A Grand Hotel nem volt túl magas épület, csupán négy szintesre építették, és homokszínű homlokzatával hivalkodó sem volt, Charles Longlay számára mégis maga volt a csoda. Megállt a hotel előtt, nézte a díszes ruhában ajtónálló férfit, aki széles mosollyal nyitotta ki az ajtót mindenki előtt. Az utcai forgatag visszatükröződött a több méter magas kristálytiszta üvegfelületen. A járdán szűknek és kényelmetlennek tűnő, hegyes orrú cipők sarkai koppantak, laza anyagból varrott, bokát szabadon hagyó ruhákban tovasikló asszonyok és sétapálcát tartó urak lepték el, rövidnadrágos fiúk futkároztak és felnőttekhez hasonló ruhácskákba öltöztetett, világos színű harisnyás lánykák mentek illedelmesen anyjuk kezét fogva. Az úton több volt az automobil, mint a ló vontatta kocsi, és ettől még zajosabbnak tűnt az egész, mégis annyira izgalmas volt, hogy Charles mozdulni sem tudott. Elbámészkodott volna még órákig, figyelve az embereket és a forgalmat, de kíváncsi volt arra is, mi vár rá bent.

Hűvös és tiszta levegő fogadta, és patyolattisztaság. A kő úgy fénylett a lába alatt, hogy akár enni is mert volna róla. A szobája is minden képzeletét felülmúló volt. Méregzöld tapéta adott meleget, a bútorok fényesek voltak a lakktól, a talpát faltól falig rakott puha rojtú szőnyeg simogatta. Az ágy, amibe végül ruhástól vetette magát, legalább kétszer olyan széles volt, mint a paplakban. Önfeledten nevetett, és ha belenézett volna a tükörbe, meg se ismerte volna azt a férfit, aki szembenéz vele. Ráncai a homlokán kisimultak, levette a pulóvert és szebb, elegánsabb ruhát vett fel, az ünneplőjét, amit csak neves alkalmakkal engedhetett meg magának. A fehér ing a sötétbarna mellénnyel kiemelte a vörösesen barna haját és fogának erős csillogását, és annyi idősnek láttatta, amennyi valójában; Krisztusi korúnak. Nyakkendőt is kötött, ami meg a szeme színével harmonizált.

Megebédelt, nem törődve a furcsálló tekintetekkel, amik az áldást kísérték végig. Aprókat vágott a húsból, mértéket tartva, nehogy a falánkság bűne elragadja, és inkább minden harapást többször rágott meg, ahogy otthon és vízzel öblítette, pedig bort is felszolgáltak; illatos, sűrűnek tűnő vörösbort. Már éppen az utolsó falatokat fogyasztotta, amikor nem messze tőle a háta mögött saját anyanyelvén hallott beszélgetést. Egy pincér vezetett asztalhoz valakit, felvette a rendelést, és Charles arra lett figyelmes, hogy nem csak a szavak ismerősen, hanem a hang is, a félénk, dallamos asszonyi beszéd. Illemet feledve fordult hátra, majdnem magával rántva az abrosszal együtt az asztalon lévő tányért, poharat és a még félig teli vizeskancsót. A lélegzete is elállt, és tátva maradt a szája, ahogy meglátta a szomszédos asztalnál ülőt. De ugyanígy volt vele a nő is, sápadt arcán boldog mosoly kerekedett ki, és halkan koppant a pohár, ahogy letette a tányérja mellé.

– El sem hiszem, hogy ön itt – pihegett a kalapja alól, és Charles legnagyobb örömére ezúttal nem volt fátyol az arca előtt, és ami még boldoggá tette, makulátlan volt a nő bőre. Más volt, mint mikor utoljára látta, nem megtört és ideges, hanem kivirult és vidám. Bohókássá tette a kalapjára tűzött, fehér, merev zsinórokból tekert virág, és a ruhája mellrészére tűzött eltúlzott nősziromdísz virág, és Charles azon tűnődött, vajon az illatozik-e annyira, hogy kezd megtelni vele az orra, vagy az asszony.

– Asszonyom – biccentett, és alig tudta leplezni örömét. Visszafordult, mert azért ő is ismerte az illemet, és a tányérjába meredt; a megfelezett adagra, a szépen átsült húsra, a fénylő zöldborsóra, és úgy megkívánta az ott hagyott falatokat, hogy önkéntelenül nyúlt a késért és a villáért. Hallotta, hogy megcsikordult a szék mögötte, és hogy apró lépések közelednek hozzá. Gyorsan lenyelte a falatot, és megtörölte a száját.

