Másnap sokkal összeszedettebb volt nálam. Részleteiben és viselkedése egészében is annyira hasonlított arra a másik, általam ismert Nakahara Chuuyára, hogy többször megdörzsöltem a szemem, nem káprázik-e, pedig egészen hamar elfogadtam ottlétét és valódiságát.

Elütöttem Chuuyától. Sikerült őt kiszöktetni a lakásból anélkül, hogy bárki észrevett volna, ezen a fejére húzott kapucni is segített. Amint az utcára léptünk, és a sápadt reggeli fény bearanyozta az arcát, nem tudtam nem bámulni: annyira tökéletes volt és annyival jobban nézett ki nálam. Még az sem ártott neki, hogy nem a saját ruháit viselte. Dzsekije zsebébe dugott kézzel, fejéről félig lecsúszott kapucni alól előbukkanó rézvörös tincsekkel tőlem is fiatalabbnak tűnt, ami nem csorbította erős kisugárzását. Én voltam otthon a városban, mégis ő vezetett engem, és amikor lemaradtam mögötte, végül hagyta, hogy belekaroljak.

Chuuya sietett, pedig a békés délelőtt könyörgött az andalgásért. Minél hamarabb meg akart szabadulni a tőlem kapott ruháktól, összeszedni magát, és végre kijutni a lakásból, de belátta, hogy sehová sem mehet, amíg együtt vagyunk; engem nem akart bajba sodorni. Egy darabig megvédhetett volna, de Chuuya nem akarta, hogy ez bekövetkezzen. Hálás volt a segítségemért, de a vásárláson kívül mindent egyedül akart elintézni.

Rosszul esett neki, hogy a pénzemet költi, de kénytelen volt elfogadni az összeget, amit maradék zsebpénzemből, meg a félretett ajándékaimból gyűlt össze. Nagyobb vagyonom volt, mint amivel tudtam mit kezdeni, és szívesen adtam oda Chuuyának. Neki ez persze csak apró volt, de a gesztust értékelte, és körültekintően használta fel, valamennyit még vissza is adott belőle, amikor a bevásárlóközpont egészét bejárva mindkét kezében szatyrok gyűltek össze.

Elfáradtam, és a tömeg Chuuyát is kimerítette. Leültünk a tetőkertben, Chuuya arcát a könnyű, hűvös szél felé fordította. Fáztam, így közelebb csúsztam hozzá, a papírszatyor árulkodó zörgése keltette fel a figyelmét.

Összekulcsoltam az ujjaimat az ölemben, a fejem Chuuya vállára hajtottam. Kísérlet volt, vajon mit fog tenni, miután hagyta, hogy egész délelőtt a karját fogva sétáljak. Chuuya pislogott, de maradt, és engem sem akart eltolni. Illem és hagyomány kevéssé gátolta: nem randevún voltunk, és a viszonyunkat sem lehetett pontosan meghatározni.

Természetesen érintett meg, ahogy Osamuval tette volna, csak másképp lett frusztrált tőle. Tudta, hogy aznap este elhagy engem, de nem akaródzott. Átkarolta a derekam, ez segített, hogy a tényekkel még kevésbé törődjek, mintha a nappal örökké tartott volna.

Amikor a pláza mosdójában átöltözött, és a frissen vásárolt, olcsó telefonján kívül mindent mást a kezembe adott, összeszorult a torkom. Chuuya még csak haza sem akart jönni velem: kockázatos lett volna még egyszer kiszöknie a lakásból, és feleslegesen sok időt pazarolt volna. Fel akarta deríteni Yokohamát, és eszébe sem jutott magával vinni, a jelenlétem gátolta volna benne.

Az, hogy rám bízta a holmiját, legalább biztosította, hogy nem megy el örökre, de sosem lehetett tudni: Chuuya hirtelen jött, és amikor nem volt velem, abban a rövid időben is kételkedni kezdtem a létében, amit a mosdóban töltött.

Chuuya nem szerette az érzelmes búcsút. Akkor feleslegesnek tartotta, mégis hagyta, hogy átöleljem, és ő is átfogta a derekamat, amikor meginogtam.

– Menj haza – suttogta a hajamba. Megsimogatta a derekam és hátrébb lépett, de én nem akartam elengedni. – Megígérem, hogy felhívlak – mondta a fülemhez közel, mielőtt eleresztett. – Vissza fogok jönni.

– Hinni akarom – hajtottam le a fejem. Rengeteg ember volt körülöttünk, de csak Chuuya létezett számomra köztük; sötét nadrágja, bordó inge úgy is vonzotta a szemem, hogy az arcát épp nem láttam.

