Túlzás lett volna azt mondani, hogy a kalyiba úgy festett, mint amit a legkisebb széllökés is összedönt. Annál sokkal rosszabbul festett. Kye el sem tudta képzelni, hogyan akarnak majd bemenni, mert úgy képzelte, még a kilincs is rozsdaporrá olvadna a markában, az ajtóról és a falakról nem is beszélve.

Közelebb érve viszont megérezte a mágia mással össze nem téveszthető, erőteljes bizsergését a levegőben. Már értette, hogy az tartotta össze a korhadó deszkákat és rozsdás szegeket, az tartotta helyén a megcsorbult cserepeket és féloldalasan álló kéményt. Kye is vágyott erre a biztonságra. Vonzotta őt, mint lepkét a láng. Ha mágiával is, de valami igazán egyben tarthatta volna őt is.

Határozott léptekkel közelített, így elkövette azt a hibát, hogy teljes erőből belegyalogolt a szabad szemmel láthatatlan mágikus pajzsba, ami az épületet védte. A fejében még visszhangzott a koppanás, ahogy a vörös homokot köpködve próbálta összekaparni magát a földről. Csak körbenézve tűnt fel neki, hogy Rursus bölcsen már néhány lépéssel korábban megtorpant.

– Figyelmeztethettél volna – morgott az orra alatt, fájdalmas grimasszal tapogatva a homlokán lassan előbukkanó púpot.

– Úgy tűnt, elég határozottan mész a saját fejed után. Ebben emlékeztetsz valakire.

Kye csak sejtette, hogy Tame-ről van szó, de mivel még a démon nevét sem vehette a szájára, bölcsebbnek látta mielőbb témát váltani.

– Akkor, most mi lesz? – kérdezte. Úgy döntött, felesleges lenne felkelnie, ha már úgysem mehetnek tovább, és a földön ücsörögve hegyeket és völgyeket simogatott a vörös homokba.

– Természetesen megvárjuk, amíg beengednek.

– Vagy kopogunk – emelte fel a mágus kíváncsian a kezét. Mutatóujja borotvaéles karmát a láthatatlan falhoz kocogtatta, de azon kopogásra emlékeztető hang helyett halk szisszenés futott végig, a nyomában repedés szántotta keresztül a levegőt. Kye pulzusát feltornászta az izgatottság. Kíváncsian a repedésre feszítette a tenyerét, a pajzs pedig összetört a nyomás alatt.

Kyének nevetés csiklandozta a torkát a pusztítás örömétől, de érezte magán Rursus baljós tekintetét, így inkább visszanyelte. A démon viszont nem szólt rá, ahogy egyre nagyobb lelkesedéssel kezdte bontani a mágikus falat, egész ajtót töredezett rá.

A kész művet szemlélve büszkén vigyorgott, a jókedve viszont nem tartott sokáig. Hűvös ujjak szorultak a csuklója köré, az érintésétől mintha még a vére is jégszilánkokká robbant volna. Felkiáltott a váratlan fájdalomtól, ösztönösen próbált szabadulni, de amilyen véznának tűnt Rursus, olyan vasmarokkal emelte Kye kezét az arca elé. A mágus félrekapta a tekintetét. Nem mintha a demonstráció nélkül ne tudta volna, hogy úgy festett, mint egy szörnyeteg.

– Ne hívd fel magadra a figyelmet – sziszegett a démon ingerülten. Kyének nem különösebben számított, akár parancs is lehetett volna, akkor sem volt képes visszaszáműzni a szörnyet a fátyol mögé, ha már egyszer előbújt.

– Azt hittem, ezért hívtál – vágott vissza, és egy rántással kiszabadította magát. Valószínűleg csak azért sikerült, mert Rursus hagyta. De ahogy nyúlt volna, hogy megsimogassa a szorítás után még mindig lüktető csuklóját, elakadt a mozdulat közepén. A karmai eltűntek, a bőréről felszívódtak a fekete ködpászmák. Újra teljesen normálisan nézett ki, mégsem érezte a mágia megvonásával járó kimerültséget és motiválatlanságot.

