– Hogy vannak a lányok? – kérdezte Mitsuki.

– Köszönjük, elvannak – mosolygott Eijiro édesanyja, ahogy vérbeli anyukaként pörgette át a fogasokat a ruhaboltban.

Mitsuki elképedve figyelte, amint a keze alatt fél perc alatt átsiklik egy teljes sornyi rugdalózó. Maiko kisgyermekes édesanyaként tisztában volt az évtized bébitrendjeivel és tapintásra meg tudta mondani, melyik ruha felel meg egy kisgyermek bőrének. Azok a ruhák, amelyek mindkettőjük tetszését elnyerték, Maikohoz kerültek ellenőrzésre. A nő finoman meghúzta őket a karjuk és a lábuk bevarrásánál.

– Ezzel tulajdonképp mit is nézel? – érdeklődött Mitsuki.

– Ha érzed, hogy a ruha gyengén vagy mereven varrt, akkor nem lesz jó a gyereknek – magyarázta Maiko. – Ei hihetetlenül aktív baba volt, az ő első két éveben tanultam ezt a trükköt. Ha a ruha túl laza varrású, öt használat és mosás után tönkrement. Ha viszont túl merev, nem ad elég teret. Ha a fiúknak olyan gyerekei lesznek, mint Eijiro volt, nagy gondban lesznek a ruhákkal – nevetett. Mitsukira pár pillanat alatt átragadt a lelkesedése.

– Akkor Izuku használt ruháival szerencsénk van – jegyezte meg. – Kiválogatta őket, és csak olyanokat adott, amik az ő gyerekkorát is kiállták.

– Igazán aranyos volt tőle.

A két leendő nagymama közösen járta a ruhaüzleteket és a babaruhák polcai előtt válogatva és beszélgetve töltötték a délutánt. A három Kirishima gyerek a Bakugo házban maradt Masaruval és Katsukival. Utóbbi még mindig fáradékony volt, így délután akár három órát is tudott aludni.

– Katsu a lelkemre kötötte, hogy semmilyen vad mintájú vackot nem vehetünk – mondta Mitsuki, és odébb tolt egy rikító rózsaszín kesztyűpárt.

– A babák nemét még mindig nem lehet tudni? – kérdezte Maiko.

– A következő ultrahangon reméljük, úgy fognak fordulni. Genetikai vizsgálatot is kértünk, arra pénteken megyünk.

– Péntekre jó időt mondanak – bólogatott Maiko, és alaposabban megnézett egy cérnasapkát. – Szerintem jó, hogy elintézzük helyettük a bevásárlást. Katsukit így is, úgy is ágynyugalomra fogják ítélni valószínűleg, és nem kell, hogy a babák csak kék és rózsaszín ruhát hordjanak.

– Ne is álmodj róla! Katsukin nagyon ritkán volt kék – mesélte Mitsuki. – Mi főként fehér, zöld, sárga vagy piros ruhát adtunk rá, mikor picike volt. A piros kiemelte a szemeit. Szerintem ide is el kell majd egy-kettő vörös ruha, hiszen a kicsik valószínűleg barna, vagy vörös szeműek lesznek. 

– Alig várom, hogy lássam őket – rugózott izgatottan Maiko. – Hachirou is nagyon várja őket, csak nem mutatja ki.

– Kirishima kissé mogorván kezelte az elején a helyzetet – emlékezett vissza Mitsuki. – Féltem, hogy valami oda nem illőt fog mondani, ezért gyorsan lenyugtattam az első egyeztetésen.

Maiko meglepve nézett rá.

– Hogyhogy feltűnt? Egész jól elrejtette az aggályoskodását, mivel Eijiroval otthon üvöltöttek egy sort egymással erről. Először persze Hachi mindennek elmondta Eit, aztán a fiam életében először szembeszállt vele – Maiko bánatosan idézte fel a pillanatot. – Kijelentette, hogy megtartják a kicsit – legalábbis akkor még azt hittük, hogy csak egy van –, majd megfenyegette az apját, hogyha fel meri hozni az abortuszt Katsuki előtt, nem fog jót állni magáért.

Mitsuki csendben hallgatta.

– De ez mindegy is... hogyan nyugtattad meg a férjem? Ezt nem értem.

