Chuuya nem mondta meg, hová akar vinni, de nem faggattam. Kellemes volt sétálni vele a belvárosban, oldalához simulni a zsúfolt utcán. Egyenruhát viseltem, de őszi kabátom szinte az egészet eltakarta: nem kellett félnem a furcsa pillantásoktól kettőnk láttán, Chuuya mellett egyébként sem törődtem a külvilággal.

Egy sétálóutcára vezetett, ahol korábban csak ritkán jártam, végül egy olyan étterembe vitt, ahová magamtól sosem mentem volna, ízlésemnek és lehetőségeimnek is túl előkelő volt. Féltem, hogy rettentően ki fogunk lógni, de a hely nem volt olyan puccos, mint elsőre gondoltam.

Chuuya lesegítette a kabátom és a széket is kihúzta nekem az egyik ablaktól távoli asztalnál, egy kis fényfüzérekkel teli boltív alatt, amitől még hevesebben vert a szívem, és miután leültem, nem mertem a szemébe nézni.

Chuuya nem tétlenkedett, amíg iskolában voltam. Félig sikerült kiürítenie a lakását délutánra, és megfelelő mennyiségű pénzt kapott a számára felesleges tárgyakért. A zárcserét is elintézte, még mielőtt hozzám érkezett, így Chuuya, miután reggel velem együtt távozott otthonról, az ideje nagy részét az új lakásában töltötte, és igyekezett legalább átmenetileg magának alkalmassá tenni.

Miután többé nem aggódott a pénz miatt, a város legjobb éttermébe is elvitt volna, csak hogy végre enni lásson, Chuuya azonban kiismert, és tudta, hogy egy számára otthonos helyen borzasztóan rosszul lettem volna. Olyan éttermet választott, ami, bár csinos volt, tőlem sem állt távol, hiába utasította el kereken, hogy bármit kifizessek. Meghívott és mindent meg akart nekem adni, ami újra olyan boldog ragyogást csempészhetett a szemembe, mint amikor megláttam őt a hulló falevelek alatt.

Sültet és egy nagy pohár gyümölcslevet diktált belém, majd fagylaltot ettünk, amíg a kávéját várta. Késői ebédünkhöz illett volna, Chuuya mégis lemondott a borról. Józan és megfontolt akart maradni, amíg a városban voltunk, és ő vigyázott rám.

Ettem, de közben alig éreztem az étel ízét. Már sokadik napja voltam Chuuyával, az a délután mégis hihetetlen volt; egyszer megcsíptem a combom az asztal alatt, de nem ébredtem fel az édes álomból.

Chuuya lenyűgözött, és egyre csak bámultam őt: hamar feltűnt neki, és nem tudta sokáig szó nélkül hagyni. Félretolta a kávéscsészéjét, kezét az asztalra fektette és egyenesen a szemembe nézett, nem engedve, hogy elfordítsam a pillantásom.

– Valami baj van? – szólt meglepően szelíden, alkalmazkodva a vendégteret betöltő távoli, halk beszédhez. Letettem a kanalat és lassan megráztam a fejem. Az én kezem is az asztal szélén nyugodott, de bármennyire akartam, nem mertem megérinteni őt. – Egész nap figyelsz engem. Van valami furcsa rajtam?

Chuuya hátradőlt, de kinyújtott ujjai ott voltak előttem, hívogattak, hogy a tenyerébe fektessem a sajátom. Hevesen dobogó szívvel közelítettem felé, ám végül meghátráltam. Bármi történt köztünk azelőtt, éreztem, hogy ez a találkozó más volt: ismét úgy viselkedtem, mintha életemben először láttam volna.

– Hogyne néznélek, amikor ennyire gyönyörű vagy? Az ősz igazán jól áll neked – néztem az ablak felé, amikor nem bírtam tovább kék szeme és nedves ajka látványát. – Láttalak télen, tavasszal és nyáron, de ősszel sosem, eddig nem tudtam hát, milyen csoda maradt ki az életemből. Olyan a hajad, mint a vörös juhar, a szemed, mint az esőt ígérő tenger kékje, és ez gyönyörűbb számomra a nyári ég színénél vagy a virágba borult fáknál. Téged, ugye, nem szomorít el az ősz? Engem gyakran, de most már nem érzem olyan rossznak, mert kötődsz hozzá – mosolyodtam el félszegen –, rád pedig mindig szépen fogok emlékezni.

– Hé... Köszönöm. – Chuuya felszusszant, próbálta leplezni a bók miatt támadt zavarát. Hasonlóan talányosan csak az őt felnevelő Kouyou beszélt vele, de neki hivatása volt az ékesszólás, én csupán olvasott voltam.

Sosem gyakoroltam a választékos, szép beszédet, nem volt érzékem a költészethez vagy a szavak árnyalatnyi finomságaihoz. Ösztönösen használtam a természet jelenségeit, amikor megpróbáltam a benyomásaimat minél pontosabban átadni Chuuyának; szerepet játszott, hogy a valódi Nakahara Chuuya verseit számtalanszor olvastam, amikor rövid időre beleszerettem a szimbolizmusba.

Ő ezt nem tudhatta, és nem is akartam összezavarni vele. Chuuya, az én Chuuyám nem volt költő, nem konyított az ilyesmihez, és úgy tűnt, korábban senki sem dicsérte. Zavar mellett hála tűnt fel az arcán, és tétova fény ült a szemében; különböző attól, amit a fejünk fölött ragyogó égősor nyújtott, és beléptünk óta a haját is aranyfénybe vonta.

