Feltépték a régi sebet,
Eme sötét érzés újból kerülget,
Érzem hogy könnyeim folynak,
Szomorúságom, isszák a holtak.

Fény és Sötétség,
El lesztek felejtve,
De nem általam,
Ti a lelkemben örökre megmaradtok,
Egészen addig a napig míg
Meghalok.

Nem, többé már nem érdekeltek,
Gondolataim oly sötétek,
Azt kívánom, pusztuljatok el,
Már semmi sem érdekel.

Hiszen mindig lesznek mások,
Ennél sokkal jobb világok,
Őket látjátok,
Nem azt,
Aki nem is létezik,
Aki nem boldogít,
Csak sötétséggel borít
Be mindent.

Nem akarom,
Ez a fájdalom nem múlik el,
Hogy érezhetek ekkora ürességet,
Inkább kívánnám a sötétséget,
Nem az árnyékot, a valódi halált,
A másik árnyékot, a tökéletes halált.

Szellem vagyok,
Ezt gondoljátok,
Jól hiszitek, hiszen,
Nem is létezem,
Gyönyörű gyermekem,
Mondd meg nekem,
Ki vagy te?

El vagytok felejtve,
Örökre,
Pont ahogy ti felejtettetek el engem,
Nem láttatok ti az embert,
Jónak láttátok Lucifert,
Azt, ki démonoknak vezére,
Sötétség fejedelme,
Életem megkeserítője.

Átkozom evilágot,
Várom a sajnálatot,
Szeretném megtapasztalni,
Az érzelmeket,
Azonban sajnos már
Semmit sem érzek.

A valóság számomra teljesen eltűnt,
Nem látok semmit, csak a sötét űrt,
Nincsen élet, nincsen halál,
Csak egy dolog van, mi még rám vár.

Vajon látják ők a boldogságot,
Megtapasztalják eme hamis világot,
S annak örömeit.

Amint hétből hatan lettek,
Minden sokkal, sokkal jobb lett,
Nekik,
De nem tudtak valamit,
Hogy a finálénak a valóság hiányzik.

Ugyanazok a napok,
Ugyanazok a hetek,
Ugyanazok az évek,
Ugyanazok az évtizedek,
Mondjátok, még mindig élek?

Jövőkép az nem létezik,
Többé semmi nem boldogít,
Hiába is próbálkozok,
Felesleges vagyok,
Mások életében,
Ezért szabadulnak meg,
Ily egyszerűen tőlem.

Nevetnek, röhögnek,
A szerencsétlenen,
Aki csak arra vágyott,
Hogy emberszámba vegyék,
Mert már lassan felemészti a sötétség,
A boldogtalan elérhetetlenség,
Mielőtt jön az ellenség,
Kik visszahúznak engem a barlangba,
Arra gondolva, hogy nincs neki baja.

Látom a szörnyeket, látom a rémeket,
Az éjjeli félelmeket, kik nem is léteznek.

Oziris a fülembe suttog,
Azt mondja, mi szívesen várunk.
Valóban, szenvedjek inkább ott,
Mint a Pokolban?

Nem akarok még elmenni,
Hiszen annyi mindent meg kell tenni,
Az élet múlik, a világ haldoklik,
De a lelkem nem változik.

Lyukakkal van tele,
Vér folyik belőle,
De meghalni sajnos nem tudok,
Azért mert túl gyáva vagyok.

Az éjszaka elhozza a boldogságot,
Az embereket, kik valódi barátok,
Nem, hiszen jobb dolguk is van,
Minthogy veled foglalkozzanak.

Mert maga az élet az,
Mi elpusztít téged,
De ha elér a Végzet,
Akkor valóban véged lesz.

A sorok üresek,
A végzet már kerülget,
Magamra vésem,
A boldogság jelét,
Oly gyönyörű, oly szép,
Pont mint te voltál, te Ősi Sötétség.

Megint rád gondolok,
Pedig nem lenne szabad,
Mert meg fog őrülni,
Az összes kötél szakad.

A levegő egyre gyorsabban száguld,
Nézd csak, nézd csak, nézd csak bámuld,
A szenvedőt, a lelketlen emberevőt,
Ki mások lelkével táplálkozik,
Szörnyeteghez ő hasonlít.

Véget nem ér,
Még mindig tart,
Nincs is olyan dolog, mi visszatart,
Talán ha lenne remény, az esélyes lenne,
De reménykedni mi értelme
Annak, aki nem tud cselekedni,
Csak rettegni és sírni,
A problémáktól menekülni,
Mindenben a rosszat,
A sötétséget látni,
A jót fel nem fogni,
Szeretetre vágyni.

Csend van,
Nincs itt, nem is lesz itt,
Senki soha,
Lelkem végül magára marad,
Ha létezik egyáltalán valaki,
Nem tudom fogom-e tudni
Szeretni.

Átkozott ez a világ,
Hiába mások mondják,
Hogy nem az,
Mind meghalhatnak,
Nem érdekelnek többé a szavak,
Nincsen súlya ilyeneknek,
Ehhez hasonló nyekergéseknek,
A halál után nincsen semmi,
De ő nem tudja elfogadni.

Megszólítom én a Lelket,
A valódit, az egyetlent,
Ki a jövőben él,
Kitől szívem gyógyszert remél.

Létezel,
Vagy csak te sem vagy más,
Mint a képzelet?
Elhozzam a végzetet,
Még mielőtt találkoznánk,
Még mielőtt elbúcsúznánk,
Még mielőtt én elvágnám,
Elpusztítanám,
A hamis életet.
Hiszen így élni nem lehet.

A napok csak telnek,
Közeleg a végzet,
Nem várok már ennél jobbat,
Hisz mások szerint lehetne rosszabb,
Az utolsó pillanatokban talán megbánom,
De végül rájövök,
Hogy nincs mit megbánnom,
Hiszen ezzel mindenkinek vagy jót, vagy semmit nem teszek,
Rossz ezzel senkinek nem lesz,
Hiába hazudnak az ősi istenek.

Érzem, ahogy lelkem, elhagyja a testem,
Gyere édes halál, vigyél csak el engem.