– Már kezdetben feltűnt, hogy ő inkább régimódi családapa. Ezután már értem Eijiro férfiasságról szóló szónoklatait – kezdett bele Mitsuki. – Különben is, te is ott voltál, mikor mondtam, hogy Eijiro biztosított engem a kitartásáról.

– Pontosabban?

– Megkérte tőlem a fiam kezét.

– Hogy micsoda?! – Maiko akkora hangerővel kiáltott fel, hogy mindenki feléjük pillantott.

– Halkabban! – nevetett Mitsuki. – Gondolom lesz egy rendes lánykérés is, de egyenlőre nekem ez is bőven elég. Nem sokkal azután tette, hogy átmentünk hozzátok. Aznap nálunk volt, segített Katsukinak.

– Hachiroura emlékeztet – gondolkodott el Maiko. – Ő is a szüleimtől kérte meg a kezem még annak idején... Persze miután megbizonyosodott arról, hogy megfelelő családból származom, megfelelő hozománnyal.

– Mondom én, hogy retró – kuncogott Mitsuki, miközben megindultak a pénztár felé. – Az ilyen férfiakban igaz, hogy van némi karót nyeltség, de én mindig is csodáltam a komolyságukat és a megbízhatóságukat. Hachirou Kínában dolgozik, igaz?

– Igen. Könyvelőként alkalmazza egy bank.

Mitsuki a pénztáros elé tolta a halom babaholmit, majd fizetett. Miután átvették az új szerzeményeiket rejtő szatyrot, megindultak a kijárat felé.

– Hogyhogy nem itthon dolgozik?

– Egy jó barátja tudta beajánlani helyből jó állásba... miután összeköltöztünk, Ei szinte rögtön érkezett, így sürgősen szüksége volt egy magasabb beosztásra, amivel el tud minket tartani és fizetni tudja a számlákat is... És a te lánykérésed milyen volt?

– Arról ne is beszéljünk – vigyorodott el Mitsuki. – Masaru és én húsz évesek voltunk, középiskola óta jártunk. Összevesztünk egy állásinterjún, amin szerintem vacakul teljesített, ő viszont nem volt hajlandó elfogadni, hogy igazam van. Végül dühömben azt mondtam, hogyha valami csoda folytán felveszik, hozzá megyek feleségül.

Maiko felnevetett.

– Az első munkanapján megkérte a kezed?

– Az értesítőt kinyomtatta és belehajtogatta a gyűrűtartó dobozba.

Maiko a szája elé tette a kezét, úgy kacagott.

– Ezek szerint Bakugo-sannak is megvan a maga stílusa.

– Mióta Katsuki megszületett, olyan, mint valami mintapapucs apuka. Megváltozott, mert a fiunkat érezte élete legnagyobb felelősségének.

Maiko mosolygott, és mosolygott akkor is, mikor átmentek egy felszereltebb bababoltba, ahol szereztek két autós ülést, két hordozót, és leadták a rendelésüket az etetőszékeket és a babakocsit illetően.

– Remélem, minden be fog férni a kocsiba – nyújtózott nagyot Mitsuki, mikor lepakolták szerzeményeiket a sötétszürke jármű mellett. – Lehet, hogy az üléseket kénytelen leszek bekötni.

– Remélem a lányok nem okoznak túl sok gondot nálatok – sóhajtott Maiko.

– Ők sose. Tudod, hogy örömmel látunk titeket.

– Annak szerintem nem igazán örülnek a fiúk, ha szétszedik a házat.

*

Otthon Katsuki és Eijiro átvizsgáltak minden szerzeményt. Ei valamennyi hősdizájnos ruhát megmosolyogta, és lelkesen mutatta szerelmének a mintákat. Katsuki a hordozók strapabíróságát egy rájuk mért erőteljes ütéssel tesztelte.

– Elment a maradék eszed is, fiam?! Képességvédett, pokoli drága vackok ezek! – kiabált Mitsuki.

– Ha a gyerek egyszerűen belerobban, majd megnézem, kinek fogsz te hálálkodni azért, mert biztosította a minőség ellenőrzést!

– Merd csak tovább örökíteni az idegesítő képességed!

– Meglásd, nem csak a kezük fog robbanni, hanem mindenük a hajuk utolsó száláig!

