– Idővel hozzá lehet szokni – nyújtózott könnyedén a démon, mintha a világok közötti átkelés sétagalopp volna. Videns ellenben biztos volt benne, hogy ha csak egy pillanattal is tovább tart az átkelés, hát nem élte volna túl. Még mindig görcsösen rázta a köhögés, a tüdejéből mégsem akart eltűnni az az üres érzés, ami az utazás során szét akarta tépni. – Tessék, igyál! Attól jobb lesz.

Videns bele sem tudott kezdeni egy újabb köhögésbe, Tame az orra alá nyomta a tálat formáló tenyerében megtartott vizet. A mágus nem bízott benne, de keservesen szabadulni akart a mellkasába költözött feszítő érzéstől, így közelebb hajolt, és kortyolt egyet. A víz pedig frissen, hűvösen kitöltötte a semmi helyét. Videns megkönnyebbülve sóhajtott fel, de ahhoz túl büszke volt, hogy meg is köszönje a segítséget.

– Na, gyerünk, dobd le a textilt!

Videns épp arra gondolt volna, hogy ennél már nem történhet vele rosszabb, de ezt hallva rögtön el is vetette a lehetőséget.

– Hogy mit mondtál? – kapta fel a fejét. A démon vigyorából már sejtette, hogy sajnos nagyon is jól értette a szavakat, mégis megvárta annak kárörvendő ismétlését, hátha mégsem...

– Azt mondtam, hogy vesd le a ruháid, különben nem léphetsz ki a szigetre – gázol a férfi máris a part felé. Videns a vízben dideregve nagyon is szívesen követte volna a példáját, de nem bízott a férfiban. Esze ágában sem volt levetkőzni, hogy aztán Tame kinevesse és közölje vele, csak egy ökör dőlne be egy ilyen szabály létezésének.

– És te miért nem veszed le a ruhád?

– Mert ez a szabály csak az emberekre vonatkozik – fordult felé újra. Videns mégis inkább tűrt, míg összekoccantak a fogai és elkékült az ajka a hideg víztől. A taktikája pedig gyümölcsözőnek bizonyult, mert Tame sóhajtva letörölte a vigyort a képéről, és elkezdett komolyan válaszolni. – Amikor a fajtám először átlépett hozzátok, nem igazán vette komolyan az embereket. Fejletlen a mágiátok, visszamaradott a kultúrátok, a szokásaitok, az egész világotok. Akiket megjelöltünk, azokat amolyan háziállatoknak tekintettük, akiket meg lehet tanítani füttyentésre pacsit adni. Éjfélsziget pedig ebben az időben született meg. Az emberi meztelenség pontosan azt szolgálta, hogy a démoni mágusok tudják, hogy alacsonyabb rendűek. Azt jelképezi, hogy levetkezitek a titkaitokat és rejtegetnivalóitokat, miközben nekünk nem muszáj így tennünk.

– Elég visszamaradott szokás – bújtatta át Videns a fejét a pólóján, majd hagyta, hogy a ruhadarabot elsodorja tőle az áramlat. Így még jobban fázott. Reszkető ujjakkal esett neki a farmer gombjának, hogy mihamarabb megszabaduljon tőle. Már nem érzett szégyent, csak a csontig hatoló hideget.

– Valószínűleg igazad van. De az örökéletűek szokásai csak lassan és nagyon indokolt esetben változnak – rántotta meg Tame a vállát. Videns közben kitántorgott a partra, a karjait maga köré csavarva próbált elkeseredetten megőrizni legalább egy cseppnyi melegséget. Azt hitte, már levetkőzte a szégyenérzetet is, de a démon olyan kifejezéssel mérte végig, hogy attól égni kezdett az arca.

– Ha nem tetszik, nem kell nézni – puffogott. Tame könnyedén felnevetett, és a vállára dobott egy bő takarót. Vidensnek nem kellett kétszer mondani, hogy nyakig maga köré csavarja, sőt, valójában a démon egyszer sem mondta neki.

Videns végre nem fázott, de még mindig idegesen toporgott a nyakáig felhúzott, rögtönzött ruhadarab alatt. Az egész helyzet groteszk volt, és frusztrálta, hogy fogalma sincs, hogyan viselkedjen. Megkínozta és megpróbálta megölni a démont, most valamiféle kényszer szövetségesek lettek, de... ettől még nem kellett volna kedvesnek lennie és odaadni neki a takarót.

