Videns tökéletes eszköze már megvolt a bosszúhoz – önmaga elnagyolt változata hozzá hasonlóan vérre szomjazott –, a kérdés már csak a hogyan volt.

De Jenna látszólag egy pillanatig sem jött zavarba a helyzettől. Céltudatosan megindult kifelé a szobából, Videns pedig jobbnak látta, ha a nyomában marad, mert egy csirkeeszű nőtől sosem lehetett tudni, mire készül.

Lementek a hálótermeket rejtő emeletről a közösségi teret biztosító földszintre, ahol a tágas konyhával egybenyitott étkező és nappali a ház teljes szélességében nyújtózott. Jenna viszont nem állt meg, továbbhaladt lefelé a lépcsőn a borospincébe vezető lejárón.

Videns kezdett komolyan kételkedni a nő épelméjűségében. De ahogy elhaladtak az első sornyi, palackokkal csupán elvétve megpakolt állványzat mellett, és meglátta az ajtót a sarokban kivilágított vészkijárat felirattal, minden előítéletet visszaszívott Jenna elmeállapotával kapcsolatban. Az ajtó ugyanis a villa hatodik, többnyire láthatatlan lakóját rejtette. Egy Patruma által választott teremtőt, akinek az volt a dolga, hogy vészhelyzet esetén menekülő átjárót nyisson a Tanácsnak.

Videns nem kételkedett benne, hogy a jelen helyzetük is épp elég vészesnek minősül ahhoz, hogy igénybe vegyenek egy ilyen lehetőséget, és további késlekedés nélkül belökte az ajtót.

A szoba kicsi volt de takaros, a régi bútorok és a dohos könyvillat különös déjá vu érzéssel csiklandozta Videns érzékeit. A teremtő a sarokban ült egy sakktábla mögött, amivel látszólag egyedül játszott. Minden bábút felemelt, és sokáig forgatott az ujjai között, mielőtt lépett volna. Videns finoman megköszörülte a torkát, de rögtön meg is bánta, mert ahogy a férfi felnézett, a fiút ellepte a jéghideg libabőr.

Hát ez is az átka része, hogy minden sötét sarokból hátborzongató, félszemű arcok néznek vissza rá?

A teremtő viszont nem lepődött meg azon, hogy kettőt lát belőle. Két betegségtől torz arcot. Kerekesszékével a szoba közepére gördült, és olyan mélyen meghajolt, hogy Videns már attól tartott, ki fog esni a székből. A teremtő viszont nem először hajthatta végre a mutatványt, mert vigyorogva egyenesedett fel.

– Miben lehetek segítségére az uraknak?

– El kéne jutnunk valahová. De csak annyit tudok erről a helyről, hogyan néz ki. Ez lehetséges? – kérdezte óvatosan anélkül, hogy túl sokat elárult volna.

– Az attól függ. Mutasd meg! – nyújtotta felé az öregember a kezét. A kis– és a mutatóujja hiányzott, de Videns látott már rosszabbat is. Megragadta a kezet, és előhívta az emlékei közül a látomást, ahol a zöldszemű fiú áll a nővére holtteste mellett. Körülöttük a szoba képe élesen és pontosan rajzolódott ki.

– Hmm, elég részletes. Szerintem menni fog – húzta vissza a teremtő a kezét. Videns miután kinyitotta a szemét, csak homályos, elkent körvonalakat látott a férfiból, de néhány pislogás után még képes volt kitisztulni a látása. Viszont a mágiahasználatra már a bal szeme is megfertőződött.

– Akkor vidd oda őt! – mutatott Jennára. A hangja izgatott sürgetéssel csengett, és a kapunyitó nem mert ellenkezni vele. A krétával a földre festett kör felé intett, amibe Jenna késlekedés nélkül bele is állt. Videns a sarokból figyelte, ahogy a teremtő lehunyta a szemét, és miközben érthetetlen szavakat motyogott az orra alatt, a homloka gyöngyözött a mély koncentrációtól, majd hirtelen köhögni kezdett. Véres lett utána a tenyere.

Videns azt hitte, ennyi volt, túlterhelték a teremtőt. De ahogy a kör felé nézett, az üres volt.

– Tartsd készenlétben magad! Amikor szólok, vissza kell hoznod őt – vigyorodott el. Minden tökéletesen alakult, de nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Így hát lehunyta a szemét, és maga elé suttogta a kívánságát, hogy láthassa Jenna minden lépését.

A látomás azonnal magába szippantotta. Jenna ott volt, a Videns emlékeiben szereplő szoba közepén állt. A látó figyelte, ahogy a nő körbejár a házban, ami tiszta volt és takaros, nem dulakodás nyomaitól rendetlen és vérrel áztatott. Viszont nem is olyan, mint amit laktak. Ürességtől pangott, mindent érintetlen, vastag porréteg takart. Jenna nem is talált ott senkit, ezért elindult kifelé.