– Hogy csináltad ezt? – kérdezte halkan, a démon viszont már nem törődött a kis közjátékkal, újra a ház felé tartott. Kyét pedig a parancsa, mint egy utálatos póráz, utána rángatta.

– Itt nem hosszúéletűek azok, akikben nincs mágia. Úgyhogy tartsd készenlétben az erőd, de ne fitogtasd! – szólt rá a férfi.

– Amikor így beszélsz, szinte örülök, hogy az apám halott, mert még az is jobb, mintha olyan lenne, mint te – vakkantott vissza, de elhallgatott, ahogy a démon megtorpant, és szembe fordult vele. – Nem úgy értettem...

Rursust viszont nem hatotta meg a visszakozása. A démon karmai hirtelen megnyúltak, hogy Kye beleborzongott a látványukba, további mentegetőzése a torkán akadt, fojtogatta, akár egy félrenyelt, keserű falat. Reszketegen hátrébb csúsztatta a lábát, de a mozdulattól mintha villámcsapás cikázott volna végig a testén. Mire újra észbe kapott, megint ugyanott állt. Nem szeghette meg a szabályokat, nem távolodhatott el Rursustól még akkor sem, ha veszélyben érezte az életét.

Ahogy a démon keze felé közelített, szorosan lehunyta a szemét, mintha így elmenekülhetne az egész nyomorult helyzete elől, a borzalomtól, ami rá vár, mert feldühítette Rursust... Vér szaga töltötte be a levegőt. Kye forró érintést érzett a homlokán, és megkönnyebbült, hogy a halál ilyen kevés szenvedéssel jár.

– Egész nap itt akarsz ácsorogni? – rántotta vissza a valóságba Rursus monoton, unott hangja. Kye kilesett a szemhéja rejtekéből, de a látomásaiból ismert feketeség helyett még mindig a vörös sivatag vette körül. Valami végig folyt a homlokán, de a démon elkapta a karját, mielőtt letörölhette volna. Ekkor vette csak észre, hogy Rursus egyik ujja vérzett, meglepő módon vörös cseppeket szivárogtatva, nem olyan ezüstöseket, mint akiket megjelölt. – Ne töröld le! Ez lesz az álcád. Ha bárki kérdezi, a tanítványom vagy. De a legjobb lenne, ha inkább meg sem szólalnál.

Kye döbbenten bólintott, még a mozdulat végére sem ért, Rursus máris kopogtatott a kalyiba roskadozó kapuján. Kitárult az ajtó, egy nő támaszkodott az ajtófélfának keresztbe font karokkal. Attól, ahogyan gyanakvástól összeszűkült szemével végigmérte, borzongás cikázott Kye gerince mentén.

– Nem hittem volna, hogy valaha is új tanítványt fogadsz, Rursus – biccentett felé a nő hanyagul. – Azok után, ami Certamennel történt, én se akarnék újabb szárnysegédet, de mindig meglepsz.

– Szerencsére még akadnak, akik méltók a tanításaimra. És téged is jó újra látni, Phalion.

Kye döbbenten pislogott. Még ellenkezni is elfelejtett, ahogy Rursus egyik kezét a fiú vállára téve bekormányozta a házba, de továbbra is a nyomukban hallotta a nő finoman koppanó lépteit is.

Tame mint Rursus tanítványa? Az ő Tame-je? Itt biztosan valami tévedés lesz...

– Apropó, mi van vele? Ha jól sejtem, szemmel tartod a száműzetése alatt is...

– Még mindig konok és önfejű. Ha nincs baj, majd ő csinál – csevegett Rursus könnyedén. Kye feje zúgott a sok információtól. Hogy Tame száműzött lenne? Mennyi minden lehet még, amiről nem tud?