– Neked is jól áll a boldogság – mondta, megfogva a kezem, mert képtelen voltam áthidalni a köztünk lévő távolságot. – Azt akarom, hogy többször mosolyogj és többször légy ilyen lelkesen őszinte – pirult el, amikor tétován a kézfejére fontam az ujjaim. – Tudom, milyen egy hazug mosoly, és nem akarom azt az ajkadon látni! Sokkal szebb vagy így, tudod? – mondta. Példámat követve ő is kibámult az ablakon, a gyorsan közlekedő alkonytól szürkéllő utcára. – Olyan vagy, mint az óceán – sóhajtott –, aminek már rengeteg arcát láttam. A kedvencem éjjel, tiszta égbolt alatt, amikor a város, a Hold, a csillagok is visszatükröződnek benne. Szeretem, amikor csendes, a haragvó hullámok sem emlékeztetnek semmire... Most már csak rád, mert ha rád nézek, ezt az őszi, csendes tengermorajt hallom, érzem a szél hidegét, a víz sósságát, és kitölti a bensőmet ott, ahol a képességemnek kellett volna. Ostobaságokat beszélek – szusszant Chuuya, még mindig a kinti hideg, barátságtalan világot nézve –, de az őszinteségedet ugyanazzal akarom viszonozni. Ha tudnám a neved, nem akarnálak ilyen eszményekkel leírni, mégis, bármilyen nevet mondanál, ezután kevésbé tudnálak vele azonosítani.

– A szüleim nem tudhatták, amit te – suttogtam, leejtve a vállam –, de én sem ezt látom, ha tükörbe nézek.

– Nézd meg magad jól – biztatott Chuuya, ahogy közelebb hajolt. Túl messze voltam, hogy maga felé fordíthasson, de mióta elszakította a pillantását a kinti, zord látványtól, úgy éreztem, egyenesen rám néz, így végül felé sandítottam. – Olyan hihetetlen, hogy valaki szépnek találhat?

– Igen, különösen, hogy te vagy az.

– Butaság – mondta, erősebben fogva a kezem. – Te nem hétköznapi lány vagy, a benned rejlő szépséget sem fogja akárki meglátni. Nem mindenki szeretheti az őszi óceánt, de én vonzónak találom. A nyári emberek, a színes virágok és minden ilyesmi közhely, és azoknak valók, akik nem voltak a miénkhez hasonló pokolban, de mi, áldottak ritkán bírjuk a napfényes világában, az ottani szépségeket sem fogjuk nagyra értékelni. Te olyasmi vagy, amit jónak és értékesnek találok, valami, ami mellett a lelkem békére lelhet. Ne fossz meg ettől azzal, hogy elpusztítod magad, mert nélküled elveszett vagyok ezen a világon. Nincs hová mennem, mert nem távozhatok a városból. Sehol máshol nem látnám ilyennek a tengert, ami ugyanolyan kérlelhetetlen, mint a saját Yokohamámban, és legalább még egyszer, még egy éjszaka szükségem van rá, ha nincs semmi más, ami egyben tartson. Ugyanez igaz rád – sóhajtott –, te vagy az én yokohamai Őszi Óceánom (Chuuya itt aki no umit, névvé formálva Akino Umit mondott). Látni akarlak még egy éjjel, és túl messze vagy a lakásom ablakából. Megígértem, hogy veled maradok, és most, hogy egyelőre nincs mit tennem, egy darabig be tudom tartani. Nem várok ígéreteket, hogy vigyázol magadra, hogy eszel, alszol és nem lesz több sérülés rajtad, mert ingatag vagy, és tudom, hogy egyszer képtelen leszel megállni. Mégis azt akarom, hogy ez minél később történjen, szóval hagyd nekem, Umiko (a név Óceán gyermekét jelent, Chuuya ezt becézésként használta), hogy veled legyek, és megakadályozzam.

Chuuya sokkal többet beszélt, mint szeretett volna, de a szavak maguktól jöttek, nem tudott, később nem is akart megállni. Olyan vallomást tett, amit ő sem látott világosan korábban, de a személyem, a békésen együtt töltött délután, a környezeti benyomások, és az a sok, magányosan a lakásában telt óra végül kikristályosította. Chuuya vonzalmat érzett irántam, mert ahogy ő nem tudta, kicsoda valójában, úgy én is névtelenül, identitás nélkül éltem, bár mindent, ami valaha voltam, önként dobtam el magamtól.

Sokkal nyugodtabb volt, hogy többé nem Dazainak, hanem egy lelkemből fakadó, számára kedvesebb személynek láthat: a név determinált, és Chuuya nem akart azonosítani az öngyilkossággal. Lelkem találkozott a szívével, és ez a zavaros monológ lett az eredménye. Chuuya kezdetben bizonytalan volt, de minél többet beszélt, annál jobban hitt magának, a végére már úgy szorította a kezem, mintha soha többé nem akarna elengedni.

A kávéja kihűlt, fagylaltom maradéka olvadni kezdett, mire végeztünk a semmiből jött bókokkal. Nem volt túl meleg az étteremben, de az arcom kipirult és a tenyerem izzadni kezdett: Chuuya felforgatta a valóságom, a gyomrom összeszorult, verdeső pillangóim riadtan próbáltak a bensőmből szabadulni.

Vajon ez szerelem?

Vajon Chuuya érzett valami, amíg azokat a gyönyörű dolgokat mondta, vagy csak engedte, hogy minden, amit gondolt, kicsússzon a száján?