– Hidd is el, Dazai – nézett félre. – Nem szoktam neked hazudni.

Chuuyának aligha lett volna alkalma hazudni, de akkor távolabbi múltjára gondolt, amit nem szívesen, de annál gyakrabban kevert velem össze. Megigazította a kalapot, ami csak halványan emlékeztetett a sajátjára és még egy lépést távolodott. Onnan már biztosabban nézett rám, hogy a közelségem többé nem befolyásolta.

Elváltunk, és hiába lehettem biztos az adott szavában, sírtam a metrón, Chuuya papírszatyrait ölelve. Új ruháit otthagytam a földön és magamhoz öleltem azt, amit levett a mosdóban. A bőre melegét többé nem őrizte, de az illata megvolt még, ezzel nyugtattam magam, és próbáltam elmerülni. A telefonom is ott volt az ágyban, de sokáig hiába vártam Chuuyára.

Visszautasítottam az ételt, de szerencsére az anyám csak egyszer próbálkozott. Túl feldúlt voltam, hogy beszéljünk, és ahhoz sem volt erőm, hogy a szüleim elé álljak.

Nem kellett volna, mégis féltettem Chuuyát. Egyedül volt, képességnélküli volt, ezenkívül számított nekem. Az ígéretét bírtam, mégsem láttam viszont aznap este, és mire végül ismét az ágyamba kuporodtam, könnyek mellett vér is szennyezte a pizsamámat.

A kötszert a szekrény aljába dobtam, nem fáradtam azzal, hogy feltekerjem. Undorodtam két kezem látványától, mert minden seb az addigi kudarcaimat idézte, ezt bővítette még néhány aznap éjszakára, mert racionális gondolataimat vesztve hittem, hogy Chuuya miattam nem fog soha visszatérni.

Tényleg nem voltam alkalmas számára, nem tudtam, mit képzeltem magunktól. Chuuya tökéletes volt, én az ellentéte, és bármennyire szerettem őt, a kettőnk közti hatalmas eltérést ez nem tudta orvosolni.

Sokat gondoltam rá, és hihetetlen módon én is megfordultam a fejében, amíg az ügyei után járt Yokohamában. Chuuya nem felejtette el, hol és hogyan lehet a legkönnyebben illegális dolgokat elintézni, de ez időben telt, az egész éjszakát odakint töltötte, hogy a megfelelő emberre akadjon.

Hamis iratokra és egy halom pénzre volt szüksége; részben az okmányok miatt, részben, hogy boldoguljon.

Chuuyának nem volt pénze, így zsarolással és erőszakkal érvényesítette az akaratát. A második éjszakára halálosan kimerült, de néhány irat, egy kis köteg készpénz és egy Tsurumiban lévő lakás kulcsa volt a zsebében, ami nem volt túlságosan messze sem a kikötőtől, sem a városközponttól. Chuuya azelőtt Tsurumival átellenben élt, közelebb a Dokkmaffiához, de az én Yokohamámban hiába kereste a jellegzetes fekete tornyokat. Ahogy az áldottak, úgy Chuuya jól ismert maffiája is hiányzott ebből a világból.

Csupán kétféle, közönsége bűnözőt talált; az utcait, amelyektől a pénzt és újdonsült vagyontárgyait szerezte, meg a fehérgallérosokat, akikkel nem volt semmi dolga. Képesség nélkül is diadalmaskodott, az erősebb és hatalmasabb törvényei szerint, és mindent megszerzett, amire szüksége volt ahhoz, hogy később ne kelljen visszasüllyednie az alvilágba.

Az, hogy fizikai és anyagi károkat okozott, rég nem hatotta meg Chuuyát. Csak azért nem ölt, mert az még több gondot okozott volna.

Sikerült annyira megfélemlítenie és összetörnie az áldozatait, hogy nem félt a megtorlástól. Chuuya azt is leverte volna, de egyelőre nem akart új ellenségei várható bosszújával törődni.

Kimerült, de mérlegelnie kellett, hol térjen nyugovóra. A lakás nem lehetett biztonságos számára. Chuuya csak az ott lévő holmin akart továbbadni, hogy megfelelő rejtekhelyet vehessen magának, de amíg a birtokában volt, körültekintően bánt vele: legalább teljes zárcsere kellett, hogy nyugodtan tartózkodhasson ott, erre a hajnal közeledtével nem volt kilátása.

