– Hol tartsuk majd az esküvőt? – kérdezte Mitsuki az étkezőasztalnál ülve, miközben egy tollat igyekezett az orra és a szája közti vékony részen egyensúlyozni.

– Amíg úgy viselkedsz, mint egy gyerek, mindegy lesz neked, mert játszóházba küldelek arra a napra – nézett fel Katsuki a reggelijéről.

Eijiro a zabkásájába kuncogott, majd leendő anyósa felé fordult:

– Miért gondolkodsz ezen most, Mitsuki-san? Hiszen még meg sem születtek a gyerekek.

– Ők lesznek a legédesebb koszorúslegények – szipogott Mitsuki. – Ha lemegy a körülöttük zajló mizéria, szervezhetjük is a menyegzőt.

– Katsukival későbbre szeretnénk tenni a házasságot – tette le a kanalát Ei. – Ha leérettségiztem és munkába álltam, azután tervezzük ezt az eseményt. Nem szeretnénk elsietni...

– ...egy, kettő: nem fogunk hivatalba rohangálni azért, mert mindketten fiatalkorúak vagyunk – fejezte be Katsuki. – Érett felnőttként szeretnék esküdni, és most a vendégeink java része is gyerek lenne. Nem akarom ilyen bizarrá alakítani életem harmadik legnagyobb napját.

– Mi az első kettő?

– Mikor a kicsik megszületnek, a második pedig mikor szerelmet vallottál nekem – mutatta ujjain a számokat Katsuki.

– Van értelme – értett egyet Mitsuki. – Akkor az esküvőt odébb tesszük. Addig lesz még néhány szülinapi buli, újév és karácsony.

– Más téma – lépett az étkezőbe Masaru. – Katsuki, összepakoltál?

– Már majdnem kész vagyok.

– Te vetted le a bőröndöt a szekrény tetejéről?

– Nem, én voltam – mutatott magára Eijiro.

– Helyes.

Közeledett Katsuki kórházba való beköltözésének napja. Mivel fiú létére várt gyereket, tetejébe ilyen fiatalon és ikreket; összesen három orvosra szűkült le a választási lehetősége a végső monitorozást és a gyerekek világrajövetelét illetően. Szerencséjükre az egyikük épp a szomszédos városban dolgozott osztályvezető főorvosként.

– Kész katasztrófa lesz ez a nyár – sóhajtotta elkeseredetten. – Mehettem volna veled táborozni, és vigyorogtam volna a szenvedéseteken...

– Ezt mintha eltervezted volna.

– Koktélt is kevertem volna előttetek, hogy aztán kényelmesen elszürcsölgessem.

– Kegyetlen – Eijiro egy puszit nyomott Katsuki arcára, és elvette előle az üres tányért, hogy a mosogatóhoz vigye.

Délelőtt összepakolták Katsuki ruháit és minden szükséges holmiját.

– Szerinted megéri hat könyvet vinni kórházba? – kotorászott Eijiro a hátizsákjában.

– Egész nap ülni fogok egy helyben – bökte őt homlokon Katsuki. – Ezeket az első hónapban el fogom olvasni. Nem tudok egész nap haszontalan sorozatokat nézni.

– Igyekszünk minél többször beugrani – mondta Mitsuki, miközben a Momo által készített ruhákat pakolta a bőröndbe.

– Én pedig napi szinten látogatni foglak – húzta ki magát Eijiro. – Csak a tábori hetet kell kibírnod nélkülem.

– Az is olyan hosszú lesz – nyavalygott Katsuki, és végigsimított domborodó pocakján. – Ezek pedig lecsillapodhatnának. Mintha verekednének odabent.

Eijiro és Mitsuki mint valami parancsszóra, úgy ugrottak Katsukihoz, hogy ők is érezhessék a babák mozgolódását.

*

A kórházba való beköltözés reggelén a család autóba ült, és megindultak a szomszédos városba. Katsuki izgalmában a körmét is lerágta. Eijiro meg tudta érteni. Épp hogy megérkezett a nyár első forró, kibírhatatlan párát hozó hulláma, és neki bezárva kell eltöltenie az egész évszakot. Persze a kórház parkjába ki tudott menni, de ez akkor sem volt ugyanaz a szabadság, amit az ember alapvetően érez, mikor oda megy, ahova akar.

– Írhatsz naplót, filmeket nézhetsz, olvashatsz, senki nem fog körülötted hangoskodni vagy alkalmatlankodni – sorolta a helyzet előnyeit Mitsuki, hogy megnyugtassa egy szem fiát. – És ha a doktor úr akár egy rezidens csoportnak is rajtad tart bemutatót, kicsontozom őt és a diákjait is.

Katsuki erre gonoszul elvigyorodott.

– Mire odaérnél, már egyik sem lesz életben, és mehetünk Tokióba a másik orvoshoz, aki el tud vállalni.

– Ha nem viselkednek, kiírtjuk Japán legjobb szülészorvosait – kacagott Mitsuki.

Eijiro és Masaru zavart-ijedt csöndben hallgatták a két agresszív anyuka terveit. Azonban Mitsuki módszere működött: Mire megérkeztek, Katsukin kevésbé látszott az izgalom. Mitsukival az oldalán lépett be a kórház hófehér falai közé, nyomában a csomagjait cipelő Eijiroval és Masaruval.

