Az engedély megszerzése óta Katsuki egyre gyakrabban és egyre furábban érzete magát. Reggelente olyan iszonyatos hányingerrel kelt, hogy az első pár napban betegségre gyanakodott.

Ám valahányszor a vécé fölött térdelve indította a napját, a probléma az első óra elejére mindig nyomtalanul eltűnt. A reggelit többször kihagyta emiatt, ezután persze az éhség kezdte ki az idegeit.

Feltűnt neki, hogy sokkal fáradékonyabbá vált; az edzéseken nem tudott teljes erőbedobással küzdeni, órák alatt többször is csak a semmibe révedt. A hirtelen jövő éhségek, az, hogy este nyolckor úgy dőlt be az ágyba, mint aki lefutotta a maratont, és Eijiro aggódása végtelenül felhúzták az idegeit.

Aizawa egyszer még a tanáriba is behívta.

– Bakugo, az elmúlt hétben feltűnt, hogy nem vagy a legjobb formában - mondta puhatolózva a tanár. - Van ennek valami olyan oka, amiről tudnom kéne?

– Nem, nincs - mondta őszintén Katsuki. – Mostanság csak... kimerült vagyok és kész.

– Értem - bólintott Aizawa. – Nos, jövő héttől úgyis téli szünet. Azalatt pihend ki magad.

– Persze - válaszolt gépiesen. – Nem kell aggódni sensei, teljesen jól vagyok.

*

Karácsonykor jött rá; a dolog komolyabb, mint hitte. Vacsora alatt amint szedett magának a csirkéből, kedvetlenül eltolta maga elől a tányért.

– Mi bajod van Katsuki? – pillantott felé az anyja. – Extra chilis, ahogy szereted.

– Nem tudom... valahogy nem kívánom – húzta fel az orrát.

– Fiam, beteg vagy? – nézett rá aggódva az apja. – Életemben most először látom, hogy visszautasítasz valami csípőset.

– Tudod mikor utasítod vissza! – csattant fel Mitsuki. – Egész nap a konyhában güriztem azért, hogy most ne rendeljük a csirkét, erre te azt mondod, hogy nem kéred?! Legalább a minimális tiszteletet add meg annak, aki felnevelt téged, és edd meg amit főz!

– Nem. Bírom. Megenni – tagolta lassan Katsuki. – Inkább eszek tortát.

Akkor is tisztán hallotta Mitsuki hangját, mikor kiment a konyhába a süteményért:

– Baszki drágám, ez tényleg beteg.

Még aznap este Katsuki leült a számítógép elé, és rákeresett az egyszerű, majd a képességek által okozott betegségekre. Fájt a feje, mire átnyálazta az összes használhatónak vélt listát, tanulmányt és dokumentumot, de nem talált semmi használhatót. A tünetegyüttese sehol sem volt fellelhető. Végül rálelt egy oldalra, amiben segítséget remélhetett.

A program kiadta az összes létező betegség szimptómáját, amik közül neki csak ki kellett választania a sajátjait. Ezután rányomott a "keresés" ikonra, és a rendszer a megjelölt panaszok alapján listázta azokat a nyavalyákat, amiket elkaphatott.

Csakhogy a képernyőn felvillanó első és legvalószínűbb lehetőség láttán értetlenül pislogni kezdett, majd szabályosan elsápadt.

*

Másnap még ünnepnap volt, így bőven jutott ideje gondolkodni. Volt is min.

Az elsődleges és legfontosabb megvitatni való magával természetesen a kérdés volt: Lehetséges ez? És ha igen, mégis hogyan?

A kezébe temette az arcát, úgy nyúlt végig az ágyán. Ez egy vicc. Egy kibaszott vicc.

Felmerült az is, hogy talán influenzás, de ott nem volt a tünetek között az erőteljes hangulatingadozás és a hirtelen ízlésváltozás.

A hitetlenség és a rémület vékony határmezsgyéjén vergődött, és fogalma sem volt, mit is kéne tennie. Hogy minek higgyen. A józan paraszti ész és a furcsa, érthetetlen ösztön, ami a lehetőség mellett tette le a voksát, valóságos világháborút vívtak a fejében. Nem lehet igaz... de mi van, ha mégis? Sosem érzett ilyet egyetlen betegségénél sem, mostanában nem keveredett harcba átutaló képességű személlyel, és az a több száz internetes fórum sem tévedhet egytől egyig. Persze ettől még lehet az, hogy csak ő reagálja túl, nincs is semmi baja, és bolhából csinál elefántot.

