Megfordultam és megláttam az összekuporodott Chuuyát az ágyban. Aludt, az éjszaka elvett takarómat magához szorította, és kis nyáltócsa terjengett az arca mellett, beletenyereltem a párnán, amikor fölé hajoltam.

Nem tartottam Chuuyát hallucinációnak, a valódiságát azonban nem értem rá újra tesztelni. Megböktem, majd megráztam, hogy felkeljen, és sietve elmondtam öt-hat mondatot a pislogó, nyűgös végrehajtónak.

Közöltem vele, hogy iskolába kell mennem, hogy az anyám is egy órán belül elmegy otthonról és csak a délután közepén jön vissza. Megkértem, hogy maradjon a szobámban, amíg kiürül a ház, aztán menjen fürdeni és reggelizni, még egy törölközőt és egy-két ruhát is tudtam neki keríteni apám régi holmijából.

Megmondtam, hogy három körül jövök és kérleltem, hogy ne hagyjon ott, de Chuuya mindenre csak helyeselt vagy morgott, és ismét elaludt, mire a neki szánt dolgokkal visszatértem a szobámba.

Felöltöztem, összeszedtem magam, és elrejtettem a sérüléseimet a ruhám alatt. Megmostam az arcom, a legszebb mosolyomat varázsoltam az ajkamra fürdőszobában, de, mert a szemem karikás, a bőröm sápadt volt, és a mosoly is inkább éhes vicsorra hasonlított, nem próbáltam meg boldogságot színlelni.

Úgy töltöttem a napot odakint, mint az összes többit: igyekeztem senkire sem nézni, keveset beszélni és láthatatlanná válni, hogy legyen olyan keserves, de a szívem végig hevesen dobogott. Annyira ideges voltam, hogy szédültem, és rosszul lettem ebéd után.

A mosdóban bujdostam és Chuuyára gondoltam. Borzasztó volt órákat pazarolni az iskolában, miközben teljesen bizonytalan voltam vele kapcsolatban: vajon, ha hazaérek, ott találom még? Vajon sikerül mások előtt eltitkolnom? Az izgalomtól hányingerem volt, de csak folyadék volt a gyomromban, amit kiadhattam volna.

Nem tudtam enni és nem tudtam inni sem. A kezem remegett, és a toll minduntalan elkenődött, amikor jegyzetelni próbáltam az órán.

Sírva mentem haza. Nem azért, mert valaki bántott, csak ideges voltam, és kezdtem biztos lenni benne, hogy Chuuya már nem lesz a lakásban. Belépve mégis megláttam őt egy túlságosan bő pólóban és mezítláb, melegítőnadrágban. Semleges, édeskés illata volt mindenének, amit az öblítő és a zuhanyzóban lévő szappan keveréke okozott, vérnek és piszoknak nyoma sem volt rajta.

Semmi sem jelezte, hogy van ott valaki, csak az el nem oszlott pára ült meg a tükrön a fürdőszobában. Chuuya eltüntette az edényeket a mosogatóból, egy morzsa sem árulkodott arról, hogy evett volna, és olyan csendben volt a szobámban, mintha nem az ágyamon fekvő ember, csupán egy kupac ruha lett volna.

Chuuya egy párnát gyűrt maga alá, a feje fölé emelt kezét, színjátszó, zúzódásos bütykeit nézegette. Amikor beléptem, oldalra sandított, olyan közömbösen, mintha rajtam kívül senki más nem lehetett volna, és mintha én is ártalmatlan lennék. Örültem, hogy képes ezt végre elhinni, de amint Chuuya leengedte a kezét, és az arca egészét láttam, a tekintete nyugtalanná tett.

– Látod, nem mentem el – mondta üdvözlésképp, és arrébb ment, amikor az ágy szélére ültem.

Csak a cipőmtől váltam meg kint, a táskát az ágy mellett dobtam le. Az utálatos iskolai egyenruhában fordultam felé, szorosan összezárva a térdem, mert bosszantott, ha valaki a lábamat látta.

Chuuya összekulcsolta az ujjait a hasán. Tekintete, miután az enyémmel találkozott, vállam fölött a távolba révedt.

– Nincs hová mennem. Ez a hely nem az otthonom, maradnom sem érdemes benne.

– Nekem sem.

Ezerszer képzeltem el, milyen lesz megérkezni és újra beszélni Chuuyával, amíg a távozásáról szóló gondoltok háttérbe nem szorították, de az egyikben sem szerepelt, hogy úgy beszél, mintha csak magamat hallanám. Chuuya élénk, lobbanékony, heves ember volt, dühe, indulatossága, még a kiabálása is mind egy tőről fakadt: élt, a szó legteljesebb értelmében, de akkor ez az élet kihunyóban volt.

Megviselték a történtek, és azt hittem, értem őt. Ugyanúgy éreztem magam idegen helyen, új helyzetben: egy másik városban, első nap a középiskolában, vagy amikor egyedül kellett bevásárolnom, és muszáj volt szóba állnom az eladóval. Chuuya ennél többet vesztett és többet is szenvedett, de a saját életemet nehezen hasonlíthattam össze az övével. A gyerek, aki egyszer vidám és bizakodó volt, meghalt, és egy emberi roncs maradt helyette, aki még meghalni is képtelen rendesen.

Chuuya egy pillanatra hasonló volt hozzám. Engem ez furcsa érzésekkel; melegséggel vegyes félelemmel töltött el, őt viszont undorította. A kétségbeesés távol állt tőle, de egyre szűkebb köröket róva közeledett hozzá, és Chuuya nem tudott védekezni. A képessége, a lénye jelentős része nélkül csonka és tehetetlen volt. A helyzete dühítette, a harag viszont kifárasztotta, és miután a szükségleteit ellátta, arra sem maradt ereje, hogy felkeljen az ágyból.

Egyre csak gondolkodott és eljutott egy végső, sötét következtetéshez: hatalmas bajt csinált otthon, és senki sem lesz képes helyrehozni.

Megöltem Osamut.

Ez pattogott a fejében, mint egy axióma, de Chuuya, mielőtt részletekbe bocsátkozott volna, kettétörte a gondolatot. Ismerte volt partnere jellemét. Tudta, hogy a vidám álca mögött továbbra is milyen hatalmas problémái vannak a saját létezésével és értékével, és mert az utóbbit jelentéktelennek találta, olykor csak az éltette, hogy Chuuyának szüksége van rá. Chuuya azonban nem volt többé, és Osamu így elvesztette azt, ami az élethez kötötte. Ha nem Arahabaki végzett vele, akkor az ő állítólagos halála; az a labilis ember ilyen csapást nem tudott volna kiheverni.

Chuuya nem volt elég gyors: az alapigazság egyik következménye a tudatalattijába hatolt, és a lelkét rágta. Egyetlen dologban volt biztos akkor: megölte Osamut, és ettől nem tudott szabadulni. Elveszett mindene, ami volt, és amiért küzdött: az ereje, a családja, az identitása és azok, akik valaha is fontosak voltak számára.

Chuuya életben maradt, de csak egy üres héj volt, a lelkében támadt visszhang megrémítette. Minden szó úgy verődött benne vissza, mintha csupasz falak közt kongana, és Chuuya eltévedt: sem önmagát, sem a vigaszt nem találta.

Úgy nézett rám, mintha a megoldást várná, de ez ostobaság volt. Ő felnőtt volt, én gyerek, nem számíthatott tőlem semmire. Egész lényemben a magáéhoz akkor annyira hasonló reménytelenséget látta, és végül elfordulásra késztette. Nem szerette a nedves szemem, sírástól vörös arcom látványát, sem leejtett vállam és a mozdulatlanságom. A gyakori hangulatváltozásaim miatt nem volt köze az éjszakai, villanásnyi határozottsághoz: azt a kis démonom, személyiségem valami nagyobbra, jobbra érdemes része irányította.

Ez sem, az sem tetszett Chuuyának, de felkeltette az érdeklődését: fájdalmasan ismerős vonásokat fedezett fel bennem, ami megint időutazás érzetét keltette. Mosolyom, nevetésem, könnyem mind olyan volt, mint Osamué, az önmagam iránti közömbösség, de vele szembeni, olykor tartózkodó jóság is őt juttatta eszébe.

Hiányzott neki, mióta biztos lehetett benne, hogy több nem látja. Nemcsak városok, emberek, hanem számtalan, áthatolhatatlan dimenzió választotta el tőle. Chuuya akkor sem érte volna el, ha a képességét visszanyerve addig szaggatja a sok-sok eltérő valóság szövetét, amíg a nyomára bukkan: a halál kettejüket mindenképp elválasztotta.

Sosem lehetett elég gyors, ahogy végül Osamu sem bizonyult annak, és az együtt töltött, soha meg nem becsült idejükre való emlékezés Chuuya lelkét és agyát is kiürítette. A feketeségben még a fájdalomnak sem maradt hely, csak az érkezésemkor tért vissza.

– Tehetek érted valamit? – kérdeztem, mire a fejét ingatta.

– Nem – mondta –, csak hagyj egy kicsit. Nem tudom, mit akarok. Nem tudom többé, akarok-e bármit egyáltalán.

– Sosem láttalak ilyen bizonytalannak – támasztottam a kezembe az állam. Nem fordultam Chuuya felé, de párnán szétterült vörös haja ott volt a perifériámon; narancsos árnyalatba borította a világot, megfestve a még fel nem száradt könnyeket a szemem sarkában.

– Sosem tudtam, hogy képes vagyok rá. – Chuuya mintha kifogyott volna a gondolatokból, többnyire az én szavaimat ismételgette. Tompa és fáradt volt, ez az egész napos lelkesedésemet és a viszontlátás pillanatnyi örömét is lelohasztotta.

Bár nála hamarabb és könnyebben fogadtam el a ránk érvényes, megváltozott szabályokat, és megbékéltem Chuuya megmagyarázhatatlan ottlétével, az okokat és következményeket nem vettem számításba. Racionálisan tudtam, milyen érzések uralják: hogy fáj neki, veszteségeket szenvedett, fél, dühös, össze van zavarodva, de, mert ez annyira eltért a bennem élő Nakahara Chuuya képtől, nem tudtam ilyennek elfogadni.

