Habár előre felhívták, Eijiro mégis izgult, mikor Katsuki a szüleit is magával hozta az otthonába. Édesanyja majdhogynem szívrohamot kapott, mikor szólt neki, hogy a Bakugo família délután szeretne átjönni hozzájuk.

A szilveszteri és a karácsonyi díszítés egyszerre tette áthatolhatatlan kavalkáddá a házat. Mindenhol szaloncukor, ajándékpapírhalmok és fenyőtű hevert, amit nem tudtak pár óra alatt eltüntetni, hiszen amíg Eijiro a szobáját próbálta ráncba szedni, húgai, Yuka és Oishi folyamatosan bontották a rendet.

– Ei, könyörgöm mondd, hogy a szobád valamennyire tiszta lett – suttogta riadtan az anyja, ahogy a konyhaablakon kikukucskálva megpillantotta a panel előtti parkolón átvágó családot.

– Igen, minden rendben van, és be is zártam, hogy a lányok ne tudjanak bemenni – vágta magát vigyázzba Eijiro.

– Bezártad?! – csattant fel Oishi. – Hogy ne menjünk be...? Miért?!

Egy négy éves elemi sértettségével kezdett el hisztériázni, és zokogva a padlóra borult.

– Hogy ne... hogy... nem tudom – próbálta megnyugtatni Yuka, de fogalma sem volt, mit mondhatna két évvel fiatalabb húgának. Végül tanácstalanul az anyja felé fordult.

– Miért zárta be? – kérdezte értetlenül.

– Hogy a sok kosz, ami itt kint van, ne tudjon bemenni hozzá – magyarázta Kirishima Maiko.

– Oh... Hallod, Oi, csak a koszt tiltotta ki, nem téged!

Erre a kislány felemelte a konyhapadlóról a fejét, és szipogva felült.

– Nem engem?

– Nem.

– Akkor... akkor jó... – Osihi vöröslő arca valamennyire felderült.

– Hála égnek – sóhajtott Maiko. – Gyere csillagom, kifújjuk az orrodat.

A következő pillanatban Eijiroval együtt összerezzentek; megszólalt a csengő.

– Megyek érte! – kiáltotta Ei, és az előszobába botladozott a kaputelefonhoz.

– Kirishima lakás – szólt bele a kagylóba.

– Szia Ei.

– Katsuki! Azonnal nyitom!

Nyugtalanul toporogva várta, hogy kopogjanak, a kémlelőnyíláson többször is kipillantott. Mikor végre meghallotta a liftajtó nyitódását, hevesen kitárta az ajtót.

– Szia, Katsu! Jó napot, Bakugo-san... – a mondatot elharapta, amint a tekintete találkozott Bakugo Masaruéval.

– Neked is szép napot, drágám! – mosolygott rá Katsuki anyja, és a férjétől eltérően vígan, ruganyosan lépett be a lakásba.

Masaru ezzel ellentétében sötét pillantásokat küldött felé, s Eijiro biztos volt benne, ha a tekintettel ölni lehetne, ő már rég nem lenne az élők sorában. Katsuki a fejét lehajtva követte szüleit.

Ei nem tudta mire vélni a viselkedésüket, egyedül Mitsuki volt valamennyire önmaga.

– Nahát, sziasztok lányok! – nevetett Yuka és Oishi párosára, akik egymást löködve igyekeztek elbújni az anyjuk mögött. – Jó napot, Kirishima-san!

– Jó napot! – Maiko sápadtan nézett a Bakugokra. – Érezzék magukat otthon! Elnézést a kupleráj miatt, nem számítottunk ilyen hirtelen vendégekre... Mi a látogatásuk célja?

– Ahhoz először le kéne ülnünk – mosolygott továbbra is Mitsuki, s Eijironak egyre rosszabb előérzete támadt. Miért van itt az egész Bakugo család?

Maiko villámgyorsan szabaddá tette a kanapét, hogy le tudjanak ülni, magának és Eijironak pedig hozott egy-egy széket a konyhából. A lányait elküldte játszani, akik végül dühösen, de elvonultak a szobájukba.

