Dorkától egyetlen egyszerű dolgot kértek, hogy ne hagyja el Éjfélszigetet. Ez azonban csak látszatra volt egyszerű. Nem kellett hozzá egy nap, hogy felismerje, igen rövid időn belül bele fog halni az unalomba, ha nem jut ki innen.

Először naivan azt hitte, hogy egy teljes új világot felfedezni majd úgyis jó hosszan, ha nem egy életre leköti. Csakhogy ezt a gondolatát az otthoni tapasztalatai szülték, ahol a világ felfedezésének nem volt vége: kontinensek, országok, kultúrák, hogy ne is beszéljünk a mágusokról, és ki tudja, mik létezhetnek még rajtuk kívül... De Éjfélsziget egészen más volt. Pontosan annyi, amennyinek a neve mutatta: egy aprócska sziget. És még annak is unalmas, mindenütt egyforma fák és a négy égtáj könnyen kiismerhető rendje.

Dorka unalmában már megszámolta a démonokat (53 élt a szigeten) majd következőnek megszámolta a fákat (537 de az egyikről nem tudta eldönteni, hogy alacsonyan ágazik el vagy valójában két fa) és már éppen nekilátott volna annak, hogy a fákon levő leveleket is megszámolja, amikor egy hang megszólította.

– Igazán szomorú, ha így eltékozolnak egy tehetséges embert, nem? – merengett el a férfi. Dorka kíváncsian végigmérte, látásból ismerte onnan, amikor a démonokat számításba vette. De korábban sosem elegyedtek szóba, és nem emlékezett, hogy egyáltalán bárhonnan ismernie kéne a férfit.

– Mármint? – fordult felé gyanakvón. A férfi erre elmosolyodott.

– Egy tehetséges újságíró mennyit ér a közönsége nélkül? – kérdezte a démon, majd lehajolt, és felvett egy gallyat a földről. Az ágacska a következő pillanatban kivirágzott az ujjai között. – De kérdezhetném akár azt is, hogy miért kötöttél alkut és dobtad el a szabadságod, ha nem használhatod a mágiát, amit cserébe kaptál?

Dorkában csak kimondva tudatosult a fájdalmas veszteség, hogy tényleg mindentől megfosztották. Pedig igazán észrevehette volna a jeleket azok után, hogy a főnöke mást se csinált, csak kihasználta, a vőlegénye határok nélkül élt vissza a jóindulatával... Ezek után több esze kellett volna, hogy legyen, nem?

– Már nem számít. Azt mondta, nem mehetek el innen – nézett félre fintorogva. A démon viszont az álla alá nyúlt a kivirágzott faággal, és visszafordította a fejét.

– Mondta vagy parancsolta? – kérdezte a démon ravasz mosollyal, Dorka pedig elgondolkodott a szavain. Hogyan is hangzott el a kérés pontosan? Az Emlékező-kő felé sétáltak, és akkor...

– Kol mondta, hogy ez a szabály.

– Akkor az nem köt téged – nyújtotta felé a démon a kezét. – Hazavihetlek, hogy az erőddel rendbehozd az életed. Épp itt lenne az ideje, nem igaz?

Dorka pedig csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt a hosszú ujjak közé csúsztatta volna a sajátjait.