A sötétben oly jó lenni,
Nem kell többé már rettegni,
Lépcsőkön lemenve reszketni,
S a Fénytől jól megbolondulni.

Hamarosan itt a vég,
Véget ér a végtelenség,
Paradoxon már itt minden,
Hidd el, sajnos én sem értem.

Feltámadnak kik nem élnek,
Megölik mind az élőket,
Élőholtként járják a világot,
Hamarosan eljön a vég,
Meglátod.

Én is halott ember vagyok,
A testem még nem, de lelkem halott,
Gyere velem, megmutatom az új világot,
Gondolom ugyanannyira várod
Mint én.

Én is szörnyen izgatott voltam,
Vártam, hogy mi vár rám a halál után.
Megváltás, boldogság?
Vagy talán sírás és kínzás?
Egyik sem.
Örökös sötétséget leltem csak meg.

Gyere gyermekem,
Fogd meg a kezem,
Nem bántalak,
Ha a halál eljön érted,
Többé már nem retteghetsz,
A halálnál rosszabb úgy sem lesz.

Én magam vagyok a Halál,
Mi az élettől szörnyen távol áll,
Én magam vagyok az Élet,
Kitől reszket minden holt lélek.

Én vagyok a Végtelenség,
Mindentől rettegő,
De mégis pusztító vég.

Én vagyok a szenvedő,
Én vagyok a rettegő,
Síró-rívó illető,
Hol vagy, Monokróm Királynő,
Nélküled nem tud élni
A holtanfekvő.