– Köszönöm – motyogta halkan, és kérés nélkül követte a démont, aki megindult a sziget belseje felé.

– Ne hálálkodj! Már nem bírtam tovább nézni a vézna tested.

Videns sértetten felhúzta az orrát, és ha már úgyis másfelé nézett, jobban szemügyre vette a feje felett egybeolvadó lombkoronákat, a körülötte kísértetiesen egyformán a földből előmeredő törzseket. A sziget úgy tűnt, mindenütt ugyanolyan, csak néhány tisztás törte meg a fák rendjét, de ezektől mindig biztos távolságot tartottak.

– Hová megyünk?

– Van egy másik elavult szokásunk is az öltözködés mellett. Annyi a lényege, hogy megvizsgáljuk azt, akit magunkhoz akarunk venni. Belenézünk a múltjába, az emlékeibe, és az alapján döntünk, hogy méltó-e arra, hogy a követőnknek szegődjön.

– Szóval az előtt kellett volna megtörténnie, hogy magadhoz veszel. Van olyan szabály, amit nem szegsz meg?

– Talán. Az, amiről nem tudok. De a körülmények amúgy sem voltak alkalmasak, és most bepótoljuk... – lépett ki Tame egy tisztásra. Elég méretes tisztás volt ahhoz, hogy a fák lombja már ne tudjon összeborulni felette, és az ezer csillagszemmel hunyorgó égbolt nézzen le rájuk.

Videns figyelmét mégis a kő vonta magára. Pontosan úgy nézett ki, mint egy áldozati oltár. Esküdni mert volna, hogy még egy kis vöröses színezete is volt...

– Pontosan hogy is történik ez az emlékekbe nézés? – bizonytalanodott el. Kezdett hozzászokni, hogy minden kicsit is emberi megnyilvánulásával csak megnevetteti a démont, ennek ellenére sem volt mersze közelebb ólálkodni az oltárkőhöz.

– Csak rá kell feküdnöd. Ugyan már! Ez nem atomfizika – kacagott a démon, Videns mégsem moccant, további magyarázatra várva hallgatott.

Csak arra kapta félre a fejét, ahogy a démon hirtelen elhallgatott. Ő maga csak másodpercekkel később hallotta meg a száraz avarban közeledő lépteket. Tame gondterhes hallgatását úgy értelmezte, hogy veszély közeledik, így jobbnak látta, ha továbbra sem lép ki a tisztásra. Még az egyik fa mögé is behúzódott, ami vaskos törzsével jó rejtekhelyet nyújtott, de két ága között mégis tökéletes rálátása nyílt az eseményekre.

A tisztásra lépő férfi talpig feketében volt, és egy ernyedt testet tartott a karjaiban. Videns hálát adott az égnek, hogy nem követte ész nélkül a démont! Az a szerencsétlen lány is biztosan valamiféle áldozat, amilyet belőle is akartak csinálni...

De ahogy a két démon beszédbe elegyedett, további baljóslatú spekulálgatás helyett inkább hegyezni kezdte a fülét.

– Gondolom, meg sem kell kérdeznem, hogy mi közöd van ehhez...

– Nem személy szerint én öltem meg. Csak ott hagytam egy megbűvölt indával, ha addig küzdött, míg megfojtotta magát, hát az aztán nem az én saram.

– Nem halt meg! – fakadt ki a sötét démon. Addig érzelemmentes ábrázatán tanyát vert a harag. Dühös kiabálásától még a tisztás körüli fák levelei is rémült reszketésbe kezdtek, Tame mosolya viszont csak még jobban kiszélesedett a heves reakció láttán, mintha kifejezetten élvezné a helyzetet. – Nem halt meg, és ez a te szerencséd! Különben én magam tekerném ki lassan és fájdalmasan a kis félvér házikedvenced nyakát...

A fenyegetés hallatán Tame mosolya megrezdült, de próbált úgy tenni, mint aki továbbra is a helyzet magaslatán van. Videnst nem győzte meg, és gyanította, hogy közelebbről még átlátszóbb lehet a próbálkozás.