Sem az ő, sem a saját érzéseimben nem lehettem biztos. Addig minden fájt és összetört, amit valaha szerelemnek hittem, az együttlét Chuuyával azonban felmelegített, mint egy bögre forró tea és egy puha takaró, ölelését és simogatását mindig ilyennek találtam.

Chuuyának kezdett fojtogató lenni az épület. A szája kiszáradt, vágyakozni kezdett egy cigarettára, de amikor az ajkai közé szorította a füstölgő szálat a háztömb sarkán, és a kezemet fogta, úgy érezte, hibázott. A szája keserű volt, a haját füst nehezítette el, így nem gondolhatott rá, hogy megcsókoljon: nem ezt érdemeltem, miután a számat mindig édesnek képzelte.

Chuuya szíve hevesebben vert a kávé, a cigaretta és a helytelen gondolatok miatt. A hűvös szél kicsípte az arcát, de nemcsak emiatt pirult. Engem takarásban tartott két épület közt a falnál, hogy minél kevésbé fázzak, és csak lopva pillantott rám, a füle mögül kiszabadult, kusza tincsei is megnehezítették.

Elkaptam és hátra tűrtem egy tincset, mielőtt a parázs megégette volna. Chuuya arcához értem, megsimogattam, és még azután sem engedtem el, hogy a haját megmentettem a cigarettától.

Sem a füst, sem a közelsége nem zavart. Mindkettőt kellemesnek találtam, de, mert beléptem Chuuya keskeny terpeszben lévő lábai közé, az illendőnél jóval közelebb álltunk egymáshoz. Kellemesen borzongtam, amikor a füsttel együtt beszorult lélegzete is elszállt a vállam fölött.

Chuuya tekintete megállapodott rajtam, résnyire nyílt számat, izzó szememet nézte. Egészen másnak talált, mint betegszobát idéző hálószobámban. Annyi heves érzés, várakozás, izgalom csak egyszer látszott rajtam, amikor a kezét a combomon nyugtatta.

Chuuya elejtette a cigarettát; rövid ideig pislákolt a nedves járdán, mielőtt egy tócsába gurult és a víz kioltotta.

Az álnok szél összekócolta a hajam, és egészen kisodorta az arcomból, így Chuuya az érzelmeim legkisebb változását is jól látta. Árnyékok szabdalták az arcát, de a megjelenése nem vált ijesztővé, a sötétség bizonytalansága minden nyomát eltakarta. Azonban én csupasz voltam előtte: úgy éreztem, mindent tud, mindenben bizonyos, amikor tett egy lépést felém, és a hátam a falnak ütközött.

Chuuya elengedte a kezem, helyette az arcomhoz ért, és lassan megsimogatta, ahogy az előbb én tettem. Mozdulatlan voltam, szájon át lélegeztem: annyira közel volt, hogy gőzölgő lélegzetem az orrát érte.

Chuuya lehajolt, mielőtt a pára eloszlott és szájon csókolt, először alig érintve az ajkam. Forróság támadt bennem és ő is liftezni érezte a gyomrát. A csókunk olyan volt, mintha többé egyikünk talpa sem érintené a földet. A testem könnyűvé vált, bele kellett kapaszkodnom Chuuyába. Szorosan tartott, és mélyebben csókolt, amikor nem ütközött ellenállásba.

Ösztönösen cselekedett, de addig nem bánta meg a tettét: a mellkasához simultam, testem melege még a ruháin át is elérte, és miután meggyőződött, hogy nem fordulok el, arcom helyett a derekamat fogta át, messzebb húzva a hideg téglafaltól. Chuuya kitapintotta a testem az egyenes szabású kabát alatt, ami teljesen elrejtett előle, és minél közelebb voltam hozzá, annál erősebben szorított magához.

Viszonoztam a csókját, finoman megszívtam az alsó ajkát, mire felsóhajtott és hasonlóan folytatta, ettől egészen elgyengült a lábam. Megremegett a térdem, két kézzel kapaszkodtam a nyakába, és azután sem engedtem el, hogy végül az ajkunk elvált egymástól. Chuuya piros arcom, sűrűn rebbenő pillám, duzzadt ajkamat nézte, és akaratlanul is megnyalta a száját. Édes voltam, mint képzelte, ez a saját keserűségét is ellensúlyozta.

Chuuya régen nem volt nővel, de annyira elfoglalt volt, hogy igazán ritkán jutott eszébe. Kevéske szabadidejét inkább töltötte otthon egy pohár jó minőségű borral, egyedül, mint társaságban, ahol újabb kötelezettségeknek kellett eleget tennie. Túlságosan fáradt és türelmetlen volt ehhez, és egy-egy alkalmi kapcsolata sem boldogította. Bármikor vásárolhatott magának szexet, de sosem kaphatott valódi szerelmet, és mint gyakorlatias, független ember, az ilyesmit nem sokáig viselhette el, állandó partnere miatti aggodalma, akár Osamu volt, akar egy nő lett volna, csak sebezhetővé tette volna.

Többé azonban nem volt miért erősnek lennie, nem volt szervezet, amiben élt, és vezető, akinek felesküdött a szolgálatára. Minden, ami korábban meghatározta őt, elveszett, és egyre tisztábban látta, miután azelőtt ismeretlen vágyak és szükségletek kerültek helyettük előtérbe.

