A világ az elmúlt napokban kifordult a négy sarkából: megbillent, a feje tetejére állt, majd mintha teljesen felperzselte volna a felfoghatatlan veszteség. Most végre minden egyenesbe került. Ahogy Kye megbújt a karjai közt, mintha pontosan oda teremtették volna, az ő ölelésébe, egy pillanatra Tame ismét képes volt elhitetni magával, hogy ennek így kellett történnie. Hogy ezért a végkifejletért megérte minden szenvedés, hiszen ezek után csak boldogság várhat rájuk. Igazán megérdemelnék már.

A gondolatmenet ezen pontján mégis különös ürességet érzett. Mintha a kirakós egy darabja nem illeszkedne a többi közé, és bármilyen ragyogó is az összkép, a tekintete mégis újra és újra megakad azon az űrön, ahonnan hiányzik valami. Bármennyire is élvezni akarta a pillanatot, és kitolni ameddig csak lehetséges, a nyugtalanság gyökeret vert benne. Ha úgy gondolt az életükre, mint egy regényes történetre, addig nem lehetett boldog vége, míg minden kérdésre választ nem kap.

Kye pedig túlságosan is ismerte őt. Leheletfinoman simogatni kezdte Tame karját, és mikor ennyi sem oldotta fel a férfi feszültségét, megtörte a csendet.

– Mi a baj?

Suttogott, mintha a hangok önmagukban is képesek lennének tönkretenni az ő tökéletes pillanatukat, nem pedig a démon lenne az, aki megint elront mindent. Először azzal, hogy képtelen volt elfogadni az érzéseit. Most pedig képtelen elfogadni, hogy nem ért mindent. Talán egyszerűen a jelleméből fakadóan egyáltalán nem is érdemelte meg a boldogságot, mert mindig találni fog rajta egy olyan repedést, ami alkalmatlanná teszi őt arra, hogy csak élvezze, ami megadatott neki.

– Én csak... Még soha, senkit nem láttam, aki visszatért volna a halálból. Pedig elég hosszú élet áll már mögöttem. Ha olyan egyszerű lenne, biztosan más is megtette volna...

Csak kerülgette a forró kását, ami Kye töprengő tekintetét látva nem bizonyult a legjobb taktikának. Mégis, ha egyenesen feltette volna neki a kérdést, hogy hogyan csinálta, annak olyan felhangja lett volna, mintha számonkérné, mintha bánná, hogy így tett. Pedig csak nem hagyta nyugodni az érzés, hogy ez így túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Mint egy gyönyörű álom, amiből fájdalmas lesz az ébredés, mégis, inkább gyorsan túl akart esni rajta ahelyett, hogy meggyőzte volna magát, sosem kell kinyitnia a szemét.

– Norn mondta – krákogott Kye, mintha neki magának is meglepő lenne a válasz. Tame karja abban a pillanatban lehanyatlott az oldala mellé, és tántorogva hátrált egy lépést a fiútól. Valóban, már emlékezett rá, hogy Norn kísérletezett ilyesmivel a múltban. És kudarcot vallott. Bármit is mondott a fiúnak, egyáltalán nem lehetett biztos benne, hogy az valóban működni fog.

Tame megrázta a fejét, mintha ilyen egyszerűen megszabadulhatott volna a zavaró emlékektől. De a jelenbe visszatérve már látta, mekkora hibát követett el. Megint.

Kye arcáról pontosan ugyanazok az érzések tükröződtek, amik az ő szívében is horgonyt vertek. Megtalálta a repedéseket a saját boldogságán.

– Norn a te mágusod volt. Fel kellett fektetned őt az Emlékező-kőre, mielőtt megjelölted. Tudnod kellett, hogy ki ő. Mi ő. És mégsem szóltál róla egyetlen szót sem. Még nekem sem.

– Megesküdtem, hogy... – csúszott ki a száján, majd rögtön a nyelvébe harapott. De már késő volt. Bármilyen válaszban is reménykedett Kye, ennél rosszabbat nem laphatott. Tame egyetlen szóval egyértelművé tette, hogy a Nornnak tett ígéretét előbbre valónak tartotta, mint a Kyéhez fűződő érzéseit. Hiszen ha nem így lett volna, egyszerűen elmondja az igazat már sokkal, sokkal korábban.

Ez a baj a boldogsággal, belekényelmesedik az ember, még ha csak egy pillanatig tartson is, és elhiteti magával, hogy leengedheti a védelmét. Tame védelme pedig gondosan felépített hazugságokból és titkokból állt.

