Chuuya félt, hogy egyszer késő lesz, és ez végül bekövetkezett. Dazai nem volt elég gyors, nem tudta időben megfékezni a tombolását, így a testébe zárt isten felemésztette őt.

Chuuya bízott a társában. Bárhogy érzett iránta, a bizalma nem szűnt meg, ezért volt képes utolsó lehetőségként alámerülni a Megszállottságban. A meggyőződését, hogy meghal, a lelke mélyére száműzte.

Chuuya akkor sem gondolt semmire, amikor Arahabaki az ereje utolsó tartalékait használta. A teste feladta. Többé nem uralta önmagát: minden benyomás távoli és tompa volt, de a fájdalmat még érezte. Ilyennek képzelte a földet, amikor egy gravitongömb semmivé foszlatja.

Maga is szétszakadóban volt. Személyisége és tudata utolsó morzsái feloldódtak az isten tombolásában. Chuuya elhasznált teste összerogyott egy porfelhőben, ajkán és szeméből még csorgott a vér, de Dazai ezután nem tudta őt megtalálni. Mintha a saját, kegyetlen gravitációja semmivé foszlatta volna: Chuuya eltűnt, a helyén csak egy kráter és az a néhány csepp vér maradt, ami a földre hullt a szájáról.

Ezek után Chuuya persze nem értette, hogy lehet életben. Amikor magához tért, kötszeres kéz simult az arcára, de a nehezen fókuszba vett arc látványa nem Dazait idézte. Idegenhez tartozott, ez voltam én, amikor leguggoltam hozzá a földre, néhány perc alatt leküzdve a félelmet, amit a feltűnésével járó zaj okozott.

Olyan volt, mint egy álom, ahogy ott hevert szakadt, véres ruhákban az ágyam előtt éjjel kettő körül, a kislámpa erős fényében. Valószínűleg az vezetett hozzá, hogy amit tapasztaltam, nem lehetett valóság: Nakahara Chuuya úgy, abban a formában nem létezhetett. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy álmodom, így végül megérintettem az arcát.

A férfi valódi volt. Sikoltanom kellett volna, mégis képtelen voltam rá.

A lábam megrogyott, térdre hulltam az összezúzott kis test mellett, és véres arcát sem engedtem el. Azt hiszem, sírtam, de olyan gyakran volt könnyes az arcom, hogy az újabb nedvességet sokáig nem vettem észre.

Chuuyát valószínűleg ez keltette fel; könnycseppek mázolták szét az alvadt vért az orcáján. Megpróbáltam a tenyeremmel letörölni, amikor felnyögött és megmozdította a fejét, végül a szemét is kinyitotta. Ragyogó kék szempár próbált az arcomra összpontosítani, miután a kezemet megpillantotta.

– Dazai... – suttogta. Rekedt volt, a torkát köszörülve ismét vér folyt le a szája sarkán, közben megpróbált felkönyökölni.

Nehezen mozgott, amiben én is gátoltam. A hangja annyira felkavart, hogy képtelen voltam elmenni az útjából, így Chuuya az ágy és a ruhásszekrény közti szűk térben nem tudott megtámaszkodni.

A szívem olyan hevesen vert, hogy biztos voltam benne, Chuuya hallja a szobára ereszkedő csendben.

Amikor feladta a hiábavaló igyekezetet, és csak a kezemet érintette meg, hogy lehúzza magáról, végre meglátott és az arca még fehérebbé vált.

– Ki vagy te? – nyögte, hol az arcomat, hol az őt megtévesztő, bekötött kezem, végül a zsúfolt szobát nézve.

Többé nem bódított el a durván félbeszakadt álmom: az izgalom éberré, de a stressz gyengévé tett. Az egész testem reszketett, és úgy kapkodtam a levegőt, hogy oxigén valójában alig került a tüdőmbe.

Chuuya sem volt elég erős, hogy felkeljen, csak a fejét fordította felém. Összekuszálódott haja lángtenger volt a padlón, rövid tincsek tapadtak mocskos arcához.

– Hé – szólt újra, rekedten –, válaszolj! Hol vagyok és ki vagy te?