Chuuyának sosem volt valódi otthona, de akkor vágyni kezdett egy helyre, amit a magáénak tudhat, ugyanúgy állt az emberekhez. Osamut leszámítva nem akadt senki, aki valóban közel került volna hozzá, de kettejük viszonya még így is távol állt a tiszta szeretettől. Bízott benne, mert rá hagyatkozni, és akkora összhang alakult ki köztük, hogy szavak nélkül is megértették egymást, mégsem volt azonos egy párkapcsolattal vagy szerelemmel. Ha mégis, Chuuyáé egészen különbözött attól, ahogy a könyvek, a filmek és a valódi emberek a mindennapjaikban beszámoltak róla.

Chuuya, akárcsak én, sok érzelmet torzan ismert meg, amíg felnőtt, és kénytelen volt őket újra megtanulni. Próbált nevet adni annak, ami velem kapcsolatban zajlott benne: megnyugtatta, ha a közelében voltam, nem zavarta, ha megérintem, feldühítette a bizonytalanságom és fájdalmam látványa. Eszébe jutottam, ha nem látott, és mind gyakrabban mérlegelte, jót tesz-e velem azzal, amit épp művelt, még ha nem is tudtam róla. Chuuyát cserbenhagyta a megfontoltsága és Kouyou minden intelme is semmivé foszlott, amivel a lelke a szíve sértetlenségét próbálta megóvni.

Az asszony figyelmeztette, hogy ne álmodozzon holmi napfényben nyíló virágokról, de Chuuya bennem nem a napfényt, hanem a hűvös éjszakák ígéretét találta vonzónak. Törött voltam, mint ő, elveszett, mint ő, és hozzá hasonlóan erős is lehettem volna. Ebből ízlelt meg egy keveset abban a csókban, de az erőm elhagyott, mert hatalmasabb volt nálam.

Chuuya vezette a csókot, uralt engem, mint a gravitációját, és egy pillanat alatt képes volt elgyengíteni a lábam; szorosan kellett fognia a derekamat, hogy talpon maradjak.

Szégyenlősen szorítottam az arcomat a kabátjához, valamivel a nyaka alatt. Forró voltam, mégis rázott a hideg, hűvös verejték tette síkossá az ujjaimat, kezem így rövidesen lecsúszott a nyakából.

Chuuya megsimogatta a fejem, de, mert nem mozdultam, halkan beszélni kezdett:

– Menjünk, mielőtt megfázol – szólt rekedten, mert még ő is a csók hatása alatt állt. Lassan simogatta a hajam, elvarázsolta a puhasága; egészen elmerült az érintésben, mire végül felnéztem rá. – Hazakísérhetlek?

Segített talpra állni és nyújtotta a karját, de félve fogadtam el.

– Kérlek – súgtam, mégsem indultam el Chuuyával, amikor tett egy lépést a sétány felé. Észrevette a tétovázásomat és megállt, addig olyan magabiztos kisugárzása eloszlott kétkedő tekintetem miatt.

– Mi a baj? – Chuuya kezdett ideges lenni. A csókja többé nem jó ötletnek, hanem jóvátehetetlen hibának tűnt, de sejtve, mire gondol, próbáltam eloszlatni az aggodalmát.

– Otthon lesznek a szüleim – néztem félre, mert bárhogy akartam, mást nem tudtam szóba hozni. – Mit mondok, miért akarsz ilyen későn meglátogatni?

– Nem kell mondanod semmit – sóhajtott Chuuya, számba véve a lehetőségeket –, vagy bemutathatsz, mint az udvarlódat. – Chuuya a hajába túrt, mert az ideges mozdulatot semmilyen fejfedő nem akadályozta. Hatalmasra nyílt szemem láttán elfordult, az ajkába harapott. – Olyan nagy hülyeség? Mi másért kísérletek volna egészen a lakásodig, ha aztán nem akarok hozzátok bemenni?

– Ez lehetetlen! – fakadtam ki. Megszorítottam Chuuya karját, aki erre közelebb jött, pedig különben sem akart távolodni. Úgy kapaszkodtam belé, mintha a lefestett, küszöb előtti búcsúzkodás elkerülhetetlen lett volna. – Tényleg nem akarsz velem lenni? Úristen, Chuuya, ha ilyeneket mondok otthon, búcsút mondhatsz a szobámnak!

– Vagy csak te is és ők is megnyugszanak, amiért nem titkolózol tovább rólam. Ne hidd, hogy örülök, mert jobb, ha minél kevesebb személlyel lépek kapcsolatba, de mondtam már, hogy nem rejtőzködhetek örökké nálad, és különben is, felnőtt vagyok, nem félek a szüleidtől!

Chuuya meggyőződéssel beszélt, de a magára vállalt udvarlólét hasonlóan veszélyes ismeretlen volt, mint szembeszállni az áldott Yokohamát fenyegető bármelyik ellenséggel. Korábban nem került ilyen helyzetbe, és hiába esküdözött, ideges volt, amikor megálltunk a lakás ajtaja előtt.

Reméltem, hogy meggondolja magát, vagy egyszerűen szerencsénk lesz, és szüleim nem értek még haza, de sokáig maradtunk a városban, és hiába hallgatóztam az ajtó előtt, odabentről az édes csend helyett az élet apró neszei hallatszottak.

– Nem akarsz mégis várni, amíg visszajövök érted? – Chuuya nemet intett. Megsimogatta a kezem, mielőtt eleresztett és nagy levegőt vett, a várható találkozóra akart felkészülni.

