Chuuya nem szegte meg a szavát és újra eljött, mire végeztem az iskolában, ám addig mintha egy végtelen, keserves élet múlt volna el: az idő állni látszott, és hiába nézegettem olyan gyakran a telefonom, egészen délutánig nem kaptam tőle új üzenetet.

Nem tudtam uralkodni magamon, futva tettem meg azt a pár tucat lépést az épülettől a parkig, ahol Chuuyát láttam. Két dologgal töltötte az idejét, ennek csak egyik, feltűnő nyomát vettem észre: vásárolt egy vastagabb kabátot, hasonlót ahhoz, amit otthagyott Osamunál a másik Yokohamában, dzseki helyett hosszú, fekete szövet borult a vállára. Semmi sem tartotta a helyén, amikor átöleltem és lesodortam, de nem csúszott le egészen a karjáról.

Chuuya gyorsabban lélegzett, mióta a mellkasára hajtottam a fejem és a kabátja alá dugtam a kezem, hogy a derekára kulcsoljam. Kevesen voltak mögöttem, de Chuuya ezeket a gyanakvó, kíváncsi pillantásokat kutatta a vállam fölött, és hiába karolt át félig, közelségemet ott, annyi ember szeme láttára nem tudta kiélvezni.

Lopva megcsókolta a fejem, mielőtt kibontakozott a karomból és magával húzott a parkot átszelő út felé, minél távolabb az iskolámtól. Megfogta a kezem, a sűrűsödő, megkopaszodott facsoportok közt lelassított, végül meg is állt, közel a túloldalt kezdődő gyalogúthoz.

– Nem aggódsz, mi lesz, ha kettőnket így együtt látnak? – Félig komolyan, félig türelmetlenül kérdezte, de nem várt reakciókat kapott cserébe. A fejemet ingattam, a szememet sem sütöttem le: ragyogó arccal fordultam felé, mint aki fuldoklik az eufóriában.

– Nem érdekelnek – mondtam –, nem ismernek, és egyiküknek sincs köze hozzám. Legalább látják, hogy valaki mégis tud szeretni, ha meg nem, legyen igaza a szóbeszédnek! Kérlek, menjünk, Chuuya! – kulcsoltam össze az ujjainkat, miután Chuuya megigazította magán a kabátot. Az arcom nyugtalanította, mert iránta érzett lelkes örömöm nem múlt el, de beszéd közben másféle, riasztó tűz volt a szememben.

– Miféle szóbeszéd? – húzott vissza, mielőtt a második lépést is megtehettem volna. Chuuya érezte a változást, és rögtön megkomolyodott, sem összekulcsolt ujjaink, sem rajongó szerelmem első jelei nem zavarták többé össze.

– Nem érdekes, mert nem igaz – fordultam el tőle, ujjainkat szorosabbra fűzve –, kérlek, ne beszéljünk róla. Nem kellett volna felhoznom. Csak idegesítene, Chuuya, és a legkevésbé sem akarlak téged bosszantani.

– Jobban bosszant, ha titkolózol – szusszant. – Te ismersz, de én semmit sem tudok rólad, és idegesít, hogy a viszonyunk ilyen egyenlőtlen. Mikor mondasz el végre valamit magadról? – húzott magához Chuuya és keményen a szemembe nézett. – Ne játsszuk egymással, ismerni akarlak, nem egy újabb hamis személyiséget kitalálni!

– Hidd el, Chuuya, jobb így – ráztam a fejem –, mert te jobbá teszel, mint amilyen bármikor is lehettem volna. Nem vagyok jó ember, nem vagyok értékes ember, és ha mások rosszat mondanak rólam, elhiszem, csak eleget kell ismételni. Mondanák ezt, ha nem volna igaz, és értékes volnék, tiszta volnék, érdemes volna engem szeretni? Nem kell tudnod erről, mert te sosem ismertél, és így van jól, mert azt akarom, hogy jobbnak tarts, mint amit érdemlek, az a kép rólam a te szemedben is bemocskolna. – Szaporán beszéltem, alig vettem közben levegőt, mondandóm végül mély sóhajba fulladt. – Nem tudok mit mondani, mert nem tudom, milyen vagyok, csak azt, ők milyennek látnak, de egy annyira romlott nőt, Chuuya, nem akarhatsz ismerni!

– Szóval bármit elhiszel, ha eleget hallod? – szólt fojtottan, lehajtott fejjel. Tartása, tekintete és hangja is a végrehajtót idézte: erőt és riasztó aurát kölcsönzött neki, amitől kiszáradt a szám, mert először tapasztaltam.

Nem tudtam többé ránézni. Szúrós kék szeme felkavart és elgyengítette a lelkem. A Chuuya iránti öröm, a társaim miatti düh és zavar mind összekeveredett, érzések undorító kavalkádjává vált, és összeszorította a torkom.

– Hányszor mondjam el akkor, hogy ne gyötörd magad, hm? Hogy ne félj, hogy ne beszélj így magadról, hogy értékes vagy nekem, és magadnak is próbálhatnál értékes lenni? Miért lennék most veled, ha nem volna így? Mondd, mégis kinek akarsz hinni?

– Neked, Chuuya – súgtam –, de megdugni anélkül is lehet egy nőt, hogy szeretnéd vagy bármit is éreznél iránta. Nem rád gondolok, ezek tények – simogattam meg a kezét, mert Chuuya karja megfeszült a szavaimat hallva. – Tudom, hogy megy ez és tudom, mit gondolnak rólam. Ha nem te lennél az, azt mondanám, csak a szexért fáradsz, és utána soha többé nem foglak látni.

– Mégis miről beszélsz?! – forrongott Chuuya. A düh és a zavar foltokban vörössé tette az arcát.

Már egyáltalán nem néztem rá, a hajam teljesen elrejtett előle, ezért az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy felemeljem a fejem és a szemébe nézzek. Szorított, fájt, de a kellemetlenség ellenére is elmosolyodtam, olyan bánatosan, amitől lángoló tekintete végre enyhülni kezdett.

– Ezek tények – ismételtem. – Ha másról lenne szó, egyszerűen a testemet akarná, majd eldobna, és valószínűleg, aki minket együtt lát, szintén ezt gondolja. Mégis mit keresnél te épp velem? Annyival tökéletesebb vagy nálam! De nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak, Chuuya, amíg te nem tartozol közéjük, mert nekem fontosabb a te igazságod.

