Hosszú fekete hajamat a szemembe fújta a szél. Nem tudtam hová tartok, és hogy mit akarok. Egyszerűen csak szabadnak éreztem magam. Nem kellett mosolyt erőltetni az arcomra, és végre levehettem egy kis időre az álarcot, ami mögé minden nap rejtőzök.

Futottam előre céltalanul, míg nem egyszer csak valakinek a mellkasába ütköztem.

-Bocsánat. Megütötted magad?-kérdezte egy mély rekedtes hang.
Lassan felemeltem a fejem, és találkozott a tekintetem az ő gyönyörű kék szemeivel. Próbáltam megszólalni, de egy hang sem jött ki a torkomon. Az egyetlen megoldás az lett volna, ha egyszerűen elfutok, azonban a lábaim földbe gyökereztek.

-Jól vagy? Eléggé sápadtnak tűnsz.-mondta. -A nevem David Black. A te neved pedig...

-Sarah.-fejeztem be a mondatát

-Szóval Sarah. Hogy hogy erre jársz?-érdeklődött.

-Ez a kedvenc helyem.-válaszoltam szűk szavúan.

-Nem, ez az én kedvenc helyem.-mosolygott.

-Ez érdekes.-nevettem. Évek óta nem kommunikáltam emberekkel, csak ha muszáj volt. Olyan volt mintha Davidet évek óta ismerném

-Megengeded, hogy haza kísérjelek?-kérdezte.

-Öhm..miért is ne?-válaszoltam kissé bizonytalanul.

Út közben sok mindent megtudtam róla. Nyíltan beszélt a múltjáról, a családjáról amiről nekem nem igazán volt mit mondanom.

Elmeséltem neki az unalmas mindennapjaimat, amit ő figyelmesen végig hallgatott.

Rengeteg családi élménye volt, sokat mesélt a gyerekkoráról, ami megmosolyogtatott, de egyben mélységes fájdalmat éreztem.

Arra számítottam, hogy ő is kérdez majd a családomról, de nem így történt. Nem kérdezősködött, csak türelmesen várta amíg összeszedtem a gondolataim, és elmondtam neki mindazt, amit meg szerettem volna vele osztani.

Ő pontosan olyan volt, mint én. Végre egy rokon lélekre találtam, bár kétségeim voltak.

Egyből felmerültek bennem a kérdések, vajon mi lesz ha többet találkozunk majd, esetleg ha jobban meg akar ismerni és rájön, hogy csak egy selejt vagyok.

Kis idő elteltével elérkeztünk a lakásom elé. Udvariasan elköszönt, majd elindult az ellenkező irányba.

Bementem a nappaliba, majd kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén. Hope az ölembe kucorodott.

Csak Davidre tudtam gondolni. Arra a gyönyörű mosolyára, a tengerkék szemeire, amiben elvesztem.
Levett a lábamról.

Soha nem történt még velem ehhez hasonló. Igazából nagyon nem kellene beleélni magam, hisz semmit nem tudok róla a nevén kívül és néhány apró emlékéről amit megosztott velem.

Nem tudom hol lakik, hogy melyik iskolába jár és talán soha nem látom majd viszont.

De egy biztos. Sikerült elérnie azt, amit tizennyolc év alatt még soha, senkinek. Érdeklődést váltott ki belőlem. Ő különleges.

Ezeket az elméleteket egy részem próbálta megcáfolni, a másik részem pedig támogatta. És ami a legnehezebb, eldönteni, hogy melyiknek adjak igazat.

Mivel nem igazán volt már más dolgom, vacsora után elmentem zuhanyozni.

Felmentem a szobámba. Pár perccel később a fáradtság felül kerekedett rajtam, és elnyomott az álom.

Futok. Nem tudom hová, és miért, de nem tudok megállni. Céltalanul előre. A következő pillanatban megbotlottam egy kőben, és elterültem a földön. Próbálok felállni, de a lábaim nem akarnak engedelmeskedni.
Egy kéz nyúl felém, majd felsegít a földről. Lassan felemeltem a fejem, és a tekintetem találkozik gyönyörű kék szemeivel.

Sziasztok❤ Meghoztam a második részt. Remélem elnyerte a tetszéseteket. A véleményeket várom kommentben💕🌈😘