Mikor végre mindenki leült, Katsuki nyomban vett egyet a komódra kikészített mézeskalácsokból.

– Karácsonykor édesszájú vagy? – kuncogott Eijiro, próbálva oldani a feszült hangulatot.

– A múlt hét előtti hétig sose voltam az – morogta teli szájjal Bakugo, és a kanapén hátradőlve, lehunyt szemmel majszolta az édességet.

– Hogy mi...?

– Figyelj, Eijiro – dőlt előre Mitsuki. – Fontos dolog miatt vagyunk itt, amit anyukádnak és apukádnak is tudnia kell.

– A férjem csak a következő hónapban jön haza, mivel távolról dolgozik – mentegetőzött Maiko. – Remélem, ez nem gond.

– Nem, egyelőre elég, ha legalább maga tud róla, hogy a fia felcsinálta a miénket – mordult fel Masaru, s a szeme Eijirora villant.

Erre a nappaliban néma csend lett. Mitsuki nagy levegőt véve megdörzsölte az orrát, és mérgesen a férjére pillantott. Valószínűleg ezt a bejelentést nem így tervezte. Katsuki szégyenkezve a térdeire meredt; karba font kezei megfeszültek. Maiko és Eijiro kővé dermedten néztek Bakugoékra.

– Hogyan...? – az anyja találta meg elsőként a nyelvét, ám ő sem tudott értelmes reakciót kicsiholni magából.

– Minden bizonnyal egy képesség áll a háttérben, mert Katsuki sosem rendelkezett a férfi léte ellenére is működő termékenységgel – magyarázta Mitsuki. – Az összes bizonyíték nálunk van, melyekkel igazolhatjuk, hogy tényleg gyereket vár. S mivel eddig csakis Eijiroval került olyan viszonyba, feltételezhetjük, hogy ő a magzat apja.

Eijiro döbbenten Katsukira pillantott. A fiú egy másodpercre viszonozta a tekintetét, ám gyorsan odébb nézett. Beleharapott az ajkába, lába nyugtalanul megrándult.

Mitsuki eközben elővett a táskájából egy nagyobbfajta borítékot, és a benne lévő papírokat a komódra helyezte. Legfelül, egy beutalóra hasonlító papírlap tetején fekete-fehér, maszatos fényképről csillantak vissza a karácsonyfa színes fényfüzérének foltjai.

Maiko, mint akibe villám csapott, a kis kép után kapott, és egészen közel emelte vörös szemeihez.

– Biztos... biztos, hogy nem tévedés? – a hangja bizonytalanul elcsuklott. Tekintete ide-oda cikázott a papíron, mintha hibát keresne rajta.

– Először mi is ezt hittük, Katsuki, az orvos, mindenki... – sóhajtotta Mitsuki. – Azonban nem. A mi Katsukink száz százalékig gyermeket vár.  Az Eijiroval közös gyermeküket.

Ei sípolva levegő után kapott. Kezdett ténylegesen sokkot kapni. Nem merte elhinni. Hiszen ez lehetetlen! Nem igaz! Ilyen nem történik meg! Nincs rá esély...

Remegő kézzel nyúlt az anyja felé, aki átadta neki a képet. A képen a furcsa, zavaros sötétben egy alaktalan, piciny, szürke folt lebegett. Éppen hogy ki lehetett venni. Ahogy ránézett, valamiért rögtön elhitte Mitsuki minden szavát.

Fogalma sem volt, mit lát pontosan. Azt sem tudta, innentől hogyan lesz tovább.

– Ez... ez az én...

Ahogy Katsukira nézett, kibuggyantak a könnyei. Szerelme végre nem fordította el a fejét, egyenesen a szemébe nézve aprót bólintott.

– Nem tudom, hogyan, de...

Katsuki nem tudta befejezni, mert Eijiro hangosan bőgni kezdett. Gyorsan letette az ultrahang fotót az asztalra, nehogy összekoszolja. Tenyerébe temette az arcát, s hatalmas krokodilkönnyeket hullatva zokogott örömében és rémületében.