– Volna kedve átülni hozzám? Nem lennék annyira egyedül.

– És a kedves férje? – bukott ki a kérdés Charlesból, és már előre látta, hogy a féltékenységtől bősz férj megjelenik az ajtóban, és megvadult bikaként, asztalokat felborítva veti rá magát. De a nő arcára nézve megnyugodott, és tőle szokatlan módon, lazán átvetette egyik lábát a másikon. A nő is változtatott a testtartásán, fejét kissé oldalra biccentve kellemesen és könnyeden mosolygott, hiszen nem kellett tartania attól, hogy itt bárki megismeri őket.

– Odahaza maradt – biccentette másik oldalra a fejét, akár a kíváncsi kölyökkutyák szokták, és egy pillanatra elkomorodott. – Tudja, a politika és a gazdaság, no meg a gyár. Az alapanyagok drágulása, az export csökkenése – folytatta, és élvezte, hogy a férfi elismerősen pillant rá. Ha jelen volt, amikor Timothy az üzletfeleivel tárgyalt, még ha úgy is tűnt, nem érdekli a téma, azért figyelt, és megjegyzett szinte mindent. – De ne beszéljünk Párizsban ilyen borús dolgokról. Vagy még ne ma, talán majd holnap.

Charles egyetértett az asszonnyal és szívesen ült át hozzá. Elnézte a nő természetes báját, a hajába tűzött egyszerű mégis elegáns hófehér kalapot, az aprón kedves tavaszi virágokat, amiket gondosan belehímeztek az anyagba, amiből a ruháját varrták, és még a hatalmas virágdísz sem volt nevetségesen hivalkodó, mert illett az asszony üdeségéhez. Elinor kecses kezével ügyesen szúrta fel a borsókat, a villa minden fokára hármat, és közben mesélt. Hogy ketten jöttek volna, de most ő képviseli a férjét és a gyárat is, és hogy azért nem tudott imaórákra menni – pedig olyan nagyon vágyott oda –, mert tanulnia kellett. Ennél a mondatnál a férfi szíve megdobbant, és titkon remélte, hogy miatta vágyott oda a nő, aztán pont ezért el is szégyellte magát. Inkább szándékosan keresni kezdte Elinorban a hibát, de még azt is elbűvölőnek találta, hogy csak akkor kapta be a falatot, ha sikerült a rituálé, hogy villa ágára három borsószemet tud felszúrni. Figyelte az orrát, hogy amikor nevet, felhúzza és ettől piszévé vált. Keskeny lányos arca, rakoncátlan fürtjei láttán egy idő után a férfi már alig hallotta, mit beszél, csak nézte, nézte és állát megtámasztva úgy figyelte, ahogy a gyerekek a mesét szokták. Álmodozva és fantáziálva.

– Holnap volna kedve elkísérni a pavilonunkhoz? Mindent elmesélek az újításokról, akár franciául is, megtanultam szóról szóra – kacagott fel a nő és ez rángatta vissza Charlest a valóságba. Pedig milyen jó volt ott lenni, az álmok mezején. Vele.

– Álmodozás az élet megrontója – dadogta és zavarba jött az asszony nézésétől.

Elinor nem értette, hogy jön a két dolog össze, a gépek és fogaskerekek és az álmodozás. Persze biztos része a tervezésnek az is, mert hisz a mérnök megálmodja a gépet, ahogy az író a regényt. Előbb a szereplőknek ad nevet és arcot, aztán elindítja őket az úton, hogy mindenféle buktatók és harcok útján eljussanak oda, ahová kell.

Egy mérnök sem tesz másként, tervez, alkatrészeket indít el, kapcsol össze, hogy sok kudarc útján végül elinduljon a motor. Mosolyogva nézte a lelkész zavarát, hogy igyekszik kimenteni magát, megmagyarázni, számára hogyan függ össze az álom a tervezéssel. Türelmesen kivárta, hogy a mondandója végére érjen, és igazán jól szórakozott, közben észrevétlen megállapította, mennyire más a férfi itt, mint a paplakban. Bárcsak mindig így lenne – tűnődött, aztán elszégyellte magát. Férjes asszony létére nem kívánhat ilyet. Már nem mosolygott, és Charles észre vette rajta a komorságot. Nem is magyarázkodott tovább, hanem bocsánatot kért a figyelmetlenségéért. Egészen biztos volt benne, hogy az szomorította el Elinort, hogy nem figyelt rá, ráadásul a nő furcsán és kurtán elköszönt tőle, és szinte kimenekült az étteremből.

