Kye döbbenten meredt a vörös szemekbe. A kezét még mindig maga elé tartotta, de a csillag ezüstös ragyogása már teljesen visszaszivárgott belé, és újra jéggé fagyott a bőre alatt. Mintha még jobban csípte volna a hidege a démon kifejezéstelen tekintetének súlya alatt, de Kye valahonnan mégis érezte, hogy a látszólagos érzelemmentes maszk alatt ezúttal rosszallás rejtőzik. Talán Rursus megérezte, hogy le akarja vetni a jelét, és azért hívta vissza, hogy megakadályozza?

Az aggodalomtól annyira beszűkült a látótere, hogy csak a démonra tudott fókuszálni, miközben a fűzek között surrogó szellő a férfi büntetéseinek kegyetlenségéről mesélt.

De akkor valami más is megmozdult. Egy barna hajkoronát táncoltatott a szél.

Kol egészen máshogy festett, máskor büszke tartása megtört, a vállai előrerogytak. Csak egyetlen, bűntudatos pillantást volt képest vetni Kyére, és már félre is fordította a tekintetét, amitől a fiúnak görcsbe állt a gyomra. Már értette, mi történhetett. Nem a jelről volt szó, a szabadulási kísérletéről, hanem arról, amit Kol beavatta a mesterét a történtekbe. Hogy Kye elvesztette a fejét, hogy tombolt, hogy hibázott...

Kye lesütötte a tekintetét, és főhajtásnak álcázta a mozdulatot, miközben könny gyűlt a szemébe.

– Rursus mester, miben állhatok szolgálatára? – nyekergett.

– Kye... ez a mágus neved?

– Igen – mosolyodott el. A szokással ellentétben nem magának választotta a nevét, hanem Tame-től kapta. Ez volt a démon első kedves szava hozzá, hogy minden ocsmányságban van valami apró szépség. Hogy az Ehekyel katasztrófát jelent, hogy már a kifejezés maga balszerencsét hoz, de mit is jelent valójában? Ha szó szerint akarta lefordítani az ősi nyelvet, az Ehekyel annyit tett, hogy utolsó lélegzet.

A Kye azt jelentette, lélegzet. Egy friss, tiszta és gyönyörű szó.

Rursus szájából hallva mégis eltűnt belőle minden szépség.

– Kye... Remélem, megérted, hogy a szörnyeket féken kell tartani – kezdett bele a démon. Kye rosszat sejtve nézett fel, de a sápadt arc hűvös és távoli maradt. Kol az alsó ajkát harapdálta, és az idegessége semmi jót nem jelenthetett. – És ezt csak kemény kézzel lehet megtenni. A farkast is előbb meg kell törni, hogy hűséges legyen.

Kye kinyitotta a száját, de nem találta a megfelelő szavakat. Azt akarta mondani, hogy ő nem farkas, de nem érezte volna igaznak. Aztán azt, hogy őt már nem kell megtörni, mégis, az énje erőszakosan ellenkezett az ellen, hogy kutyába vegyék.

Rursus viszont helyette is beszélt. Csak úgy áradtak a szájából a szabályok és tiltások, mintha csak egy könnyed verset szavalt volna, de minden szava súlyosan telepedett a mágusra. Érezte, ahogyan a megszeghetetlen parancsok a csontjaiba, a lelkébe vésődnek, és örök nyomot hagynak rajta.

Már a harmadik után potyogni kezdtek a könnyei, a negyedik után a földre roskadt, de még közel sem voltak a végéhez. Könyörgött, zokogott, szentségelt, de mit sem számított, még ha fizikailag nem is hallotta a parancsot a saját hangjától, a démon szavai így is meghagyták rajta a nyomukat.

Mire újra csend lett, Kye már csak megtörten szuszogott. Sosem érezte még ennyire gyengének, kiszolgáltatottnak magát. A szabályok fojtogatták. Még a kisujja rebbenését is ezer szem figyelte, és ha valamit rosszul csinált, készek voltak az elevenébe vágni. Úgy érezte magát, mint aki egy pofon előtti pillanatban ragad, amikor még nem érzi a fájdalmat, de a tudata már tisztában van vele, milyen is lesz átélni a csattanást, és az érzékein ezer régi pofon emléke bizsereg át. Nem kellett volna szenvednie, még nem, mégis elviselhetetlen volt.

Kye mégsem a szabályok irdatlan mennyisége alatt tört meg igazán, hanem azon az egyen, ami igazán az elevenébe vágott.

Mostantól nem lehet semmilyen kapcsolatod Tame-el! Nem keresheted a társaságát, nem beszélhetsz vele, nem is nézhetsz rá! A nevét sem ejtheted ki a szádon!

Kye nem hallotta a közelgő lépteket, pedig az avar nyilván nem némult el a démon léptei alatt, makulátlan cipője pedig egyszer csak ott fénylett az orrai előtt. Ha Rursus mondott is bármit, Kye nem hallotta. Nem figyelt. Mit számított már bármi is?

Egy hűvös kéz az álla alá nyúlt, és megemelte a fejét. A mágus viszont már nem a vörös szemeket látta vagy a kifejezéstelen arcot, hanem a fákat. Az a kis facsoport választotta el csupán Rursus és Tame tisztását. Az otthonát és azt, ahova jutott.

– Kérlek... – kezdett bele a korábbi kiabálásától reszelős hangon.

– Igaz is, valami elfelejtettem. Kye, ne fecsegj!

Kyének mintha bevarrták volna a száját. És abban a pillanatban valami végleg meghasadt benne.