– Ei-chan! – a húgai is előjöttek a hangra, és riadtan köré gyűltek, hogy lássák, mi történt vele.

– Megütötted magad? – kérdezte Yuka, és tetőtől talpig végigmérte őt, hátha talál rajta egy sebet vagy zúzódást.

Oishi körbejárta a széket, majd széttárta a karjait.

– Nem tudom. De Ei-chan, te még sose sírtál! Mi történt?! Mondd eeeel!

Eijiro azonban egy hangot sem bírt kinyögni, továbbra is az egereket itatta.

– Lányok, gyertek ide... – intette magához a kicsiket Maiko.

– Anya, mi van Eivel?

– Tudjátok... – édesanyjuk kérdőn Katsukira nézett, aki beleegyezően bólogatott.

– Nyugodtan elmondhatja, elvégre meg szeretném tartani.

Erre Eijiro szinte már vonyítva tovább növelte a hangerőt, és a szobájába menekült, hogy legalább az anyja szóhoz jusson.

Katsuki szemszöge:

Hallotta az ajtócsapódást, s Eijiro hangja innentől mintha hangtompítón keresztül érkezett volna hozzájuk. Idegesen rágta az ajkát, nem számított tőle ilyen heves kiborulásra. Azonban haladásnak számított legalább az, hogy a Kirishimák felfogták a hihetetlen helyzetet.

– Figyeljetek, lányok – mondta lassan, remegő hangon Kirishima-san. – Eijiro azért sír, mert nagyon örül, de egyben meg ijedt egy kicsit. Váratlan helyzet állt elő, amire egyikőnk sem számított soha az életben.

– Katsu-chan beteg lett? – mutatott a fiatalabb lány Katsukira. Fekete frufruja alól gyanakodva nézett rá. – Ei-chan ezért szomorú? El fogjuk kapni?

– Nem, nem lett beteg. Ez egy kicsit más...

– Hát akkor?

– Katsukinak és Eijironak kisbabája fog születni.

Oshi és Yuka egy pillanatra megdermedtek. Végül Yuka szólalt meg.

– Honnan tudjátok? Katsu-chan mondta?

– Igen.

– Honnan tudod? – fordult Yuka Katsuki felé.

– Elmentem orvoshoz, és ő megvizsgált – Katsuki próbálta leegyszerűsíteni a két gyerek számára a dolgot. – Innét tudom, hogy lesz egy kisbabám.

Yuka és Oishi tátott szájjal meredtek rá.

– Van egy baba... a hasadban? – bökte ki a kérdést Yuka.

– Igen.

– Megetted?! – kiáltott fel Oishi, és a szája elé kapta a kezét.

– Nem, nem ettem meg...

– Akkor meg? Hogy került oda? – Oishi Katsukihoz szaladt, és főorvosi szakértelemmel a pulóverére meredt. – Nem látom.

– Mert még kicsi. Hamarosan majd jobban fog látszódni –tette hasára a kezét Katsuki.

– És mikor fog kijönni? – kérdezősködött tovább a kislány. – Látni akarom! Kisfiú lesz?

– Azt még nem tudjuk, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány – mosolygott rá Mitsuki. – Jövő ősz elején fog megszületni.

Yuka csillogó szemmel nézett az anyjára.

– Ez azt jelenti, hogy Ei-chan apuka lesz? Te pedig nagymama?

Erre Maiko is elsírta magát.

– Igen, drágám. Ti pedig Oishival nagynénik lesztek.

– Anya! Ne sírj már te is!

– Bocsánat, de ez annyira... váratlan és...

Mitsuki felállt, és odament hozzá. Csitítóan megveregette sorstársa vállát, mire Maiko felpattant a székről, és szorosan átölelte őt. A lányai értetlenül figyelték a kiborulását.

– Annyira sajnálom! Nem is tudom, mit mondjak, vagy hogyan lesz tovább... és hogy meg szeretnéd tartani... – itt könnyes szemmel Katsukira nézett. – Menj gyorsan Ei után, mielőtt valami őrültséget kezd hinni magáról... szent egek... ezért úgy eltángálom...