– Akkor legalább tégy úgy, mintha tényleg elhinnéd! – vágott vissza. – Csak a szexért?! – visszhangozta. – Hallod magad?! Tizenhat éves vagy, hogy jutott volna ez eszembe? Ne érdekelt ez – nézett félre, mert azóta változott az álláspontja –, és komolyan gondoltam, amit tegnap mondtam neked. Nem akarom, hogy bajod essen, érted? – Chuuya olyan közel volt hozzám, hogy levegővel telt mellkasa a mellemhez nyomódott. – Nem akarom, hogy tetőtől talpig kötszer takarjon, anélkül, épségben akarlak látni! Te... Te lehetetlen vagy! Vigyázni akarok rád, de nem hagyod, és azt sem, hogy ezektől a nyomorultaktól távol tartsalak, amikor csak arra jók, hogy gyűlöld, ami különben annyira gyönyörű benned! Nem akarom, hogy bárki hírbe hozzon velem – sziszegte –, amíg ezek alaptalan vádak. Nem szórakozom veled, nem foglak bántani, és nem mutatkoztam volna az édesanyád előtt sem, ha tönkre akarnálak tenni!

– Pontosan tudom ezt – mondtam halkan, amikor lélegzetvételnyi szünetet tartott –, de más nem fogja. Mégsem tudom vagy akarom magamat visszafogni. Nem érdekel, ha nem szeretnek, amíg te képes vagy – próbáltam félrenézni, de Chuuya erősen tartott és nem engedte, hogy elforduljak. – Megérinthetlek, ugye? – kérdeztem félszegen. – Nem érzed úgy, hogy tévedés volt? Nem undorodsz tőlem?

Egyre magasabb lett a hangom, de Chuuya elvágta a készülő hisztériámat.

– Elmondok egy titkot – eresztette el a kezem, hogy két oldalról foghassa meg az arcomat és közelebb hajolt hozzám. – Azóta vártam, hogy itt legyél, hogy tegnap este elköszöntem tőled. Hiányoztál a karomból, Umi, hogy tudnék így undorodni?

– Tényleg? – suttogtam, mire Chuuya is elhalkult, őszintesége és szokatlan szavai eltompították.

– Valóban. Megmondtam, hogy nem szoktam neked hazudni.

Chuuya mellkasára tettem mindkét kezem, támasztékot kerestem rajta, amikor a vallomás elgyengítette a testem. Ő, aki olyan érzékeny volt a változásaimra, megenyhült, és zaklatottságom elmúltával megcsókolt, szorosan tartva az arcom, majd a derekam, amikor rövidesen átöleltem a nyakát, és egészen hozzásimultam.

Chuuya azért tehette meg, mert kettesben voltunk az elhagyatott sétányon, és akkor épp semmi sem érdekelte: illem, társadalmi elvárások, minden korábbi ellenvetése feloldódott abban a tiszta haragban, amit ismeretlen, ám annál gonoszabb emberek iránt érzett, mert a rombolásuk még a legtisztább pillanatban is képes volt az örömömet elvenni.

Sosem tudhatta, mikor tesz vagy mond olyat, ami ezt a keserűséget váltja ki belőlem, de igyekezett körültekintőbb lenni. Csupa olyan dolgot akart csinálni, amivel nem ijeszt meg és nem tesz bizonytalanná, riasztó, koravén lelkemet sem akarta bolygatni.

Nem tudta, ki és mit tett velem, amiért ennyire lekicsinylően beszéltem a testem és szellemem valódi értékéről. Chuuya, ha megpróbálta kitalálni, újra dühös lett. Fiatalságom tiszteletet és törődést követelt magának, nem azt, hogy kihasználják. Magát is romlottnak tartotta, csak az mentette meg, hogy nem azért akart velem lenni, hogy a szüleim távollétében levehesse a ruhámat.

Várakozó, finom vágyai helyett birtoklón szorított magához, csípőmet a sajátjához nyomta, csontjaink vékony réteg ruhán át fájdalmasan feszültek egymáshoz. Chuuya szájába nyögtem, mire még határozottabban folytatta a csókot. Végignyalta a számat, nyelve az ajkaim közt volt, és a csípős hideg ellenére is egészen felforrósított, fulladozni kezdtem a kabátban.

Chuuyának kellett tartania, mert remegett a lábam. Levegő után kapkodtam, az altestem bizsergett és vörös arccal, pihegve öleltem át, amikor egy pillanatra eleresztett, és kábán hajoltam újra az ajkára. Chuuya csókja kiürítette az agyamat. Soha nem volt még ennyire heves és izgató, mindent elfelejtettem, amit egy pillanattal korábban mondani akartam.

Még és még kívántam, és Chuuya teljesítette a vágyam: újra megcsókolt, erősen tartotta a derekam, ujjai kabáton át is szinte a bőrömbe vájtak. Képtelen voltam visszafojtani a hangom, egyre gyakrabban sóhajtottam az ajkára.

Ezek a kis nyögések Chuuya eszét is kezdték elvenni. Sajnálta, hogy a parkban vagyunk, és ismét egy alkalmatlan időben érezte úgy, hogy a magáévá akar tenni; előbb a szám, majd lassan mindenem, amíg egyszer vissza nem utasítom, de a hangom ezt az elutasítást egyre valószerűtlenebbé tette.

Chuuya hajába kaptam, a gyengéd húzás belőle is kicsalt egy sóhajt, és hirtelen szakította meg a csókot, mielőtt az érzés egészen tönkretett volna.

Hevesen reagáltam rá, forróság és gyengeség mellett fizikai változást is okozott. Kipirultam, ajkam remegett, és nem bírtam a szemébe nézni, miután a csókja és közelsége miatt elázott a fehérneműm, ezt legalább ő nem tapasztalta.

Csípőmre markoló keze végül lazított a szorításon. Fájdalmas sóhajjal nyugtáztam, mert nem akartam, hogy elengedjen.

Chuuya is zilált volt, érintésem után nem maradt közömbös, de próbálta magát összeszedni. Odakint letámadni még a lakásunk előszobájánál is nagyobb ostobaság volt.

– Chuuya – sóhajtottam, megelőzve az ajkán formálódó szabadkozást. Kizökkentve pillantott rám, de akkor nem láttam gyönyörű kék szemét: túlságosan féltem, hogy az enyémben milyen tiszta, éhes vágyat venne észre.

– Hm? – morrant, mert nem volt képes beszélni. Rekedt volt, egész bensője remegett, és kényelmetlenné vált megszokott alkalmi nadrágja; Chuuya a rég nem tapasztalt vágy minden tünetétől szenvedett, a feltámadó csípős szél sem bizonyult elégnek, hogy lehűtse.

– Gyere velem haza – kértem lesütött szemmel, ahogy lábujjhegyről visszaereszkedtem a sarkamra. Ugyanolyan magasak voltunk, mégis ezt kellett tennem, hogy átölelhessem, Chuuya az elmúlt percekben annyival hatalmasabb volt nálam.