Elérték a lépcsőt, és a démon megtorpant, pedig egyhelyben ácsorgás közben Kye térde még jobban remegett. Az már csak a hab volt a tortán, hogy az évezredes, szúrágta lépcsőfokok cseppet sem festettek bizalomgerjesztően.

– Pedig fiatalkorában kedveltem. Már akkor is igazi lázadó rosszfiú volt, de azért van egy határ. Egy Ehekyelt megmenteni... valószínűleg teljesen elment az a borsónyi esze is.

Kye a nőre nézett, hogy rögtön lássa, ha az felé mozdulna. Amennyi gyűlölet sütött a hangjából, cseppet sem lepődött volna meg rajta, ha gondolkodás nélkül nekiugrik... Támadásra készen feszítette meg az izmait, de mielőtt magához ragadhatta volna a kezdeményezést, a vére egy csapásra több fokot hűlt. Egészen beleszédült az érzésbe, mintha megfagyott volna körülötte a sivatag. Az izmai ellazultak a hidegtől, hogy már az is megerőltetővé vált, hogy egyszerűen talpon maradjon.

– Még mindig pontosan olyan, mint amilyennek leírtad. Mesélhetek róla, most miféle ostoba kalamajkát kavar, de előbb talán meg kéne nézned a pajzsot. Mintha lett volna rajta egy repedés.

– Lehetetlen – ellenkezett a nő. Kivárt, mintha abban reménykedett volna, hogy Rursus majd egy csapásra beismeri, hogy csak viccelt vagy biztosan rosszul látta. Ahogy egyik sem valósult meg, Phalion sóhajtva hátat fordított nekik, aztán már csak az ajtó csapódását hallották mögötte.

– Biztos rengeteg kérdésed van. Talán előbb menjünk le – lökött be egy ajtót a démon, ami mögött félhomályba burkolózó lépcsőfokok vezettek a teljes feketeségbe. Kye úgy érezte, az nem erőfitogtatás, ha fényt gyújt a tenyerén, hogy ne essen hasra az össze-vissza lejtő, ráadásul különböző magasságú fokokon.

A pince olyannak bizonyult, mint bármelyik emberi pince: nyirkos falak, dohos szag, és a föld mélyének hűvöse érződött benne. A helyiség teljesen üres volt, egyedül egy átjáró derengett a padlón. Kye szeme elkerekedett a látványától. Végre felismerte, miért vonzotta annyira magához a ház mágiája.

– Ez T... T... az ő műve, igaz?

– Igen.

Kye térdre zuhant az átjáró mellett. Úgy cirógatta meg a mágia vibráló körvonalát, mint egy régen látott, kedves ismerőst. Talán csak a képzelete játszott vele, de úgy látta, a remegés megváltozott az érintésére, sóvár vágyakozással telt meg, ami az ő mellkasában is reszketett.

– Ez volt az első világok közötti átjáró. Certamen nyitotta, teljes véletlenségből. Nagyobb erő szunnyad benne, mint bármelyikünk el tudná képzelni... csak ne lenne mellé ennyire ostoba.

– Nem ostoba – kérte ki magának a mágus, mintha legalábbis őt sértették volna meg. – Csak van saját véleménye, és hű hozzá.

– Ostoba – fordította le a démon a saját nyelvére. Kye értelmetlennek érezte a további vitát. A köztük feszülő csend nyomasztó feszültséggel telt meg. Képtelen volt túl sokáig visszanyelni benne a szavait.

– Ugye nem azt akarod, hogy zárjam be? – fordult Rursus felé. Az csak elvigyorodott a kérdése hallatán.

– Nem lenne értelme. Már több tucat másik átjáró létezik. Ennek pusztán eszmei értéke van. Nem ezt védi a fal, a valódi érték odafent van – lépett a démon az első lépcsőfokra. Kye nem mutatott hajlandóságot rá, hogy kövesse, bár tudta, hogy még egy lépés, és kénytelen lesz. De Rursus nem indult meg. Azt akarta, hogy magától kövesse, és ezt egyetlen mondattal képes volt elérni. – Azt is Tame alkotta, amit mutatni akarok. Mestermű. Azóta sem tudta megismételni senki, nem úgy, mint az átjárót.