Chuuya válla köhögéstől rázkódott. A pillantásom cikázott közte és a környező bútorok közt, mert nem tudtam sokáig kék szemébe, szép formájú arcára vagy teste bármely, összetört pontjára nézni.

A fejemet ingattam, mert Chuuya képtelenné tett a beszédre. Hiába ismételgettem magamban a helyzet különböző magyarázatait, egyetlen elfogadható sem akadt köztük, ami megnyugtatott volna.

– Te tényleg Nakahara Chuuya vagy? – hagytam figyelmen kívül a szavait, mert muszáj volt tisztáznom.

Képes voltam addig rá figyelni, amíg a kérdést hallva megrándult az ajka. Valami megváltozott benne: sokkal kétségbeesettebben igyekezett, hogy sérülései ellenére is felüljön, amiben segítettem neki, és a szemközti szekrénynek döntöttem a hátát.

– Igen – sziszegte –, de kérdeztem valamit! Válaszolj! – Nem bízott bennem, ami érthető volt: én sem hittem az érzékeimnek. Pánik, zavar, öröm és izgalom keveredett bennem, végül az utóbbi kettő diadalmaskodott. Sírtam, de csupán a boldogságtól. Ha megbolondultam, legyen, hajtogattam, de akkor sosem akarok ebből kigyógyulni!

– Nem számít – vágtam rá –, előbb hadd lássalak el téged! Fel tudsz állni? Ki tudsz jönni a fürdőszobába?

– Mégis miről beszélsz? – Chuuya összezavarodott. Végignézte, hogy törlöm le kapkodva a könnyeim és állok talpra, a kezemet nyújtva felé, hogy felsegítsem.– Nem vagyok benne biztos.

Megadta magát: rövid időre hatalmasabbnak bizonyultam nála. Felnézett rám, hatalmas, fáradt szeme hordozta a fájdalmat, ami ilyen állapotba juttatta. Bizonytalan és gyenge volt, láthatóan utálta a saját helyzetét, és tekintete egy-egy villanása jelezte, hogy félt is, mert képtelenné vált, hogy megvédje magát egy támadástól.

Nem akartam bántani őt, de nem tudtam vele megértetni. Mivel nem nyúlt a kezem után, leengedtem és újra letérdeltem mellé, kényszerítve magam, hogy néhány másodpercnél hosszabban nézzek az arcára.

– Hogy kerültél ide? – Ökölbe szorítottam a kezem a combomon, ujjízületeim pattogni kezdtek. A zaj, akárcsak a szívverésem hangja, erősen hallatszott a csöndben, de talán csak én képzeltem, és Chuuya valójában nem vette észre.

– Mondd meg, mi az az itt – sóhajtott Chuuya fogyatkozó dühvel. – Ország, város, pontos hely – sorolta –, akkor tudok felelni.

– Yokohamában vagy, ahol lenned kell – mondtam –, de nem értem. Nem lenne szabad valóságosnak lenned!

– Valószínűleg élnem sem volna szabad. – Chuuya megdörzsölte a halántékát. A kapott információk birtokában újra felmérte a szobámat, de semmi ismerőset nem talált benne.

Poszterek és rajzok voltak a falon az ágyam körül, a szoba távolabbi részében lévő polc roskadozott a könyvektől, és a rendetlen íróasztalom is tele volt papírokkal. Szokványos középiskolás diák birodalma, amiben Chuuya nem tudta magát otthon érezni.

A tekintete elidőzött a számára ismeretlen képeken, mielőtt újra felém fordult és megpróbált a szemembe nézni.

– Mi az, hogy nem volna szabad valóságosnak lennem? – Kék szemét élettel töltötte meg a kíváncsiság; a lámpafény ragyogó pontja és az arcom is visszatükröződött benne.