Még egy lehetőség volt: ott helyben, csendben elköszön tőlem, és elmegy a lakására Tsurumiba, amire így is, úgy is kényszerült volna, de azt akarta, hogy ne kerüljek bajba, ha kitudódik, hogy velem van, a mindenképpen bekövetkező lebukást akarta megelőzni.

Chuuya szélfútta hajába túrt, elrendezte az arca körül, hogy minél kevesebb látszódjon érett vonásaiból, és a gyorsan kiötölt hazugságait vette sorra. Tőlem csak annyit kért, hogy próbáljak mindenre közömbös arcot vágni, és ne vonjam kétségbe, és ebbe beleegyeztem, egyébként sem akartam magyarázkodni.

Égett az arcom, amikor kinyitottam az ajtót, és halk üdvözlést mormolva a lakásba léptem. Chuuya a hátam mögött volt, csendesen becsukta az ajtót, de nem vette le a cipőjét, és velem ellentétben a kabátját sem cipzározta ki. Láthatóan nem készült hosszas ottlétre, ami máskor szomorúvá tett volna, de akkor túlságosan ideges voltam, hogy erre figyeljek.

Szerencsémre csak az anyám volt a konyhában. Benéztem hozzá, elállva az ajtót, mielőtt a tűzhelytől ellépve a folyosóra jött volna. Nem tetszett neki a késésem, zaklatott arcom, és ide-oda rebbenő szemem, ami nem talált nyugalmat az arcán. Megkérdezte, jól vagyok-e, de hangja elúszott a fejem felett, nem tudtam felelni.

Ökölbe szorítottam a kezem, összegyűrtem az iskolai szoknyám, és lehajtott fejjel azt mondtam:

– Anya, szeretném neked bemutatni a barátomat.

Chuuya, aki mindezt a folyosó másik végén állva hallgatta végig, tett előre még egy lépést, ameddig a cipő levételére alkalmas hely engedte. Az engem félretolt anyám ott találta: Chuuya a legudvariasabban üdvözölte, és csak anyám határozott kérésére volt hajlandó végül belépni a lakásba.

Hazugságot hazugságra halmoztunk a nappali alacsony kanapéján ülve, szemközt az anyámmal. Chuuya azt próbálta meggyőzően megerősíteni, hogy évek óta ismerjük egymást, ami részemről igaz volt az addig látott, kétdimenziós Chuuyára, én pedig akkor vettem nagy levegőt és sütöttem le a szemem, titkolva a döbbenetem, amikor bemutatkozott, és sajátja helyett a költő születési nevét, a Kashimura Chuuyát használta. Anyámnak, aki csak a prózát szerette, nem tűnt fel, mit mondott, de én úgy éreztem, lefordulok a kanapéról.

Chuuya arca rezzenéstelen, bár helyzethez illően zavart volt. Nem szeretett hazudni az anyámnak, mégis azt mondta, csupán tizennyolc éves, hogy az idegességét csillapítsa. Anyám teát töltött nekünk, de Chuuya csak az illem kedvéért, én pedig egyáltalán nem ittam belőle. Chuuya formálisan elnézést kért, amiért ennyire későn vitt haza, és anyám beleegyezését kérte, hogy máskor is találkozhassunk, majd ezt megkapva szerényen arra is engedélyt kért, hogy elbúcsúzzon tőlem, mielőtt magamra hagyott volna.

Anyám, aki kezdetben kétkedve állt az udvarlómhoz, szűk negyedóra alatt megenyhült, és kettesben hagyott minket a folyosón, amíg Chuuya öltözködni kezdett. Amint eltűnt a konyhában, Chuuya abbahagyta a dzsekije felöltését és visszafordult hozzám. A bőre sápadt volt, a találkozó miatti stressz fehérre színezte, de a szeme ragyogott a lakás belsejéből szivárgó fényben, és átölelte a derekamat, amikor felé botorkáltam.

Chuuya a fejemre hajolt, a hajamba fúrta az arcát, és adott egy puszit, mielőtt megszólalt, remegő kezét szorosan összefonta a hátam mögött.

– Egyetlen éjszaka, és találkozunk – ígérte, fejem után tétován az arcomhoz érintve az arcát. – Most elmegyek a lakásomba, de holnap megvárlak iskola után, és ha akarod, haza fogok veled jönni. Nyugtasd meg a szüleidet, hogy vigyázok rád és boldog vagy velem – suttogta –, és remélem, eközben nem fogsz hazudni.

– Tényleg boldog vagyok – öleltem át szorosan, a félig összehúzott dzsekit lesodorva Chuuya válláról –, ezért akarom, hogy maradj! Nagyon fogsz hiányozni!

– Valahogy eddig is kibírtad nélkülem – mondta kelletlenül –, egyetlen éjszaka semmiség. Érted fogok jönni.

Chuuya inkább magát győzködte a szigorú, higgadt szavakkal, mert annyi együtt töltött este után az idegen lakásban rá várót végtelennek és hidegnek érezte. A közelségem adott neki egy kis hőt, újjáélesztve azt, ami még az utcán, csók közben támadt benne, és Chuuya, miután meggyőződött róla, hogy az anyám nem veheti észre, újra megcsókolt, amitől csillagok táncoltak a szemem előtt.

Az ajka után kaptam és olyan hevesen viszonoztam, hogy Chuuya elvesztette az egyensúlyát és velem együtt a falnak tántorodott. Egy kabát nagy zajjal esett le a fogasról, ezért kénytelen voltam elengedni: anyám csak azt látta, hogy összekuporodva, a hajam alá rejtőzve szedem össze a levert holmit a földről, Chuuya pedig felettem áll, és a kezét nyújtja, hogy felsegítsen.