Azt hittem, mindez elmúlik, ahogy néha a saját jobbulásomban bíztam. Chuuya annyira erős, rettenthetetlen, csodálatos volt, nem lett volna szabad, hogy ez történjen vele: ízig-vérig halandó volt, esendőbb, és annyira emberi, ami már riasztott. Először kerültem szembe valami komolyabbal a saját kicsinyes tinédzsernyomoromnál, amiről persze elhittem, hogy a legjelentősebb dolog a világon. A mindennapi életemet nehezítette, és szégyenkeznem kellett, amikor minden szökési kísérlet kudarcba fulladt, és életben maradtam.

Chuuya annyira üresen nézett rám, az ajka olyan vékony és mosolytalan volt, hogy kételkedni kezdtem benne, valóban őt látom, nem csak a képzeletem játszik velem. Megráztam a fejem, két kezembe temettem az arcom, és a tenyerembe, inkább magamnak motyogtam:

– Ilyenkor annyira jó volna öngyilkosnak lenni.

Komolyan gondoltam, mert túl fáradt voltam megoldást találni. Ez, mint végső szabadság, mindig elérhető volt, csak a gyáva szívem tartott vissza, amikor egyszer-egyszer eszembe jutott, mekkora fájdalmat okozok ezzel az anyámnak. Ez utoljára fél éve volt, azóta ő sem érdekelt, és Chuuya, a hirtelen felbukkant, utolsó kapaszkodóm sem tartott vissza.

A szavak a lelkemből jöttek, pedig egy ilyen találkozás másféle vallomást követelt volna. Talán milliók is örömmel lettek volna a helyemben, csak hogy egy pillantást vethessenek Chuuyára, vagy csupán egyszer is ugyanazt a levegőt szívják, nekem meg az járt az eszemben, milyen kívánatos volna ott helyben mindezt eldobni.

Chuuya rám nézett, lehajtott fejem, a tarkómat fedő hajamat figyelte. Nagy levegőt vett, lassan kifújta, a végtagjait zsibbasztó érzés ettől felerősödött. Nem akarta ezt a hasonlóságot. Fárasztotta, dühítette, valójában pedig félt tőle, mégsem tudott mellette szó nélkül elmenni.

– Mondd, hogy hívnak? – szólított meg, miközben feltápászkodott. Benyomódott a matrac, Chuuya mögém húzódott az ágyban, de nem érintett meg, az egyszínű egyenruhába bújtatott hátamat nézte. Nem feleltem rögtön, mire folytatta: – Nem vagy Dazai? – nevetett fájdalmasan. – Úgy emlékeztetsz most Dazaira!

Chuuya viccelt, ám a szavak marták a száját. A nevetése sem volt őszinte, de annál kíváncsibban várta, hogy reagáljak.

Felemeltem a fejem. Mély lélegzetet vettem, mert nem akartam sírni, és felfelé görbült ajakkal, a reggelihez hasonló, torz félmosollyal felé fordultam, támaszkodó kezem a térdét érte.

– Akár ő is lehetek – mondtam Chuuya szemébe nézve, bármilyen érzelmet keresve, amit a provokáció kelthetett benne. Nem tudtam uralkodni a hangomon, ha őszintének kellett lennem. Saját sebezhetőségemet érezve durvává és támadóvá vált, ezt a furcsa mosoly sem szelidítette. – Akarod? Úgysem tudom, ki vagyok, én, Chuuya, Dazai Osamu hatalmas megtiszteltetés lenne.

Egyszerre öntött el megkönnyebbülés és félelem, mert korábban ismertem fel a magammal szembeni elégedetlenség fő forrását. Sosem szerettem magam: egy kicsit vékonyabb, magasabb, szebb, jobb, ügyesebb, tehetségesebb is lehettem volna. Bármi, ami nem én voltam, de nem tudtam, mi vagyok én, csak abban voltam biztos, hogy ilyen többé egy percig sem kívánok lenni.

A depresszió kifordított magamból, de a démon azt mondta, csak felszínre hozta az igazi valómat. Próbáltam elrejteni magam a hajam, a ruháim, és az öncsonkítást elfedő kötszerek alá: akkor az egész bal karomra és a nyakamra is jutott, mintha Dazai Osamunak öltöztem volna.

Szerettem őt, de a párhuzam ilyen erősen még nem jutott eszembe: túl kétségbeesett voltam, hogy rá, mint partneremre gondolhassak, és elhiggyem, társam lesz az öngyilkosságban. Azt még nehezebb volt elképzelni, hogy erős, jó tulajdonságai egyikét leljem meg magamban.

Chuuya sem ezeket, csak a szuicidumot, a depressziót, hangulatzavaraimat, és rémisztő kijelentéseimet találta olyannak, mint az egykori maffiózóét; épp elég sokáig és elég közelről látta. Akkor fiatal volt és nem sokat tehetett érte, de én, a mellette lévő tizenhat éves a második lehetősége voltam.

Chuuya nem akarta, hogy a társa úgy végezze, és nálam sem örült a hasonlóságnak. Megfogta a térde mellett lévő kezem, piszkos kötéseimet nézegette, megérintve ott, ahol a vér átáztatta.

– Miért fogadod ezt el? – kérdezte. – Nem lehetsz olyan szerencsétlen, hogy boldoggá tegyen egy ilyen személyiség!

– Épp ellenkezőleg, szerencsés vagyok – döntöttem oldalra a fejem. Hagytam, hogy a karomat mustrálja, mert nem szégyelltem magam előtte. – Szeretem őt – mondtam –, és ha választhatok, bármikor inkább leszek ő, mint más, főleg számodra.

– Azt se tudod, ki vagyok én! – szólt erőtlenül. Indulat csak a szemében látszott egy pillanatra, majd elpárolgott: Chuuya világoskék szeme újra kiürült, a nyár végi ég fakó szomorúságával tekintett rám. – Én sem tudom, ki vagyok. Semmim sem maradt, ami meghatározna.

– Mert elveszett a képességed?

– Mert elveszett mindenem! – csattant fel. – Jézusom, Dazai, ne légy már ilyen ostoba!

Hirtelen hallgatott el és dermedten bámult rám, még el is vörösödött addig olyan betegesen fehér arca. Én is hallgattam. Benn rekedt a kifújni készült lélegzetem, amikor rám rivallt, de végül elmúlt az érzés, és őszintén felnevettem. Megfordítottam a kezem Chuuya markában, és a tenyerére fektettem az ujjaimat.

– Na, jó érzés volt? – kérdeztem szégyenlősen, csak alulról nézve Chuuyára. – Ha igen, nyugodtan ismételd meg. Be kell vallanom, pillangókat tesz a gyomromba, Chuuya, hogy tényleg Dazainak hívtál.

Ezután nem tudtam egyenesen ránézni, mert nyomorult állapotom egy iskoláslány minden zavarát a nyakamba zúdította. Chuuya kezében hagytam a sajátom, és reménykedtem, hogy nem tol el magától, nem fog elengedni. Chuuya félrefordult, a tarkóját vakargatta.

– Bolond vagy – sziszegte, de rossz felhang nélkül. – Ha nem mondod meg, mi a neved, valahogy muszáj lesz hívni.

– Nekem ez tökéletes – mondtam oldalra döntött fejjel, a Chuuya állát keretező vörös tincseket nézve. Puhának és frissnek tűnt; nemcsak az illata volt csábító, szívesen megérintettem volna, hogy a hangja és közelsége után újabb kis bizonyosságot adjon a valódiságáról. – Értem, mennyire össze vagy most zavarodba, és azt is, hogy szükséged van néhány biztos pontra a saját életedből. Hadd legyek az egyik. Muszáj velem maradnod, Chuuya – sóhajtottam, amikor kezdett elfúlni a hangom, és a végrehajtó tekintetét magamon érezve félrenéztem. Halkan tettem hozzá: – Tegyük az együtt töltött időt kellemessé.

– Sosem volt saját életem – mondta már több indulattal –, és most még az esélyét is elvesztettem, még egyszer ne próbálj erről beszélni! Szerinted mi maradt nekem itt? Egy anime? Hol vannak az emberek, akik számítottak nekem? És miért hiszed, hogy épp Dazai emléke tudna boldoggá tenni? Gondolni sem akarok rá!

Chuuya ökölbe szorította a kezét, de mindketten tudtuk, hogy nem mondott igazat. Vártam, hogy megnyugodjon, és érezve, hogy időt kapott összeszedni magát, Chuuya két nagy lélegzetvétel után újra higgadt volt, hirtelen, heves dühét magába zárta.

– Amúgy sem maradhatok itt örökre – fűzte hozzá. Nem voltunk pont szemközt egymással, Chuuya még mindig a hajamat nézte. Tétován felemelte, majd visszaejtette a kezét az ölébe, végül mindkét kezét az enyémre kulcsolta ahelyett, hogy a fejemhez ért volna. A keze forró volt, az enyém hideg, de gyorsan felmelegedett az ujjai között.

Nem értettem őt és Chuuya sem volt biztos magában, de ez az érintés segített neki megnyugodni. Kezdte józanul látni a dolgokat, miután túl volt az előző nap minden megrázkódtatásán.

– Te is tudod, hogy nem titkolhatod el örökre a jelenlétem, és nem is helyénvaló, hogy sokáig veled maradjak. Felkeresek egy rejtekhelyet – kezdte, de félbeszakítottam.

– Chuuya, nem otthon vagy. Itt nincsen Dokkmaffia és nincsenek rejtekhelyek.

Olyan nyugodtan beszéltem, ahogy valószínűleg Osamu is tette volna, mert az ő viselkedése mögé bújva könnyebb volt féken tartani gyorsan változó érzelmeimet. Ha csak önmagam vagyok, veszekedtem és sírtam volna, de sejtettem, hogy Chuuyát nem hatják meg a könnyek. Érzelmektől mentes, racionális érvekre jobban hallgatott, és kérés helyett is könnyebb volt utasítani, miután a fél életében parancsoknak engedelmeskedett.