– Jó – mondta halkan. – Mindened nálam van, ami az enyém ezen a világon.

Talányos szavait nem magyarázta meg, de amikor megfogta a kezem, nem is akartam tovább gondolkodni rajta. Zavarban voltam, ahogy kezdtem kijózanodni. Izgalom, öröm és hitetlenkedés vetekedett bennem, ahogy lopva Chuuyára sandítottam, miután átvette az iskolatáskámat.

Nem beszéltünk hazafelé, de nem bántam, amíg Chuuya a kezemet fogta. Összegezni akartam a tapasztalataimat, de minden darabjaira hullott, nem tudtam koncentrálni a közelében. Chuuya valamivel jobban kezelte: arra összpontosított, hogy lecsillapodjon, mégis csődöt mondott minden igyekezete, amint felvittem a lakásba, és a zárt ajtó mögött kettesben maradtunk.

Szégyenlős mosollyal ereszkedtem az ágy szélére, és figyeltem, hogy válik meg odabent Chuuya a kabátjától. A rövid vásárlást leszámítva végig otthon ült és állás után nézett a telefonján, kényelmes viselet helyett mégis inget és mellényt vett fel sötét nadrágjához, mint mindig, amikor a Dokkmaffiában láttam.

Chuuya végül mégsem tudott szabadulni a stílusától, hiába kevert több vöröset a ruhatárába: grafitszínű, hajszálcsíkos mellénye és feltűrt ujjú inge kiemelte keskeny derekát és erős karját, a nadrág hangsúlyozta a combját és hosszú lábát, és még hátulról is olyan látványt nyújtott, hogy többször meg kellett nedvesítenem az ajkamat miatta.

Én az egyenruhámat viseltem, csak a zakót tettem a székre és a nyakamba kötött szalagot lazítottam meg, átöltözni Chuuya előtt nem mertem volna. Nem akartam otthagyni őt, de attól is féltem, hogy a testem vagy tönkretett fehérneműmet lássa. Nem hittem, hogy tetszenék neki, de ez felesleges félelem volt, miután olyan vágyón szorított magához.

Vele kapcsolatban tényleg nem képzeltem, hogy csak a megadásomat kívánja, de talán, mert éppen ő volt, még ez sem zavart volna. Nem becsültem magam eléggé, vagy őt tartottam túl sokra? Mindenesetre egy szavába került volna, hogy önként feküdjek alá, amikor csak akarja, Chuuya mégsem tett erre jelzést forró csókjain kívül, várakozni az újabbra pedig egyenesen őrjítő volt.

Igazán szerencsés lehettem, hogy számomra valóság volt, amiről annyian csak álmodtak, és Chuuya kettesben maradt velem a szobámban. Amint levetkőzött, megütögettem a takarót és ő leült mellém, de még mindig túl ideges voltam, hogy egyenesen ránézzek. Vibrált a levegő kettőnk közt, nagy dolgok ígéretét hordozta, de túl gyáva voltam, hogy kezdeményezzek, Chuuya pedig várt, mintha a beleegyezésemet akarta volna.

– Mi lesz most? – suttogtam, két kezemet összekulcsolva a szoknyámon. – Mit akarsz?

– Te mit akarsz? – kérdezett vissza azonnal. – Attól válik függővé.

– Téged, Chuuya – horgasztottam még mélyebbre a fejem, hogy leomló hajam elrejtsen előle.

Chuuya nagy levegőt vett. Hasonló választ várt, de az utolsó pillanatig viaskodott magával, mégis mit kellene erre felelni; szavak helyett végül a tett győzedelmeskedett.

Egyszerre fogta meg a kezem és fordította a korábbinál sokkal lágyabban maga felé az arcom. Nem erőltette, hogy a szemébe nézzek, de a tekintetét végig magamon éreztem: próbálta csupán egyszer elcsípni a pillantásom, hogy a komolyságát tudassa.

– Semmit sem teszek veled, amit te nem akarsz, érted? – mondta halkan, közelebb hajolva hozzám. Orra az orromhoz ért, halk hangját kísérő lélegzete az ajkamat cirógatta. – Eddig is megállíthattál volna és ezután is megteheted. Felszólítalak rá.

– De ha én nem akarok megállni? – suttogtam, ingerlő közelségétől higgadtságomat vesztve. Chuuya halk sóhajjal szívta be a levegőt, ajka beszéd közben már a számat érte.

– Akkor nekem kell magamat megfékezni.

Megcsókolt, hasonlóan, mint a parkban, nem hagyva időt feleselni. Chuuya tisztában volt vele, hogy senki nincs, aki visszatartaná a kritikus határon, mint ahogy Osamu fékezte meg a Megszállottságát, de hitt benne, hogy nem veszem el annyira az eszét, hogy ne tudjon felelősem cselekedni.

Elbízta magát, mert ezek a kis eskük hamar feloldódtak a csókban, amikor a nyakába kapaszkodtam és ő lábamat az ölébe téve közelebb húzott magához. Csak Chuuya tartott, a lábamat és a hátamat szorította, keze a térdem fölött volt, közel felcsúszott szoknyám aljához. Félig az ölébe ültetett, de még ez sem bizonyult elég közelinek. Amikor dőlni kezdtem, hagyta, hogy a párnán landoljak, és magammal húzzam: Chuuyával szemközt feküdtünk szorosan egymásba gabalyodva, tüdősajdító oxigénhiányig folytatva a csókot, amitől egy pillanat alatt könnyűvé vált a testem, és ha lehunytam a szemem, csillagokat láttam.

Chuuya fél keze rajtam volt, oldalam és csípőm után a fenekemet markolta; a lábamat felemelve és a csípőjére téve a lehető legközelebb simultam hozzá. Chuuya a combomat fogta a csípőig visszacsúszott szoknyám alatt, fekete harisnyám látványa és tapintása is tovább ingerelte. Az maradt az utolsó réteg, ami a bőrünket elválasztotta, és nem bizonyult elég vastagnak: minden érintése heves reakciót váltott ki belőlem, és féltem, hogyha a kezét az ölembe csúsztatja, erről azonnal meg fog bizonyosodni.

Chuuya kibillentett az egyensúlyomból a következő rántással és fölé kerültem, míg ő a hátára fordult. Az ölében ültem, halálosan zavarba jőve az érzéstől, hogy simul hozzám az utálatos ruhákon át, de ezt hamar felváltotta a vágy. Lehajoltam, közben mélyen az ölébe ültem, édes sóhajba fojtva mindkét oldalról a következő csókot.