Charles állva nézett utána, és magát ostorozta a modortalanságért, aztán az villant az eszébe, hogy ezek után biztosan nem kéri meg Elinor, legyen a kísérője.

– Talán jobb is így – bizonygatta magának a szobájában és lehunyta a szemét, olyan erővel tört rá a szégyen. – Elfelejtettem megköszönni az ételt!

Már ezért is bűntudata lett. Igyekezett megnyugodni, elmélyülni az imában, de nem sikerült. Dühösen csapott a combjára, és a csípő fájdalom végre helyrezökkentette a lelkét. Felsietett a szobájába, ott megállt az ablak előtt, megkapaszkodott a keretben és elnézett addig, amíg csak tudott, odáig, ahol a házak teteje összeolvadtak a kék éggel, és nagyokat lélegezve végre érezte azt, amit otthon ima előtt. Mély megnyugvást. Szándékosan nem hunyta le a szemét, félve attól, hogy megjelenik előtte Elinor arca, és akkor hiába volt minden. – Uram! – kezdte – Hálás vagyok az ételért, hálás vagyok a lehetőségért, hogy megvalósíthattam az egyik álmom. Segíts tudnom, mi helyes, és mi nem. Segíts dönteni, vezesd a lépteim, hogy soha el ne távolodjak tőled. Ne engedd, hogy a bűn gyökeret vessen a lelkemben, tépd ki azokat a gondolatokat és érzéseket, amik szembemennek a tanításoddal.

Már éppen kimondta az áment, amikor kopogás zavarta meg a gondolatmenetét. Annyira sikerült elmélyülnie az imában, hogy csak a sokadik kopogást hallotta meg, de azt is inkább valami pimasz harkály tettének vélte és nem nyitott ajtót, pedig Elinor állt az ajtaja előtt, a másnapot akarta megbeszélni, hogy mikor induljanak. Bentről nem hallott semmi neszt, és pár perc várakozás után a recepción írt üzenetet, és kérte meg a pult másik oldalán álló illedelmes és türelmes középkorú férfit, hogy juttassa el az angol úrnak a 212-es szobába a papirost.

Elinor napernyőt nyitott, és elindult, hogy sétáljon egyet. Zaklatták a gondolatai, egyre csak Charles jutott eszébe, hiába is terelte róla teljesen idegen irányba a gondolatmenetét, valahogy mindig sikerült hozzá kibukkanni. Igyekezett aprókat lépni és sóhajtani, és figyelte a francia nőket, hogy tudnak a szoros cipőkben olyan könnyedén sétálni. Neki minden lépés egyre nehezebbé vált, és hamarosan padot kellett keresnie, hogy megpihenjen. Meleg volt, és úgy érezte, alig kap levegőt. Még szerencse, hogy fúj ez a kis szellő – mártotta arcát a szélbe, és arra gondolt, milyen jó lenne – úgy, mint régen – mezítláb, lábujjait sanyargató cipő nélkül szabadon futni a réten. Pihent egy nagyot, és amikor úgy érezte, hogy abbamaradt a zsibogás a talpában és a sarkában, készen állt a sétához. Nekiindult a parknak, a napernyőt összecsukta. Úgy tűnt, a Párizsi nők körében már nem divat, és inkább, mint egy sétabot, úgy használta.

Megfigyelte, hogy itt nem olyan zöld a fű, mint odahaza, de a virágok pompázatosabbak. Meg-megáll, rácsodálkozott egy-egy illatozó virágágyásra és elképzelte, milyen lesz a kertje majd otthon. Abba fogja örömét lelni, hogy egy kis édenkertet varázsol a ház köré, hiszen mása úgysem lesz. Ez a gondolatmenet aztán visszarángatta Párizsból, a viszonylagos szabadságból Angliába, a férje mellé. Már nem volt illatos a rózsalugas, nem élvezte a madarak csacsogását, sem a langyos szellőt. Bekúszott az égre a sötét felhő, ami elől még a napernyő sem véd. Elment a kedve a sétától és bármennyire is szorította a cipő, az utolsó métereket már futva tette meg. A szobája ajtajának támaszkodva, lihegve kezdett sírni. Itt nem kellett attól tartani, hogy valamelyik szobalány elkotyogja, milyen hálátlan. Itt végre kiadhatta magából a fájdalmát. Letépte a ruhát, a cipőt messzire rúgta, és mindentől megszabadulva zokogni kezdett. Kicibálta a hajából a csatokat, és kibontotta a haját. Alsóruhában, mezítláb és hajadonfőtt állt a szoba közepén, amikor kopogtak.