Én nem értettem fel sem Kouyou-val, sem a maffiafőnökkel, de saját, kicsinyes reakcióimat félretéve meglepően higgadt tudtam maradni. Egyedül az a pillangóverdesős forróság maradt meg a gyomrom táján, miután Chuuya a nevemen hívott, és lassan, oda sem figyelve egyszer végigsimított a kézfejemen.

Mindkettő jólesett. Elég erőt adott beszélni, mert régóta először gondoltam a holnapra, és nem akartam, hogy a reggel Chuuya nélkül érjen.

– Nincs pénzed, nincsenek irataid vagy telefonod, nincsenek ismerőseid, nincs hová menned, és ha valahol bemutatkozol, gyanút keltesz, vagy a karakter, vagy a valaha élt, költő Nakahara Chuuya miatt. Hidd el, nincs más, amit tehetsz, mint a maradás, amíg talpra állítalak. Veszek neked ruhákat és valahogy elrejtelek a szüleim elől – fogadkoztam, de Chuuya a fejét rázta.

– Te a kis napfényes, áldatlan világodban honnan tudod, hogy mindez nem létezik? Csak egy civil vagy, akkor sem lenne tudomásod a tevékenységünkről, ha az orrod előtt folyna, ne akarj az ellenkezőjéről meggyőzni! És azt se próbáld elhitetni velem, hogy egy-két napnál tovább rejtegethetsz ebben a lakásban! Mit vársz, mit tegyek? További életemben üljek itt és várjam, amíg hazaérsz az iskolából? Olyan kicsi vagy, ne akard megoldani a felnőttek problémáit! – Fél kézzel eleresztett, amikor a hajába túrt, néhány vékony tincset kisöpörve a szeméből.

Chuuya lehajtotta a fejét, de a tekintete izzó volt, úgy is súlyosnak bizonyult, hogy nem nézett egyenesen rám.

Hiányzott a tenyere melege. Szorosabban kulcsoltam az ujjaimat a másik kezére és közelebb ültem hozzá. Nehéz volt vele beszélni, mert valahol mindkettőnknek igaza volt: ő felettem állt, nem lehettem valódi segítség számára, az új helyzetében mégis rám volt utalva, és minden apróság, amit tehettem érte, több volt, mint amennyit magától elérhetett ebben a számára ismeretlen környezetben.

Sok mindent mondott, amire felelhettem volna, de a kezdeti sértésén nem tudtam túllépni.

– Jelenleg csak te vagy áldatlan, Chuuya – súgtam, mert éreztem, hogy amint hangosabban szólok, elfúl a hangom. – Az én istenverte képességem továbbra is az, hogy nem tudok meghalni. Nyugodtan használd ki, mert ez fáj a legkevésbé – hunytam le a szemem, mert az ostoba könnyek újra kibuggyantak, és nem akartam, hogy egy csepp is a karjára hulljon. – Felőlem megpróbálhatod megkeresni a maffiádat, és ha megvan, kérlek, vigyél magaddal, tovább nem akarok itt maradni. De gyorsabb és célravezetőbb, ha azt teszed, amit mondtam, és rendbe hozod magad, mielőtt bármi mást kitalálunk. Holnap elviszlek vásárolni, jó? A várost is bejárhatjuk, csak kérlek, Chuuya, ne szakadj el tőlem. Szükségem van rád, és neked is rám – tettem hozzá, elvéve a vallomás élét. – Azt hiszed, ismered Yokohamát? Lehet, de erről semmit sem tudsz, és hagyd, hogy megismertesselek a szabályokkal. Itt más emberek vannak, és mindegyikünk másképp törött. Talán több áldott van köztünk, mint hinnéd, kezdve velem, csak a depresszión kívül más jelét még nem tudtam felfedezni.

– Sokra megyek most bármilyen képességhasználóval! Úgy teszel, mintha az alapvető gondot nem tudnád felfogni! Nekem nincs többé semmim, Dazai, ezt nem tudod pótolni a ruhákkal! – Chuuyának nemcsak a karja, a szája is megremegett. Megfeszült a teste, az alkarján kirajzolódtak az izmok, és az ujjaimat is erősebben zárta a markába, ábrándnak tűnt korábbi, gyengéd simogatása.

Chuuya szerette volna féken tartani magát, de nehezen elért, felszíni nyugalma a legkisebb behatástól is felbomlott, és tehetetlen düh uralkodott el rajta. Már nem öntötte el olyan szégyen, mint amikor először mondta ki volt partnere nevét. Velem szemben természetesen jött az ajkára, mert rá emlékeztettem, hiába volt kevés azonosság a külsőnkben, ha a kötszert nem számította.

Nem volt fontos számára, hogy úgy nézzek ki, mint ő; Chuuya Osamu látványába akkor belebolondult volna. Kapaszkodót keresett, ami megnyugtatta, mintha továbbra is otthon lett volna, de a szobámon kívüli világ veszélyes és idegen volt, a látszatot a lakás falain kívül egyikünk sem tudta volna fenntartani. Mivel én voltam számára az egyetlen, egy napon belül a mindenség lettem számára. Ez a hozzá legközelebb álló személyben öltött testet, akinek a nevét olyan gyakran emlegette.

Chuuya indulatosan, nem szeretetből mondta, mégis jó érzést keltett, simogatott a két kurta szótaggal. Mintha elfogadott volna, hiába ellenkezett még a mondandómmal: meglepte Chuuyát, miután észlelte, hogy a kezemet még mindig az ölében tartja.

Általában nem szerette, ha valaki megérintette. Gyanakvó volt, és mindig is vigyázott a privát terére, de az érintés akkor nem zavarta: félig, mert ő kezdte, félig, mert olyan ritkán volt része benne. Korábban minden hasonló gesztus, amit tapasztalt, birtokló vagy támadó volt. Chuuya nem tűrte, hogy csüngjenek rajta, hogy belekapaszkodjanak vagy rángassák, és a számtalan harc után, amibe keveredett, egyszerűen nem szeretett három lépésnél közelebb engedni másokat magához. Osamu ritka kivétel volt, mert hiába cukkolta halálra, valójában sosem bántotta, és Chuuya, miután az életét is rábízta, nem szenvedett attól, ha közvetlenül maga mellett tudta.

Rég találkozott magánál törékenyebb és kisebb emberrel, aki nem az ereje és karizmája miatt pártolt hozzá. Chuuya nem tudott rájuk vigyázni, mert a túl nagy felelősség kifárasztotta: cselekedni és gondolkodnia kellett mások helyett, akik elvárták, hogy védje meg őket és gondoskodjon róluk. A közelség teherré vált és a jósága nem térült meg, így sokkal óvatosan lett, mióta elszakadt a Bárányoktól.

Sok éves történet volt, de a keserű tapasztalatokat azóta is magában hordozta. A pár perce tartó bizalmasság mégsem volt olyan riasztó, mint azt Chuuya gondolta volna. Közel sem voltam tökéletes számára, de érezte, hogy nem akarom lerántani magamhoz, és nem is várom el, hogy ő felemeljen. Az ő egész lénye fontosabbá vált önmagamnál. Segített, hogy átmenetileg megfeledkezzem a saját gondjaimról, mert sokkal könnyebb volt az övéit a vállamra venni.

Chuuya ottléte közelebb vitt ahhoz az évek óta dédelgetett, belső világhoz, amivel szívesen cseréltem fel a valóságom, és mert kapaszkodó voltam, ami a felszínen tartotta őt, nem eresztett. Nem bízott bennem egészen, de szánt; az érzést apránként lekötelezettség és hála váltotta fel, megtöltve a benne tátongó űrt.

Chuuya sokféle gyereket látott, aki nem volt rendben, de engem másképp talált töröttnek. A Bárányokkal ellentétben nem volt fenyegető kisugárzásom, és nem agresszióval próbáltam megvédeni magam, sosem tudtam nagyobbnak látszani a bordáim közt összehúzódó, nyomorult léleknél. Chuuya egy kicsi lány szobájában ült, és ez a lány többet sírt a kelleténél, amíg a szeme be nem dagadt és a feje is belefájdult. Chuuyát bosszantották a könnyek, mert nem tudott mit kezdeni egy érzelemkitöréssel: meg akarta előzni az összeomlásom, mielőtt a végre gyakorlati kérdéseket érintő beszélgetést félbeszakította volna.

Valójában nem tartozott felelősséggel értem, de ámulatba ejtette az érte tett erőfeszítésem, látva, hogy a saját életemet nem tudom kézben tartani. Hirtelen indulata elpárolgott, amint a mondat közepére ért, a nevemet már egészen halkan ejtette, és magához húzott, kényszerítve, hogy a fejemet a vállára hajtsam.

Elakadt a lélegzetem, amikor hozzáértem, és Chuuya távolról ismerős illata felerősödött. Ő elengedte a kezem. Lazán átkarolt, tenyerét a hátamon, másik kezét a fejemen nyugtatta, és enyhén lenyomott, amikor megpróbáltam kiegyenesedni.

– Maradj – csitított, a helyzet furcsaságán felülemelkedve lassan megsimogatta a hátam. Mozdulatlanul tűrtem, alig lélegeztem, de a kifújt levegő melege Chuuya nyakához ért és ő megborzongott. – Tegyük fel, hogy igazad van – mondta nehézkesen, a bizsergető hő hatása alatt. – Tegyük fel, hogy nincsenek kapcsolataim és nem tudok mihez nyúlni – folytatta fájdalmasan, közben lehunyta a szemét, hogy a hozzá simuló testem melege és az illatom mellett a látványom már ne bolygassa. – Mégsem maradhatok itt örökre, ezt be kell látnod. Pénzre van szükségem – kezdte rendszerezni a feladatait –, aztán egy lakásra, a többit majd ott kitalálom.

– Ki akarsz rabolni egy bankot? – suttogtam a nyakába. A közelsége minden érzést kiölt a hangomból, Chuuya nem tudhatta, cinizmus vagy őszinte érdeklődés lakozott benne.

– Ha muszáj, hajlandó vagyok ilyen eszközökhöz nyúlni.

