Réges-régen élt az X,
Kinek neve nem volt fix,
Mivel senki nem ismerte,
Nem volt neki élete.

Csak ment, csak ment
És ment tovább,
Már várt rá a végső halál,
A szenvedés, a pusztulás,
Az idegen földön lakás.

Élni akarok értetek,
Ti halott emberek.

Rettegek a haláltól,
Rettegek a boldogtalanságtól,
Elpusztíthatatlanná fogok válni,
S mindenki fog majd szeretni.

Meglátta aztán a lányt,
Boldogságnak semmi nem szabott határt,
De nem egyedül volt ő,
A Monokróm Királynő,
S egyetlen pillanat alatt,
Más lett belőle,
Halott Hercegnő.

Féltek tőle talán,
Mert elvágták a torkát,
Egymásnak ezek ketten a boldogságot
Adják,
Rettegek a bokrok között,
Figyelem hogy ők mit tesznek,
Rettegek,
Figyelem, ahogy az ajkak összeérnek,
S érzem szívem megreped,
Hamarosan ezer darabra töredez.

Őrület, őrület, őrület,
Hát szerelem nélkül nem élek?
Minek nekem szerelem,
Egyszerűen csak...
Nem, az nem ugyanaz,
Hiába is gondolod annak,
Nem a testi vágyra vágysz te,
Lelkire, hogy szeressenek,
Hogy legyen valaki,
Akit lehet szeretni.

Ő lett volna az,
Őt gondoltam volna annak,
Ő lett volna a lány,
Ő, ő, ő,
Segítség, ez oly rettentő,
Nem akarom,
Nem bírom,
Akkor azt gondoltam,
Ha nem lehetek boldog,
Hát senki más se érezzen boldogságot.

Így megtettem,
Megtettem.
Lassú léptekkel közel kerültem.

Kezembe fegyvert fogtam,
Egy másik világban éreztem magam.
Megláttam egy társam,
A fejéhez tartottam és lőttem,
Minden emberiség elszállt belőle(m),
Nem maradt más, csak a holt teste.

Sétáltam tovább,
Vágtam mindenki torkát,
Lőttem mindenki fejét,
Beborított a sötétség.

Elértem egy szörnyű helyre,
Ahol akkor laktam,
S mindenkit elpusztítottam,
Nem volt senki,
Aki megállíthatott volna,
Örökös gyűlőlet volt belémfojtva,
S az őrület nem szűnt,
Csak nem szűnt,
Hiába öltem meg mindenkit,
Semmi sem, de semmi sem
Boldogít.

Jöttek újabb emberek,
Kik velem szembe szállni mertek,

Rettegek...

Segítsetek...

De küzdelmük felesleges lett,
Mindegyikkel végzett
Egy szörnyű lélek.

Tűz égett mindenhol,
A Pokol Legmélyén voltunk,
Mindenki csak lángolt,
Ordított, sírt és félt,
Én voltam az egyetlen,
Aki nem érzett semmit.

Ennyire eltűnt volna belőlem az emberség?

A lángoló holtak csak nem fogytak el,
A műsornak folytatódnia kell,
Tovább öltem a rettegőket,
Holttá tettem ártatlan embereket.

Az épület összeomlott,
Legyen csak mindenki halott,
Nem maradtak már többen,
Így továbbálltam,
Egy új hobbira rátaláltam.

Jártam a világot,
Egy halhatatlan szellemként,
S végeztem mindenkivel
Akivel találkoztam,
Nem vágytam már
Többé semmire,
Csak arra, hogy legyen vége.

A világon rengeteg ember élt,
De én végeztem mindegyikkel,
Ez a lélek nem remélt megváltást,
Tudta, hogy Pokolra kerül.

Azonban nem ment sehová,
Ez lett volna büntetése?
Vagy a Pokol maga a földi lét?
Ezek a kérdések töltötték meg
Gonosz s sötét elméjét.

Réges-régen élt az X,
Kinek neve nem volt fix,
Mivel senki nem ismerte,
Nem volt neki élete.

Rettegek a haláltól,
Rettegek a boldogtalanságtól,
Elpusztíthatatlanná fogok válni,
S mindenki fog majd szeretni.