– Morton asszony – hallatszott az aggódástól remegő hang a folyosóról, és Elinor a melléhez kapott.

Charles volt az, és bármennyire is szeretett volna tőle megnyugvást kapni, abban az állapotban és főleg alsóruhában mégsem nyithatott neki ajtót. A férfi hallotta a kiszűrődő zokogást, és ijedten állt az ajtó előtt, kezében az üzenettel. Megköszönni jött a kegyet, de nem gondolta, hogy a nő fájdalmával fog szembesülni. Nem tudta, mit tegyen, hiszen az ő dolga a lelkek gyámolítása, és vigasztalás volt, de ahogy ezt az asszonyt akarta vigasztalni, az túlmutatott azon, amit egy lelkipásztor nyújthat. Mellére akarta vonni Elinort, hagyni, hogy a karjában leljen nyugodalmat. – Minden rendben? Nincs szüksége segítségre? – hajolt az ajtóhoz közel, és tenyerével megtámaszkodott.

Bentről szipogás hallatszott, és közeledő léptek. Elinor – mintha átlátott volna a vastagon lakkozott tömör faajtón – tenyerével ugyanúgy támaszkodott meg, akár a férfi a túloldalon.

– Minden rendben, atyám – suttogta, sírását visszatartva –, köszönöm. Ha nem baj, nem nyitnék ajtót, mert nem vagyok olyan állapotban.

– Ahogy gondolja – lökte el magát Charles, és indult, hogy visszatér a szobájába, amikor résnyire mégis kinyílt mögötte az ajtó.

Az asszony azt hihette, megsértette a válaszával, pedig nem. A férfi megérezte, hogy nem a legjobb időpontot választott, és mert nem akart sem zavarni, sem erőszakosnak tűnni, kész volt magára hagyni. Talán nem azt kellett volna mondania, amit mondott, talán elég lett volna egy biztatás, hogy ha mégis beszélni akar vele, akkor üzenjen, de valamiért ez a kurta, kissé ridegen hangzó válasz bukott ki a száján. De ha mélyen a lelkében nézett volna, látta volna, hogy valóban volt némi sértődés abban, hogy így reagált.

– Várjon – sóhajtott ki Elinor, és elpirult attól, ahogy a férfi elmerengett rajta. Kibontott, derékig érő haja láttán Charles mélyet sóhajtott, és ellágyult az arca, és Elinor olyat látott a szemében, amitől melege lett, és amitől – a férje esetében – menekült; vágyat. – Nem akartam tiszteletlen lenni, csak hát, mint látja, eléggé – szakadt meg a szava, és lesütötte a pillantását. – De hisz ön lelkész, ön előtt nem kell szégyenkeznem. Ha beteg lennék, és Isten szavára vágynék, és ehhez önt hívnám, akkor sem botránkozna meg rajta, ha így fogadnám, ágyban fekve. Ugye?

Kitárta az ajtót, hogy beengedje a férfit, aki hosszú percekig úgy nézett rá, akár a délibábra: csodálattal kevert kíváncsisággal. Ez volt az a pillanat, ami végérvényesen eldöntötte a két ember sorsát, és hozott rájuk földi poklot, de akkor még ezt nem tudták, nem is tudhatták, hisz nem voltak tisztában még a saját érzéseikkel sem, nemhogy a másikéval. Elinor a férje előtt sem szívesen mutatkozott így; vékony, csipkés szegélyű selyemalsóruhában, térd alatt megkötött harisnyában és szabadon hagyott hajjal, de akkor elfogta egy számára ismeretlen női kacérság és lelke mélyén élvezte, hogy a férfire akkora hatást gyakorolt, hogy az szóhoz sem jutott. Hiába hagyta függőben a kérdést, választ nem kapott, de nem is akart. Többet értek számára a kimondatlan szavak.

Úgy lépte át a férfi a küszöböt, hogy néhány pillanatra feledett mindent, ami fontos volt számára, Istent, hitet, a parancsolatokat, a kísértést, és mélyet szippantott a tiszta szappanillatból.

Nem csak az illat volt az, ami mintha törölte volna az addig oly fontos dolgokat, hanem az asszony kinézete is, a vékony fehér selyem alsónemű alatt átsejlő kecsesség és nőiesség, meg a tekintetében megbúvó kihívó kacérság.