Utoljára megöleltem Chuuyát, mélyet lélegeztem a ruhái és a haja semleges, füsttel és kávéval átitatott illatából. Miután bezárult az ajtó, hosszan néztem, ami elválasztott tőle, mielőtt megdörzsöltem a szemem, hogy a kavargó érzelmeim keltette könnyeket elmaszatoljam.

Amikor vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, anyám a vállamra tette a kezét. Annyira váratlan volt, hogy összerezzentem és halkan sikoltottam, erre maga felé fordított, és zaklatott arcom láttán újra beterelt a nappaliba. A három csésze még ott volt az asztalon, ami ismét Chuuyát juttatta eszembe.

– Miért sírsz? – kérdezte a küszködésemet látva. Mindig tartottam magam anyám előtt, hogy semmilyen problémámat ne vegye észre, de, mert nem menekülhettem egyből a szobámba, a könnyeimet nem tudtam titkolni. – Nem szereted őt?

– Dehogynem, anya – szipogtam, két kezembe temetve az arcom –, épp ezért! Máris annyira hiányzik!

Anyám átkarolt, de nem melengetett annyira, mint Chuuya ölelésének emléke. Sírtam még, és ő türelmesen kivárta, hogy megnyugodjak; nem faggatott és nem is próbált vigasztalni. Érezte, hogy szükségem van erre, és mert sosem gyengültem el az anyám előtt, a roham akkor egészen sokáig tartott.

Alig nyugodtam meg, mire egy óra múltán az apám hazaérkezett, és a vacsoránál neki is kénytelen voltam Chuuyáról beszámolni.

Jobban fogadták, mint hittem, egyedül az számított, hogy ne romoljanak a jegyeim, mert egyébként is várakozáson alul teljesítettem az iskolában. Csak abból kaptam jó jegyeket, amit szerettem, mert arra nem kellett különösebben odafigyelnem, de mindig bajban voltam egy-két tantárggyal, amikből alig közepes voltam. Nem tudtam koncentrálni, sokszor túl fáradt vagy kedvtelen voltam, hogy otthon tanuljak, így sosem voltam jó diák, de, mert a szüleim keveset foglalkoztak velem, a továbbtanulás terén is lemondtak rólam.

Nem akartam egyetemre menni, amikor sokszor az is bizonytalan volt, másnap életben leszek-e, vagy az esti fürdéskor elvérzek vagy megfulladok a fürdőkádban. Rengeteg fehérneműm ázott el, amikor meghalni vágyva ruhástól feküdtem a vízbe, ezeket később kénytelen voltam kézzel kimosni.

Akkor nem meghalni akartam, Chuuya járt az eszemben a fürdőszobában. Kilógattam a karom a kádból, mert nem akartam, hogy a kötése elázzon, és arra gondoltam, ő épp a kezemet fogja. Sokáig maradtam ott, meleg vizet magam körül ölelő karjának éreztem. Lehunyt szemmel felidéztem a csókját, még sötét szobámban fekve is, amikor éberen, a reggelt várva ágyba kényszerítettem magam.

Csak néhány holmija, főleg sosem hordott ruhái és az első éjszakán viselt, véres inge maradt nálam, de villogó telefonom is kapcsolatot jelentett hozzá. Chuuya, miután a saját lakásába ért, írt egy üzenetet nekem, közben a hűtőben talált kevéske élelmiszerből vacsorát készített magának.

Nem készült hosszas maradásra, de látogatási nyomot hagytak a lakáson, az idegen életek eltakarítása után kezdte a saját képére formálni.

Étkezése magányos volt, miután délután velem volt a belvárosban, a szépen elhelyezett tányér és pohár az elhagyatottságára emlékeztette. Chuuya a kezébe támasztotta az állát, kedvtelenül piszkálta a vacsoráját, amikor a másik helyiségében hagyott telefonja hangot adott, a válaszomat jelezve.

Felállt, kiment a konyhából és felvette székre dobott kabátja mellől a telefonját. Mosolyogva olvasta az üzenetet, de meglepődött, amikor észrevette magán az örömöt. Visszament a konyhába, a mobilon keresztül én is vele tartottam, és lassan befejezte az étkezést, de jobban törődött velem, mint a tányéron maradt hallal. Chuuyának nem volt étvágya, valójában semmi kedve sem volt a lakásban tölteni az éjszakát de hozzám nem térhetett vissza.

Annyira keményen próbált engem meggyőzni erről, hogy később maga is elhitte, de csak az tartotta benne a lelket, hogy nem volt egészen egyedül, üzenetekben mellette maradtam.

„Feküdj le", kért Chuuya éjfél körül.

Az erkélyen szívott egy cigarettát zuhanyzás után, hálóruhája fölé a dzsekijét vette a vállára, hogy a hideg éjszakától védekezzen. Az erkély a várossal átellenben volt, Chuuya a fekete rakpart egy kis szeletét és a gyengén kivilágított, kikötőhöz közeli épültek homályos alakját látta. A korláton könyökölt, egykedvűen nézte a sötétséget maga előtt, fél kezében a telefont, a másikban a cigarettát tartotta.

A hideg átjárta a testét, a szél a haját borzolta, ezután nem bánta volna, ha valódi, emberi hő melegíti fel.

„Iskolába kell menned", írta, hogy megindokolja, de Chuuya valójában nem akart elválni.

