Videns mindig is jó egészségnek örvendett. A legrosszabb, ami történt vele, a nővérétől elkapott bárányhimlő volt, aminek néhány helyen még mindig magán viselte a nyomait.

De korábban soha nem járt kórházban. Csak filmekből vett, halvány elképzelése volt róla, milyennek is kéne lennie, és az sem sokat javított a tapasztalatain, ahogy félig vakon végigvezették a fertőtlenítőszagot árasztó, fényes fehér folyosókon, amik makulátlansága még az ő rossz szemét is kellemetlenül szúrta.

Egy kórterembe vitték, és lenyomták az ágyra, mintha legalábbis a lábával lett volna valami baj, majd a nővérke magára hagyta. Mégsem élvezhette ki a magányt. A két alak valószínűleg szintén nem sokat járhatott kórházakban, mert a terepszín ruhájuk zöld és barna foltokból állt, nem pedig világító fehérből, amivel tényleg beleolvadhattak volna a kietlen falakba.

Az egyikük felé dobott valamit, de Videns meg sem próbálta elkapni. Úgy ítélte meg, hogy aki már csak színeket és bizonytalan formákat lát, annak még a próbálkozás is felesleges. Inkább utólag tapogatta ki az ölében landoló tabletet, aminek rögtön fel is fénylett a monitorja, ahogy kézbe vette.

– Josh? – szólalt meg belőle egy elektromosan rezonáló hang. Videns szája megrándult. Sejthette volna a katonákból, hogy a sereg keze van a dologban, és a tábornok sem engedi el olyan egyszerűen, annyi figyelmen kívül hagyott üzenet után. Most kicsinyített mása ott egyensúlyozott az ölében, kétdimenziósra redukálva. Vagyis nem akadályozhatta meg, ahogy Videns beszéd közben máris a kikapcsológomb után kutakodott.

– Azt hittem, a seregnél jobban megtanulják, hogy ügyeljenek a tiszteletteljes megszólításra. A mágusvilág vezetőjével beszél...

– Nyilvánvalóan már nem sokáig – jegyezte meg a katona rosszmájúan. Ha valóban ott lett volna, Videns valószínűleg abban a pillanatban behúz neki egyet, nem törődve azzal, hogy a férfi másfélszer olyan magas és legalább négyszer olyan széles, mint ő.

– Ha már úgyis a jövője alapján ítéljük meg egymást, akkor maga úgyis halott lesz. Akkor meg minek pazaroljam magára az időm? – kérdezte Videns vidáman, mert közben végre megtalálta a kikapcsológombot. És mielőtt a tábornok válaszolhatott volna, ki is nyomta a készüléket.

A képernyő elsötétült, de Vidensnek ez nem volt elég. Lehunyta a szemét, hogy mindent felemésszen a feketeség, hátha újra hallhatja benne a nővére megnyugtató énekét. De nem hagyták elmerülni az emlékekben. Valaki az ölében matatott, majd újra felharsant az ingerült, elektromos hang. Videns egy keserves sóhajjal nyugtázta, hogy nem fog ilyen könnyen megszabadulni a tábornoktól.

– Beszélnünk kell az utódlásról! – követelőzött a katona sistergő hangja. Videns a megmaradt, beteg szemét forgatta a szóhasználatra. Mintha a Brit királyi család lett volna a téma, nem a Tanács. A tábornoknak nyilván fogalma sem volt, hogyan is működik ez az egész, ettől függetlenül nagy hanggal adta a világ tudomására a véleményét. – Az Amerikai Egyesült Államok a világ vezető hatalma, mégis csak egy tagja van a Tanácsban. Nem engedhetjük, hogy ne legyen beleszólásunk egy olyan lényeges dologba, mint a mágia! Elvárjuk, hogy egy honfitársa lépjen a helyére, vagy ha nem...

A fenyegetés kimondatlanul lebegett közöttük a levegőben. Videns mégis képtelen volt komolyan venni. Mégis, mi lehetne még ennél is rosszabb? Mit tehetne a tábornok, amit ő maga még nem követett el, hogy tönkretegyen mindent?