Chuuya nem volt büszke rá, de az egész életét úgy élte, hogy erővel szerezte meg, amire szüksége volt, mielőtt a maffiózóként kapott rengeteg, ugyanolyan mocskos pénze lehetővé tette a könnyű fényűzést, és azt, hogy az ügyeit erőszak helyett pénzzel intézze el. Abban a helyzetben visszasüllyedt egy utcagyerek szintjére, és nem volt sok választása, ha valamit kezdeni akart magával. Elit bűnöző volt, de ezzel a mögötte álló szervezet nélkül nem sokra ment, és képesség híján is csak a mesteri szinten űzött harcművészetre támaszkodhatott. Ez épp elég veszélyessé tette, Chuuya mégis elveszettnek és csonkának érezte magát.

Körvonalazódni kezdett előtte néhány teendő, amit végrehajthatott, miután a várost megnézte magának, de egy ponton túl összezavarodott és bizonytalanná vált: mégis miért, kiért akar ezzel vesződni?

Itt nem volt semmije. Önmagát és a létezése értelmét is elvesztette, mintha az egész eddigi életét valaki egyetlen intéssel eltörölte volna. Chuuya huszonkét éves volt, mégis annyira tehetetlen volt, mint egy csecsemő. Gyűlölte az újjászületést, ami minden nehezen megszerzett bizonyosságot és értéket elvett tőle. Az utóbbiban Chuuya sosem bővelkedett: amióta emlékezett, nagyon kevés ember szerette vagy dicsérte.

Megtanulta, hogy kár hinnie a kedves szavaknak, mert mindig valamilyen mögöttes érdek mondatja, de bármilyen kemény volt, másokkal szemben könnyen megenyhült; ez volt saját szemében a legnagyobb gyengesége. Irántam is tétova szimpátiát érzett, de győzködte magát, hogy közelebb van a szánalomhoz.

A kettő közül bármelyik vezette, a keze végül rajtam kötött ki, és nem azért, hogy bántson. A hátamat és a fejemet simogatta, ujjai elvesztek a hajamban, és vállamra hajtott fejjel lassan, mélyeket lélegzett, hogy ne kuszálja össze a gondolatait a közelségem. Jobban járt volna, ha enged neki, mert így csak ártott magának: Chuuya tényleg nem tudta, miért próbálkozik, amikor semmivé vált, és semmije sem maradt, amiért még megérte életben maradni.

A bizonyosság elsöprő volt. Nem bánta már, hogy nem tudok ránézni, mert utálta, ha valaki gyengeséget észlel rajta.

Chuuya még dühből sem sírt, de akkor közel állt hozzá. Annyira tehetetlen volt és annyira kétségbe ejtette, hogy valójában minden, amit tesz, hiábavaló, hogy a szeme szúrni kezdett, de keményen az ajkába harapott, és elejét vette a pityergésnek. Szigorú volt magához, és nem engedhette, hogy sírjon, mert senki sem akadt, hogy megvigasztalja.

Arra gondolt, hogy a számára fontosak mennyire nem lennének megelégedve vele. Még Osamu helytelenítő tekintetét is látta, de ez rosszabb volt, mint egyszerűen közönybe süllyedni. Chuuya első ízben értette meg, hogy ezt a barna szempárt, üljön benne akármilyen érzelem, soha többé nem fogja látni.

Chuuyát már nem fűtötte, hogy talpra álljon és el tudjon szakadni tőlem. Nem számított, saját ízlése szerint öltözködik-e vagy az apámtól csent ruhákat hordja, ahogy az sem, van-e lakása, vagy bujdosásra kényszerül egy lányszobában.

Chuuya csak a nevét mondhatta a sajátjának, de abban is kételkedni kezdett. Emlékezett, mit mondtam neki a másik, már nem élő Nakahara Chuuyáról: kézzelfoghatóvá tette, mennyire nincs helye abban a valóságban.

Neki is meg kellett volna halnia, ha már Osamu nem tudta megmenteni. Igazságtalan volt, hogy élhetett, miután Arahabaki akkora rombolást hagyott hátra, és vagy azzal, vagy a maga eltűnésével végül az egyetlen számára valóban fontosat is elpusztította. Azonban bármennyi időt töltött Osamuval, a személyiségük alapvetően eltért, és volt, amiben a legrosszabb helyzetben sem hasonlított hozzá.

Csábító volt a gondolat, Chuuya mégsem adta fel. A kudarc nem elszomorította, hanem dühítette, és ez addig nem csillapodott, amíg nem talált valamilyen megoldást, még ha nem is a legészszerűbbet választotta. Dühe idővel kitartással párosult, és ez hajtotta, amíg ki nem kecmergett a legszorultabb helyzetből is. Chuuya szívós volt, ellentétben az ábrándos, gondolataiban fuldokló Osamuval, és megvetette a menekülést, különösen a végső formájaként emlegetett öngyilkosságot, amivel Osamu olyan gyakran próbálkozott: a lét értelmetlenségét korán felismerve a legracionálisabb döntést hozta, és nem akart küzdeni, hogy éljen, amikor negyven-hatvan éven belül mindenképp az elmúlás várta.

Vele ellentétben Chuuya mindig talált magának valamilyen célt. Ostobának tartotta őt, amiért nem élt a kezében lévő lehetőségekkel, és még akkor is az önsajnálatot és lassan pusztító méregként az alkoholt választotta, amikor, ha tesz érte, bármit elérhetett volna. Chuuya dühös volt rá, hogy elpazarolta a lehetőségeit, míg neki állandóan küzdenie kellett érte.

Mire felnőttek, megnyugodott, és Chuuya már-már elégedett volt az életével, mert nem jutott ideje, hogy azon tűnődjön, vajon lehetne-e jobb annál.

Fiatal kora ellenére is a Dokkmaffia egyik első embere volt, tekintély, pénz, hatalom övezte, mégis üres és magányos volt, amikor egy hosszúra nyúlt munkanap után hazatért a lakásába. Mindenhol finom elegancia és visszafogott fényűzés vette körül. Remek ízlése volt, és lobbanékonyságát leszámítva sosem panaszkodtak a modorára, de Chuuya mindezzel csak addig volt elégedett, amíg nem próbált mögé látni. Valami hiányzott neki, amit úgy-ahogy megkaphatott az emberei közt a maffiában, de amikor magára maradt, a felejtés mellett döntött, és elkalandozó gondolatait egy pohár itallal tompította.

Chuuya nem szeretett gondolkodni, mert akkor mindig a lelke veszélyes felére tévedt. Osamu gyakran gúnyolta, amiért megfontolás nélkül, ösztönből cselekedett, és szavak helyett inkább ököllel érvényesítette az akaratát. Vagy nem tudta, vagy nem törődött azzal, milyen nehéz a felszín alá merülnie Chuuyának, egyszerűbb volt ilyenkor butának nevezni.

Chuuya tényleg ritkán használta a fejét, de ez félig tudatos döntés volt: a töprengés mindig bajba sodorta. Ő nem akarta úgy végezni, mint a volt partnere: a viselkedése felháborította, és tudta, hogy magában még jobban utálta volna. Az új helyzetében mégis ez az önkárosító magatartás volt az egyetlen, ami a régi életére emlékeztette, ezért vonzódni kezdett hozzám, mint egy lenyomathoz az elvesztett világból.

Chuuyának is megvoltak a maga problémái. Jól tudta, hogy egyik áldott sincs rendben, a képesség a szívükön vagy az eszükön is nyomot hagyott, miután az áldatlanok közt felnőve ritkán várt rájuk egészséges gyerek- és fiatalkor. Sokuk, mint Chuuya, a szüleit sem ismerte. Így könnyű volt torz valóságképpel, helytelen mintákat rögzítve, akár félbolondként élni, ha nem akadt egy hely, ahol hasonlók közt otthonra találhattak. Chuuyának ez a Dokkmaffia volt, ám elvesztette. Fájt neki a tudat, hogy hiába leli fel az én városomban, Mori a képessége nélkül sosem fogadja vissza.

Chuuya áldottként nőtt fel, és nem tudta, hogy lenne képes másképp élni. Nem járt iskolába, minden tudását gyakorlati úton vagy Kouyou mellett nevekedve szerezte. Ez nem jelentett gondot az alvilágban, de amikor fiatal felnőttként a közönséges emberek között találta magát, elveszett volt, maffiózó tehetségét a társadalmi rendszabályok bonyolult hálójában nem hasznosíthatta.

Tényleg semmije sem volt, és egy olyan szigorú helyzetben, ahol minden képességét iratokkal kellett igazolni, nem tudott mihez kezdeni, és belátta, nincs is valódi tehetsége. Chuuya tökéletesen tudott két idegen nyelven, közepesen jó diplomata volt, és jártas volt a japán hagyományokban, de ezzel okmányok, igazolások, és legfőképp valódi cél nélkül nem boldogult, nem tudott volna magának állást találni.

Ritkán félt, de a jövő megrémítette: vajon volt-e számára jövő, és ha igen, mit tegyen benne? A harmadik nagy kérdést Chuuya nem bolygatta, mert ha arra jutott, hogy számára semmi sem maradt már, és hagyta, hogy ez elhatalmasodjon rajta, csak azt kell eldöntenie, hogyan ölje meg magát, ez viszont annyira idegen volt tőle, hogy sosem tudta végiggondolni.

Az ital jóval többször jutott eszébe, de sem a konyhaszekrényben, sem a hűtőben nem talált, a szüleim hálószobájába pedig nem merészkedett. Chuuyának nem az íze vagy kellemessége miatt hiányzott egy finom vörösbor, csak felejteni akart, és könyörtelenül átinni magát egy jobb világba: az álmai a régiek voltak, és ha elég részeg volt, el tudta hinni, hogy semmi sem változott, de egy korty italt sem talált a lakásban.

Amíg hazaértem, és ő magára maradt, arra jutott, hogy nem olyan nagy baj a józanság: nem tudtam volna mit kezdeni vele olyan állapotban, és Chuuya nem akarta megnehezíteni a kényszerű ottlétét.

Az eltelt időben felmérte a lakást, és megpróbált néhány következtetést levonni rólam. A vendéglátója tizenhat év körüli, beszűkült érdeklődésű lány volt, látszólag semmi sem kötötte le a művészeteken, az irodalmon és az animéken kívül.