– Őrültség lesz, amit mondok, de kérlek, hallgass végig – mondtam szaporán, az ágy mellett hagyott telefonom után kutatva. Rövid pötyögés után elé tartottam a telefont, hogy a megnyitott képet alaposan megnézze. – Ez itt te vagy – tettem hozzá, igyekezve figyelmen kívül hagyni Chuuya sápadt, rémült arcát. – Van egy anime, amiben szerepelsz, Chuuya, azért tudtalak azonnal felismerni. Nagyon népszerű, rengeteg ember szereti, de egyszerűen nem értem, hogy tudtál kijönni belőle! Bolond vagyok! – nevettem el magam, élességétől Chuuya összerezzent és a kép helyett rám nézett. – Tudom, hogy ez a haj, a szemed, mindened valódi, de ennek nem lenne szabad így történnie! Ez nem egy ügyes cosplay, ez Nakahara Chuuya – ejtettem az ölébe a telefont, amikor a nevetés fakasztotta könnyeimet törölgettem –, szóval mondd, hogy álmodom, vagy magyarázd meg, mert meg fogok tébolyodni!

– Akkor mit mondjak én?! – Chuuya lesodorta a mobilomat, amikor gyengeséggel nem törődve, hirtelen próbált meg felállni. Persze visszacsúszott, ami feldühítette. Sziszegő káromkodással a padlóba ütött, de semmi sem történt: az uralma alá vont gravitációs erő nem repesztette be a betont, nem tépte cafatokra a szőnyeget, csak ő szenvedett újabb sérülést, az öklében hirtelen robbant fájdalom kijózanította. – Mi ez? – rázogatta sajgó ujjait. – Hol az erőm?

Inkább magában beszélt, mint hozzám, és láttam, mennyire próbál valamit csinálni az áldottságával, de a levegőbe emelni kívánt szekrény meg se mozdult.

Chuuya kezdett pánikba esni, mert semmi sem történt. Az egyetlen, képességére emlékeztető vörös körülötte a sérült ujjain látszott, a keze gyorsan duzzadt és pirosodott ki a hatalmas ütés után.

– Elég! – kaptam utána, amikor újra ökölbe szorult a keze, és a fájdalom eltorzította az arcát. – Fejezd be! Ne ébreszd fel a szüleimet!

Saját rövid nevetésemkor nem jutott eszembe, de a csapkodás és káromkodás tovább tartott, a helyzetet pedig nem tudtam volna nekik megmagyarázni. Sem Chuuya, sem én nem értettük igazán, de a legegyszerűbb tényekké csupaszítva sem volt jó a helyzet: egy fiatal férfi volt a hálószobámban, küzdelem nyomait viselte magán, én pedig arcomon meghatározhatatlan kifejezéssel térdeltem az oldalán, és a karját szorongattam.

Fogalmam sem volt, végül mi hatott Chuuyára. Csupasz karjára fonódó ujjaim és a kötszer ismerős érintése? Az, amit mondtam? A fájdalom? A rémület? Mindenesetre abbahagyta a tombolást: gyenge volt hozzá, és bárhogy próbálkozott, a gravitáció-manipuláló ereje sem tért vissza.

A válla megroggyant, lehajtotta a fejét, a szemét így nem láttam, de ő a haja alól az ölét, az oldalához húzott kezét, és az én bekötött karomat nézte. Halkan nevetni kezdett, ami rosszabb volt a korábbi éles hangomnál, és megrázta a fejét. Vörös haja azt a keveset is elfedte, amit addig láthattam belőle.

– Mindketten bolondok vagyunk! Mondd, mit követtem el életemben, hogy egy ilyen pokolba kerültem?

– Ne várd, hogy soroljam.

Chuuya erre felnézett. Rossz helyzetben volt: mindent tudtam róla, de ő nem ismert engem, a modoromat, a hangulatingadozásomat és a tetteimet sem tudta megérteni. A válaszom nem állt összhangban az addig rólam alkotott képpel, inkább illett valaki máshoz. Chuuya tudta is, kihez, mert ezt a szenvtelen, közönyös stílust épp elégszer tapasztalta, amikor fiatalabb korában együtt volt Dazaijal.

– Nem haltál meg, Chuuya, szóval kár a poklot emlegetned. Már nem érdekel, milyen logikus magyarázat van az ittlétedre – ültem oldalra mellette a zsibbasztó térdelés után –, szerencsének fogom betudni, és törekszem rá, hogy az én szerencsém neked se legyen károdra.

– Halottnak kellene lennem – mormolta. – Nem tudott megmenteni.

– Osamu? – Chuuya a név hallatán összerezzent. Nem ejtettem olyan szeretettel, mint azt a szó követelte; számára felfoghatatlan volt, hogy képes valaki azt az embert ilyen könnyedén és tiszteletlenül a keresztnevén hívni.