Chuuya többé nem gondolt arra, miket vágtam a fejéhez az iskola előtt, még abban a helyzetben sem talált engem romlottnak. Nem tudta, hogy tapasztalt vagyok-e vagy csak jó érzékem van hozzá, mit csináljak, de élvezte, hogy hozzádörgölőzöm, és a csípőmet szorítva le is nyomott, amikor eltávolodtam.

Várta, mikor ingok meg, mikor hagyom abba a csókot és mikor akarok megállni, de csak az fékezett meg, hogy túlságosan elgyengített az érintése, és amikor a testemnek feszült, halk sóhajjal a vállára buktam.

Chuuya lefektetett maga mellé és szájon csókolt, kevésbé szenvedélyesen, mint korábban, majd a nyakamra is adott egy puszit. Felkönyökölt, és lassan fölém került, térdét enyhén széttett lábaim közé nyomta.

Felnyögtem és két kézzel takartam el a számat. A blúzom ujja felcsúszott és felfedte a karomat; kötszer fehére és régi sebek sokasága tűnt fel Chuuya mellkasomra hajtott feje fölött, amíg a nyakamat csókolta.

– Levehetem? – suttogta, lemondva a korábbi finom szavakról. Burkolt kihívás volt a hangjában, ehelyett én a vágyra feleltem, így Chuuya kibontott két gombot a blúzomon, a nyakamat és a mellkasom felső részét szabaddá téve magának.

Elkezdte leszedni a kötszert a nyakamról, keskeny, hússzínű csíkokat tálalva alatta. Nemtetszőn nyögött fel, de rossz érzéseit hamar csókokba fojtotta: megpuszilta, majd megnyalta a sebeimet, ahol a bőr érzékeny volt, ettől megemelkedett a csípőm és dobálni kezdtem magam alatta.

– Abbahagyjam? – távolodott el egy kicsit, térdét az ölemhez préselve. Ha csak megmozdultam, forróság öntött el, az ingerek sokasága lassan képtelenné tett a beszédre.

Megragadtam Chuuya haját és visszanyomtam a nyakamhoz, durva kívánságomat szavak nélkül is megértette. Tovább csókolt, miközben ujjaim a hajába gabalyodtak, és annak ellenére is hangosan pihegtem, hogy fél kézzel befogtam a számat.

Rázni kezdtem a fejem, Chuuya pedig rövid várakozás után ismét a nyakamra hajolt. Csókolni kezdte a vágásokat, olyan dühös szenvedéllyel, amit a bőröm egyenetlensége váltott ki belőle. El akarta mulasztani a nyomokat, de ajka csak fokozta a sebek körüli pirosságot.

Több helyen gyengéden megszívta a nyakam, amivel nem hagyott nyomot, de elég volt, hogy felizgasson, és újra mocorogni kezdjek alatta. Chuuya lenyomta a csípőm, testemet a takaróra szorította. Térde utoljára simult az ölemhez, mielőtt lejjebb csúszott a lábaim közt és nyakam után a mellkasom felső részét csókolta.

Lassan bontogatta a blúzomat és terítette szét a testem mellett. A mellkasom hevesen emelkedett, amikor Chuuya csípőig visszahajtotta vékony harisnyanadrágomat, hogy mindenemet zavartalanul lássa.

Sebek voltak a mellemen is: sok régi, fehér heg bukkant ki a melltartóm csipkekosara fölött, egy sáv egészen a vállamig futott. Ugyanilyen régi vágások voltak a bordáimon, a szegycsontom alatt, Chuuya ezeket először nem vette észre, csak csókjai közben, az ajkával tapintotta ki.

Felmorrant, halk hangját elégedetlenség és vágy járta át, amikor a fejét a hasamra hajtotta, és a derekamat simogatta, hogy megnyugtasson. Neki is le kellett csillapodnia: nem akart, és nem is tudott volna velem akkor lefeküdni. Chuuya nem erre készült, nem volt nála óvszer, és különösen a korábbi szóváltás után nem akarta, hogy egy pillanatig is elhiggyem, ugyanolyan, mint a többi férfi, aki nem mutatott elég tiszteletet irántam.

Chuuyának elég jó volt, hogy hozzám érhetett és ez láthatóan kellemes volt számomra. Nem sietett, épp elégszer járta be ezt az utat valaki szájától a combjáig, de egyiket sem lehetett hasonlítani az előzőhöz, én pedig ezenkívül is különleges voltam.

Érezte, hogy változik a bőröm illata az izgalomtól, hogy remeg és gyengül el cirógatásra emelt kezem a hajában. Megfogta, megcsókolta az ujjaimat, mielőtt lefektette magam mellé az ágyra, és óvatosan elkezdte lehúzni a harisnyámat.

Nem vetkőztetett le annyira, hogy egészen kiszolgáltatva érezzem magam. A szoknyámat sem tűrte fel, hagyta, hogy egy kicsit rejtőzzek előle, nem akarta elvenni az ártatlanságom. Mégis végigsimított a lábamon, először, amíg vetkőztetett, majd lassan visszafelé is, már térdmagasságban szakadozott pihegéssé változtatva a lélegzetemet.

Chuuya a lábaim közt térdelt, a combomat fogta a ruhám alatt, és amikor fél szememet kinyitva ránéztem, olyan hatalmasság sugárzott belőle, hogy beleborzongtam: hiába vesztette el Arahabakit, Chuuya élő istennek tűnt, szemében éhes fény izzott, mielőtt lehajolt, hogy hosszú várakozás után újra szájon csókoljon.

El kellett távolodnia az ölemtől, hogy a saját lélegzete normalizálódjon, de a kezét a combomon hagyta, amikor már mellettem hevert és csókolóztunk, mintha az életben maradás kulcsa lett volna.

Chuuya fájdalmasan közel volt, de nem érintett meg, csak a tenyéréle vagy egy ujja simult néha véletlenül hozzám, amíg a combtövemet markolta; minden alkalommal fojtott nyögés volt a jutalma.

Chuuya kipirult, de én a hajánál is vörösebb voltam. Gyötört ezzel az óvatossággal, és amikor már jobban felcsigázott, mint amennyire valaha szégyelltem magam előtte, a karja után tapogatóztam csók közben, és a kezét magamhoz húztam.

Akkor végre Chuuya nyögött fel, miután percekig csalta ki a sóhajokat belőlem. Érezve, mennyire kívánom, nem kért szóbeli megerősítést, simogatni kezdett. A bugyim átázott, hozzám tapadt, valójában már alig választott el tőle, de ő nem törekedett rá, hogy elhúzza az útból. Csókjai és korábbi érintései megtették a magukét, a testem csak neki engedelmeskedett: felé mozdult a csípőm, csuklójára fonódó ujjaim a bőrébe mélyedtek, amikor határozottabban ért hozzám, alsó ajkam kieresztette a fogai közül.