A város ébredezett körülötte. Chuuya egy parkban ült, papírpoharas kávét lötyögtetett a fél kezében, és hosszú ideje először vette elő a telefonját. Az egyetlen kontakt én voltam a névjegyzékében, mert nálunk nem éltek a jól ismert, otthoni számok. Chuuya mindet kipróbálta, a fájdalmas kudarcot később az ellenfelein vezette le, amiért nem kapott vonalat.

Nem kísérletezett többé. Először ostoba remény vezette, de azóta rájött, fogalma sem volt, mit mondhatott volna.

Nekem még tartozott egy hívással, mint az egyetlennek, akit elérhet. Chuuya remélte, hogy beszélhetünk, az elmúlt időben hiába feledkezett meg egészen rólam.

Amíg nem ért a feladatai végére, keményen dolgozott. A magának adott kis cél motiválta és felszínen tartotta, de amint mindent megszerzett, Chuuya nem tudta, mihez kezdjen. Volt valamije, de fogalma sem volt, mire használja: egyedül, mindentől megfosztva nem akart Yokohamában élni.

Dolga végeztével a magának tett ígérete is felidéződött: amint lehet, visszaadja a törődésem. Meg akarta tenni, de akkor csak szüksége volt egy nyugodt helyre, békére, és biztonságra, amit minden más közül épp mellettem érzett a legerősebbnek.

Chuuya tudta, hogy bő két órája maradt, mielőtt iskolába kell mennem, de abban nem volt biztos, hogyan és mikor tud velem találkozni. Beleivott a kávéba, de az ízét kellemetlennek találta: keserűség támadt a szájában, amit még a hangom sem törölt el.

– Chuuya? – A nevét hallva megborzongott, annyi különböző érzelem bújt meg benne.

– Én vagyok. – Chuuya maga elé meredt, de sem ember, sem jármű nem tűnt fel az úton: korán volt, még égtek a park szélén a lámpák, a füvet és a padot, amin ült, hűvös harmat fedte. – Elmehetek hozzád?

Chuuya rövid csend után szipogást hallott.

– Azt hittem, sosem jössz! – Felkönyököltem, Chuuya magamhoz szorított felsője lecsúszott a karomról.

Chuuya szomorúan mosolygott, megrázta a fejét. Nem akarta, hogy ennyire várjam őt, de úgy érezte, lelkesedésem hiánya ugyanúgy bántotta volna.

Messze voltunk egymástól, de tizenöt percen belül ott volt a lakás előtt. Még a kávéját sem itta meg, az utolsó kortyot a pohárral együtt a lenti szemetesbe dobta.

Sietnünk kellett volna, mégis, amikor az ajtót kinyitva megláttam a küszöbön, semmivel sem törődve a nyakába borultam. Szorosan öleltem, könnyes arcomat Chuuya arcához nyomtam és addig nem eresztettem, amíg be nem lépett velem a lakásba.

Bezártam az ajtót és a szobámba tuszkoltam, cipőjét és kabátját csak odabent engedtem levenni. Chuuya fáradt, piszkos és megviselt volt, de élt. Levette a kalapját, kivette a dolgokat a zsebéből, és mindet az ágy melletti kis szekrényre szórta.

Csak ezután rogyott le az ágyra és temette a kezébe az arcát. Vörös haja és az ujjai elrejtették előlem, a szobára ereszkedő homályban csupán Chuuya görnyedt kis alakját láttam. Leültem mellé, átöleltem és belélegeztem a ruháit átjáró hideg, városi reggel illatát. Nem akartam elválni tőle, nem akartam iskolába menni, és soha többé semmi mást nem akartam, mint vele lenni, megérinteni őt, és elrejtőzni benne a valóságtól.

Túl sok hibát követtem el, az utolsó a karomon izzott, és mert nem érdekelt többé, kötszer sem takarta. Lehúzott pizsamám ujjába rejtettem, amíg beteget jelentettem reggel az anyámnak, és amennyire fájt magára hagyni Chuuyát, az alakításom hiteles volt, miután szenvedő arcomat látta.

Megkértem, hogy ne jöjjön be hozzám, de Chuuya minden nyomát elrejtettem a szobából, csak ő maga maradt levetkőzve az ágyban. Mellé bújtam, átöleltem őt, és a nyakához nyomtam az arcom, mert nem akartam, hogy sírni lásson.

Chuuya, aki szűk negyedóráig csendben tűrte minden tettem, akkor megsimogatta a hajamat. Fáradt volt, nem akart tovább ébren maradni, de valamit muszáj volt tennie vagy mondania nekem. Látszólag jól viseltem az eltűnését, de Chuuya ismert: tudta, hogy Dazai Osamu egyáltalán nincs rendben.