Nem vártam, hogy feleljen: először voltam képes felmérni a sebeit és meggyötört arcát.

– Használnod kellett a Megszállottságot?

Chuuya egyre kényelmetlenebbül érezte magát, amiért egy kívülálló olyan közönséges tényekként sorolja az élete részleteit, mintha nem valami rémisztő, eget rengető dolog volna. Az animét sem hitte el, pedig a kép és a cím többszöri pislogás után is a szeme előtt táncolt, mintha egy izzó fénye égett volna a retinájába.

Igyekezett összerakni a hallottakat: egy olyan helyen volt, ahol nem működött a képessége, viszont feldolgozást készítettek a saját és társai áldott életéről.

Volt egy kis késztetése, hogy újra megpróbálja uralni a gravitációt, de ahhoz is gyenge volt, hogy felálljon: miután visszaszerezte az istentől a testét, elgyötört volt, ilyenkor csak aludni akart, hogy regenerálódhasson.

A feje zavaros volt, összefüggéstelen képekkel teli. Az utolsó emléke az volt, hogy felszabadította Arahabakit, majd egyetlen józan pillanatában a halál biztos tudata, amikor a maga körül lévő pusztítás nyomait látta. A teste addigra a végét járta. Megpattant benne néhány ér, és Chuuya vért köhögött, de képtelen volt megállni. Akkor csak a Többé nem ember vagy a halál fékezhette meg, de Dazai nem tudott a közelébe kerülni.

Chuuya életét az mentette meg, ami elvette: Arahabaki saját hatalma emésztette fel, szüntette meg a képességét és törölte ki őt, akárcsak a gravitongömbjei minden más áldozatát.

Chuuya sosem tudta, hová kerül az anyag, amit a fekete lyuk természetű erő kitépett a valóságból, de, amikor ez az erő ellene fordult, végül megtapasztalta: egy másik világban kötött ki, puszta véletlen folytán egy idegen hálószobában, messze attól a helytől, ahol korábbi küzdelme zajlott. Kilométerekre volt a Yokohama melletti erdőtől, Dazaitól és mindentől, amit addig ismert és természetes volt számára.

Chuuya tudott a párhuzamos világok létezéséről, mert a Könyvnek nevezett mágikus tárgy is ilyen alternatív valóságok sorát hozhatta létre, megtapasztalni mégis rémisztő volt. A környezet látszólag ugyanolyan volt körülötte, de hús-vér emberből odaát egyszerű karakterré lényegült át, aki egyszer megszületett egy tehetséges ember fejében, amit nehezen tudott elfogadni.

A legrosszabb mégis a képessége elvesztese volt. Chuuya végül mindenbe beletörődött, de azt, hogy közönséges ember lett, nem bírta felfogni. Sosem láttam még annyira döbbentnek, mint ott, a szekrény tövében, de ezt a pillantást hamar ismerősebb váltotta fel, amikor beszélni kezdett:

– Igen – mondta kurtán, összeszűkült szemmel –, és tudom, hogy későn érkezett. Arahabaki megölt, és személyes poklomként ide juttatott, egy ilyen világba!

– Mondtam, hogy kár a pokolról beszélned, de kénytelen vagyok egyetérteni veled. – Nem erőltettem többé, egymás szemébe nézzünk. Éreztem, milyen torz, sötét mosoly kúszik a számra, és nem akartam, hogy Chuuya ennyire ocsmánynak lásson. – Ez a hely nyomorult – súgtam, visszafojtva kárörvendő hangom, amit az a kis démon kényszerített ki belőlem, ami az arcomat is olyan rúttá változtatta. – Az én személyes poklom egyetlen fénypontja te vagy, Chuuya, és nem tudom, hogy tudnám meghálálni. Szerettem volna tagadni, de mondd, mi van, ha tényleg meghaltál? Vagy mi van, ha csak félig haltál meg, mielőtt beleestél egy fekete lyukba, és az a fél magával vitte a képességed? Nem kell hallgatnod rám, magam sem tudom, miről beszélek, és őszintén, nem is vagyok kíváncsi rá. Csak azt tudom, hogy most itt vagy és nem mehetsz el innen. – Felhúztam a térdem, átöleltem és megtámasztottam rajta az állam, küzdve a kezdeti stressz elmúltával visszalopakodó fáradtsággal. – Hadd lássalak el – kértem, de nem tettem kísérletet, hogy felálljak. Megnyugtató volt ott kuporogni a földön, olyan közel Chuuyához, hogy a testéből áradó hőt a nyakam oldalán éreztem.