A fejem oldalra csuklott, szorosan lehunytam a szemem, és Chuuya nevét ismételgettem anélkül, hogy tudtam volna, mit akarok neki mondani. Megfoghatatlan, erős érzések keveredtek össze a két édes szótagban, ami hol szaporán, hol elnyújtva, halkan hagyta el a számat.

Chuuyát felforrósította, hogy a nevét pihegem és sikítom, mielőtt el tudott hallgattatni. Tenyerét a számra szorította, amikor túl hangos voltam az üres lakásban, de amit tett, nem hagyta abba. Felizgatta, hogy hozzám ért, hogy ennyire kívánom, hogy sebekkel és kötésekkel rontott testem mégis milyen gyönyörű alatta.

Nem úgy talált vonzónak, mint egy tökéletes, érett nőt, vagy mint Osamut látta volna. Mindkettőből csak részletek voltak bennem: hajam, nedves ajkam, a hangom a korábbi, névtelen szeretőkkel töltött éjszakákat, labilis lelkiállapotom látható nyomai Osamut idézték, ez az elegy volt olyan különleges Chuuyának. Egyszerre akart birtokolni és óvni, elmulasztani a fájdalmam, elfeledteti a szomorúságom, még ha azzal, hogy egyszer a légyottunk véget ér, újabb kínokat szabadít is a nyakamba.

Chuuya magát is gyötörte, de azért kevésbé aggódott, hogy a teste mennyire sajog értem, és esetleg nem tud majd elaludni. Nem akart megrontani, nem akarta, hogy az én addigi, olyan idealizált képem összetörjön róla: nem tudta valójában, mit gondolok, de érezte, milyen fontos vagyok számára.

Veszélyes volt, hogy belehabarodjak, mert Chuuya jól látta, hogy bántani fogom magam ezzel a szerelemmel. Hiába lett valóság számomra, minden szorosabb kapcsolat olyan bonyolultnak ígérkezett, hogy akkor gondolni sem bírt a megoldásra. Egyedül abban volt biztos, hogy ő nem akart bántani engem, és ebből a helyzetből már csak úgy jöhet ki jól, ha pillanatnyi kívánságaimat teljesíti, különösen, hogy milyen szívesen kielégített volna.

Nem tudta, ő mikor lobbant ilyen érzelmekre irántam, de a düh, kétségbeesés és az azt követő üresség után az első valódi, pozitív dolog volt, és nem akarta elveszíteni. Chuuya félni kezdett a veszteségektől, miután annyiszor történt, hogy semmi sem maradt számára. Előző napi vallomása olyan mélyről jövő és őszinte volt, hogy korábban maga sem fedezte fel a lelkében. Semmije sem volt, de én egy fontos valami lettem számára, és minden, aminek köze volt hozzám, megszépült: rég nem tapasztalt elégedettséggel töltötte el, hogy velem foglalkozhat.

Chuuya elvette a kezét a szám elől, amikor elhalkultam és finoman megcsókolt. Nem akart olyan birtokló lenni, mint addig, de hevesen viszonoztam a csókját és most előbb én haraptam az ajkára.

Chuuya szenvedélyessé tett, remegtem alatta, és folytatást kívántam. Nem tudtam hogy a tudtára adni, mit akarok: beszélni képtelenség volt, kezem már lecsúszott az övéről, csak még szorosabban simultam hozzá, és amikor megmozdult, újra felsóhajtottam.

Chuuya tudta, mit akarok, és beleegyezésnek vette hevességem. Lassan, várva, hogy az utolsó pillanatban meggondoljam magam, kezét tönkretett fehérneműbe csúsztatta, de a tiltakozás elmaradt, csak élesen felnyögtem, amikor az ujjai pontosan a helyükre találtak. A hajába kaptam, puha tincseit szorítottam, és képtelen voltam tovább csókolni, bármennyire szerettem az ajkát. Simogatott, amitől még nedvesebbé váltam, és remegtem, amiért várakoztat, de egyszerre olyan kínzóan közel van hozzám.

Chuuya lehunyta a szemét, arcát a vállamhoz nyomta. Finoman megcsókolta a nyakam másik, érintetlen oldalát, saját halk hangját a hajamba fojtotta.

Jobban ismerte a testem, mint én, és nagyobb élvezetet okozott, mint valaha magamnak tehettem volna: meg sem mozdította az ujjait bennem, amikor már reszkettem, és meghúztam a haját, mert nem tudtam ellenállni az érzésnek.

Újra a nevét sóhajtottam, mire Chuuya is felnyögött. Mély, fojtott hangja tovább borzolta az idegeimet, egyszerre a kezével, amit megmozdított a lábaim közt. Akartam őt, meg akartam érinteni, miközben arra is vágytam, hogy amit tesz, soha ne hagyja abba. Kétségbeesett igyekezettel kezdtem gombolni Chuuya ingét és lehúzni a válláról, mielőtt szabad kezével lefogott és a takaróra préselt maga alatt.

Nem engedte, hogy eltereljem a figyelmét, de kapkodó érintésem sokáig borzongatta. Heves reakcióim láttán abbahagyta a finomkodást, de annyira felingerelt, hogy perceken belül összecsuklottam alatta. Szájon át kapkodtam levegő után, a testem remegett, szorítottam Chuuyát, aki érezte az orgazmus hullámait, mielőtt a kezét kihúzta az ölemből. Romokban voltam, pedig csak az ujjaival találkoztam, Chuuya későn jött hitetlenkedéssel szemlélte félig hunyt szemem és vörös arcom.

Nem látott még olyan gyengédnek és békésnek, mint akkor, hiába tette rendezetlenné az öltözékem és remegtette meg a lábam. Chuuyának sikerült minden korábbi rossz érzést elsöpörnie az arcomról anélkül, hogy valami igazán helytelent tett volna.

A saját vágya fokozódott, a légzése szaporává vált, de elégtételt jelentett neki, hogy engem megkapott és elégedettnek látott.

Chuuya megsimogatta az arcomat, szó nélkül, óvatosan közelebb hajolt hozzám és orromhoz érintette az orrát. Kinyitottam a szemem, hosszú ideje először Chuuya kék szemébe néztem, és elmosolyodtam. Még mindig nem hagyott el, átölelhettem és közel tudtam őt magamhoz.

– Kérlek, Chuuya, hadd tegyek valamit veled – simogattam a haját és a nyakát, amikor képes voltam mozogni. Felé fordultam, átöleltem, és megcsókoltam, mielőtt felelhetett volna.

