Fuss, ahogy csak bírsz. Ne hátrálj meg. Bíznod kell magadban, egyedül csak magadban. Ha most feladod, soha nem leszel jobb. Az egész csupán egy rémálomnak tűnik, de ez a valóság.

A gondolatok a fejemben nem hagytak nyugodni. A levegőt egyre szaporábban vettem, csak futottam a sötét erdőben, egyedül. Hogy mi elől futottam? A világ elől.

Számomra minden nap egy újabb megpróbáltatás. Egyetlen célom van, hogy megfeleljek.

Soha, senki nem tudott elfogadni olyannak amilyen vagyok. Az álarc, amit minden nap magamon viselek, az egyetlen reményem.

Azt gondolom, ha megpróbálok olyanná válni, amilyenné az emberek akarnak formálni engem, akkor talán megtalálom majd a helyem.

Tudom, ki vagyok valójában, és tudom hogy nem helyesen cselekszem. De hiszem, hogy egyszer megtalálom azt az embert, aki a hibáimmal együtt is elfogad majd.

     Soha nem vágytam igazán társaságra. Soha nem voltak barátaim, ami egyedül az én hibám. Igyekszem mindenkit eltaszítani magamtól. Egyszerűen csak félek, hogy csalódást okozok másoknak, és saját magamnak.

                            •  •  •

Ez a nap is ugyan úgy indult, mint a többi.
Miután felébredtem, az első utam a fürdőszobába vezetett. Elvégeztem a reggeli rutinom, majd kimentem a konyhába, és szokásomhoz híven elfogyasztottam a reggeli kávémat.

Hope, a macskám az egyetlen élőlény akit eltűrök magam mellett.
Nincsen családom. Három éves voltam, amikor a szüleim autóbalesetben életüket vesztették. Ezután a nagyszüleim neveltek egészen tíz éves koromig, de aztán őket is elragadta a korai halál.

Én árvaházba kerültem, ahol nem bántak velem kedvesen.
Teljesen magamba zárkóztam. Nem barátkoztam senkivel, kerültem a többi gyerek társaságát, ezért folyton gúny tárgyává váltam.

Úgy éreztem, nincs szükségem többé senkire. Az iskolában én voltam a különc, az árva akivel senki sem törődött. Mindenki számára láthatatlan voltam. Azt hiszem, akkor ez volt a célom. Hogy senki ne sajnáljon, és senki ne vegyen tudomást rólam. Én csak nem akartam többé létezni.

Öt hónappal ez előtt betöltöttem a tizennyolcadik életévemet. Az iskola mellett munkába álltam, és az összegyűlt pénzemből sikerült vennem egy kis házat, amit végre otthonnak nevezhetek.

                           •  •  •
    
   Elővettem a tálat, amiből Hope szokott enni. Tele töltöttem a kedvenc macska eledelével, amihez egyből hozzá is látott. Végig simítottam fekete szőrén, aminek hatására hangosan dorombolni kezdett.

Mire észbe kaptam, már fél nyolcat mutatott az óra. Mivel késésben voltam, kihagytam a reggelit.

Becsuktam az ajtót, majd az iskola felé vettem az iranyt.
Zsebemből előkotortam a cigarettás dobozom és a gyújtóm, majd elszívtam egy szálat.

Húsz perc sem kellett, és már ott is voltam az iskola előtt.
Beléptem hát a "pokol" kapuján. Felmentem az emeletre, majd beléptem az osztályterembe.

Mindenki síri csendben ült. Ezek szerint elkéstem. Az osztályfőnök, Mrs. Harmon szigorú pillantást vetett rám.

-Sarah Peters. Már megint elkésett.-emelte fel a hangját.

-Elnézést, Mrs.Harmon.-motyogtam, majd helyet foglaltam a leghátsó padban, az ablak mellett.

Az órák unalmasan teltek.
Hatalmas öröm töltött el, amikor végre meghallottam a csengőt, ami azt jelentette, vége a napnak.

Kifelé sétáltam, majd az utcára érve négy fiú állt meg előttem.

-Hová, hová Sarah?-kérdezte Jeff, a suli legmenőbb sráca. Fogalmam sincs, mit látnak benne a lányok. Szőke haj, kék szem, üres fej.

-Hagyj békén Jeff, semmi kedvem ehhez.-motyogtam.

-Ugyan, mi csak nem akarjuk, hogy egyedül közlekedj ebben a nagy városban.-mondta, majd nevetve ütött a mellette álló fiú vállába.
Fogalmam sincs, ezen mi olyan vicces.

Figyelmen hagyva az előbbi mondatát, csak tovább mentem.

Minden nap, suli után a kedvenc helyem az úti cél. A házamtól nem messze van egy erdő. Az az egyetlen hely, ahol egyedül lehetek, teljesen egyedül.

Ma is oda tartottam. Futottam, ahogy csak a lábam bírta. Egyedül akartam lenni, mindentől elzárva.

Sziasztok! Ez lenne az első rész, remélem tetszett.
Hamarosan jön a következő😉 Várom a visszajelzéseket.🌈💕