Csak lépek, lépdelek,
Számolom a kockaköveket,
Én vagyok az egyetlen,
Ki e szép utat járja,
Én vagyok az egyetlen,
Aki a halált nem kívánja.

Rettentő,
Oly elképesztő,

Nem találkozok senkivel,
Engem többé senki nem figyel,
Végre valaha boldog lehetek,
Hogy egy olyan világban élhetek,
Ahol nincsenek más emberek.

Visszagondolok az időre,
Mind a három jelenségre,
Én még mindig szeretem őket,
Ez talán örökké így lesz.

Nem szeretek senkit,
De nem is utálok senkit,
A világ oly közömbös irántam,
Pont mint én mások irányába.

Valamiért nevetni kívánok,
Felnevetek, mégis mit várok,
Nem fogok találkozni senkivel,
Az új világban senki nem figyel.

A nevetés már hisztérikus,
Az egész szituáció oly kritikus,
Rohanni kezdek,
Már nem sétálok,
De kiutat innen hiába keresek,
Nem találok.

Lépteim lelassulnak,
Az órák időt nem mutatnak,
Már majdnem megállok, de haladok
Tovább, hisz odaát vár rám a boldogság.

Csak lépek, lépdelek,
Még mindig számolom
A kockaköveket,
Utamnak azonban hirtelen vége,
Én pedig lezuhanok a mélységbe.