Chuuya lélegzete elakadt, amikor a hátára fektettem és újra fölé kerültem, de most nem ereszkedtem azonnal az ölébe. Lehajtottam a fejem, elrejtőztem a hajam alatt, és tovább simogattam a nyakát, mielőtt lehajoltam és kibontott ingének hála mélyen, a kulcscsontján csókoltam.

– Néha álmodtam veled – suttogtam, mert a szégyenkezés elmúltával fájdalmasan őszinte tudtam lenni. Előfordult, hogy ilyen jelenetek leptek meg; álmomban már szeretkeztem Chuuyával, de a valóság felülmúlta, és érezve, mennyire felizgatta a magát velem, nem akartam őt érintetlenül hagyni.

Őrült képzelgésnek tűnt az egész, de az utolsó vonásáig élveztem. Chuuya nem tiltakozott, így feszültségtől remegő kézzel kezdtem az ingét kigombolni.

Chuuya agya kikapcsolt. Addig tudott uralkodni magán, amíg fennállt a lehetőség, hogy leveszi a ruhámat és a magáévá tesz, nem számít, mi lesz a következménye. Ezt elég könnyen tudta elnyomni, de amint lefektettem, kitartása szertefoszlott.

A kezemnek hatalma volt felette, és amikor megérintettem a heget a bordái alatt, beleborzongott, pedig a régi szúrás nyoma nem okozott fájdalmat. Megcsókoltam a sebet, halkan sóhajtva a bőre forróságától. Chuuya illatos, finom és vonzó volt, nem tudtam vele betelni, és magamat is tovább izgattam az érintésekkel, amíg a késszúrástól meglazított nadrágjáig jutottam.

Félszegen hajtottam a fejemet a combjára, miközben a tenyeremet a nadrágjára fektettem. Chuuya felszisszent, az ajkába harapott, próbálta visszafojtani a hangját, és fel akart ülni, amikor a nadrágjába nyúltam, de felemelkedtem az öléből és gyengéden visszanyomtam.

Belepirultam, amikor megérintettem őt, de a friss zavar nem látszott addig is vörös arcomon, csak a szememet sütöttem le és összepréseltem a számat, amikor kiszabadítottam Chuuyát a ruhából.

Se az arcára, se a testére nem tudtam nézni. Mellé kuporodtam, a vállához nyomtam az arcom, elrejtőztem a hajában, de nem eresztettem őt el és amikor Chuuya felnyögött, csitítóan a nyakába csókoltam.

Sosem vallottam volna be neki, hogy nem az az első alkalom, hogy ilyesmit csinálok, de Chuuyának nem kellett a kezemet vezetnie. A takaróba markolt, oldalra döntötte a fejét, ahogy korábban én tettem alatta, így újabb csókokat adhattam felkínált nyakára, közben a simogatását sem hagytam abba. Felizgatott, hogy Chuuyához érhetek, és ugyanúgy kívántam, mintha azelőtt semmit sem tett volna, de a reakciói elvonták a figyelmemet. Minden ujjam zsibbadt, Chuuya nem először a hatalmasság érzését keltette bennem.

Addig folytattam, amíg mindketten pihegtünk, és hálás lehettem, hogy sok időnk maradt, amíg kettesben lehettünk otthon. Eufórikus élmény volt kielégíteni őt, még a nyomait sem találtam undorítónak, amikor lassan eleresztettem.

Chuuya magához húzott, vigyázva, hogy a kezünkkel egymást ne kenjük össze és még mindig hevesen lélegezve simogatta a hátam, mintha nyugtatni akart volna. Felkavarta, amit műveltünk, miután az agyát kiürítő orgazmus néhány perc után csillapodott. Szorosan tartott, nem tudott az arcomra vagy a szemembe nézni, mert úgy érezte, túl messzire ment: nem kellett volna hozzám nyúlnia, és engednie, hogy még jobban belé szeressek.

Azonban le sem tagadhatta, hogy ő sem volt közömbös irántam: a kezdetektől voltak érzései felém, ez a bizalmatlanság, tétovázás, óvó szándék lett végül ragaszkodás, remény és vágy melegágya. Chuuya meg akart tartani engem, de félt, hogy most távolított el igazán magától. A tettei összezavarták, és nem tudta, most mit fog, mit kell, hogy csináljon.

Nem szeretett többé Osamuhoz mérni, de még mindig hasonló voltam hozzá érzelmi instabilitásban. Az ő állandó rosszkedvét csak az utóbbi időben leplezte humorral, gúnnyal, hamis boldogsággal, de nekem ebből állt az egész életem, nagyon könnyen zuhantam a földöntúli örömből vigasztalhatatlan szomorúságba.

Akkor boldog voltam, nyugodtan feküdtem Chuuya karjában, de ő hamarabb tért magához ebből a könnyű boldogságból. Félni kezdett, az együttlétünk után hogy tudom elviselni, hogy nem lehet állandóan velem, ahogy egy futó, ostoba gondolat erejéig őszintén kívánta.

Chuuyának is megvolt a maga élete, amit félig felépített, félig csak hazugságokból rakott össze. Pénzt kellett keresnie addigra, mire kifogy a könnyen szerzett vagyonából, gondoskodnia magáról, célt és értelmet találnia a létezésének, mielőtt Osamuhoz és hozzám hasonlóan begolyózott volna, és egyikre sem volt lehetőség, ha állandóan mellettem ült a sötét hálószobámban.

Számíthatott rá, hogy a szüleim érdeklődést mutatnak iránta, és engem is szigorúbb őrizet alá vesznek, ezért fenn kellett tartania a látszatot, hogy rendes ember, hogy sokkal fiatalabb a koránál, és képes rólam gondoskodni, épségem érdekében nem hagyhatta, hogy elválasszanak minket egymástól. Kénytelen volt olyan dolgokat tenni, amik elleneztek a természetével: sosem volt klasszikusan jó gyerek, de hozzám igyekezett jó lenni, és ezt az álcát a szüleim előtt is fenn kellett tartania, bár nem tervezte, hogy a jövőben is fog velük találkozni.

A bemutatkozás az anyámnak csak egy biztosíték volt, hogy legyen valamilyen elképzelésük az udvarlómról, és nyugodtabban engedjenek el hozzá, mert Chuuya eleinte hiába nem akart elvinni magához Tsurumiba, kezdett elvágyódni a szobámból oda, ahol nem kell állandóan tartania a lebukástól. Nem attól félt, hogy hiányos öltözékben, szeretkezésünk egyértelmű nyomait viselve találnak minket, hanem, hogy kettőnknek együtt sosem lehet valódi nyugalma.