– Szóval ez az új értékrended? – billentette félre kiszámított mozdulattal Tame a fejét. – Az első helyen áll, hogy fájdalmat okozz nekem, és már csak a másodikon, hogy megmentsd tőlem ezt a szép, új világot?

– Nem sikerült a terved – talált vissza a másik a távolságtartó kifejezéséhez, bár az orcáin még mindig az indulat rózsái vöröslöttek. – Kol megállította az újságírót.

– Kár...

Videns ezt a pillanatot választotta, hogy kibotladozzon a fák közül. A marakodás további része cseppet sem érdekelte, egyedül az a mondat visszhangzott a fejében, hogy a sötét démon meg akarja menteni az ő világát, még ha Tame degradálóan is értette ezt a kijelentését.

– Ha segíteni akarsz rajtunk, akkor mentsd meg a Tanács utolsó tagját! – kérlelte. A sötét démon vérvörös szemei csak egy pillanatra villantak rá, amitől gombóc nőtt a mágus torkába. Szíve szerint nekiállt volna elmagyarázni a helyzetet a démonnak, de a rejtett fenyegetettség érzésétől képtelen volt megszólalásra bírni a nyelvét.

A sötét démon gondterhesen felsóhajtott, és ha lett volna szabad keze, valószínűleg a tenyerébe temeti az arcát.

– Szóval most már Tanácstagokat is magadhoz veszel? Mégis, meddig tervezel még süllyedni?

– Én a helyedben ezt úgy értelmezném, hogy nem akar neked segíteni – fordította le Tame a másik szavait. Videns sosem gondolta volna, hogy valaha is hálás lesz azért, ha valaki egyenesen hozzá intézi a szavait, főleg, ha az a valaki éppen Tame... De a sötét démon figyelmetlenségénél minden jobbnak tűnt. Mintha az nem bízott volna benne, hogy egyáltalán képes megérteni az emberi beszédet.

– Akkor elintézem én magam – sziszegett dühösen csak azért is a sötét démon felé, majd sarkon fordult, és azzal a lendülettel meg is torpant a vállára nehezedő kéz alatt. Videns nem hitt benne, hogy bármi is megállíthatja, de Tame szomorkás mosolyára nézve mégsem rázta le azonnal magáról a démon kezét.

– Csak ezt hadd fejezzem be, és találok valami módot, hogy segítsek – suttogott. Mintha szégyellte volna, hogy kivételesen nem valami rosszban mesterkedik. Videns nagyot nyelt, de bólintott. Nem szívesen húzta az időt, de ott motoszkált benne a gondolat, hogy egyedül vajon mire lenne képes? Talán csak tovább rontana a dolgokon. Megint.

Tame bólintott, és újra a másik démonhoz intézte a szavait, a kezét viszont továbbra sem vette le Videns válláról.

– Miért nem kötünk egyességet? Békén hagyom a drágalátos világodat, ha visszakapom Kyét. Elvonulok vele keletre, boldogok leszünk, és szarunk az egész világra. Évtizedekig hallani sem fogsz rólam. Nos?

A sötét démonnak egy kissé elkerekedett a szeme. Videns sejtette, hogy a kifejezéstelen arcon ez is sokat számít, a vállában lévő csontokat porrá őrlő szorítás pedig csak megerősítette benne, hogy ez nem jelenthet semmi jót.

– Hol van? – követelt Tame választ. A sötét démon szeme az oltárra villant. – Nem mondhatod, hogy átvitted a mi világunkba, és magára hagytad...

– Phalionnak azt mondtam, hogy a tanítványom.

– És szerinted mégis, meddig fogja ezt bevenni? Két vagy három percig?!

Videns még nem volt felkészülve rá, hogy a látása után a hallását is elveszítse, pedig Tame közvetlen mellette való üvöltözése után biztos volt benne, hogy ez nagyon is hamar be fog következni. De a sötét démon is hasonlóképp vélekedhetett, mert odalépett hozzájuk, és átadta Tame-nek az eszméletlen lányt. Az annyira megdöbbent rajta, hogy még a hangját is elveszítette.

– Vigyázz rá, és visszahozom ide a félvért. A tisztásomon várj!