Maiko sípolva szedte a levegőt, mire sietve a nadrágzsebében kezdett kotorászni. Előkapta a rohamoldóját, és egy pillanatra elengedte Mitsukit, hogy rendesen inhalálhasson.

– Majd átnyújtom a kést – morogta Masaru, mire Katsuki bokán rúgta az apját.

– Tényleg megnézem, mi van Eivel – mondta, és kisomfordált a nappaliból.

Átvágott a kis előtéren, és a lányok ajtaja melletti szobát célozta meg. Járt már a Kirishima rezidencián, ismerte Eijiro húgait és anyját. Még az apjával is találkozott egyszer, aki – mivel Kínában dolgozott – havonta csak egyszer jött haza. Kedves, vidám család, akik a keményen dolgozó édesapának hála teljes boldogságban éltek egy, Dekuéhoz hasonlító lakásban. Kirishima Maiko vállalta a gyerekek nevelését és az otthonuk rendben tartását.

Mivel a nő súlyos perzisztáló asztmával küzdött gyermekkora óta, nehezen bírt volna bármilyen munkahelyi levegőt vagy stresszt. A gyermekeit azonban nagyon szerette, így maradt főállású anyának, ami teljesen elégedetté tette magával és az életével szemben is. A betegségét látszólag csupán Yuka örökölte, sokkal kíméletesebb formában.

Katsuki halkan kopogott Eijiro ajtaján. Nem kapott választ, de nem is nagyon érdekelte. Eit nem olyannak ismerte, aki elmenekülne bármi elől. Benyitott, s barátját az ágyán ülve találta, tekintélyes mennyiségű koszos zsebkendővel körbevéve. Eijironak finoman szólva taknya nyála egybefolyt, és hüppögve törölgette a szemét.

Mikor Katsuki becsukta maga után az ajtót, hatalmasat szipogva felnézett. Ahogy meglátta a látogatót, szája remegni kezdett, és sírva-nyüszítve megszólalt:

– Tényleg... tényleg meg szeretnéd tartani?

– Igen – mondta határozottnak szánt hangon Katsuki. – Baj van vele?

– Mégis hogy lenne?! – csattant fel Ei. – Csak hát... tudod... ez rengeteg munka lesz. És felelősség. És kín. Főleg neked.

– Tudom – sóhajtott fel Katsuki. Leült élete szerelme mellé, odébb söpörve a taknyos zsepiket. – De... nem vagyok képes elvetetni. Még akkor sem, ha miatta nem leszek hős.

Eijiro közelebb csúszott hozzá, és lágyan átölelte. Karjai végigcsúsztak Katsuki karjain, a feje pedig Katsuki hasánál állapodott meg.

– Itt van... – motyogta áhítatosan. – A gyereked. A gyerekem. A gyermekünk.

Katsukinak a torkán akadt a szó. Még sosem látta Eit ennyire kifordulni magából.

– Apuka leszek...?

– Ezt most kérdezed?

– Nem tudom. Igen. Nem. Apuka leszek. Te meg anyuka.

– Férfi vagyok, én is apa lesze-

– Shh – Eijiro felegyenesedett, mutatóujját pedig Katsuki ajkaira nyomta. – Anyuka leszel.

Azzal engedélyt nem várva magához szorította, és szenvedélyesen megcsókolta őt. Katsuki ujjai pókokként szaladtak végig Eijiro hátán, ahogy viszonozta az érintését.

Nem tudták meddig maradtak így, egyszerűen túl szép volt az egész. Heves reakció, ettől függetlenül viszont teljes megértés és öröm fogadta azt a csöpp életet, amit egyikük sem várt.

– Mézeskalács ízed van – suttogta vigyorogva Eijiro, ahogy elváltak egymástól.

– Barom!

A megbizonyosodás óta most először Katsuki végre képes volt úgy hinni, hogy a szituáció nem is olyan borzalmas, és ők ketten, mint egy pár, mint egy család – ki tudják hozni belőle a legjobbat.