– Én nem hagylak el – suttogta, orrát, majd ajkát a homlokomhoz érintve, amikor mozdulatlanná váltam a keze alatt. – Túl hálás vagyok hozzá.

– Nem kell – szorítottam meg a hátát –, bárki más is megtette volna.

– De ez te vagy, nem más – hallatszott frusztrált sóhaja a fejem fölül, mielőtt közelebb húzott, és a testem lejjebb csúszott. – Nem érdekel, más mit tenne értem.

– Chuuya – súgtam anélkül, hogy a folytatást tudtam volna. A neve édes és meleg volt, mint a keze a derekamon vagy a homlokomra adott csókja, amit megismételt, mielőtt a mellkasára fektetett és így erőszakkal eltávolított az ajkától.

– Csak maradj, és engedd, hogy én is itt maradjak veled.

Álomittas volt a hangja, és mert egy percig nem szóltam, végül elaludt, úgy szorítva magához, mint én a ruháját.

Végre visszakaptam őt, ott volt velem, nem volt mitől félnem többé. A mellkasán nyugtatott fejjel könnyű volt elaludni. Nedves földet idéző illatát érezve jó volt arra gondolni, hogy Chuuyával sétálunk a kikötőben, eső után, és az együtt töltött napokat sosem érnek véget.

Órák múlva ébredtem, Chuuya azonban csak délután tért magához, az addigi virrasztás és általános kimerültség sokáig ágyban tartotta. Mire kinyitotta a szemét, főztem neki egy teát és ennivalót vittem a szobámba. Én továbbra sem kívántam, de kötelességemnek tartottam, hogy gondoskodjak róla.

Chuuya elkapta a csuklóm, amikor mellé ültem és a teát letéve megpróbáltam megsimogatni az arcát. Nem eresztett, felkönyökölt, majd fel is ült az ágyban, és maga felé fordította a karom anélkül, hogy bármilyen magyarázatot adott volna.

– Miért? – szólt a véres sebeim láttán. A hangja ébredés után rekedt, cigarettától mély volt; nem kellett többet mondania, összehúzott szeméből ki tudtam találni, mire kíváncsi.

– Mert muszáj volt – feleltem, hiába küzdve a pimasz hanggal, ami az érdeklődést támadásnak véve azonnal felhorgadt –, mégsem mondhatom azt, hogy miattad!

– Dazai! – eresztett el, mintha megégettem volna. – Nem kellett volna ezt tenned miattam!

– Hű vagyok a nevemhez – húztam vissza a kezem az ölembe. Megdörzsöltem ott, ahol Chuuya megszorította: nyoma nem maradt, de az ideg fájt, amitől elfintorodtam. – De most nem akartam valóban öngyilkos lenni.

– És ettől jobb? – szisszent, nehezen uralva az indulatait. – Nem haltál meg, de fájdalmat okoztál magadnak!

– Nem én okoztam – mondtam –, csak próbáltam a meglévőt elmulasztani. Azt hittem, soha többé nem látlak... Hogy elmentél, és én...

– Hülye! Nem megmondtam, hogy visszajövök? Hogy kereslek? Nem tudtál nekem hinni?

Chuuya felült, sötét tekintettel, korábbi visszakozása nélkül újra megfogta a kezem és lenyomott maga mellé, amíg felkelt az ágyból. Szembefordított magával, a térdére fektette sérült karom, és hüvelykujjával finoman megérintette a bőrt az egyik seb mellett; bármilyen gyengéd volt, összerándult tőle az arcom.

– Ezeket el kell látni – mondta, még mindig a kezemet fogva. – Hol tartjátok a fertőtlenítőt és a kötszert?

– A fürdőben – feleltem, mire Chuuya mocorogni kezdett. Mintha nem lett volna biztos a tetteiben: alig valamivel korábban ültetett le, akkor mégis eleresztett és felkelt mellőlem, újabb sötét pillantást követően pedig kiment a szobából.

Kettesben voltunk otthon, gond nélkül megtehette, de Chuuyát akkor az sem érdekelte, hogy esetleg találkozik valamelyik szülőmmel a lakásban.

A gyógyszeresdobozt könnyen megtalálta, és gyakorlottan szedte össze azt a néhány dolgot, amire szüksége volt belőle a sebfertőtlenítéshez. Chuuya letette a kezében fogott holmit az ágyra, ő pedig elém térdelt, a kezemet tenyérrel felfelé a combomra fektette. Előbb vizes, majd fertőtlenítős vattával törölte át a mély sebeket, megszabadítva a piszoktól és a vértől, majd két gézlapot rögzített a kitisztított vágásokon, mielőtt elkezdte a csuklómat és a karomat körbetekerni.

