Mindannyian már eltűntek,
Elő is jöttek a rémek,
A sötét szörnyetegek,
Kiktől már élni sem lehet.

Hiába van boldogság,
Hiába van remény,
Az egész csak hazugság,
Nem látom semmi értelmét.

Minden nap szépen telik,
Belülről rohaszt az üresség,
Nem látom már a testemet,
Talán már a lelkem sincs meg.

Újabb utak, újabb rémek,
Kik nem tudják, hogy miért éljek,
Szörnyűségek, elvárások,
Vak világok,
Növekedő hazugságok,
Én már semmi jót nem látok.

Semmiben.
Igen,
Hiába mondják meg nekem,
Hogy lássam meg a jót és szépet,
Fel tudom fogni, hogy ez a dolog
Jó, de hiába, mert arra is azt mondom
Hogy semleges.

Kínoznak a sötét árnyak,
Másik embert nem találtak,
Minden, minden, egyre rosszabb,
Vágyok inkább a Pokolba.

Nem tudom, hogy meddig bírom,
A halálomat kívánom,
De a tettekhez bátorság is kell,
Ami sajnos nekem nincsen.

Ezért hát maradok,
Amíg meg nem halok,
Folytatódik az örök-élet,
Hol megmondják, hogy mit is tegyek,
Hogyan lesz minden egyre jobb,
De én látom,
Mikor fog megtörténni,
Meddig kell még várni?

Éveket, évtizedeket,
Életem végére is ilyen leszek,
Feltéve hogy mennyit élek?

Életkedvem elfogyott,
Bármihez is hozzáfogok,
Megunom,
Vagy nem is akarom,
Mondjátok,
Azt mondjátok,
Legyek boldog.

De mégis miért?
Nem tudom felfogni,
Hogy minek lehetne örülni,
A sötétségben még mindig ott rejlik
A titok, a még nagyobb sötétség,
Miről nem is lehet beszélni.

Mondjátok meg nekem,
Ti sötét árnyékok,
Leszek én valaha boldog?