A hálószobája üres és kellemetlen volt: semmi sem volt valójában az övé, semmihez sem tudott kötődni. Jó érzéssel egyedül a kitisztított, tőlem kapott ruhákra tudott gondolni, amiket másnap viselni akart: öltözéke minden más darabja a szekrényemben maradt.

Nem húzta be a földig érő függönyt. A csillagok és a Hold sápadt fénye beszökött a szobába, és Chuuya arcát is ezüstre festette. A nagy ágyban feküdt, feje alá gyűrt egy párnát, aminek még mindig nem hasonlított az illata a hajáéra. Nehezen szokta meg, akárcsak új élete minden darabját, de amíg nem maradt köztük magára, úgy érezte, képes boldogulni.

„Tudom, Chuuya, de nem tudok aludni", írtam neki. „Túl izgatott vagyok, és túlságosan hiányzol."

„Minél hamarabb alszol el, annál előbb látsz", felelte nagyot sóhajtva.

Chuuya nem volt hozzászokva az őszinteséghez, de szenvedélyem legalább ismerős volt számára. Ő ugyanígy vetette bele magát mindenbe, csupán másféle érzésektől vezetve.

Sejtette, hogy komolyan beszélek, mégsem tudott mit kezdeni azzal, mennyire kívánom a társaságát. Chuuya, ha csak eszébe jutottam, össze volt zavarodva: aznapi, előre nem látott tettei végül nem hibaként éltek benne, de olyan következményük volt, amit a cselekvés pillanatban nem vett számításba.

Chuuya nem hitte, hogy újra meg akar majd csókolni, és épp az anyám orra előtt, amikor könnyedén megláthatta volna. Jólesett neki, hogy átölelhet, szorosan és engedelmesen simulok hozzá, mintha a testem része lett volna. Cirógatásai és a fejemre adott apró csókok felpezsdítették, és erősen kellett koncentrálnia, hogy ne legyen túl heves. Az ajkát zsibbasztotta az érintésem, a számba akart harapni, hogy elgyengülve a karjai közé hulljak, és ő egészen a magáénak tudhasson.

Chuuya nem elégedett meg az ártatlan érintésekkel, miután olyan hamar és olyan közvetlenül értünk egymáshoz. A közelségem rövid ideig megnyugvást jelentett számára, amikor pedig a sebeimet kezelte, összeszedett, sokszor ismételt mozdulatai emlékeztették világomban semmivé vált önmagára.

Chuuya aközben nem foglalkozott vele, milyen intim helyzetben van. Előttem térdelt, amire többé nem volt alkalma, de épp elégszer tartott a karjában, még annál is közelebb magához, hogy a közömbösségét valódi érzés váltsa fel: még az sem gátolta, hogy vonzalma tárgya hat évvel fiatalabb nála.

Ott, tőlem messze ez nem számított. Senki sem látta Chuuya arcát, hogy ítélkezhessen felette. Ő egyébként is mindent megtett, hogy tisztességes maradjon velem, vonzalmam látható jeleit nem akarta észrevenni.

Nem bánta, hogy megcsókolt, csak az rettentette el, hogy meg akarta ismételni. Chuuyának jónéhány más teendője lett volna, de ezeket igyekezett délelőtt elintézni: mire végeztem az iskolában, gondolni sem akart rájuk, mert beletörődésre sarkallta. Az addig élete romjain próbált talpon maradni az áldatlanok között, hogy ne kelljen újra zsarolnia és lopnia, nem kívánt egyedül megküzdeni a jelentéktelen yokohamai alvilággal.

Minél távolabb tartotta magát ettől, engem is annál nagyobb biztonságban tudott, mert arra nem volt képes, hogy találkozásainkat szakítsa meg. Rám a legnagyobb fenyegetést nem Chuuya maffiózóvolta, hanem a saját természetem jelentette, Chuuya a maga öngyilkosságmániása után ezt nagyon komolyan vette.

Tényleg túl sokat jelentettem neki ahhoz, hogy elhagyjon, lelke józanabb része hiába figyelmeztette, milyen messziről is látható gyenge pont lettem számára. Chuuya nem szeretett támadási felületet hagyni magán, és engem sem akart bajba keverni, de sokadszor is ráébredve, hogy nem maffiózó többé, az egyedüli veszélyt az érzelmek jelentették rá.

Chuuya nem tudta, mi változott a csókok után, de sem ő, sem én nem voltunk ugyanolyanok többé. Vágyakozni kezdett rá, hogy vékony karom átfonja a derekát, vagy a fejemet kinyújtott kezén nyugtassam a párna helyett, de akkor nem voltam mellette az ágyban.

Ő sem tudott aludni: minden, amit velem tapasztalt, éberen tartotta. A zuhany sem hűtötte le annyira, mint akarta, így Chuuya kényszerítette magát, hogy a telefonja szúrós kék fényébe bámuljon, mert a szemét lehunyva megkezdett csókjaink peregtek tovább előtte, folyosó vagy utca helyett a hálószobámban.

Meg kellett volna gátolnia, hogy ennyivel fiatalabb, tapasztalatlanabb és törékenyebb vagyok nála, de hevességemet érezve vagy nem ő adta az első csókom, vagy már régóta vártam rá. Nem tudta, nem is akarta eldönteni, melyik, épp elegedet gondolkodott már rajtam. Miután a világa beszűkült, könnyen és teljesen fordult felém az érdeklődése, és mérges volt, amiért saját, hosszabbtávú tervei miatt mindkettőnk éjszakáját olyan nehézzé tette, és a város két külön pontján tértünk nyugovóra.