Chuuya ugyanazt a gyomorforgató érzést tapasztalta, mint én, amikor a sebekre nézett; zsírszövet sárga párnái türemkedtek elő a vágás mélyén. Számomra úgy tűnt, a testem rohad, számára pedig, hogy piszok nagy szerencsém volt, hogy a vágás nem ment mélyebbre, és nem ért fontos ereket. Ha ügyesebb vagyok, elvérzem, még ha nem is akartam akkor meghalni. Dühös volt, mert mondhattam bármit, Chuuya meggyőződött róla, hogy legfrissebb sebeimet ő okozta.

Szégyelltem magam előtte, és mióta visszatért a szobába, eszembe sem jutott démonhangon pimaszkodni. Lelkem élhetetlen, utálatos fele meghúzta magát Chuuyával szemben, a szemében izzó, fojtott düh láttán nem volt kedve tovább feleselni.

Megrogytam nélküle, de Chuuya szorosan tartott. Miután bekötözte a sebeimet, felkelt a földről, és visszaült mellém, a kezemet még mindig fogta.

– Miért kell ennyire hasonlítanod hozzá? – nyögött fel, ujjait szorosan az ujjaimra zárva. Nem eresztett: valamit keresett az érintésben, amit nem nyerhetett sápadt arcom látványából.

Chuuya nem várt választ, mert magának sem tudott volna jól felelni. Egy percig biztos volt benne, hogy büntetést szenved el; újjászületve is Osamu mellé rendeltetett, és addig nem szabadul tőle, amíg egyszer, valahol nem sikerül őt életben tartani. Chuuya persze tudta, hogy nem ő vagyok, de mindkettőnk kedvéért szívesen vállaltam volna. Bárki inkább, mint én, mert mindenkinek csak fájdalmat okoztam, és akkor Chuuyának is, aki sem a saját, sem az én érzéseimen és motivációimon nem tudott kiigazodni.

Vigyázni akart rám, mert bántotta, hogy én is ártok magamnak. Aki csak valaha fontos volt neki, sokkal könnyelműbb volt nála és nem talált értéket a saját életében: Chuuya belefáradt, hogy azért is küzdjön, hogy őket életben tartsa.

Kilátástalan volt, mégis megpróbált magamtól megóvni, mert ő sokkal értékesebbnek talált, mint én azt valaha beismertem volna.

Amikor jobb pillanataimban látott, Chuuya egy jóságos, önzetlen, reményét nem vesztett nőt fedezett fel bennem. Meglátta, milyen lehettem volna felnőve, ha még néhány évet kibírok a saját poklomban.

Megszorította a kezem és megcsókolta az ujjaimat, nem törődve tovább a maga szabályaival az érintésről.

– Sokkal jobb vagy ennél – súgta –, tudom. Miért kellett őt ennyire magadra venned?

– Mert szeretlek, Chuuya, és tudom, hogy engem nem lehet szeretni! Azt hittem, ez jobb lesz neked, hiszen ő valaha a legfontosabb volt számodra, különben miért hívtál volna ennyiszer Dazainak?!

Chuuya elnémult, a kezemet tartó keze remegni kezdett. A vallomás minden szava külön is elég lett volna, hogy sokkolja, képtelen volt mindenre egyszerre felelni.

– Ez nem bók volt! Nem akarom, hogy olyan légy és ne akarj rá emlékeztetni! Dazai..! Ő elveszett nekem, és ne merj utána te is eltűnni! – Chuuya zihált, a válla meggörnyedt, hanyagul gombolt inge félrecsúszott, az egész nyakát szabaddá téve.

Fehér bőre lángolt, ahogy a harag és rokon érzelmei vörösbe borították. A fejét rázta, a haja kis időre elrejtette a tekintetét előlem, de egyébként sem tudtam a szemébe nézni.

– Te vagy mindenem, és nem engedem, hogy elszakadj tőlem, hallod? Főleg nem foglak önként elhagyni, szóval ezt az ostobaságot végleg verd ki a fejedből! Nem tudom, ki mondta, hogy nem lehet szeretni, de tévedett, és rohadtul nem kell valaki mássá válnod! Ha nem mondod meg a neved, úgy is jó, de ezek után várhatod, nem foglak többször Dazainak hívni! Nem akarom még egyszer ezt – szűrte a fogai közt, már egész testében remegve. – Ő tönkretett. Elveszett. Megöltem őt! Téged eszem ágában sincs megölni!

