Nem látok semmi mást,
Csak sötétséget,
El-elér már hozzám a pusztító végzet,
Nem érzek semmi mást,
Csak fájdalmat,
De véget érni ez az egész sajnos nem akar.

Az ősi istenek engem csak
Meg akarnak ölni,
Hadd kelljen neki szenvedni,
Továbbra is.

Az ősi istenek nem akarnak
Boldognak látni,
Vagy ez nem igaz?
Félek, hogy már megmondani
Sem egyszerű.

A boldogság csak egy álom,
A Szent Grál,
Melyet nem érhetsz el,
Hiszen bármennyire is vagy boldog,
Legbelül szomorú leszel.

Ennél rosszabb már csak az,
Ha a szomorút felváltja a Nihil,
Az ősi Káosz, a tátongó üresség.

Én most ezt érzem,
Éppen ezt érzem,
Nem érzek semmit,
De még abban sem vagyok biztos
Hogy érezni akarok valamit,
Mert ezen tárgy már nem segít.

Eldobják maguktól,
Mint egy régi tárgyat,
Szívében közben növekszik a bánat,
Eme lelki mocskos szerv,
Mi már rég rohadásnak indult,
A világnak s saját magának
Köszönhetően.

Az őrült felébred,
Hogy kitombolja magát,
S vörössé tegyen egy csendes éjszakát.