Chuuya akaratán kívül tört be az életembe, és nem szeretett volna tovább zavarni, de nem is akart eltávolodni tőlem. Megígérte, hogy velem tölti az éjszakát, mert mindkettőnket megviselt, hogy külön kellett feküdnünk az ágyban, de nem élhetett nálam állandóan, és hitte, hogy nekem is jó tenne, ha olykor kimozdulnék a lakásból.

Chuuya el akart vinni sétálni: rengeteg békés, szép helyet ismert Yokohamában, amiket valószínűleg az enyémben is megtalált volna. Élvezte, hogyha kell, tudunk csupán két ember lenni a tömegben, és mert nem volt maffiózó többé, nem kellett állandóan támadástól tartania. Annyira megfélemlítette azt a jelentéktelen gengsztert korábban, hogy nem kellett félnie a bosszújától. Várt, de a megtorlás elmaradt, így Chuuya kevésbé aggódott, hogy veszélybe kerülök, ha együtt mutatkozunk a városban, egyedül az én jó híremet féltette, amikor rám várt az iskola előtt.

Az én koromban nem vették jó néven, ha valaki a szerelemmel foglalkozott a tanulmányai helyett, de, mert sosem voltam normális, jó gyerek a társadalmi elvárások szerint, így nem igazán foglalkoztam a rám erőltetett szabályokkal. Hagytam, hogy a tapasztalatlanság, az érzelmek és mások rossz szándéka annyi ballépésre sarkalljon, mielőtt találkoztam Chuuyával, de neki soha nem akartam erről beszélni. Túl szép, egyszerre túlságosan törékeny volt a békénk, és nem akartam, hogy vége szakadjon.

Végül mégis fel kellett kelnünk az ágyból, és csendesen kivittem Chuuyát a fürdőszobába, hogy a szüleim érkezése előtt mindketten lezuhanyozzunk. Külön tettük, de ott maradtam vele, és Chuuyának háttal, kényesen ügyelve rá, hogy ne lássam őt, felfogtam a hajam, és vártam, hogy a kezébe adhassak egy törölközőt.

Chuuya is félrenézett, amíg levetkőztem és helyet cseréltünk a kádban. Zavarban voltam a közelében, pedig a testemet és a sebeimet sem először látta. A társaságában zuhanyozni mégis annyira intim volt, hogy amíg be nem burkolóztam egy törölközőbe, nem tudtam megnyugodni.

Odabent öltöztünk fel, hogy a fürdés semmilyen nyoma ne legyen árulkodó, és összebújtunk Chuuyával a korábbi szenvedélyt őrző ágyban. Akkor nem volt mit mondanunk egymásnak, de nem bántam a csendet, elég volt, hogy érezhettem őt. Chuuya olykori simogatása, egy-egy hajamba adott puszija és hosszas hallgatása elfogadást jelentett számomra: nem beszélt a sebeimről, nem szidott le, nem próbált kioktatni. Egyszerűen elfogadta, hogy vannak, ahogy Osamunál sem tehetett mást, de azon volt, hogy újabbakat már ne okozzak magamnak.

A közelségem rá is jó hatással volt, mert a lelke kezdett lecsillapodni. Veszteségei fájtak, de ahogy átölelt, a hajamat sodorgatta, és tét nélkül elmerengett, a jövője nem tűnt olyan kilátástalannak: nekem is helyet talált benne.

Kellemes volt számára, hogy hazakísérjen az iskolából, utunk az ábrándokban otthonom helyett a saját lakásába vezette. Chuuya alkalmassá akarta tenni a helyet, hogy vendégül lásson, később pedig arra is, hogy odaköltöztessen magához: anyámat ránézésre nem tartotta rossz embernek, de nyilvánvaló rossz állapotomat sem vette észre, úgy érezte hát, hogy a szüleimnél nincs jó helyem. Velük lenni annyit ért, mintha örökké egyedül lettem volna, és tudta, hogy egyedül nem vagyok biztonságban.

Chuuya nehezen bízott és még nehezebben kötődött: idő kellett, amíg Osamut megszokta, képes volt rá hagyatkozni, és végül közel is engedte magához, de kettőnkben e téren nem talált hasonlóságot.

Még mindig több titkom volt, mint ahány információt összesen elmondtam magamról, de Chuuya figyelmes volt, és összeszedte a maga értesüléseit az együtt töltött napokban. Amikor az anyámmal beszélt, megtudta a vezetéknevemet, de nem hozta szóba, és a valódi keresztnevemet sem firtatta. Ha ritkán megszólított, mindig a számára kedves ragadványnéven tette, amit nem bántam.

Az őszi óceán szó és látvány is csodálatossá vált számomra, főleg, hogy Chuuya és én gyakran sétáltunk a tengerparton. Hideg volt, a szél az arcomat csípte, de a kezem felemelegedett a kezében. Később, a nappalijában, a földön ülve egy teával a bensőmet is felolvasztotta, mielőtt hideg ajkamra csókot adott volna.

Gyakran mentem egyenesen hozzá az iskolából, és mosollyal az ajkamon léptem ki az épületből, miután egész nap az ő érkezését vártam. Chuuya nem mindig kísért haza, mert talált magának elfoglaltságot, és néha nem végzett vele, mire kijöttem az utolsó tanórámról, ilyenkor kénytelen voltam hazamenni, és várni, mikor pittyen üzenetet jelezve a telefon a markomban. Azt, vagy egy könyvet fogtam inkább, hogy a kezem ne legyen szabad, és a szobámban elszórt vágóeszközök egyike se kezdjen vonzani.

Sokszor találkoztam Chuuyával. A szüleim szerint túl gyakran, szerintem viszont nem elégszer, emiatt egyszer össze is vesztem az apámmal. Azt mondta, valódi hölgy nem tölt ennyi időt házon kívül az udvarlójával, és főleg nem megy át hozzá, hogy ki tudja, mit csináljon, de ezt végighallgatni sem voltam hajlandó. Becsaptam a szobán ajtaját, sírtam, és egész este ki sem dugtam az orrom odabentről, dühöm és szomorúságom Chuuya érkezése óta először késztetett önkárosításra.

Közömbös tekintettel néztem a kezemből folyó vért, számoltam a cseppeket a padlón. Huszonhét hullt le gyors egymásutánban, mire alvadni kezdett, ekkor újabb vágást ejtettem, és figyeltem, hogy duzzadt a tócsa egyre nagyobbra.

Négy széles vágás szelte át a karomat, mire annyira lehiggadtam, hogy a fájdalmat érezzem. Próbáltam elrejteni, hogy Chuuya ne lássa, de én nem voltam olyan jó a sebkötözésben, és nem is törekedtem rá, hogy szépen legyen ellátva: a kötszer hanyagul lógott rajtam, kidomborította a felsőm hosszú ujját. Mikor Chuuya először meglátta az új vágásokat, elsápadt, visszafojtott düh sötétsége tűnt fel a szeme alatt.