Végül úgy döntött, üsse kő, a biztonság kedvéért leellenőrzi a dolgot. Egy pillanatig sem mert arra gondolni, hogy ez lehetséges; de fő a biztonság.

A következő hétköznap belefogott a hadműveletbe. Vonatra szállt, és bármennyire akart ezerszer visszafordulni, nem tette meg. Hiába győzködte magát a dolog valószerűtlenségét illetően, mire megindult hazafelé, valósággal rettegett.

A keze remegett, görcsösen szorította a táskáját. Kiverte a víz, tekintete ide-oda cikázott a metrón. Mintha mindenki tekintete rátapadt volna. Pedig honnan is tudnák... pont ezért ment el egyenesen egy másik városba. Nem kockáztathatta meg, hogy bárki ismerős meglássa. Az eladó a kisboltban biztatóan rámosolygott, mikor fizetett; az is sok volt az idegeinek.

Katsuki alig várta, hogy hazaérjen. A szíve úgy vert, mintha egész nap kávét ivott volna, pedig a biztonság kedvéért már vagy egy hete nem vitt be koffeint a szervezetébe.

Mikor végre belépett a házba, valósággal megkönnyebbült. Benézett minden helyiségbe, és miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül van otthon, bezárkózott a fürdőszobába.

Reszkető kézzel bontotta ki a terhességi teszt dobozát.

- Hogy lehetek ekkora barom... - motyogta a három kis pálcikára meredve.

Nagyot sóhajtott, és letépte a műanyag borítást az elsőről.

Eijiro szemszöge:

Vidáman dudorászott, miközben kikereste Katsuki nevét a névjegyzékből.

A telefon kicsöngött, ő pedig türelmesen várt.

- Ei? - az ötödik csengés után a szőke végre felvette.

– Szia Katsuki! Holnap nem lenne kedved átjönni hozzánk? Anya egy csomó karácsonyi sütit sütött, és egyedül nem bírunk el vele – nevetett. – Van egy adag csípős, ha csak olyat kérsz, és nem tudom mennyire van hozzá kedved, de elmehetnénk megnézni a városi fényeket is.

– Figyelj, Ei – Katsuki hangján rögtön hallotta, hogy valami nincs rendben. – A holnap nem jó, mert... mert dolgom van.

– Katsu, tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz. Orvoshoz mész? Még mindig nem érzed jól magad?

– Valami olyasmi... majd szólok, ha végeztem, és megbeszélhetünk egy másik alkalmat.

– Azért szólj, ha nagyon beteg vagy. Akkor átmegyek, és viszek kaját.

– Rendben... köszönöm, hogy ennyire törődsz velem – motyogta Katsuki.

– Ez természetes – mosolyodott el. – Akkor nem zavarlak tovább. Pihenj sokat, és üdvözlöm a szüleidet!

– Átadom. Akkor szia...

– Szia!

Mikor letette az éjjeliszekrényre a telefont, Ei bizonytalanul lehuppant a székére.

Katsuki titkolna előle valamit? Nagyon beteg? Vagy más lehet a baja?

Megrázta a fejét, és mérgesen mondta magának:

– Ne légy ilyen bizalmatlan! Katsuki sosem titkolna előlem semmit!

Legalábbis nagyon bízott ebben.

Katsuki szemszöge:

– Jó napot kívánok, kérlek, foglalj helyet – intett neki az orvos. – A kedvesed hol van?

– Ő nem jött el – válaszolt lassan.

– Gondolom tudod, hogy így nem vagyok képes vizsgálatot végezni – hökkent meg a férfi. – Megértem, hogy mivel fiatal vagy, reggeli időpontot kértél, hogy ne érezzétek magatokat kényelmetlenül, de a hölgynek mindenképp el kell jönnie.

Katsuki nagyot sóhajtott.

– Nincs semmilyen ,,hölgy" a dologban. Az a helyzet, hogy rólam van szó...

Az orvos szeme elkerekedett.

– Rólad?

– Igen. Utánanéztem rendesen, és a tizenegy felsorolt tünet közül nyolc darab már hetek óta kikészít.

– Biztos vagy benne, hogy nincs tévedés, képesség okozta illúzió, képzelgés, félrevezetés nem történt?

– Nem. Vettem ilyen vackot is – Katsuki elővette a táskájából a teszteket –, és eszerint is igaz az hogy... hogy...

Az orvos megdermedt egy pillanatra, majd lassan felállt az asztala mellől.