Persze, nem ez volt a célja. Csak bosszút akart. Mégis minden darabjaira hullott körülötte.

Ha pedig már úgysincs esélye sem a bosszúra, sem helyrehozni az általa okozott károkat, akkor legalább azt a nagyképű seggfejt helyreteszi. Csak még egyszer, utoljára.

– Tudja, mi történik, ha egy Tanácstag betanított „utód" nélkül veszíti el a helyét? – kérdezte taktikusan. Csend volt a válasz. A tábornok azt már nem kürtölte világgá, ha valamit történetesen nem tudott. – A Tanács maradék tagja választ ki valakit a helyére.

– Éppen ezt akarjuk megelőzni! – vágott a szavába a katona, de Videns feltartotta a kezét, jelezve, hogy még nem fejezte be. Meglepetésére a férfi tényleg elhallgatott, lehetőséget adva neki a szónoklata befejezésére.

– És azt tudja, mikor veszíti el egy Tanácstag a helyét? – kérdezte Videns, kiszámított mozdulattal oldalra billentve a fejét. – Értelemszerűen, ha meghal – nyögte ki, és mindent megtett, hogy a gondolatai ne verjenek tanyát a nővére körül. – Egy formáló akkor, ha már annyira elveszítette önmagát, hogy nem képes önálló döntéseket meghozni. Egy pusztító akkor, ha megőrül. Egy teremtő akkor, ha a testének több, mint a negyedét elveszíti. És egy látó akkor, ha megvakul.

Érezte, ahogyan a vigyor beszéd közben lassan, de biztosan kiül a szájára. Áldotta a szerencséjét, hogy színeket még látott, mert a tábornok elsápadása olyan pillanat volt, amire egész életében emlékezni akart. A férfi dühös szónoklatba kezdett, de Videns már le is hunyta a szemét, és maga elé suttogta az utolsó kérését.

– Csak még egyszer, utoljára, mutasd meg nekem a nővérem!

Csakhogy egy látó sem volt képes korlátlanul látni, és az idő éles határt vont a született mágusok fajtái között. Videns nem láthatta a jövőt, és éppen így nem idézhette maga elé a képességével Tris múltbéli képét sem. Az ő tudása a jelenre korlátozódott, amiben a nővére már nem volt jelen.

A mágia azért küzdött a kedvéért, forrón lüktetett az ép szeme mögött, és mindent megtett, hogy teljesítse a kívánságot. Videns harmadik szeme elé rajzolta a távoli látomás homályos világosságát, de nem számított. A fiú nem tudott annál közelebb férkőzni hozzá, hogy egy távoli csillagnál nagyobb fényességet láthasson, hogy olyan közelségbe kerülhessen, ahol már kivehetővé válnak a részletek. Ez a fal más volt, mint az Ehekyel esetében, inkább arra hasonlított, mint amikor a másik varázslónőt akarta meglesni a másik világban. Csak a túlvilágnak még masszívabb, még kérlelhetetlenebb falai voltak.

Videns körmeszakadtáig küzdött, zokogástól fojtogatva könyörgött, majd a halk pukkanást hallva feladta.

Nem számított, hogy nem először élte át a borzalmat, egyszerűen képtelen volt felkészíteni magát a genny gyomorforgató szagára, az arcát végigsimogató forróságra. Sok volt, rengeteg. Az jutott eszébe, hogy ha vérből veszítene ennyit, néhány pillanaton belül halott lenne.

De ahogy a folyadékba mártott ujját maga elé emelte, rájött, hogy nem tudja megállapítani, mi az. Kinyithatta a szemét vagy becsukhatta, már nem számított, a világ feketeségbe borult körülötte.

Mégis nevetett. Félig tébolyultan, magából kikelve, és félig diadalmasan, mert ez már elég mély sötétség volt ahhoz, hogy újra meghallja benne a távoli énekszót.