Chuuya magához szorította a kezem, lehajtotta a fejét, és hangtalanul sírva fakadt. Évek óta visszatartott könnyek peregtek az arcán. Dühe szertefoszlott, veszteségét viszont a kezdeteknél is erősebben érezte. Nem tette boldoggá, amit elért az új világban, ha cserébe az egyetlen biztos pontja sérült, és az elvesztése fenyegette.

Bánta már, hogy hasonlóságot talált bennem és a társában, mert ez egész lényemet tovább torzította. Rohamosan közeledtem a sikeres öngyilkossághoz, holott azt mondtam, Chuuya megakadályozza: az ottléte alatt ez igaz volt, de amint elment, az addig útmutató fényes csillag is kihunyt felettem.

Nem lett volna szabad kötődnöm, de nem hatott meg a figyelmeztetése. Szerettem, hogyha nem is tudott, Chuuya legalább megpróbált szeretni, és én is kész lettem volna nekiadni mindenem, ami jó és romlatlan maradt. Valójában semmi hasonló nem élt bennem, de szenvedélyesen és őszintén tudtam volna szeretni.

Sokkal nagyobb összhangba kerültem vele, mint azt addigi tudásom alapján valaha gondoltam. Chuuya temperamentuma illett hozzám, de hiába: ő nekem jó társam, de én neki sosem lettem volna.

Chuuya erről másképp vélekedett: nem tudott, nem akart elengedni, pedig korábban sosem törődött volna egy diáklánnyal. Felelős volt irántam, de már nemcsak kötelesség, őszintébb, emberibb érzés is vezette. Azt akarta, hogy nekem ne legyen hozzá és minden ismerőséhez hasonlóan rossz életben részem, ennek megoldásaként nem az öngyilkosságot, hanem a közbeavatkozást látta.

Chuuya függött tőlem, ami egy kicsit az övévé tett, mert sosem hagyott volna el, amíg érzelmi és anyagi tartozását le nem rótta. Az, hogy az övé voltam, nem engedte, hogy bajom essen, Chuuya kevés tulajdona mindig értékes volt számára.

Amíg sírt, mindkettőnket ugyanolyan elveszettnek és aprónak látott, mégis neki kellett összeszednie magát: nem tudta elviselni, hogy ismét én vigasztaljam. Kapkodva megtörölte a szemét, szipogott, és ökölbe szorította a jobb kezét; ballal az enyémet fogta, az ujjaim elfehéredtek a markában.

– Nem akarom, hogy bajod essen – mondta rekedten, lehajtott fejjel, hangja hullámos tincsek közül hallatszott. – Nincs több vágás, világos? Semmi hasonlót nem akarok meglátni!

– Miért törődsz velem? – Ugyanúgy remegtem, mint ő, küzdöttem az utálatos sírással. Chuuya kilesett a haja alól, kék szeme bánatosan villant rám.

– Neked talán volt okod rám vigyázni? Nem lehetek állandóan veled, de megígérem, hogy nem hagylak el, ezt egyelőre el tudod fogadni?

Bólintottam, mert hiába tiltakoztam minden porcikámban, hogy elmenjen, akkor ott volt. A szavát adta, hogy nem hagy magamra, másodszor nem akartam benne kételkedni.

Chuuya mindig komolyan vette az ígéreteit, még azt is, amit nekem tett, pedig valójában senki sem voltam számára. Ezt mondatta volna a józan ész, de Chuuya és is elvesztettük a józanságunk, és ő ugyanúgy kötődni kezdett hozzám, a sötét szobámhoz, és mindenhez, amit addig tapasztalt belőlem, mint én hozzá, amióta csak megláttam.

Egyikünknek sem kellett volna ezt tennie, de nehéz volt saját szabályainkhoz alkalmazkodni. Chuuya azért hozta őket, hogy megvédjen: jobb volt minél távolabb tartani magától, de amint egy lépéssel messzebbre került tőlem, ráébredt, mennyire egyedül van, és hogy nem tud mit kezdeni magával.

Régóta először lepte meg magány, ami kétségbeeséssé fokozódott vérző karom láttán. Én voltam számára az egyetlen, és nem akart elveszíteni sem a saját hülyeségem, sem a maga ballépései miatt.

Chuuya úgy gondolta, hogyha nem találkozik velem, nem is kavar fel a jelenléte, de a mostaninál jobb kimenetelt nehezen tudott vázolni. Ha nem tűnik fel a hálószobámban akkor éjjel, folytatom a lassú önpusztításom, neki azonban volt esélye megfékezni.