– Rendben, ha ennyire biztos vagy benne...

– Nem vagyok benne biztos, pont azért jöttem el ide.

– Ha a gyanú bizonyosságot nyer, akkor is járnod kell hozzám – figyelmeztette a férfi, és a vizsgálóasztal felé intett. – Nos akkor, kérlek, feküdj fel ide, és húzd fel a pólódat.

Katsuki engedelmeskedett. Az orvos hátratűrte a szemébe lógó fekete hajtincseket, majd egy kellemetlenül hideg, furcsa zselével kente végig a hasát.

– Ne félj, nem tesz kárt a bőrben – nyugtatta meg, azzal egy ismeretlen szerkezetet helyezett a hasára, amit folyamatosan ide-oda húzogatott. Katsukit a pénztárak vonalkód leolvasó eszközeire emlékeztette, csupán ez a vacak valamilyen képet közvetített a mellette lévő monitornak.

Azon fekete-fehér foltok ugráltak, ezerrel ment a hangyafoci, és ő egy kukkot sem értett belőle. Hála égnek az orvos igen, ugyanis barna szeme először értőn, majd döbbenten meredt a képernyőre. Katsuki nem vélte jó jelnek, hogy a férfi szögletes, markáns arca egy pillanat alatt halott sápadttá válik, majd az állkapcsa is remegni kezd. A legrosszabb pedig csak ezután jött:

– Nos... – köszörülte meg a torkát a férfi. – Úgy tűnik, hogy nagymértékű mutáció zajlott le a szervezetedben nemrég, de ehhez egy áthatóbb vizsgálatra is szükség lesz. Jelenleg nem tudok pontos adatokat adni arról, hogy a csontozatot és az érrendszert érte-e valami változás. Írok egy beutalót a legközelebbi egyetem kórházába, ők foglalkoznak képességbehatású terhességekkel...

– Várjon! – ült fel Katsuki, alaposan összekoszolva a pólóját a zselével. Ez érdekelte most a legkevésbé. – Akkor én...

– Igen, a jelek szerint egészséges méhvel rendelkezel, és várandós vagy – csóválta a fejét az orvos. – Ha én megfelelek neked, örömmel végigkísérem a terhességedet, vagy amennyiben szeretnél megszabadulni a magzattól, írok kérvényt egy klinikára. Mivel kiskorú vagy, a hozzájárulást a szüleiddel is ki kell töltetned.

Katsuki összepréselte az ajkait, és sűrűn pislogni kezdett.

– Nem hiszem el – motyogta.

A felé nyújtott papírkendőt gépiesen vette el. Miután letörölte magáról a zselét, úgy fordult, hogy a lába lelógjon az asztalról. A kimerevített képre meredt, amin egy kicsiny, alaktalan szürkés folt lebegett a zavaros sötétben. A keze ösztönösen a hasára csúszott, és rámarkolt a pólójára.

– Ez... biztos hogy...?

– A gyermeked? Igen, biztos. Szeretnéd, ha kinyomtatnám a képet és a jelenlegi információkat?

Katsuki végül egy vagonra való papírral ért haza. Köszönni is elfelejtett, csak felrohant a szobájába, és magára zárta az ajtót.

Az íróasztaláról egy mozdulattal lesöpört mindent, és a táskájából egyesével elővette a lapokat. Egymás mellé helyzete őket, a döntési súlyt figyelembe véve.

A sor bal szélére a fekete-fehér képet és a leletet tette, ami a terhesség bizonylata is volt. Melléjük került a rengeteg beutaló: fogorvosi-, EKG-, MR-, és laborvizsgálat, a területi védőnő elérhetőségei és egy neki írt igazolás, valamint egy külön tájékoztató is, miszerint nem hétköznapi esetről van szó...

Katsuki ezután a szülei számára nyomtatott dokumentumokat pakolta ki. Hozzájárulási papírok, egytől egyig. Köztük volt az is, amelyik az elvetetéshez szükséges beleegyezésre szólt. A keze remegett, mikor kivette az igazolást, amit az orvos az abortuszhoz írt és pecsételt le.

Csak ült az asztal fölött, a tekintete újra és újra végigsiklott a nyomtatványokon.

Mit tegyen?

Négy hónap múlva tölti csak a tizenhetet; végzettsége, munkája, keresete nincs. Kiskorú, a szülei teljes felelősséget kell, hogy vállaljanak mindezért. Tetejébe fiú. Hogy lenne képes megszülni egy gyereket? Ha erre valamilyen módon van is lehetőség, csak az MR vizsgálattal derülne ki, amihez már az anyja vagy az apja aláírása is szükséges lenne.