Mivel Momo egyik csinosra szabott ingét viselte, senkinek nem lehetett kétsége afelől, miért is indulnak a szülészeti osztály felé. Katsuki elégedetten vigyorogva vonult végig a folyosókon, és Eijiro nem is lehetett volna büszkébb rá. A fiú egyáltalán nem hasonlított az akkori énjére, aki a metrón görnyedve, kinyúlt pólóját rángatva takarta magát a kíváncsi tekintetek elől.

Miután felvették az osztályra és egy nővér megmutatta nekik a szobáját, elkezdtek kipakolni. Amíg Katsuki a tisztálkodószereit pakolta be a zsebkendőnyi fürdőszobába, Eijiro tüzetesebben szemügyre vette a kétszemélyes helyiséget. Szobatárs nem volt, a szomszédos ágy üresen állt.

Ahogy kipillantott az ablakon, a kórház nyári zöldben pompázó parkját látta meg. A simára döngölt utakon csak pár ápoló sietett el az épületek valamelyike felé. A déli hőség elől mindenki az árnyékba vagy beltérre menekült.

A szoba tiszta, a környék csendes, és mindennek akadt hely, amit Katsuki magával hozott. Hiába tudta, hogy jó kezekben lesz, Eijiro nem tudott nem szomorkodni. Teljesen más lesz így, szerelme nélkül a nyár. Rengeteg közös programot tervezgetett erre az időszakra már télen is, erre egyik sem valósulhat meg.

Jövőre viszont már a gyerekeikkel fogják eltölteni ezt a varázslatos, lehetőségekben gazdag évszakot. A gondolat mint mindig, most is mosolygásra késztette.

– Rendben, azt hiszem megvagyunk – törölte meg izzadó homlokát Masaru. – Mindent kipakoltunk. Már csak a délutáni vizitet kell kivárni, aztán hazaindulunk.

Katsuki orvosa, Dr. Shinichi majd kicsattant az energiától. Derékig érő vörös haját szoros fonatban hordta, kerek szemüvege mögött ülő barna szemei vidáman csillogtak.

– Szép jó napot! – köszönt vígan, és derékból finoman meghajolt, amit a család egy emberként viszonzott. – Én leszek Bakugo-san orvosa az ittléte alatt, és nem csak az egészségügyi, de a magánéleti jólétéért is én fogok felelni. Erre az osztályra semmilyen illetéktelen személy nem tud bejönni, önöket személyi igazolvány felmutatásával fogjuk innentől beengedni – jelentette ki szigorú mosollyal.

Eijiro megkönnyebbülten felsóhajtott, s látszólag Katsuki is ellazult. Legalább ez a kérdés nem fog problémát okozni.

Shinichi pár szülői beleegyező nyilatkozat, valamint Eijiro apasági igazolásának átböngészése után elköszönt, és Katsukinak megígérte, hogy a reggeli viziten átbeszéli vele a szülési tervét.

Miután az orvos távozott, Mitsuki megölelte Katsukit.

– Nekünk mennünk kell, ha estére haza szeretnénk érni. Ha bármi van, hívj, akár az éjszaka közepén is.

– Rendben... – Katsuki bizonytalanul ölelt vissza. Látszólag megriasztotta a távozásuk.

– A főnővért még megfenyegetem, Eijiro, majd gyere utánunk – Mitsuki ezzel a kijelentéssel – sietve búcsúzó férjét maga után húzva – kettesben hagyta Katsukit és Eit.

Az ifjú Bakugo vigyorogva nézett utána.

– Mostanság egyre inkább hálás vagyok érte, hogy ő az anyám – mondta, majd az ágy széléről felállva egy csókba rántotta Eijirot. Ei meglepődött egy kissé, de boldogan viszonozta.

Mikor elváltak egymástól, ő szólalt meg elsőként:

– Minden nap jövök majd.

– Ajánlom is. A kis szarosok nem bírnák ki nélküled. Felismerik a hangodat.

– Komolyan? Eddig nem is mondtad.

– Valahányszor beszélsz hozzájuk, hiperaktívvá válnak. Még fel is ébrednek, ha épp akkor szólsz nekik.

Ei ámulva simított végig szerelme pocakján.

Visszafelé azon gondolkodott, vajon mit csinálhatna most, hogy a Bakugoknál egy darabig nem lesz értelme maradnia. Végül arra jutott, hogy keres valamiféle diákmunkát, amivel lekötheti magát, ha Fat ügynöksége nem is tud folyamatosan új ügyeket adni neki. Így lesz elég pénze arra, hogy szüleit elküldhesse egy pszichiáterhez.

Édesanyjának sürgősen szüksége volt egyre, hisz látszólag nem tudta túltenni magát a gyászon. Ei afelett a fájdalmas tény felett sem siklott el, miszerint neki is segítségre van szüksége ahhoz, hogy leendő fiaiban ne önmagát és elvesztett fivérét lássa. Kioku neve ide vagy oda, fel kellett dolgoznia úgy, hogy egészséges módon emlékezhessen.

Yahho, mindenki!
Tudom, ordas nagyot késtem, és ez is egy elég rövidke rész lett, de igyekszem majd tovább írni ezt a sztorit is. Hamarosan ennek is a végére érünk, a mindenit...

A következő részig minden jót!