A belső megőrjít,
Eme más élet bolondít,
Káosz, káosz,
Káoszt akarok
Megtapasztalni,
Mielőtt meghalok.

Látom már a madarakat,
Látom már az angyalokat,
Látom a szárnyas vadakat,
Éjfekete démonokat,
S látok mindenkit,
Akik meghaltak.

Nem akarom őket látni,
Boldoggá akarok válni,
Paradoxon,
Ha valakit látok meghalni,
Miért nem tudok szomorú lenni?

Mondd meg nekem sötét isten,
A gyermekeket szereted te?
Vagy én nem is vagyok a fiad,
Inkább kitagadsz,
Minthogy szembesülj velem,
Az őrülttel?

Az őrülettel?
Nem mersz velem szembesülni,
Hagysz egyedül megrohadni,
Nem is tartasz a fiadnak,
Más gyermekeket szeretsz,
Mondd meg nekem sötét isten,
Evilágnak milyen az
Eltorzult tükörképe?

Minden össze van törve,
Mindenki menekül félve
Tőled, te gonosz mindenható,
Másoknak életet-halált adó.

A probléma belül van,
Mindig is belül lesz,
Hiába változol kívülről,
Belül lesz,
Ha megváltozol,
Belül lesz,
Ha álruhát hordasz,
Belül lesz,
A romlottságot nem lehet
Kitisztítani belőled.

Sírni támad kedvem,
Hogy egy ily szörnyű
Természetfelettivel
Kell együtt élnem.

Te vagy a démon,
Ki megjelenik
Alvási paralízisemben,
Te vagy az angyal,
Kiben a lányt látom,
Akit szeretek.

Teljes mértékű őrület.

Az éjjel szeret engem,
A szörnyek megesznek engem,
A rettegést kerülgetem,
De holnap mégis retteghetek.

Mikor múlik már el?
Nem múlik el soha.
Mikor pusztulsz már el?
Nem pusztulok el soha.

Nevet a démon, az isteni szörnyeteg,
Kinek nevét még kiejteni sem merem,
Eljött a június,
S még mindig tilos,
Megnyugodhatsz,
Mindig az lesz,
A világ soha nem lesz ennyire elhagyott,
Másik szó kellene ide, nyomatékosított,
Nyomorult, félholt.

Kaotikus sötét elme,
Tőlem mindenki retteghet,
Mert akik nem félnek,
Azok majd megtapasztalják
A valódi sötétséget.

Én magam vagyok a Vég és a Végtelenség.