A Végtelen Sötétség,
Lélektelen emberiség,
Pusztuljanak mindahányan,
Nem érdekel más.

Még a lelketlen egyetlen,
Rád sincsen már szükségem,
Dualizmus történik itt,
Sajnos egyik sem lesz enyém.

Eldobok mindent magamtól,
Túl sötétté vált ez a kor,
Nincs segítő
Illető,
Nélküle, a vég már eljött.

Nem látom még az út végét,
Túl hosszú ez a szenvedés,
Talán hamarabb vége lesz,
Ha véget vetek ennek.

Megtenni biztos nem merném,
Így marad ez az élet,
Ami elpusztít téged,
Amíg el nem ér a végzet.

Halottak gyűlnek össze,
Ez már a másvilág tükre,
Mit látok? Mi ez?
Miért ez nekem minden?

A Végtelen Sötétség borítja be lakhelyem,
Kint azonban ragyog a fény,
De mindez nélkülem,
Még ha el is hagyom otthonom,
Éget a fény, a tömeg,
Érzem, hogy ide nem illek.

Egy örökös kiáltás hagyja el a torkom,
Magamat a halálba lassan belefojtom,
Mert segítség nem lesz,
Senki nem látja meg,
Egy ember senkit nem érdekel,
A Halál engem már figyel,
A sötétséget én is látom,
Eme jelenség jó barátom.
Igen. Az egyetlen barátom.

Az eltelt napokat hogy látom,
Értelmetlen, de nem bánom,
Hogy nincsen semminek értelme,
Felemészt a sötétség üressége.