Videns először azt hitte, megint valami baj van a szemével, ahogy a forró nedvesség lefolyt az arcán. Letörölte a folyadékot, és mivel az örök sötétségbe zárva más választása már nem maradt, lenyalta a kezéről, hogy úgy állapítsa meg, micsoda. Könnyek sóssága áradt szét a nyelvén.

Nem maradt sok ideje keseregni, vagy legalábbis nem érezte soknak. Az ajtó hangtalanul nyílt ki, mégis tudta, hogy valaki érkezett hozzá, ahogy a folyosó zajai néhány másodpercre felerősödtek, majd ismét eltompultak. Nem kellett megkérdeznie, ki az, az egzotikus fűszerek aromája ismerősen cirógatta körbe.

Videns várt, de Patruma nem szólt hozzá.

– Hogy van Fromat? – kérdezte óvatosan. Érezte a levegőben, hogy a másik tanácstag őt hibáztatta a történtekért. Teljesen jogosan, mégis fájt neki.

– Azt mondják, nem kritikus az állapota, de... Az agya súlyosan károsodott. Elfelejtette, hogyan kell lélegezni. Most egy cső van a torkában, és egy gép pumpálja helyette a mellkasát. Még megszólalni sem képes, csak fekszik, a kórházat meg elárasztották a kínai katonák...

Videns nagyot nyelt. Tudta, hogy ez az egész az ő hibája. A tábornok túlreagálása után a kínai katonák jelenléte sem lepte meg, mégis újabb súlyt helyezett a mellkasára. Nagyon is el tudta képzelni, hogy Fromat népe is hasonlóan reagáljon, mint az övé. Ha rájönnek, hogy a Tanács távolkeleti tagja miatta sérült meg, még háború is lehet belőle, és ez mind, mind egyedül miatta...

– Sajnálom. Hidd el, annyira sajnálom...

– Tudom – cirógatta meg egy kéz gyengéden az arcát. Videns a sötétségben majdnem képes volt elhitetni magával, hogy Tris az. – És azt is tudom, hogy helyre akarod hozni, igaz? Csak egy esélyre van szükséged...

– Patruma? – pattant fel Videns rosszat sejtve. De az érintés már eltűnt, és hang hiányában még azt sem tudta, merre nézzen. Az ég szerelmére, még az ágy szélét is úgy kellett centiről centire feltérképeznie, esélye sem volt időben közbeavatkozni. – Ne csinálj butaságot! Tudod, hogy meg van tiltva, hogy használd a képességed! Egyedül is helyre tudom hozni a hibáim, ígérem...

Erőteljes puffanás volt a válasz. Videns felhagyott az óvatoskodással, az sem érdekelte, ha összetöri magát, miközben a hang felé kúszott.

Végigtapogatta a földön fekvő testet. Ujjai a nyakán pihentek meg, de nem érezte az élet lüktetését. Zúgni kezdett a füle, és csak félig volt tudatában, ahogy segítségért kiabált. A Fromattal történtek után legalább újra végigvette fejben az elsősegély lépéseit, így már gondolkodás nélkül képes volt cselekedni. Kitapogatta a nő mellkasát, visszafogta a feltörő hányingerét, miközben ujjai a bordák hiányát jelentő mélyedéseken siklottak át. De a szívmasszázs minden igyekezete ellenére csődöt mondott. Az első mellkaspumpálás után a megmaradt bordák is összetörtek. A mellkas a tenyere alatt teljesen besüppedt, és bár Videns nem volt orvos, még ő is megértette, hogy már nem volt min elvégeznie a szívmasszázst.

Patruma eddig tudta megúszni, hogy létfontosságú szervét kelljen feláldoznia.

– Az isten verje meg, miért nem segít senki? – üvöltötte magából kikelve.

– Szerintem az ajtó előtt posztoló gépfegyveresek elég elrettentő látványt nyújtanak, hogy ne akarják megpróbálni – válaszolt a háta mögül egy hang. Videns megpördült, de ez sem segített a helyzetén.

– Ki van ott? – követelt választ. Léptek közeledtek, majd megtorpantak mellette. Videns gyomrába mart a félelem, képtelen volt rávenni magát, hogy a hang irányába nyújtsa a kezét.