Tényleg nem akarta, hogy hasonlóvá váljak a társához, a helyzet elfajulása óta nem lelt örömet benne. Chuuya gyűlölte ezt a viselkedést, de engem nem akart utálni. Tetszett neki az a néha felcsillanó kép, ami megmutatta, milyen lehettem volna, és Chuuyának, aki különben nem volt idealista, annyira vonzó volt, hogy nem akarta veszni hagyni.

Ki akart szabadítani saját életem romjai közül, mert a velem való törődés az övének is adott egy kis értelmet. Chuuya nem tudta megszokni, hogy közönséges emberré vált, és a gravitáción nincs többé hatalma. Mindig a képessége és a benne lévő isten tudtában élt: kihasználta az adottságait, amik nélkül újra meg kellett tanulnia létezni, és a legapróbb dolgok is kihívást jelentettek számára.

Nem számíthatott a képességére, de Arahabakitól sem kellett félnie többé, akinek az elnyomása mindig rengeteg erejét követelte.

Chuuya rájött, mennyire egyedül van a világon, amikor megpróbálta régi társait megtalálni, de csak halott költők és írók életrajzai jöttek vele szembe az animeszereplők sora után. Mindkettő rémisztő volt, mert azt sejtette, hogy az élet, amit addig élt, nem a sajátja volt: fekete-fehér képeken szereplő szerzők inspiráltak mindent, amit ismert és tapasztalt, és mind egy évszázaddal korábban meghaltak, hiába akarta őket megtalálni.

Chuuya saját magáról sem akart hallani. Nakahara Chuuya, a kitalált személy zavarba hozta, Nakahara Chuuya, a költő pedig megijesztette, és miután szembesült vele, megingott, és nem tudott egészen helyrejönni. Nem volt benne biztos, ki ő és van-e helye mellettem. Felfogva, hogy amit ismert, számunkra kitaláció csupán, a reménye kezdett elveszni, hiába tett lépéseket, hogy korábbi életét visszaszerezze.

Nem volt többé a Dokkmaffia egyik kiváló embere, nem volt áldott, nem volt semmi sem, amit valaha elmondhatott magáról, csak egy férfi egy fiatal lánnyal, akit nem akart elengedni.

Chuuya igyekezett racionális döntéseket hozni, mégsem tudott otthagyni akkor este, mielőtt a szüleim hazatértek volna. Lezuhanyzott és rendbe szedte magát a fürdőszobában, új ruhák szaga és szappan semleges, számomra oly kedves illata itatta át, amikor visszatért hozzám a hálóba.

Korán fürödtem, hogy vele maradhassak és csak pár percre hagytam magára később, hogy beszéljek az anyámmal, és ne neki jusson eszébe később bejönni; az együttlétünket nem tudtam volna megmagyarázni.

Chuuya semmi különöset nem csinált, és ez az állandó teendői után jólesett neki. A gondolatai is felszínessé váltak, nem törődött sokáig azzal, miért hever az ágyamon már egy órája, hasán egy könyvvel, amit a polcomról vett el, mégsem volt kedve sokáig olvasni.

A hétköznapi élet első nyoma volt, hogy semmit sem tett, hogy olvasni próbált, a figyelme mégis mindig elkalandozott, éberségét nem tudta egészen elnyomni.

Chuuya sosem látta a szüleimet, de gyakran számított rá, hogy amikor nyílik az ajtó, helyettem az egyikük fog belépni, és készen kellett állnia valamilyen magyarázattal az ottlétéről és kettőnk viszonyáról. Chuuya elgondolkodott, segítene-e, ha az illendő keretek közt meglátogatna és bemutatkozna nekik, mintha először járna nálam, de nem volt biztos benne, hogy reagálnának egy tizenhat éves lány szülei egy sosem említett udvarlóra. Természetesen gondolt erre az ismerős vagy barát helyett, mert ez az együttléteinket is megindokolta volna, de a hétköznapi kapcsolatok annyira szövevényesek voltak Chuuyának, hogy a gondolatai hálójába tekeredett. Feltételezte, hogy az apám kikérdezi, mint férfi a férfit, hogy mik a szándékai velem, az anyám pedig azonnal megtiltja, hogyha a házunkba lép, csukott ajtónál legyünk a szobámban.

Chuuya azért képzelte ezt, mert ő a helyükben így cselekedett volna. Kellemetlen volt, de belátta, hogy idővel kénytelen megtenni, ha velem akar lenni; ő pedig mondott le a társaságomról, különösen a labilitásomat látva.