Chuuya körbenézett a szobámban, és csodálkozva fedezte fel a rengeteg poszter közt azt a kettőt, ami felett előző éjjel elsiklott a figyelme: életképeket látott magáról illetve Osamuról, a társaik körében. Halványan felismerte Akutagawát és a jinkót is, amitől elnehezedett a teste.

Nyugtalanító volt ilyen képek alatt feküdni, amik mintha félig fotók, félig rajzok lettek volna. Chuuya hosszasan nézte a maga vonásait előbb a képen, majd a tükörben, de később, ha tehette, oda sem nézett: a hasonlóságtól rosszul lett, és még nehezebbé tette, hogy higgadt maradjon.

Megkérdőjelezte a saját létét, mintha tényleg kitaláció lett volna.

Végiggondolta, mi mindent élt át, és feltámadt benne a vágy, hogy utánanézzen, mi szerepelt ebből abban a bizonyos adaptációban, de sem eszköze, sem bátorsága nem volt hozzá. Chuuya nem tudott mit kezdeni vele, hogy részese ennek a világnak, de csak mint egy idol, amiért milliók rajonganak. Igazából ennél is kevesebb volt: egyszerű kétdimenziós karakter egy sorozatból, nem hús-vér ember, ez fájdalmasan emlékeztette rá, hogy jelenleg a rajzolt Chuuya is több személyiséggel bír nála.

Chuuya egész addigi életében azért küzdött, hogy megtudja, kicsoda valójában, de amikor végre kezdett megbizonyosodni róla, önmaga legfontosabb részeit vesztette el. Ami maradt, üres és jelentéktelen volt: fiatal férfi idegen ruhákban, aki magához szorított egy középiskolást.

Még a helyzet szokatlansága sem töltötte fel annyira, mint szerette volna; nem tapasztalt olyan heves érzéseket, amiket egy nő közelsége váltott volna ki belőle.

Chuuya nem kezelt nőként, és különösen nehéz lett volna, miután olyan természetesen nevezett Dazainak. Ilyenkor alig jutott Osamu az eszébe, a neve csupán jólesően, a dolgok szokott folyásánának illúzióját keltve hagyta el a száját.

A legkülönösebb ember voltam, akit valaha látott, és ezt nem egy ritka képesség vagy a megjelenésem okozta. Chuuya Osamu óta nem látott annyi egymásnak ellentétes, fájdalomban kiteljesedő érzést egy olyan kis testben, mint az enyém, vagy amilyen ő volt fiatalkorában.

Chuuya egyszer hagyta, hogy egy ember épsége kicsússzon a kezéből, mert nem érezte magát teljesen felelősnek a társáért. Még egyszer nem akarta végignézni, hogy teszi tönkre magát valaki, aki helyet kapott a szívében, és nem akarta azokat a kötéseket ismét véresen látni.

Chuuya nem mentegette magát a gyengeségéért. Kötődött hozzám, mert ha nem teszi, egészen magára marad, és mindig késztetése volt, hogy a tőle gyengébb és ártatlanabb emberekre vigyázzon. Felelős vezető volt, a maffiában is törekedett rá, hogy se a beosztottjai, se a konfliktusba keveredő civilek ne essenek áldozatul, irántam azonban nem kellett volna így éreznie, ha nem próbál meg a kötések miatt valaki másnak látni.

Újra, lassabban simogatta meg a fejem, a mozdulat végeztével ujjai a tarkómon nyugodtak. Addigra szaporán lélegeztem, és Chuuya sem tudta magát visszafogni. Kellemes súllyal nehezedett a feje a mellkasomra, a hajamból lélegzett, és halkan felsóhajtott, amikor az illata az orrába szökött.

Rablással kapcsolatos megjegyzésére nem feleltem, és Chuuya is belátta, hogy kár volt belemenni. Lehunyta a szemét, magához ölelt, úgy szorítva a testem, mint álmában a takarómat. Megnyugvást keresett abban, hogy van valami, amit magánál tarthat, mintha tényleg az övé volna.

– Vissza fogok adni minden yent, amit rám költesz – suttogta. – Megígérem. Senkinek nem maradok adósa.

Chuuya eléggé összeszedte magát, hogy szokott énjére emlékeztessen, de nem akart eltávolodni, amíg nem volt egészen ura az arcának. Azt sem engedte, hogy felemeljem a fejem a válláról, így végül tétován megmozdítottam a kezem és belekapaszkodtam a ruhájába. Csak a derekát fogtam, készen rá, hogy eleresszem, ha az érintésemet kellemetlennek találja, de Chuuya rövidesen ellazult, így végül átöleltem a hátát.

– Ne siess vele – kértem, vállához szorítva az arcom. – Amíg nem adod vissza, mindig lesz ok, hogy vissza kelljen térned hozzám.

– Számító vagy – suttogta. Egyszerre lettem libabőrös a hangjától és a nyakamat érő lélegzetétől. – Riasztó, de tetszik nekem.

– Nevezheted így is – mosolyodtam el, ajkammal a bőrét érintve –, vagy hívhatod egyszerű következtetésnek. Nem vagyok buta, Chuuya, és bár utálok, képes vagyok előre gondolkozni.

– Furcsa ezt attól hallani, aki pár perce öngyilkos akart lenni – mozdította meg Chuuya a kezét a hajamban, maga sem tudva, elereszteni vagy újból megsimogatni akart volna. – Mi változott?

– Semmi, még mindig meg akarok halni – súgtam –, de egy kicsit elhalasztom, amíg velem vagy, mert a társaságod értékes nekem. Vajon hány lány van a Földön, aki még dicsekedhetne ezzel? Rengeteg tehetséges cosplayer van, de te hamisítatlan vagy, Chuuya, és sokkal de sokkal kedvesebb vagy hozzám, mint azt érdemelmém tőled.

– Ne légy hülye! Nem adtál okot, hogy ellenséges legyek. A lekötelezetted vagyok – mormolta. Chuuya kezdte kényelmetlenül érezni magát ennyire közel hozzám, így végül megfogta a vállam, és egy kicsit eltolt, de nem erőlködött, hogy én is eleresszem. – Amíg így van, az öngyilkosságot verd ki a fejedből, világos? Megmondtam, hogy nem maradok az adósod, ne nehezítsd mega dolgomat azzal, hogy egy halott felé legyen tartozásom! – Szigorúan beszélt, de összehúzott szemében könyörgés tűnt fel. Mire megbizonyosodhattam róla, az érzés elillant, Chuuya erős keze elég volt, hogy beleegyezésre bírjon. – Különben miért kötődsz ennyire hozzám? – fordította másfelé szép kék szemét a végrehajtó. – Ha ismered az életem, tudnod kell, hogy rossz ember vagyok. Nem vagyok hozzád való – mondta indulat nélkül, mélyről jövő keserűséggel. – Nem kellene ilyen alakokkal lenned.

– Chuuya, Chuuya – ráztam meg a fejem, a nevét puhán, nevetve ejtve –, lehet, hogy bűnöző vagy, de sosem ártottál nekem, hidd el hát, hogy nem te vagy a legrosszabb ember az életemben. Mindig inkább olyan szerettem volna lenni, mint te, de te is tudod, hogy természetemből fakadóan Osamu lettem... vagy inkább ő maradtam. Azért kötődöm, mert szeretlek, ezt nem lehet megmagyarázni. Te talán nem szereted, aki jó hozzád? Vagy az furcsa neked, hogy tudtam eddig egy nemlétező embert szeretni?

Látva, milyen arcot vágott, elengedtem, de Chuuya utána hiányzott a kezeim közül. Nehéz volt megállni, hogy ne magamat öleljem át helyette.

– Ha tehetném, ki se mennék a szobámból, mert itt biztonságban lehetek – biccentettem a képekkel teli fal felé. – A te áldott Yokohamád lett az otthonom, és nem tudom, sírjak vagy nevessek, amiért veled lehetek, de épp itt, ebben a nyomorult valóságban! Biztosan fogalmad sincs róla, középiskolásnak lenni milyen szívás, és nem is próbálom megmagyarázni. Egyszerűen... Sosem voltam elég jó, sosem tudtam szót érteni másokkal, mintha valami csodabogár lettem volna, aki képtelen a társadalomba beilleszkedni! Biztosan velem van baj, hogy nem olyan vagyok, mint ők – lett egyre magasabb és élesebb a hangom, miközben lehajtott fejjel, arcomat a hajammal félig eltakarva nézem Chuuyára. – Igyekeztem, de semmi, szóval feladtam, és elfogadtam, hogy ez nem nekem való, értelmetlen tovább próbálkozni. Nekem nincs létjogosultságom, de arra még jó vagyok, hogy rajtad segítsek... Talán valamilyen kárpótlás vagy a szenvedéseimért? Ha így van, köszönöm – hajtottam le egészen a fejem és lehúztam Chuuya egyik kezét a válláról, hogy ujjait az ajkamhoz szorítsam.

Chuuya elvörösödött. A csók olyan gyorsan történt, hogy nem tudta meggátolni, és a kezét is csak hosszú másodpercek múltán rántotta el a számtól.

Teljesen felkavarta a viselkedésem és a szavaimat sem tudta hová tenni. Mivel csak a fejem búbját látta, az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy felnézzek. A szememet lesütve tartottam, de ránéztem, amikor rám ripakodott.

Chuuya, megbánva a durvaságát, ezután szelídebben, nem ellenem fordult indulattal folytatta:

– Néhány hülyegyerek nem határozhatja meg, mennyit érsz! Ez még nem ok, hogy így beszélj magadról, és ha tényleg nem vagy buta lány, Dazai, akkor ez nem elég indok, hogy megpróbálj meghalni! Mit tettek veled valójában? – sziszegte. Igyekezett visszanyelni a dühét, de a szemében tisztán látszott.

Chuuyát sértette a kifakadásom, pedig jól tudtuk, hogy semmi köze hozzá: újabb gyengeségként írhatta fel magának azt az oktalan, szánalmas empátiát, ami feltámadt irántam.