– Látom, rosszkor zavarok. Szörnyű, ami történt... De nézd a jó oldalát! Hagyott neked egy búcsúajándékot – markolta meg az idegen a csuklóját. Videns árkot formált a tenyeréből, mégis összerezzent, ahogy a két hűvös üveggolyó a kezében landolt. Patruma vissza akarta adni neki a szemét. – Segítsek betenni?

– Nincs szükségem egy démon segítségére – feszítette szét a szemhéját. Már rájött, honnan volt olyan ismerős a hang. Bár többet hallotta artikulátlanul üvölteni, mint beszélni.

A golyó könnyedén csusszant a helyére. Bár Videns tenyerén pihenve hűvös volt, mint bármilyen üveggolyó, a helyére kerülve érezte, hogy felmelegszik. Megdörgölte a szemgödrét, hátha elmúlik a különös érzés.

Ahogy kinyitotta a szemét, fényt látott. Fehér fényt, egy földön fekvő alakot, és egy lezserül a falnak támaszkodó másikat.

Videns a tenyerébe temette az arcát. Nem akarta látni Patruma élettelen arcát, a vérveszteségtől sápadt bőrt, beesett arcot, üveges tekintetet. Nem így akart emlékezni a nőre, aki Tris elvesztése után összekaparta és nem kis munka árán valamennyire összefoltozta a szívét.

– A helyedben betenném a másikat is, mielőtt még elszórod valahová...

– Hallgass! – fakadt ki, mégis nekiállt a másik gömböt is a helyére illeszteni. – Egyáltalán mit keresel itt?

– Most hallgassak, vagy áruljam el, mit keresek itt? – vigyorgott a démon. Videns körbenézett a szobában, hogy mivel verhetné be az idegesítő képét. – Elhiheted, hogy nem jókedvemből vagyok itt. Mégis, úgy döntöttem, visszautasíthatatlan ajánlatot teszek neked. Felajánlom neked a jelem – nyújtotta felé a tenyerét, amin egy ezüst gyűrű feküdt. Videns teljesen össze volt zavarodva. Hiszen megkínozta a démont, megpróbálta megölni az Ehekyelt, ha bárkit is az ellenségének nevezhetett a másvilági szörnyeteg, hát az ő volt. Nyilvánvalóan tervezett valamit, és ő nem akart önként belesétálni egy csapdába.

– Miért fogadnám el?

– Tudom, így, hogy látsz, kevésbé kecsegtető az ajánlat. De visszakapnád a mágiát, még többet, mint amiről valaha álmodtál. Rajta már nem segíthetsz, viszont a szomszéd szobában haldokló barátodat még megmentheted vele...

Videnst felkészületlenül érte a démon megfontolt válasza, mert igaz volt. El kellett kerülnie egy háborút, ráadásul folyamatosan kínozta a tudat, hogy ő juttatta ilyen helyzetbe Fromatot.

Amíg gondolkodott, a démon leguggolt vele szemben, hogy egy magasságból tárgyalhassanak. Videns kapkodó mozdulatokkal felnyalábolta Patrumát, és magához szorította, mintha a másik még árthatott volna az élettelen buroknak, ami maradt belőle.

– És miért éri ez meg neked?

– A szavamat adom neked, hogy egyetlen egy parancsom lesz hozzád mindezért cserébe – szuggerálta a démon, és az ajánlat közben még az arca is komoly kifejezést öltött. – El kell felejtened a kicsinyes bosszúdat. Nem árthatsz Kyének, nem érhetsz hozzá. Nem ölheted meg.

Videns a távolba révedve törte a fejét. Hiszen ez azt jelentette volna, hogy meggyalázza a nővére emlékét, nem? Ha hajlandó elengedni a gyilkosát, azzal elismeri, hogy Tris élete, a halála nem jelent annyit, hogy bosszúért kiáltson...

A kórház vékony falain átütött a folyamatos, hangos sípolás, ami egy pulzus leállását jelezte.

– Úgy látszik, nincs sok időd dönteni...

Videns szentségelve vette el a gyűrűt.

– Bocsáss meg nekem, Tris – suttogott, ahogy az ujjára húzta.