Chuuya nem felelt rögtön. Nem hittem, de ő mégis talált érdekességet a mondandómban, és amint a dühe csillapodott, megpróbálta a helyzetét végiggondolni. Vicceltem, mégis az tűnt a legértelmesebb megoldásnak, hogy Chuuya képessége felemésztette magát, az isten pedig, a saját teste védelmében, eltűnt a helyről, ahol a biztos pusztulás várta.

Nehéz volt elképzelni a történteket: a képesség és Arahabaki ereje együtt, belülről szakította szét, majd tette össze újra a kis testet a világok közti Seholban, mielőtt az őt elnyelő fekete lyuk kiköpte és bezárult mögötte. Chuuya addig hevert ájultan, amíg az érintésem magához térítette, és az erejét csak apránként nyerte vissza. Képesség azonban nem jött vele: az elveszett odaát, amikor meghalt, cserébe azért, hogy Chuuya valódi lénye életben maradjon.

Ilyen pontosan persze nem tudta összekötni az eseményeket. Minden élménye túl friss és hatalmas volt, hogy teljes egészében, későbbi kimenetelével együtt lássa. Hasonló volt bármelyik korábbi, Megszállottságot követő lábadozásához, de Dazai nem volt mellette, arcát az én arcom pótolta.

Lelkes voltam iránta, de nem tudtam volna hozzá érni vagy csak megnézni őt: Chuuya kék szeme tele volt fájdalommal, és annyira hasonlított az enyémre, mintha tükörbe néztem volna. Undorító volt, menekültem előle, őt magát mégsem tudtam volna otthagyni.

– Magad miatt aggódj – vetette oda –, vérzel.

– Hol? – Oldalra döntöttem a fejem és kinyitottam addig lehunyt szememet.

– Véres a karodon a kötés.

Chuuya arra a kis, sötét foltra gondolt, ami kezdett átütni a kötszer alsóbb rétegein: felnyílt egy seb, amikor túl gyors mozdulatot tettem felé, hogy felhúzzam.

Chuuya úgy döntött, figyelmen kívül hagyja, amit mondtam. A sok különféle kimenetel megbolygatta, törékeny nyugalma darabokban volt, és nem is igyekezett a szilánkjait összeszedni. Többé nem érezte magát felnőttnek. A helyzet visszarepítette a múltba, amikor tizenöt évesen, a Dokkmaffia újoncként elkezdett több időt tölteni Dazaijal.

Nem saját akaratából tette, de a főnök utasításainak engedelmeskednie kellett. Dazaijal gyakran piszkálták egymást, de ez lassan megszokássá vált, és olyan szövetség alakult köztük, amiben idegesítette, ha Dazait sérülten látta.

Chuuya tudta, hogy a társa nincs rendben, de még ő sem vette komolyan a saját problémáját. Dazai olyan közömbösen állt élethez és halálhoz, mintha neki tényleg mindegy lett volna, a szeme azonban azt súgta, hogyha választhat, gondolkodás nélkül a halál mellett dönt, mert az kevesebb fájdalmat tartogat számára.

Chuuya az ő kötéseit is elégszer látta, amíg felnőttek, a véres sebek sem voltak szokatlanok számára. Az övéhez hasonló háttérrel ez természetes volt, de az üres, sötét tekintetet, amilyen a múltban Dazaié, és akkor az enyém is volt, évek alatt sem tudta megszokni.

Idegesítette ez a közöny, a test és élet megvetése, és az a minden mindegy érzés, ami Dazaiból sugárzott. Ismerős kötszereim látványa után ez is megcsapta őt, mintha kellemetlen szag volna.