Ideiglenes lakásába nem vihetett, és nálam sem szeretett bujkálni. Chuuya túlságosan egyenes volt ahhoz, hogy bárki elől rejtőzzön vagy hazudjon, és látta azt is, mennyire kimerít az igyekezet, hogy jelenléte minden nyomát eltitkoljam.

Általában a saját ételemet adtam neki, hogy ne legyen feltűnő, hogy hirtelen többet eszem a megszokottnál, és Chuuya haragudott, amikor a koplalásomat látta. Hiába esküdöztem, hogy nem vagyok éhes és gyakran rosszul is vagyok az étel illatától, nem elégedett meg ezzel, és azt mondta, elvisz uzsonnázni, amint másnap kijöttem az iskolából.

Felvillanyozott az ígéret, a lelkesedés vörösre színezte az arcom. Nem tudtam elnyomni az ajkamra kívánkozó mosolyt, pedig Chuuya nem szelíden kért, hanem kijelentette, hogy magával visz iskola után: nem tudta tovább nézni az otthoni bezártságom.

Tisztában volt vele, hogy nem bölcs dolog kettőnknek sokáig együtt mutatkozni, de egészen más stílusban öltözött fel, mint a yokohamai éjszakákba, amikor végrehajtó énje minden maradékát felidézte, nehezen lehetett összehasonlítani akkori önmagával.

Chuuya a hideg szél ellenére sem viselt kalapot, hosszú haja szabadon szállt a háta mögött. Olykor az arcába csapott; amikor először megláttam, épp megigazította a vörös tincseket, lélegzetelállító elegancia sütött a mozdulatból.

Chuuya kiszedte belőlem, hová járok iskolába, és a bejárattól ötven méterre várt, a szomszédos kis park első, levélhullató fái alatt. Cigarettázott, de elnyomta és kidobta, amikor meglátott a távozó diákok közt, magamhoz szorítva a táskámat. Fél kezemben a mobilom volt, még mindig rövid üzenetével a kijelzőn, míg kerestem őt az úton, a park és maga Chuuya csak valamivel később került a látóterembe.

Chuuya sétált pár lépést felém, kezét rövid dzsekije zsebébe dugta. Szürkét és feketét viselt, vörös haja harmonizált a fölötte lévő színpompás levelekkel, ruhája pedig a nedves, rothadó avarral. Chuuya haját ragyogóvá tette a sápadt, őszi nap, a szeme az ónos égboltot idézte.

Amint megláttam, hevesebben dobogott a szívem, hiába töltöttem az egész napot ábrándozva, rá várva. Kényszerítettem magam, hogy lassan menjek, hogy normális kifejezést varázsoljak az arcomra, de mosolyogtam és legszívesebben hozzá futottam volna.

Annyira izgatott voltam, hogy mindkét karom elzsibbadt, mire megálltam Chuuya előtt. Megöleltem, a mellkasához bújtam volna, de annyi ember volt körülöttünk, hogy lehetetlen volt megérinteni, csak az arcát néztem elragadtatva, és nem egészen hittem el, hogy ott van, hiába töltöttük együtt az egész éjszakát.

Chuuya először látott másnak, mint szomorú, fullasztó kis szobámban: az izgalom és a hideg kicsípte az arcom, elpirultam a nyakam köré tekert sál takarásban, és a mosolygást sem tudtam abbahagyni, bármilyen torz grimasznak látszott.

Tétován álltam előtte, alig centik választották el a cipőnket egymástól. Alulról néztem Chuuyára, aki viszonozta a pillantásom; zavarba jött annyi gyerek közt, miután mellettünk elhaladva szinte mindegyik megnézte magának. Amíg az iskola felé tartott, lehajtotta a fejét, kerülte a szemkontaktust, és mert mozgásban volt, a járókelőknek nem jutott ideje bámulni, de várakozással töltött öt-hat percben védtelenné vált, és sok kíváncsi pillantás siklott át rajta.

– Gyere, menjünk – szólt, amint a dohányzás utáni rekedtséget leküzdve rátalált a szokott hangjára.

Chuuya elvette a táskámat és a vállára akasztotta, másik keze végig a zsebében maradt. Könnyebb volt így meggátolnia egy óvatlan mozdulatot, de amikor engedelmesen az oldalához húzódtam, néhány méter után, a társaim gyűrűjéből kikerülve felém tartotta a könyökét és hagyta, hogy belekaroljak.