Kye még egyszer, búcsúzóul végigsimított az átjáró vibráló felületén. Miközben felállt, próbált nem arra gondolni, hogy ennél közelebb már soha nem lesz a meneküléshez. Elég lett volna átlépnie a világokat elválasztó, elvékonyított falon... A kíváncsiság mégis Rursus után űzte, fel a nyöszörgő lépcsőfokokon, amik meglepetésére nem adták meg magukat a súlya alatt.

A padlás a pincével ellentétben világos volt. A hagyományos cserepek közül néhányat üvegre cseréltek, ami épp eleget engedett be a sivatagi napsütésből, hogy az beragyogja a szobát, de a forrósága még ne legyen bántó. Egyetlen hatalmas, szabad tér volt kialakítva a nyeregtető alatt a ház teljes méretében, és annak is az egészét egyetlen asztal foglalta el.

Az asztallap majd húsz centi vastag volt, és már robosztus mérete miatt sem lett volna neki elegendő a négy láb, helyette két-három méterenként alátámasztották egyszerű, sötét fából készült ékekkel. Kye bár szépnek és különlegesnek találta, mégsem látta az értelmét. Az asztalra ugyanis nem tettek semmit, az egész teljesen üres volt.

Rursus nem hazudott, Kye tényleg felismerte ebben a különös műremekben is Tame mágiáját, mégis borsódzott tőle a háta. A bútor közelébe sem mert menni, amíg a démon meg nem előzte, az asztallapra fektetve a tenyerét demonstrálta, hogy az nem fog egészben elnyelni senkit.

Kye mellé somfordált, és elkerekedett a szeme. Tévedett, nem asztal volt, sokkal inkább vitrin. Rursus ujjai a védőpajzshoz hasonló, teljesen láthatatlan védőfalon pihentek, ami alatt sötét szövet hullámzott, akár a nyugtalan tenger.

– A valóság szövete – döbbent meg a mágus. Sosem látta még ennyire közelről, ennyire tisztán. Ki tudta venni rajta az egymást keresztező szálakat, a halványan elütő színeket.

– Persze nem az igazi, csak annak egy reprezentációja – magyarázott Rursus. Kyét mégsem győzte meg. Túlságosan is sokkoló volt a hasonlóság, éppen csak a vékony fátylon átderengő, prédára leső, zöld ragadozószemek hiányoztak róla. Lehetetlen volt, hogy ennyire hasonlítson rá, mégse legyen valódi. – De arra tökéletes, hogy szemmel tartsuk a dolgokat. Arra halad előre az idő, a másik irány pedig a tér. Az az oldal a déli sarok ez pedig az északi.

– A színek a fajokat jelölik, igaz? – érzett rá ösztönösen Kye. – A fekete, vékonyabbak az emberek. A kicsit vastagabb vörösek a démonok.

Végigsétált az asztal időt jelentő tengelye mentén, ami egészen a jelenig vezetett. A szövet szélének látványától felfordul a gyomra. Az addig kusza, de egyenletes szöveten hófehér hasadék tátongott, és egyre szélesedett.

– A fehér az Ehekyel – erősítette meg Rursus. Kye nagyot nyelt, és inkább hátat fordított a látványnak, mintha Rursus kifejezéstelen arca beszédesebb lenne.

– Miért vagyunk itt? – kérte számon újra.

– Mert meg kell találnod valakit. Egy démont, aki évekkel ezelőtt nyomtalanul eltűnt. Tudni akarom, ha meghalt, vagy merre bujkál, ha nem.

– Mégis, hogy lássak neki? Ez rengeteg démon, és mind egyforma...

– A helyedben a hasadék sarkánál kezdeném a keresést, nem sokkal a születésed után. Közel kell, hogy legyen a száladhoz, mert ő végzett az apáddal.