Chuuya nem akart személyes gondot csinálni ebből, csak érteni akarta, mi zajlik bennem, ha már Osamut nem tudta kiismerni. Sosem lehetett egészen biztos, mit miért tesz, és amikor valamit mond, valójában mi jár a fejében, de engem, ha megfelelően vezetett, könnyebb volt megfejteni.

Úgy gondolta, hogyha megtalálja és kiiktatja a gondok forrását, azok egycsapásra elmúlnak, és a kötés lekerül a karomról, ami a szüleim előtt a friss sebeket takarta. Chuuya meg akart tartani, mint az egyetlent, akivel akkor rendelkezett a világon; ha elveszít, magára marad, és rövidesen megtébolyodott volna.

Neki sem adatott sok minden, amiért érdemes volt élnie, de dacosan elutasította, amit Osamu és én hajtogattunk, és nem akarta csupán a lét értelmetlensége miatt feladni. Sokkal hamarabb is megtehette volna: korábbi sorsát az ellenségének sem kívánta volna, de élt, pusztán az életért, és felzaklatta, hogy a hozzánk hasonlók milyen súlytalannak tartják, és mekkora megvetéssel nyilatkoznak róla.

Nekem nem volt miért kapaszkodnom belé, miután az egyetlen, olyan ragyogónak látszó boldogságom szertefoszlott. Nem emlékeztem, milyen volt gyereknek lenni, és arra sem, mikor, hogyan és miért változott a létezésem nyomorúsággá.

Nemcsak nem akartam, nem tudtam erről beszélni Chuuyának: összeszorult a torkom, felidézve az első vágást a csuklómon, és a több száz másikat, amibe a kétségbeesés, a menekülés, vagy a pusztítási vágy hajszolt. Ott volt aztán az utolsó három a nyakamon, amikor túl gyenge és gyáva voltam, hogy a fő nyaki ereket átvágjam, csak kis, felszíni vágások nyoma látszott oldalt, az állam alatt.

Chuuya választ várt, és tudtam, hogy valamit mondanom kell, de az a pimaszság, ami addig beszélni késztetett, elhagyott. Chuuya újra hatalmasabb volt nálam, egy végrehajtó tekintete bírálta minden rezdülésem.

Félnem kellett volna, de a borzongás nem volt kellemetlen. Inkább ezt akartam érezni, mint az elnyomott emlékek feltörése miatti pánikot, ami fojtogatott, mintha a nyakamat fedő kötés túl szoros lett volna.

Chuuya látta a küszködésem, de nem kegyelmezett, és nem hagyta, hogy újra félrenézzek.

– Válaszolj! – szólt rám úgy, hogyha arra kér, még ártatlanul is minden bűnt magamra vállaltam volna. – Mi tett ilyenné? Ki volt az? Mit művelt veled?

Haragja nem ellenem irányult, de, mert csak én voltam ott, megremegtetett. Erősen fogta az állam, a fogaim összekoccantak, amikor beszélni próbáltam, és a hangom is elcsuklott. Chuuya képes lett volna kikényszeríteni, hogy feleljek, de a testem elárult, és nem tudtam megszólalni rendezetlenné vált légzésem és a torkomat szorító gombóc miatt.

Az ajkamba haraptam, hogy elejét vegyem a könnyeknek, ám az elsőt épp a fájdalom indította útnak. Gyorsan pergett le az arcomon és érte el Chuuya hüvelykujját, ő erre enyhített a szorításon, de addigra feladtam, és hangtalanul sírva fakadtam.

– Hé, elég – visszakozott Chuuya. Egy ujjal sem érve hozzám, de nem volt ideje eltávolodni: átöleltem, a mellkasához szorítottam az arcom, hogy elrejtőzzek előle, és eláztattam a pólóját.

Chuuya a falnak ütközött a lendülettől. Széttett lábai közt térdeltem, a derekát öleltem és könnyes arcom egyre makacsabbul szorítottam a bordáihoz, majd lecsúszva a hasához, mert amikor megérintett, féltem, hogy le akar parancsolni magáról. Chuuya ehelyett lassan, gyengédem simogatni kezdte a fejem, és már nem kényszerített, hogy megmozduljak.

A reakcióm meglepte, de végre megértette, hogy nem vagyok olyan erős és magabiztos, mint azt olykor a beszédem sugallta. Törékeny, esendő teremtmény voltam, akinek szüksége volt egy kézre, hogy vezesse, és valakire, hogy megóvja. Egyedül nem tudtam helytállni, és Chuuyának nem volt szíve elutasítani, feltámadó kötelességtudata sem engedte volna.

Nemcsak viszonozni akarta a szívességet, hogy gondoskodtam róla, amíg együttlétre kényszerültünk. Neki, mint partneremnek, muszáj volt egyben tartania, hogy a kettősünk működjön.

Úgy érezte, ő az egyedüli, aki tisztában van az állapotommal: hitte, hogy a szüleim nem tudhatják, különben már cselekedtek volna.

Annyira nem figyeltek rám, hogy sem az évek során szerzett számtalan sebem, sem a depresszióval járó más változások, a sápadtság, kialvatlanság, fogyás és időszakos elhanyagoltság sem szúrtak szemet másoknak. Ügyeltem a látszatra, és ha nem tudtam legalább közömbös arcot vágni, akkor elbújtam: belefáradtam, hogy bárki faggasson vagy tovább bántson miatta.

Chuuya nem akart rosszat, de nem tudtam helyesen reagálni a közeledésre, így semmit sem szedett ki belőlem. Csodáltam, hogy engedte, hogy hozzá bújjak, de amikor megsimogatott, hogy nyugtasson, a tartózkodásom megszűnt. Mindenről megfeledkezve simultam hozzá, a póz azzal fenyegetett, hogy végül az ölébe zuhanok.

Chuuya kinyitotta az egyik lábát, és amikor tovább csúsztam, a combjára fektetett. Szokatlan volt neki, hogy valaki ennyire közel legyen hozzá, de hasa felé fordított, ruhájához nyomott arcom továbbra sem keltett erotikus gondolatokat benne. Túl kicsi és elveszett voltam, és amíg vigasztalni próbált, a helyzet intimitása nem jutott eszébe.

Az ölében tartott, fél kézzel átfogta a hátam és lassan ringatott, a másikat maga mellett hagyta, és engedte, hogy belekapaszkodjak. Összekulcsolta az ujjainkat, ritmikusan simogatta a lapockámat, és halkan beszélt hozzám, amíg csillapodott a vállam remegése.

Chuuya hangja egyre lágyabb és mélyebb lett, mintha altatni akart volna. Lehunytam a szemem, halkan, szájon át lélegeztem, eldugult orrom ellenére is eltelve a bőre és a ruhái illatával.

Meleg keze, simogatása, nyugtató szavai végül elcsitítottak, és Chuuya rövid időre elhallgatott, de a hátam cirógatását nem hagyta abba. Amíg fiatal volt, sosem volt része ilyenben: zavarba hozta, egyszerre ismeretlen, kellemes érzéssel töltötte el, hogy milyen valakit megvigasztalni.

Chuuya sosem hagyta magát, a sérelmeit és fájdalmát, mert nem mutatkozhatott gyengének, magában tartotta, így hamar megkérgesedett, és nehéz lett számára a gyengéd érzések kifejezése. Sem a maffiában, sem a magánéletében nem akadt számára megfelelő partner, de Chuuya keveset foglalkozott ilyesmivel, ezért minden velem tapasztalt új élmény volt.

Eleinte frusztrált lett a sírástól, de rám nem tudott haragudni, semmit sem tettem, amivel feldühítettem volna. Chuuyát az az ismeretlen körülmény zavarta, ami ilyenné tett, és nem segítettem neki meghatározni.

Chuuya elnéző volt, amint a nap benyomási után tisztázta magában a helyzetemet. Lehettem volna keményebb, talpraesettebb, de én családban nőttem fel, nem kellett olyan körülményekkel megküzdenem, mint amik őt formálták. Neki a lelki alkata is kapóra jött: versengő, sosem nyugvó, bizonyítani akaró ember volt, aki nem érte be a legjobbnál kevesebbel, én viszont az ellentéte voltam, kettőnket értelmetlen volt egy lapon említeni.

Chuuyának igaza volt, amikor Osamuhoz hasonlított, mert vele több volt a közös bennünk. Sosem voltam olyan zseniális, mint ahogy ismertem, de éreztem és értettem a fájdalmát, megtapasztaltam a veszteségeit, és végül én is arra jutottam, hogy a létezés hiábavaló, más emberekben pedig veszélyes az értelmét keresni.

Tudtam azt is, hogy hibát követtem el, amikor Chuuyát az életem fénypontjának tituláltam, de képtelen voltam megbízni a valódi emberekben, az ő és a hozzá hasonlók élete és világa lett a menedékem.

Felesleges volt, hogy Chuuya tudja, ki vagyok, és egy olyan néven mutatkozzam be neki, amit gyűlöltem, és felkavarodott a gyomrom, ha meghallottam. Azok, akik képtelenek voltak szeretettel kiejteni, nemcsak a nevet, hanem az egész lényemet megutáltatták velem, és soha többé nem akartam én lenni. Az az én szenvedett, én pedig el akartam menekülni a fájdalomtól.

Egyetlen barátom volt akkoriban, de nem voltam biztos benne, szeret-e, mert állandóan veszekedett velem, és még az ellenségeimnél is rosszabb dolgokat vágott a fejemhez. Ha Chuuya alaposan körülnéz az íróasztalomon, a laptopom mellett egy rendetlenül teleírt papírlapot talált volna: száz-kétszáz szitokszó volt rajta a reszketeg kanáimmal, ahogy ez a bizonyos barát nevezett csak az elmúlt három napban a beszélgetéseink során.

Nem válaszoltam az üzeneteire, mióta Chuuyát megpillantottam, és ebben a szűk egy napban nem is tudtam rajta kívül másra gondolni. Azt akartam, hogy esélyt adjon nekem, hogy ő jobb embernek lásson, ezért akartam minél kevesebbet felfedni magamból, hátha ő tudni fogja, ki vagyok, kinek kell lennem, és olyanná formál, hogy ne akarjak azonnal meghalni.