A bejárati ajtó elakadt az elé helyezett friss csokorban és egy leégett mécsesben.

Jennát pedig kivételesen nem ejtették a fejére. Ahogyan a látónak, úgy a nőnek is szemet szúrt, ahogy a szomszédnak meglebben a függönye, Jenna pedig már ott is volt, és dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. A megérzésük, hogy más is figyeli őket, nem csalhatott, mert a küszöbön szinte azonnal termetes, idős asszonyság bukkant fel a hálóingére húzott köntösben, orrára biggyesztett vaskos szemüvegben, aminél már csak a rá rakódott koszréteg volt vastagabb. Videns, a kezdődő vakság újdonsült szakértőjeként biztos lehetett benne, hogy a nő a hunyorgása ellenére majdhogynem semmit sem lát az előtte álló fiúból.

Aztán viszont már a szájakra koncentrált, hogy leolvashassa róluk a kettejük közti beszélgetést.

Jenna megérdeklődte, ki és miért szokott a házba járni, a szomszéd néni pedig olyannak tűnt, akinek nem sok lehetősége van emberi társalgást folytatni. Rögtön kihasználta az alkalmat, és véget nem érő szófosásba kezdett. Videns azért le tudta olvasni az ajkáról a fontosabb információkat.

Hogy az a furcsa fiú, az Ádám jár ide mindig, mert itt halt meg az anyja. Ezek után nem csoda, hogy nem tudott abban a házban maradni, de a faluból nem ment el. Itt lakik, alig néhány utcányira. Igazából nincsen baj vele, csak hát ahogy a kenyerét keresi, az nem éppen tisztességes meg keresztyén, ráadásul a szomszéd Gizikének azt mondta, hogy a fia rákos lesz, ami igazán nem volt szép tőle...

Jenna alig bírta kihúzni belőle az új címet. Amikor végre sikerült, Videns felismerte saját, kölcsönvett vonásain a végtelen megkönnyebbülést, ahogy végre otthagyhatta a közönség nélkül is tovább locsogó vénséget.

A ház tényleg nem volt messze. Jenna szinte észrevétlenül bejutott, akkora volt a tömeg, hogy eggyel több vendég fel sem tűnt senkinek. De a mágusnőt nyomasztotta a nagyszámú társaság. Videns látta, ahogy egyik kezét kiveszi a zsebéből, és a húsa változni kezd, megnyúlik, elsötétül, mígnem egy pisztoly alakját veszi fel.

Aztán elkezdődött a mészárlás.

Videns végignézte az egészet. Amikor a valóság szövete megremegett a zöldszemű gyilkos körül, hevesebben kezdett verni a szíve. Meg kellett erőltetnie magát, hogy képes legyen a látomásban maradni. Koncentrálnia kellett, nehogy bármiről is lemaradjon, de közben már veszett módjára kergették egymást a gondolatai.

Egy Ehekyel. Hát ezért nem volt képes évekig megtalálni! Ezért történnek körülötte olyan katasztrófák, mint a Tanács egy tagjának halála. És ha még tovább titokban marad, ha még tovább tombol...

Videns megrezzent, ahogy Jenna szívét átszúrták. Újra a jelenetre fókuszált, hiszen a történteket kielemezni lehetősége lesz később is. Jobban megnézte magának a helyzetet, a saját, haldokló arcát, és feltűnt neki valami, ami a jelenlevők közül senkinek.

Hogy Jenna nem halt meg.

Egy alakváltót valójában nagyon nehéz megölni, főleg akkor, ha tudja is, hogy meg akarják ölni. Mivel nem csak az emberi képzelet határain belül tudták formálni a testüket, hanem azon túl is. És a Jennára támadó lány pontosan tudta, melyik két borda közé kell szúrnia, hogy a támadása szívet érjen, csak arra nem gondolt, hogy közben Jenna könnyedén néhány centivel arrébb tudta vinni a szívét, ami már elég is volt a halálos találat elkerüléséhez.

Videns pedig izgatottan várt, hogyan lesz képes kihasználni a nő ezt a helyzetet.

Látta, ahogyan Jenna a gyanútlan démon mögé oson, és izgatottan félrevert a szíve. Gyerünk, még egy kicsit közelebb... Már kapkodta a levegőt, és hangosan biztatta a formálót, de csak a torkában vibráló hangot érezte, a látomásban nem fért meg egy pisszenés sem. Jenna mintha mégis meghallotta volna. Ujjait a démon bokája köré fonta, aki ott fogta a karjaiban a szörnyet...

Két legyet egy csapásra.

– Most! Hozd vissza őket!