„Most akarlak látni", mondtam. Chuuya oldalra fordult, felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát.

„Légy egy kicsit türelmesebb", korholt, „egyébként is elég képet találhatsz rólam."

Chuuya nagyon keveset látott abból, ami az interneten róla keringett, mert a hasonlóság elrettentette. Mégis ahhoz a halom képernyőfotóhoz és kliphez küldött, amit már olyan jól ismertem róla, hogy a hiánya ne fájjon, de, miután már láttam őt, semmi sem tudta pótolni.

„Te is tudod, hogy nem ugyanaz."

„Tudom", mondta egy szelfi mellett, „ez már jobban tetszik neked?"

Chuuya sápadt, árnyékokkal telt arca melengette a szívem. Pólója nyaka lecsúszott, a haja szétterült a feje fölött, vörös tincsek közt ragyogott a szeme és csillant vissza benne a mobil kijelzője. Próbált mosolyogni, de ez is, mint minden porcikája, fáradt volt, én mégis gyönyörűnek találtam.

Lelkes kis sikollyal szorítottam magamhoz a telefont, majd újra, hevesen dobogó szívvel néztem őt; a kezem remegett, amíg válaszolni próbáltam. Chuuya elsöpörte az addigi szomorúságom, a teljes öngyűlölet helyett a szakadék másik felére, rémisztő boldogságba sodródtam.

„Kimondhatatlanul! Köszönöm! Annyira boldog vagyok, Chuuya!" Közel jártam a síráshoz. „Bárcsak most mellettem lennél!"

„Légy jó lány, és aludj", kérlelt, „akkor holnap melletted leszek."

„Ígéred, Chuuya?"

„Ígérem", mondta, bármilyen nehéz volt egy ilyen fogadalmat betartani.

Chuuya nem tartotta jó ötletnek, hogy folytassuk ezt a beszélgetést, mert elkalandozott, és nagy erőfeszítéseket igényelt, hogy ne tegyen kétértelmű megjegyzéseket a kívánságaim láttán. Nem akart flörtölni velem, előszőr, természetes módon mégis ilyen válaszok fogalmazódtak meg benne.

Ha akkor mellettem lett volna, még akaratán kívül is folytatta volna, amit félbeszakítottunk az előszobában: nem volt irántam közömbös többé, felforrósította a közelségem, védelmező érintései birtoklóvá alakultak, és nem tudott sokáig ellenállni.

A testemből keveset látott: szerettem elfedni formátlan, bő ruhákkal, de annál többet érzett, amikor átöleltem és hozzábújtam. Keze keskeny derekamon vagy a csípőmön pihent, kitapasztalta a formáimat, az illatomat, a hajam, arcom tapintását, mielőtt az ajkamat érezte volna.

Azt sem felejtette el, milyen furcsa, rémisztő érzés volt, amikor először a mellkasára fektettem a kezem, hirtelen megsimogattam az arcát vagy a leheletem a nyakát melengette, mielőtt az ajkamat is oda szorítottam. Könnyű, csóknak nem nevezhető érintéseim felperzselték a bőrét, és Chuuya eközben el tudott feledkezni róla, hogy egy gyerekkel van dolga, utána épp ezért akart olyan erősen szabadulni.

Többé nem volt benne menekülési kényszer, ha ilyesmit csináltunk, csak arra várt, mikor utasítom vissza. Chuuya hiába volt óvatos: semminél nem visszakoztam, és felismerte, mennyire jólesik, amit tesz velem.

Zavarba jött, amiért akaratán kívül elcsábított, de hitte, hogy nem ő tehet róla: mielőtt láttam volna, épp elég ideig lehettem vele gondolatban, irodalomba és animék, mangák párhuzamos világába menekülve a sajátomból. Ott annyi életet élhettem, ahányat csak akartam, hogy a sajátomat elfelejtsem.

Szerettem őt, érdekesnek tartottam és sokat foglalkoztam vele, de különösen nem keltette fel az figyelmemet, amíg nem láttam: Chuuya a valóságban annyira lenyűgöző és mégis emberi volt, hogy összezavarta minden érzékemet, és vonzódni kezdtem hozzá.

Könnyű volt, mert nem utált, nem gúnyolt, és figyelmes volt irántam. Chuuya velem szemben nem volt erőszakos, mert nem voltam az ellensége, és egészen jól viselte a társaságom: talán az elveszettség és a hiány könnyítette meg, de végül összhangba kerültünk. Ez a vesztembe vitt, de nem bántam volna, ha így bukhatok el: Chuuya nem törhetett szándékosan össze.

Ismertem őt, legalábbis azt, akit korábban láttam, és Chuuya nem sokban különbözött tőle: óvatosabb és figyelmesebb volt, mint Osamuval valaha, de őt és engem ebben nem lehetett összehasonlítani.

Chuuya volt az egyetlen, akiről el tudtam hinni, hogy kedvel, egyetlen barátomról ilyesmit már régóta nem gondoltam. Olyan sok üzenetet és szidalmat kaptam tőle, hogy letiltottam minden elérhetőségét; a veszteség meglepően könnyűvé tette a lelkem, mintha hatalmas tehertől szabadultam volna.

Biztos lehettem benne, hogy Chuuya keres, amikor a telefonom felvillant, és eltérő, kellemesebb gyomorgörccsel néztem meg az üzenetét, mint korábban másét tettem volna.