Ő nem ismert, nem látta, hogy nőttem fel, az oldalán bármi, még akár boldog is lehettem volna. Amit ajánlott, ezerszer jobb volt, mint az addigi, gyűlölt életem, hiába tudtam, hogy Osamuval azonosulni öngyilkosság, mert természete el fogja söpörni az addigi gyávaságom. Hittem viszont, hogy Chuuya szerette őt, és mint utolsó menedékét, nem akartam a létét elvenni tőle.

Ő is megadta magát nekem, és a karjában tartott, amíg megnyugodtam. Rövid ideig nem mozdultam az öléből, ujjaimat is szorosan kulcsoltam az övéire.

– Holnap szombat – mondta végül Chuuya halkan, egyik elázott hajtincsemet a fülem mögé tűrve. – Nem mész iskolába – jelentette ki, bár volt egy kis kérdő éle –, elkísérsz vásárolni?

Chuuya nem ejtett több szót arról, ami ilyen helyzetbe sodort. Megértette, hogy érzékeny témát érintett, és egyelőre nem erőltette, hogy beszéljek, de az állapotom nem hagyta nyugodni. Könnyebb volt, ha semleges, gyakorlatias kérdésekre tért át: kezdte helyrehozni, mintha továbbra is egy végrehajtó fejével gondolkodott volna.

Nem várt hosszú választ, egy bólintás vagy egy hang is elég lett volna, de Chuuya fel akart rázni, és nem tehette durván. Elszokott a közönséges emberektől, mert régóta csupán a beosztottjai és más áldottak vették körbe, nem tudta, mihez kezdjen egy hozzám hasonló fiatallal.

– Igen, de bámulni fognak téged – mormoltam a ruhájába, amint képes voltam beszélni. Chuuya felhorkant, mire óvatosan megsimogattam a kezét, hogy ne elégedetlenkedjen. – Kiszöktetlek majd a lakásból – folytattam, mert a tervezés kezdte elnyomni a bántó gondolatokat –, de nem tudom, hogy fogunk biztonságban visszajutni.

– Ha muszáj, mondd azt, hogy egy iskolai barátod vagyok – sóhajtott Chuuya, nyugtázva az összeszedettségem.

Az ötlet megmozgatott. A hátamra fordultam, magammal húztam Chuuya kezét a hasamra, és a szemébe néztem: akkor már nem érdekelt, könnyes, vörös arcom vajon milyen hatással lesz rá.

– Te lennél az első barátom – mondtam. Rámosolyogtam, mert a gondolat őszintén melengette a szívem. – Bárcsak igaz lenne!

Chuuya keze megfeszült a kezemben, de nem próbált szabadulni.

– Mindenesetre szeretném, hogy ne vegyenek észre, felesleges kérdéseket szülne. Nem akarsz inkább a titkos barátom lenni?

– Ha ragaszkodsz hozzá – nézett félre –, de ne nagyon kötődj, nem akarlak téged összetörni.

– Nem fogsz – néztem egyenesen rá, holott tudtam, hogy épp mindkettőnknek hazudok. – Tisztában vagyok vele, hogy nem a megfelelő ember vagyok számodra, így semmi, amit teszel, nem tud összetörni.

– Vagy magabiztos vagy, vagy bolond – szólt Chuuya hitetlenkedő, halk nevetéssel, ami legkevésbé sem illett akkori kedvéhez. – Tényleg komolyan gondolod?

Bólintottam, még mindig a szemét keresve. Ő fordult el előbb, pedig nem hittem, hogy erősebbnek bizonyulok nála. Chuuya hagyta, hogy fogjam a kezét. Ijjai zsibbadni kezdtek a mellkasomon, de másik kézzel a hajába túrt, mintha a mozdulattal valami képtelenséget próbált volna kiűzni a fejéből.

– Ha őszinte vagy, az ismét meglep. Rajtad sem könnyű eligazodni! Hirtelen nem tudnék olyat mondani, aki rajtad kívül őszinte volt hozzám, és csodálkozom, más ezt hogy nem vette észre.

Chuuya eközben a falat nézte, próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy ott heverek a combján. Már feszélyezte a közelségem, mert egyre erősebb volt az Osamu és köztem volt párhuzam. Őt nálam is kevésbé kívánta az ölébe, mégsem tolt el: Chuuyának jólesett az a kis érintés, még ha a ruhák el is választottak egymástól.

Meglepte, meg is rémítette, milyen könnyen nyugodott bele az új felállásba. Nem tiltakozott olyan hevesen a helyzet ellen, mint azt első indulatai sugallták, eléggé kijózanította az a fél nap, amíg egyedül volt a lakásban.

Chuuya a jövőt fontolgatta, és óhatatlanul rám is gondolt közben, mert egy darabig szerepem volt benne. Újra egy látszólag használhatatlan partner mellett végezte, de a másik Dazaihoz képest sokkal kevésbé idegesítettem és nem is piszkáltam. Chuuya sajnált, miután annyira esendőnek látott, de az, milyen könnyen és gyorsan szedtem össze magam a megingás után, vegyes érzéseket keltett benne. Örülhetett, amiért koromnál érettebben álltam kettőnk dolgához, és azon igyekeztem, hogy Chuuya minél jobban jöjjön ki belőle, de az éles váltás a hangulataim közt nyugtalanító volt számára. Erősítették, hogy valami súlyos baj van velem, amit ő nem ismer, és bármikor készen kell állnia egy újabb összeomlásra.

Nem akart ő lenni az okozója, és mert tisztában volt vele, hogy örökre nem maradhat velem, meg akarta előzni, hogy tévesen értékeljem a kapcsolatunkat. Arra nem számított, hogy ennyire nyíltan felelek, olyan részleteket villantva fel előtte, amik a figyelmeztetéskor nem jutottak eszébe.

Chuuya csak nem akart veszélybe sodorni, ezért akart minél kevesebbet érintkezni velem, de lehetetlen volt. Én voltam számára az egyetlen; azt mondanom, hogy nem én vagyok az ideális számára, sok egyéb mellett nem hagyta nyugodni.

A válaszom megzavarta, de örült is, hogy nem hagytam folytatni a különös kinyilatkoztatását. Maga sem tudta, miért teszi: Chuuya megszokta, hogy csak akkor beszéljen, ha valami jelentőset akar mondani, de érzelmektől elragadtatva fecsegett, és magában átkozódott a viselkedése miatt.

– Őszinte szóra a legtöbb ember nem kíváncsi – mondtam Chuuya félrefordított arca helyett a nyakát nézve. Szép, fehér nyaka volt, kirajzolódott egy ér, ahol a haja szabadon hagyta a bőrét. Olyan hívogató volt, hogy szerettem volna megérinteni, de Chuuyát akkor kinyújtott karral sem érhettem el. – Hinni akarom, amit mondok, ne nevezz bolondnak miatta. Tudatosítottam, hogy te meg én nem vagyunk egy súlycsoportban, de azt nem mondom, hogy nem örülök, amiért veled lehetek. Ha veszélyes is, hadd élvezzem még, Chuuya. Ígérem, utána nem fogok sírni.

– Ne tégy olyan ígéretet, amit nem tudsz megtartani, Dazai – sóhajtott Chuuya. Gyengéden a karom alá nyúlt, és a párnára fektetett, mielőtt ő is leereszkedett mellém.

A feje alá tette fél kezét, a könyöke meggátolta, hogy igazán közel kerüljek az arcához. Kénytelenek voltunk újra egymás szemébe nézni; az és Chuuya száraz ajka minden mozdulata felváltva vonzotta a pillantásom.

– Nem szeretem, ha hazudsz nekem – mondta Chuuya, közben nem rám, hanem Osamura gondolva –, szóval ne mondd, hogy nem sírsz, ha egyszer be fog következni. Nem kéne hagynom, hogy velem bántsd magad, de ez lassabb, mint a méreg, és nem hagy olyan ronda nyomot, mint egy vágás... Maradj itt, ha boldoggá tesz – hunyta le a szemét, meleg leheletével az ajkamat cirógatva –, egyébként sem küldhetlek el a saját szobádban.

– Akárcsak neked, nekem sincs hová mennem.

Chuuya magunk közt heverő másik karjához simultam. Keze a combomhoz szorult, de a szoknya nem engedte, hogy egymáshoz érjünk.

Arcom addig közelítettem az övéhez, amíg Chuuya kitett könyöke engedte. Csontja az orcámat nyomta, de az enyhe kellemetlenség még mindig jobb volt, mint a szemébe nézni. Chuuya kék szeme elgyengített, és nem akartam azonnal elbukni az ígéretem. Erőt kellett volna nyernem a közelségétől, de csak az a túlságosan ismerős, zsibbasztó érzés hatalmasodott el a testemen, amit megpróbáltam elkerülni.

Chuuya szavai és ahogy kiejtette őket, egyszerre hatott így rám. Nem kellett volna tetszenie, de lágyság sejlett szigorúságában, és mert erre mindig érzékeny voltam, a végrehajtó nem tudta titkolni.

Fájt a kedvessége, mert nem érdemeltem meg, de amíg őt ez nem érdekelte, megpróbáltam elfogadni. Szándékommal mégis ellentétesen beszéltem, mintha a nyelvem és agyam közti kapcsolatot valami felbontotta volna.

– Sokszor tűnődtem, és mindig ugyanarra jutottam: bárhol jobb, mint itt, de más hely nincs számomra. A jelenléted megszépíti, és... A közeledben nem félek annyira. Talán félnem kéne, de nem vagy ijesztő. Amióta ismerlek, más dolgoktól kezdtem megrémülni.

– Mitől? – kérdezte Chuuya, aki fizikailag és szellemileg is csapdába került mellettem. Fiatal nő sosem volt rá ekkora hatással, de ő nem is nőt, sokkal inkább jelenséget látott bennem: lenyomat voltam neki más emberekről és egy másik világról.

Az ő Osamuja sokáig nem félt. Annyira mélyen volt, hogy ilyen érzések nem maradtak benne, de Chuuya hitte, hogyha csak egy hajszálnyit más, évekkel azelőtt ezt is felfedezte volna rajta.