Szó szerint vacogott az idegtől. Nem tudta, hogy történhetett ez meg, hiszen semmi olyanra nem emlékezett, ami bármit is befolyásolt volna a szervezetében. Most mégis... itt ül, a szíve alatt egy élettel, amiről úgy rendelkezhet, ahogy csak szeretne. Eltüntetheti, ha akarja. Mintha soha nem is lett volna. Az anyja aláírását egyszerűen hamisíthatná, és senki se tudná meg, hogy ez valaha megtörtént. Hogy valaha lehetősége volt arra, hogy Eijiroval családja lehessen...

A fogai összekoccantak. Tényleg... Ei. Kizárásos alapon ő volt az apa. Katsuki soha a büdös életben nem volt rajta kívül senkivel. Neki tudnia kell róla? Van beleszólása?

Ha elvetetem, nincs. Soha nem fogja megtudni. A kérdés viszont itt az volt, hogy ezek után képes lenne-e a szemébe nézni. Minden titkukat megosztották egymással. Semmit sem rejtegettek, ő pedig a közös életükben szereplő legkritikusabb dolgot akarja egymaga megoldani.

Kezébe vette a kis fényképet, amin ott szerepelt az, ami egy mozdulattal felrúgott mindent az életében. Kíváncsi volt, fiú-e vagy lány. Milyen lenne felnevelni? Milyen lenne érezni, hogy van valaki, akire vigyázhat, akiről gondoskodhat, aki apának hívja? Tch... inkább anyának.

– NEM! – üvöltött fel, és az asztalra csapott.

A tenyere robbant egyet, szénné égetve a beutalót az abortuszklinikára.

Hiába maradna ki az iskolából, hiába maradna le mindenki mögött, nem volt képes arra, hogy végezzen a benne lévő aprósággal.

A székéről a padlóra csúszott, és zokogva a mellkasához szorította a képet.

– Katsuki az isten bassza meg, mi a kurva életért kiabálsz, hogy a... – törte rá az ajtót az anyja, de abban a pillanatban meg is dermedt. – Katsuki, mi...

Mitsuki az asztalhoz sietett, ám mikor lehajolt, hogy felsegítse a fiát, észrevette az asztalon heverő papírlapokat. Kézbe vette az elsőt és gyorsan átfutotta. A szeme kerekre nyílt döbbenetében. Felkapta a többit is, és végignézte mindet. Lassan letérdelt a fia mellé.

– Katsuki... – a hangja elcsuklott. – Katsuki... mi folyik itt?

Ő azonban nem tudott válaszolni. Csak sírt, mint akinek kötelező. Végül az anyja felé nyújtotta a fényképet, miközben folyamatosan ugyanazt a szót ismételgette:

– Bocsánat... bocsánat...

Rájött, hogy vagy a világ első számú hősévé, vagy a leendő gyermeke anyjává válik. Az utóbbit választotta.

Yahho, mindenki! A bevezető rész óta ez az első, hogy írok alulra is valamit. Igazándiból csak a véleményetekre vagyok kíváncsi a sztorit illetően. Mármint arra, hogy illik-e hozzám ez a stílus, nem vagyok-e logikátlan, stb. Ez a történet (mint az összes többi, igazából) hirtelen felindulásból kezdődött, aztán jött a szokásos "te jó ég mi a francot írjak" érzés, majd a kismillió ötlet és végkimenetel, amit bele tudnék vinni. Szóval valószínűleg ez sem tíz részes lesz ^^. A felvezetést nem találom a legjobbnak, azt lehet, hogy át fogom írni, de most végre belelendültem a dologba, és vannak ötleteim, hogyan dobjam föl a cselekmény egyhangúságát. Túl nyálas és unalmas voltam idáig, úgy érzem. De igyekszem javítani a helyzeten!

Ja, és igen: Ez is mpreg sztori, eleve ennek indult. Gondoltam, milyen jó lenne Katsukival kivesézni a fiatalkori terhesség problémáit és következményeit. Nem, nem kívánok átmenni a jól ismert sablonba, miszerint a szülők teljesen elfogadóak, de persze ordítanak egy sort a dráma kedvéért, a pasi gazdag és mindenki belefullad a vattacukor illatú happy end kénköves poklába. Legyünk realisták, bassza meg. Szóval lesz bajuk bőven, ennyit ígérek.

A következő részig minden jót!