Végül apám megbékélt, és nem szólt többet, amikor találkoztam Chuuyával, igaz, nem is kértem engedélyt, csak elmentem hozzá az iskolából. Csendes háború volt köztünk, de amíg nem próbált az utamba állni, nem érdekelt, hogy nem tart többé valódi hölgynek, csak egy szégyellnivaló, huszonegyedik századi cafkának. Sosem láttam a fejébe, de akárcsak ő engem, én sem akartam őt megismerni. Talán nem is gondolta ezt rólam, de nem számított, csak minél messzebb akartam kerülni otthonról, mert amióta Chuuya elment, a szobám sem volt biztonságos többé.

Chuuya mindig jól bánt velem, de mind gyakrabban láttam fáradtnak, amikor átölelt és finoman megcsókolt a lakásba húzva, ahol egyetlen kíváncsi szomszéd sem látta. Más nem jutott eszébe, így a nyelvtudását kezdte hasznosítani, mint az egyetlent, amiről nem kellett hatalmas igazolásokat felmutatnia. Chuuya magántanítóként angolt és franciát oktatott gyerekeknek, főleg az én korosztályomnak, akik komolyabban vették az érettségi előkészítő osztályt nálam.

Az oktatás nem volt megerőltető, de, mert nem akarta a tanítványait otthon fogadni, Chuuya rengeteget utazott Yokohamában, ami kifárasztotta. Meglepően jól megfizették, egy hónap alatt elég pénze lett megszokott életmódja megteremtésére, és az üresen töltött órák száma is csökkent, amikor saját kilátástalanságát fájlalhatta volna.

Chuuya már nem próbált kiutat találni a világomból, de arra sem gondolt, hogy mit hagyott maga mögött. Úgy zárta el addigi élete minden percét, mint egykor Arahabakit, mert egy-egy feltörő emlék újra kibillentette volna. Felkavarta hát, ha sérültnek, dühösnek vagy szomorúnak látott, mert nem akarta, hogy Osamuhoz hasonlóan pusztítsam magam; azt, bárhogy igyekezett, nem tudta megfékezni.

Még Chuuya munkája is fájdalmat okozott, amikor rendszeressé vált, és nyolc-kilenc tanítványa annyi idejét és gondolatát elrabolta. Ő nem tudta, miért bánt, és sokáig képtelen voltam megfogalmazni, de félni kezdtem attól, hogy a lányok, akikkel együtt van, okosabbak, kedvesebbek, és ami fő, épebbek nálam. Egy ilyen embernek egy fejmozdulat is elég, hogy Chuuyát magába bolondítsa.

Nem benne nem bíztam, hanem magamban, mert bármit tett vagy mondott, néha méltatlannak tartottam magam a szerelmére. Chuuya nem mondta még, hogy szeret engem, és én is kínosan tartózkodtam ettől, de a tekintete, a mozdulatai, gyengesége, vagy épp az, milyen határozottan vont magához a lakása bármelyik pontján, biztosították, hogy valamit mégis érez irántam, és ennél többet gyakran nem is mertem kívánni. Mégis, mire elmúlt az ősz, halálosan szerelmes voltam, és ha Chuuyára néztem, mondanom sem kellett semmit, kiolvashatta a pillantásomból. Ellágyítottam őt: mind gyakrabban akart megérinteni, fogni a kezem, és egyszerűen közel tudni magához.

Amikor a hátam mögé állt és átölelte vagy az ölébe vett lábamat simogatta, lehajtotta a fejét, és kedves dolgokat mondott nekem. Komolyan vette a küldetését, hogy addig ismételje, mennyi szépséget fedezett fel bennem, amíg végre én is hajlandó leszek meglátni.

*

Chuuya kinevette a féltékenységem, amikor végre kiszedte belőlem újév előtt, miért tűnök újra olyan boldogtalannak. Sírva fakadtam, mire azonnal megkomolyodott. Nagy levegőt vett, elszámolt magában háromig, mielőtt megszólalt volna, mert nem akart megbántani egy hirtelen odavetett, túl indulatos mondattal.

– Azok csak gyerekek – legyintett –, különben is, nem érdekel más. A kedvesem vagy, Umi – ölelte át a derekam és hagyta, hogy a vállához bújjak. Lassan simogatta a hátam, amíg abbahagytam sírást, közben az állat a fejemre támasztotta. Chuuya újabb nagy levegőt vett, kinézett az erkélyajtón a sűrő hóesésre. – Szereltek téged – mondta csendesen, ahogy szorosabban ölelt magához. – Hűséges vagyok hozzád.

– Chuuya..?

Próbáltam felemelni a fejem, és Chuuya engedte, hogy ránézzek. Az arca színtelen volt, a tekintete nyugtalanul akadt össze az enyémmel, de végül elmosolyodott. Saját heves szívverését figyelmen kívül hagyva újra megsimogatott, továbbra is engem akart nyugtatni.

– Komolyan mondtam – tette hozzá. Chuuya végül félrenézett, a hóesés helyett a lakás belseje felé. – Nem kell félned, te vagy mindenem – mondta egészen halkan. – Hogy tudnék neked erről hazudni?

Felelet helyett szorosan átöleltem, és nedves arcommal nem törődve lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Egyenértékű volt a szerelmi vallomással, amit Chuuya korábban is annyiszor látott a szememben, és nem kényszerített, hogy kimondjam.

Nagyon fiatal voltam, de Chuuya hitte, hogy a kritikus évek végére rendben leszek, addig pedig türelmes volt, és vigyázott, hogy ehhez hasonló képtelenségek ne törjenek össze. Már éves távlatokban gondolkodott, és ez nem riasztotta. Chuuya azt akarta, hogy együtt nőjünk fel, mindketten találjunk reményt a kilátástalanságban, aztán ki tudja – talán társult volna velem egy életre. Nem olyan kényszerűen, mint Osamuval, hanem, ahogy az áldatlanok tették: megkérdezte egy nap, valamivel a tizennyolcadik születésnapom után, lennék-e a felesége.

Igent mondtam, és azóta így élünk. Felnőttünk, a sebek behegedtek, de emlékeztetnek az őket kiváltó események néhány pontjára. Chuuya nem felejtette el, milyen volt áldottnak lenni, én pedig, hogy milyen lehetett volna, de képesség nélkül is tudtunk boldogulni. Hitt bennem, amikor én sem hittem magamban, én pedig nem hagytam, hogy a veszteség megnyomorítsa, így tudtunk mindketten végül emberré válni.

- & -