– Nem tudom és nem is akarom meghatározni – nyomtam az arcom már fájdalmasan a kezéhez. Chuuya ezt érezve kihúzta a könyökét magunk közül és hagyta, hogy a karjára feküdjek.

A fejem súlya, orrát csiklandozó hajam, ruháját markoló ujjaim elvették addigi lendületét: tehetetlen és bizonytalan volt, ahogy utálta magát érezni. Soha nem volt ilyen bizalmas közelségében másokkal: szeretkezéseit és az azt megelőző perceket nem lehetett összehasonlítani ezzel, jobban emlékeztetett arra, amikor a sérült társat segítette ágyba.

Valahol mélyen tudta, hogy a tetteire nincs elfogadható magyarázat, mégsem eresztett el vagy próbált ellökni magától. Chuuya akkor épp olyan üres és elveszett volt, mint én, könnyebb volt gondolkodás nélkül megvigasztalódnunk egymásban.

– Nem akarom most ezeket a szomorú dolgokat érezni. Boldog akarok lenni, Chuuya – nyögtem –, hiszen velem vagy, boldognak kéne lennem!

– Ne tedd személytől függővé a boldogságod – mondta csendesen. Bólintottam, mert igaza volt, de hiába tudtam rég azzal együtt, hogy kettőnknek már a találkozunk pillanatában sem volt jövője, elfelejtettem, mert csak végletekben tudtam gondolkodni: vagy elfogadom őt, mint egy esélyt az életben maradásra, vagy nem küzdök tovább, nem számít, Chuuya mit kért tőlem.

Nem akartam gondolkozni. Ideális életet akartam, ahol Chuuya hazavár, átölel, a hajamat cirógatja, és szóba sem kerül a külvilág vagy a jövő, amint belépek hozzá a hálószobába. Az idebent és odakint élesen elkülönült, de csak a fejemben. Chuuya, aki nálam sokkal kevésbé volt labilis, a jövőt nem tudta, nem is akarta kizárni. Ő inkább a pillanattal nem törődött: nem akarta magának megmagyarázni, miért fekszik velem olyan szoros közelségben, és miért nem utálja a kulcscsontját hevítő lélegzetem.

Combomra szorított kezéről is próbált megfeledkezni, de a tartása nem lazult. Végül megmarkolta a lábam, és a kényes közelségből lejjebb csúsztatta a tenyerét. Hüvelyhujja a térdem fölött volt, közvetlenül a bőrömet érte.

– Köszönöm – szívtam be hevesen a levegőt –, de Chuuya, most hogy várod el, hogy engedelmeskedjek?

– Mi a baj? – Halk, sóhajszerű hangja tovább fokozta az izgalmam, amit Chuuya nem vett észre. Nem mozdult, kezét pihenhette a térdem fölött, és én is mozdulatlan maradtam, csak a levegőt vettem egyre gyorsabban miatta.

Chuuya a hátára hengeredett, így a karja kiszabadult magunk közül, de nem eresztett, ami felforrósított. Ő sem volt teljesen rendben, de amíg nem érezte, hogy követem, saját magát kordában tartotta.

– Kellemes volt – suttogtam, kezem és arcom is a mellkasán, a nyakához közel nyugtatva. Chuuya bőre meleg és selymes volt, a ruhái az otthon megszokott illata mellett megteltek az ő ismeretlen, akkor olyan édes illatával, amitől képtelenség volt távol maradni. – Máskor is hozzám érhetsz – mondtam, nyakához szorított szájjal tompítva a szavaim.

Nem mertem, de annál jobban meg akartam csókolni. Az ajkam másodpercekig érintettem a bőréhez, ami addig is olyan hívogató volt, és először ízlelve likőrként csábított folytatásra.

– A kelleténél többször érek hozzád – morrant Chuuya. A teste elnehezedett, ujjai céltalanul, kicsiket mozdultak rajtam. Sem elereszteni, sem szorítani nem tudott többé, a szája kiszáradt, de a fejét oldalra döntötte, amikor megérintettem, a nyakát csókra kínálta. – Ezt be kell fejeznünk – sóhajtott, amikor újra a nyakára simult az ajkam. Nem tiltakozott, a fejét sem billentette vissza, ami ellentétben állt az utasítással: – Hallod, Dazai?

Chuuya a saját dolgát nehezítette meg, mert amint kiejtette a nevem, elfúlt a hangja és az ajkát is összeszorította.

– Valóban okosabb lenne – mondtam halkan, a fejem az állának támasztva, amíg igyekeztem csillapítani szapora lélegzetem. – Hogy tudok ezután a szemedbe nézni?

– Te ne aggódj. Én neked hogy fogok?

Ez volt az egyetlen gondolat, ami felszínen tartotta, és úgy kapaszkodott bele a fejében eluralkodó zűrzavarban, mintha egyébként megfulladt volna. Közelségem tényleg fojtogatóvá vált számára, és addig kellett véget vetnie neki, amíg képes volt rá. A nevem ismételgetése csak rontott a helyzeten, mert Chuuyát egyáltalán nem riasztotta el.

Mindegy volt neki, hogy egy középiskolás vagy a volt partnere gyűri maga alá, amíg a kettőt olyan hasonlónak látta, de az idáig vezető események hatással voltak rá. Az alkohol segített volna, hogy ne foglalkozzon vele, de ha közömbösebb, kevésbé érzékeny és kevesebbet törődik magán kívül bármi mással, az állapotom sem érdekli, csak teszi, amit pillanatnyilag jónak gondol, és nem vállal felelősséget mindkettőnk helyett.

Akkor újra bebizonyosodott, hogy felnőtt és sokkal érettebb nálam. Anélkül seperte el helytelen döntéseim minden következményét, hogy ezzel megalázott volna, amikor végre elég erős volt elereszteni, és gyengéden, de határozottan, vállamnál fogva lenyomott a takaróra.

Lesütöttem a szemem, remegő ajkamba haraptam. Chuuya látta, milyen piros az arcom, hallotta, milyen szaporán lélegzem, és a várakozásomat is érezte, ami nehézzé tette a saját mellkasát. Végül eleresztett, csak az arcomat simogatta meg, egy ajkamhoz tapadt hajszálat a párnára sodorva.

– Nem vagyok neked megfelelő – ismételte el, amit mondtam –, ne próbálj az ellenkezőjéről meggyőzni.

– Sajnálom, de nem hiszek neked – mondtam, egyetlen rövid pillantást vetve Chuuyára. – Hogy mi jó nekem és mire vágyom, senki sem tudhatja jobban nálam.

– Te mégis könnyen bocsátkoztál ilyen feltevésbe. Vagy te kivétel vagy, és tökéletesen tudod, mire vágyom?

– Azt nem tudom – mondtam, Chuuya arcomon nyugvó kezének emlékét élvezve –, csak azt, hogy mire nincs szükséged, és én megfelelek ennek.

– Hatalmas szükségem van rád – vallotta be Chuuya –, ezt akartad? Lehet, hogy rosszul vagy, de tudom kezelni – mondta hevesebben, feltolult, régi élményeitől haragvón –, a depressziós szarzsák életben tartására is képes voltam!

Chuuya hirtelen hallgatott és préselte össze az ajkát, mert a múltidő aktuálisabb volt, mint valaha: Osamu életére többé nem volt befolyása. Bánta már, hogy megmaradt, felelős énjére hallgatva újra felé terelődtek a gondolatai ahelyett, hogy velem, az édes, biztonságos semmivel foglalkozott volna.

A csendre felnéztem: a változás egyértelműen látszott rajta. Chuuya az ajkába harapott, hogy a fájdalom kizökkentse, de hatástalan volt. Nem akartam így látni őt, nem akartam, hogy újra rám hasonlítson.

Nem beszéltem vele, csak magamhoz szorítottam, ahogy nem először tettük abban a keserves órában. Simogattam a hátát, és közben, mint azelőtt ő, a falat bámultam.

A vágy elmúlt. Minden tettem automatikussá vált, és érzelmek nélkül próbáltam Chuuyát lecsillapítani, mert nekem is fájt, és nem akartam többé fájdalmat érezni.

Minden sokkal rosszabb volt, mint hittem. Különös, sehova sem tartó együttlétünk csak vacsoraidőben szakadt meg, amikor mindkettőnknek ételt vittem, de valójában nem volt kedvünk megenni. A tányér az asztalon maradt, hátha később Chuuya megéhezik, de én lemondtam a vacsoráról, mert a gyomrom összeszorult a közelében.

Nyugtalanul feküdtem Chuuya mellett, fáradtság ellenére sem tudtam elaludni. Ő megérezte, hogy éber vagyok, halk zajjal felém fordult a takaró alatt.

– Mi bajod van? – kérdezte. Szokott hangja a korábbi csend után felkavaró volt, mintha először hallottam volna.

– Képtelen vagyok aludni – mondtam. Mozdulatlanná tett a közelsége, nem akartam őt is megzavarni.

A sötétben nem láttam, mit csinál, de besüppedt mellettem a párna, és Chuuya meleg, tapogatózó keze siklott az arcomra, előbb az állam, majd az ajkamat érve, néhány hajszálat félresöpörve a szememből.

– Próbálj meg, holnap sok dolgunk van – hallottam az arcomhoz egészen közel, amitől felnyögtem. Chuuya haja a nyakamba hullott, amikor lehajolt, és a fejemet kitapintva könnyű csókot nyomott a homlokomra, mielőtt visszafeküdt a párna másik oldalára.

Annyira megdöbbentett, hogy nem tudtam szólni, és ő sem erőltette a beszédet. Csak a sötétség adott neki bátorságot és fedte el a szégyenét, mert épp Chuuya mondta, hogy be kell fejeznünk, mégsem mondott le az érintésről.

Győzködte magát, hogy értem tette, de Chuuya így sem lehetett elégedett. Hiány támadt benne a csók után, amit, bár ébren feküdtem mellette, nem próbált közeledéssel vagy szavakkal kitölteni. Szeretett volna csak a rá váró teendőkre koncentrálni, eközben lepte meg az álom.