– Ne törődj vele – döntöttem felé a fejem, közben a vérfoltra néztem. – Nem halálos. El fog állni. Aranyos ez a magad miatt aggódj, de neked is meg kellene fogadnod, én aggódom miattad.

– Ne hazudj – mondta Chuuya, újabb kísérletet téve, hogy felálljon. – Mégis ki vagyok én neked?

– Azt mondani, hogy a kedvenc karakterem, nemcsak bántó, hanem hazugság is volna. – Néztem, ahogy a szekrénynek dőlve lassan felállt, de Chuuya egyetlen lépést sem tudott tenni, láthatóan elfáradt. – Megkérted, hogy ne hazudjak, nem is teszem.

Követtem őt, majd a derekát átkarolva az ágyamhoz vezettem. Alig két lépés volt, de nehezen ment, mert Chuuya nem akart rám támaszkodni. Végül mégis a vállamra tette a karját és sikerül eljutnunk az ágyhoz.

– Te vagy az egyetlen, akit ismerek – mondtam leültetve őt, és elkezdtem levetkőztetni. Lehúztam a blézerét és gombolni kezdtem a mellényét, mire magához tért a döbbenetből és a kezemet fogva megállított.

– Állj! – szólt rám, ismét figyelmen kívül hagyva, amit mondtam, hogy a maradék ép eszét óvja. – Mit művelsz?

– Ne légy buta – nézem rá, míg a kezemet fogta. Hozzáért a sebhez, de, mert nem adtam hangot, Chuuya ezt nem vette észre. Fájt, de tűrtem, még rá is mosolyogtam, ez újra kizökkentette. – Le akarlak fektetni, muszáj aludnod.

– Jó lesz így is – mondta, végre eleresztve a kezem. A sajgás megszűnt, ám hiányzott az érintése, rég nem tapasztalt hővel itatta át a bőröm az addigi hidegség után.

– Legalább a mellényt vedd le – kértem. Chuuya engedelmeskedett, de maga fejezte be a gombolkozást, és a levetett ruháit az ágy mellé rakta.

Nem akarta azt tenni, amit mondok, de józan kérés volt: Chuuya jobban érezte magát, amint ruhái maradéka nem szorította. Csak az ing és a nadrág maradt rajta, a cipőt is sikerült lehúznia a lábáról.

Ruhái látványosabb része; a kalapja és kabátja ott maradt az erődben, a saját Yokohamájában, ám Chuuya azokat viselve is meztelennek és védtelennek érezte volna magát az idegen szobában.

Lefeküdtem mellé a hátamra, a plafont néztem, és próbáltam olyan távol maradni a keskeny ágyban, hogy ne érjünk egymáshoz, de ez nehéz volt, amint Chuuya az oldalára fordult. A feje hiába volt messze párnán, a feneke a combomhoz ütközött. Nem volt hová mennünk, így Chuuya is tűrte a közelségem, és küzdött a fáradtsággal, ami egyre közelebb sodorta az álomhoz.

Veszélyes volt, amit művelt. Nem bízott bennem, de a semmi sem számít érzés kezdett elhatalmasodni rajta.

Nem tudta megemészteni, amit hallott, ezt nem is várhattam tőle; kérdésekkel sem zaklattam, csak magamban rágódtam, vajon meghibbantam-e már, vagy csak most kezdődik. Hol elhittem, hogy amint oldalra nézek, Chuuya eltűnik és felriadok egy zavaros álomból, hol biztos voltam benne, hogy reggel is mellettem lesz, de babonás félelemből ezt addig nem akartam ellenőrizni.

Chuuya végül elaludt, halk, egyenletes szuszogása tengermorajként szenderített el. A lámpa egész éjjel égett az ágy mellett, de egyikünket sem riasztott fel a fény: Chuuyát kiütötte a Megszállottság minden fáradalma, és én is kimerült voltam váltakozó, hol alig félórás, hol tizenegy órás alvásaim miatt. Akkor, két átvirrasztott éjszaka után könnyen ragadott el az álom, de borzasztó állapotban keltem fel a reggeli ébresztőm hangjára.

Iskolába kellett mennem. Össze akartam szedni a ruháimat, amikor megbotlottam egy kis, földön hagyott halomban: gyűrött blézer és mellény volt, ami mindent felidézett az éjszakáról.