kérek semmit.

Miután Nezu megkapta a meleg, eperillatú italt, Mitsuki is letelepedett a kanapéra, a férje pedig belekezdett a felvezetésbe.

– Nem akartuk önöket épp a szünetben zavarni, viszont a családunkban rendkívüli helyzet áll fenn pár hete, és a következményeket az iskolával is egyeztetnünk kell.

– Most már tényleg kíváncsi vagyok, mi lehet az.

Mitsuki nagyot sóhajtott.

– Katsuki szakorvosi elrendelésre csak további egy hónapig folytathatja a tanulmányait.

Aizawa két szemöldöke találkozott az orra fölött, úgy összeráncolta a homlokát.

– Láthatnánk a hivatalos papírt? – kérdezte Nezu, és előre hajolt ültében. – Esetleg valami komoly műtét áll a háttérben?

– Várandós vagyok – bökte ki Katsuki. Az anyja a szemét forgatta, és olyasmit morgott, hogy "Ezt az egyet apádtól örökölted.", ő azonban a két pedagógusra nézett, várva a reakciót.

– Oh – szólt végül meglepetten Nezu. – Szóval ezért...

Mitsuki a dohányzóasztalra tette az igazolásokat és a felmentést, valamint az ultrahangképet és a hozzácsatolt iratokat. Aizawa azonban mindet figyelmen kívül hagyta. Katsukira meredt, az arckifejezéséből ítélve pedig a keringés is irányt váltott az ereiben. Nezu a fejét csóválva felvette a papírokat, és egyesével átolvasta őket. Ei megszorította Katsuki kezét és félve Aizawa felé pislogott.

– Sensei...?

Aizawa úgy tűnt, teljes mértékben sokkot kapott. Szemrebbenés nélkül, mozdulatlanul ült. Szája csukva volt, ajkait összepréselte. Végtelennek tűnő idő múlva vett egy nagy levegőt, és rekedten kipréselte magából:

– Ezt ismételjétek meg.

Eijiro nagyot nyelt.

– Nekem és Eijironak gyerekünk fog születni – mondta el még egyszer Katsuki. – Nyár vége felé.

Aizawa erre előrehajolt, és a térdén megtámaszkodva a hajába markolt.

– Hogyan? – suttogta. – Mégis... hogyan? Melyikőtöknek van ilyen mellékképessége, amiről nem szólt nekünk?

– Egyikünknek sem – rázta a fejét Ei. – Valószínűleg Katsukit találhatta el egy ilyen képesség, ami miatt átépült az egész szervezete. Így volt képes teherbe esni, és így lesz képes szülni. Mind azt hittük, hogy számunkra a vér szerinti gyerek lehetetlen.

Aizawa tikkelő szemekkel próbált feléjük nézni.

– Nincs jogom beleszólni, hogy mit tegyetek ezzel... de biztos, hogy be akarod rekeszteni a tanulmányaid?

Az osztályfőnöke elharapta a mondat végi hangsúlyt, mivel rájött, hogy túlságosan beleártotta magát a témába.

– Meg fogom tartani – ahogy felállt a kanapéról, Katsuki egy Aizawa fölé magasodó ragadozónak tűnt, ami egyben le akarja harapni a fejét. – Magának ehhez annyi köze van, hogy nem fogok többé az osztályába járni, az igazgató pedig megőrzi az iskolával való jogviszonyomat, amíg a gyerekünk el nem éri az óvodáskort. Világos voltam?

Aizawa felsóhajtott.

– Igen. Azonban én arról beszélek, hogy rengeteg női hős pont a szülés miatt vonult vissza végleg. Nem a gyerekük miatt, hanem a képességük és a testük megváltozása miatt, amit a fiuk vagy lányuk hozott magával. És ez egy erre nem alkalmas testben nem tudom, milyen károkat fog tenni. Bakugo, én arról beszélek, hogy nagyban fennáll az örökös visszavonulásod lehetősége.

Katsuki erre összerezzent, de továbbra is tartotta magát.

– Akkor a gyerekem anyja leszek, és keresek másfajta állást – jelentette ki. – Más választásom nincs, és ha ez az ára annak, hogy ne kelljen elveszítenem egy soha vissza nem térő lehetőséget, akkor borravalót is adok.

Nezu komoly tekintettel végigmérte őt.

– Határozottnak tűnsz, Bakugo-kun – mosolyodott el végül. – Természetesen kiállítom a papírokat, de mivel kiskorú vagy, a szüleid aláírása kell hozzá. Az iskola első napján, az utolsó órád után várlak titeket az irodámban.

– Nagyon köszönöm! – hajolt meg előtte Katsuki.

– Katsuki, ne hajolgass! – csattant fel az anyja. – És igen, nagyon szépen köszönjük! – pattant fel, és Masaruval együtt szintén meghajoltak.

– Miért ne hajolgassak, ha te is ezt teszed?!

– Mert benned még mindig van egy kölyök!

– Korántsem akadályoz!

– Ne feleselj velem!

– Te meg ne baszogass!

Eijiro szemszöge:

Mitsuki és Katsuki elképesztő hangerővel estek egymásnak. Masaru szokás szerint megadva magát hátradőlt ültében, Eijiro pedig lassan kifújta a levegőt, és Aizawára nézett. Legnagyobb meglepetésére osztályfőnöke lemosolyodott.

– Azt azért jó látni, hogy drasztikus változásokat ez sem tud nálatok okozni – szavait Eijironak címezte, de Masaru is elnevette magát. – Te ugye továbbra is járni fogsz az osztályomba?

– I-Igen, persze – mondta Eijiro.

– Akkor csak egyetlen remek diákomnak kell búcsút intenem – Aizawa gyorsan megdörzsölte a szemét. – Fenébe, már megint kiszáradt.

A hatás kedvéért előkotorta a szemcseppjét. Eijirot megnyugtatta, hogy az iskolánál nem ütköztek ellenállásba. Már csak Aizawa kisebbfajta gyászán és az osztálytársaikon kellett túljutniuk. Eijiro leginkább a titok megtartásától félt. Ha a közmédia bármit megtud, Katsuki élete összeomolhat. A sajátjáról, a szüleikéről nem is beszélve.