– Na meg a... Katsuki, a kurva életbe, légzáró tasakokat fogok operáltatni a kezeidre! – kiabált Mitsuki, ahogy a fia keze szikrázni kezdett.

Eijiro szemszöge:

Az idő rohant, közeledett a következő ultrahang időpontja és Katsuki születésnapja. A genetikai vizsgálat eredményét még március végén kézhez kapták.

– A vérkép alapján minden rendben, a picurkák egészségesek! – dalolászott Mitsuki, akit újabban minden felvillanyozott, ami a magzatokkal volt kapcsolatos. – Tetejébe egypetéjűek! Két fiú, vagy két lány!

Katsuki vigyorogva hallgatta őt az autó hátsó üléséről. Eijiro sem tudott visszatartani egy boldog mosolyt. A gyerekei egészségesek, Katsukival pedig minden rendben!

Kezdte foglalkoztatni azonban a kérdés, hogy fiúk, vagy lányok lesznek-e. A vegyes ikerpár lehetősége ki volt zárva. Tudta, hogy mindkét eshetőségnek ugyanúgy fog örülni.

– Ez egész pontosan mi? – kérdezte, ahogy elővette Katsuki mappájából azt a lapot, ami már a rendelőben gyanús volt neki.

– Az a kórházi beutalóm – világosította fel a szőke fiú. – Legkésőbb a terhesség huszonötödik hetén kórházba kell mennem.

– Kivizsgálásra?

– Bent fogok lakni, amíg a kicsik meg nem születnek. Izgalmas nyaram lesz, mondhatom – sóhajtott Katsu.

– Legalább nyugodtan mehetek majd edzőtáborba. Tudni fogom, hogy a legjobb kezekben vagy – igyekezett felvidítani Ei.

– Nagyobb biztonságban érezném magam, ha veled tarthatnék – motyogta Katsuki bánatosan, és a vállára hajtotta a fejét.

Eijiro finoman birizgálni kezdte a szőke tincseket, miközben a múlt év táborára gondolt. Azon az éjjelen Katsukit elrabolták, ő pedig semmit nem tudott tenni.

Nagyot nyelt, és leeresztette a kezét. Megfogadta magában, hogy az az eset még egyszer nem fog megtörténni. Akkor sikerült kimenekíteniük Katsukit. Most az elrablására sem akart gondolni. Ei vett egy mély levegőt, ezzel beszívta Katsuki édes illatát. A tudat, hogy élete szerelme itt van mellette, s soha senkinek nem fogja hagyni, hogy elvegye tőle, némiképp megnyugtatta.

*

Kirishima Hachirou meglepő módon reagált az ikrek hírére. Ei attól félt, hogy apja ezt már nem tűri meg, és véglegesen kiborul, azonban a férfi csak elégedetten nevetett.

– Látszik, hogy az én fiam vagy! – csapott Eijiro vállára.

Masaru és Mitsuki vele nevettek, Katsuki megnyugodva mosolygott. Maikonak azonban mintha árnyék futott volna át az arcán.

– Bort, a nagy eseményre? – kérdezte Mitsuki, és már indult is a hűtő felé.

– Köszönöm, én mindenképp kérek – bólintott Hachirou.

Masaru kiment poharakért, s Ei látta, hogy a konyhában futólag megcsókolja feleségét. Csendben megmosolyogta a Bakugo házaspárt. Rajtuk mintha csak pozitív hatásokat gyakorolt volna a nagyszülőség közeledte.

Eközben apja Katsukihoz fordult, aki mellette ült a kanapén.

– Szabad? – kérdezte, mire Ei felkapta a fejét.

– Persze.

Kirishima keze óvatosan Katsuki hasára simult. Szeme szeretetteljesen csillogott.

– Még mindig hihetetlen, hogy itt vannak az unokáim.

Ei lelkét boldogság járta át. Hát végre az apja is megbékélt a helyzettel. Elfogadta és örül neki, hogy a családba újabb kis életek érkeznek...

Ebben a pillanatban megdermedt. Elméjébe rég elfeledett szavak tolakodtak, s neki eszébe jutott a terhesség titkának lehetséges megfejtése.

– Nem ismerlek rendesen, fiam, de egy élettel tartozom neked.