Idegesen remegő ujjakkal túrt a hajába, és szántott végig a feketén göndörödő tincseken. Innen már nem volt visszaút, ha belekezdett, hát el kellett mondania a teljes igazságot, különben nem is reménykedhet benne, hogy valaha visszanyeri a fiú bizalmát.

– Nézd, Kye, bármit is gondolsz most, Norn nem volt olyan rossz ember...

– Megölt engem! – fortyant fel Kye. – El tudod képzelni, milyen érzés meghalni?

Tame inkább nem mondta ki hangosan, hogy egy huszonéves fiú elképzelni sem tudja, ő élete során hányszor vágyott elmondhatatlanul a halál megváltására. Mennyivel fájdalmasabb volt az életet választania. És mennyire bánta az olyan pillanatokban, mint a mostani, hogy nem vetett véget az egésznek már réges rég, mert akkor az útja nem vezet megint egy olyan zsákutcába, ahol csak fájdalmat okoz annak, akit szeret.

– De ő is meghalt. És nem tért vissza – nyögte ki Tame. Norn már nem volt itt, hogy megvédhesse magát, így kötelességének érezte, hogy azok után, amit vele tett, legalább ennyivel visszafizesse a tartozását.

Kye hallgatott. Eddig meg sem fordult a fejében, hogy ha Norn útmutatását követve visszatért, akkor a férfi is megtehetné ugyanezt.

– Még nem tért vissza – fűzte hozzá Kye a nyilvánvalót. – Honnan tudhatod, hogy nem fogja megtenni, hogy nem fog újra megpróbálni magával rántani? Hogy nem lesz itt holnap vagy egy hét múlva, vagy évek múlva azért, hogy újra megöljön?

– Onnan, hogy én utasítottam.

Kye szája tátva maradt. Egész testében remegett. Tame nem bírta elviselni a látványát, a tenyerébe temette az arcát, hogy be tudja fejezni azt, amit már sokkal korábban el kellett volna mondania.

– Nem azt parancsoltam neki, hogy öljön meg téged, sosem tettem volna olyat, ugye tudod? De én utasítottam arra, hogy fedje fel magát, és legyen a bűnbak. Norn évszázadokig mellettem volt, és még csak nem is sejtette senki, mi ő. Magától sosem bukott volna le. De miután elmondtad, hogy meg fogsz halni, kétségbe estem. Tudtam, hogy a származásodhoz lesz köze, és azt reméltem, hogy ha bedobok egy másik félvért a képbe, akkor majd mindenki őt hibáztatja, téged pedig békén hagynak. Norn tudta, hogy mit jelent, ha lebukik. Tudta, hogy meg fog halni, mégis végigcsinálta ezt az egész színjátékot. Ezért nem kell félned. Sosem fog visszatérni, vagy ha mégis, neked sosem fog ártani.

– Nem hiszek neked – kapaszkodott Kye az utolsó szalmaszálba. – Ha igaz, akkor...

Nem kellett kimondania, Tame pontosan tudta, mire gondol a fiú. Norn tökéletesen játszott. Mielőtt meghalt, minden bűnt a saját nyakába vett, hogy mindenki más azzal az elégtétellel élhessen tovább, hogy a valódi felelős elnyerte méltó büntetését.

De még ha köze is volt hozzá, nem Norn egy személyben felelt Kye szüleinek haláláért. Tricia Miller meggyilkolásáért. Azért, hogy az emberek világa egy olyan mágikus háború felé sodródott, aminek csak rossz végkifejlete lehetett.

Kicsit mind hibásak voltak, de ez a teher túl nagy lett volna nekik. Főleg Kyének, ennek az ártatlan, kedves fiúnak, akinek így is minden bűnt a nyakába akart aggatni a világ.

Tame ismerte őt, hamar észrevette, amikor elszállt az erő Kye lábaiból, és még azelőtt elkapta, hogy a földre eshetett volna. Kye nem lökte el, de még mindig egész testében reszketett. Tame nem tehetett mást, mint hogy addig simogatja a hátát, amíg a fiú újra meg nem nyugszik az ölelésében.

– Tudni akarom az igazat – dünnyögte Kye a démon mellkasába fúrva az arcát. A hangja földöntúli nyugalomról árulkodott, mintha beletörődött volna, hogy ennél nagyobb fájdalom már úgysem érheti. Tame bűntudatosan belepuszilt a hajába.

– Elmondok bármit, amit akarsz – egyezett bele.

– Nem. Nem tőled akarom hallani. Hanem valaki olyantól, aki nem tud hazudni.