A végtelen sötétség ambivalens érzésekkel töltötte el Videnst. Egyrészt emésztette a tudat, hogy miután reggel felkel, már soha többé nem fogja a Trisről készült, régi kép látványa fogadni. A feketeség viszont tökéletes vászonnak bizonyult, és az emlékei úgy verődtek vissza róla, mintha csak egy különös tükörbe tekintett volna.

Hétéves volt, éppen csak túl az első mágus gyakorlatán, és az ágyában összekucorodva sírt a paplan alatt. Nem értette, miért nem sikerült, pedig látszólag olyan egyszerű volt a feladat! Csak annyit kellett volna megnéznie, milyen számot mutat a mestere a háta mögött, a képessége mégis csapongott, és bármit mutatott neki, csak épp azt nem, amit akart.

A közelgő léptek alatt felsóhajtott a padló, majd Josh mellett besüppedt a matrac, és egy lágy kéz végigsimított a takarón ott, ahol a feje bujkált alatta.

– Ugye tudod, hogy senkinek nem sikerül elsőre? – kérdezte Tris, elővéve az anyukás hangját.

– De nekem másodjára se ment. Meg harmadjára se. Meg egyáltalán! – fakadt ki Josh, és megint könnyek szúrták a szemét. Nem hagyta kicsordulni őket, inkább próbált nem túl nyomorultnak tűnni, ahogy kilesett a takaró védelmező rejtekéből a nővére arcára. – Mi van, ha sose fog menni? Ha hiába próbálkozok, és előbb meg... meg...

– Nem fogsz megvakulni, Josh – cirógatta végig gyengéden Tris a könnyek nyomát az arcán, pedig a fiú remélte, hogy nem is láthatók. – A mestered biztos elmondta, hogy ez mindenkinél máskor következik be. Kinél előbb, kinél később. De még akkor is hosszú éveid vannak hátra...

– Az is túl kevés – lökte el a nővére kezét, és visszabújt a takaró alá. A vaskos tolltömésen alig jutott át egy kevéske fény. Elég sötét volt ahhoz, hogy félni kezdjen, azt pedig el se tudta képzelni, mi lesz, ha nem is lesz képes többé látni a fényt...

De akkor Tris énekelni kezdett. Josh lehunyta a szemét, és mély levegőt vett, ahogyan a nővére tanította neki. Érezte, ahogy a feszültség, a fájdalom, a félelem egyetlen sóhajjal elhagyja a testét. A szíve lehiggadt, az izmai ellazultak, a gondolatai elcsitultak. Amíg Tris ott volt, addig minden rendben volt. Mire a nővére elhallgatott, már újra bátortalanul előkukucskált a paplan rejtekéből.

– Irigyellek téged, Tris – vallotta be halkan.

– Te is gyorsan bele fogsz jönni – mosolygott rá a nővére. Josh megrázta a fejét.

– A pusztítók nem fizetnek ekkora árat...

Tris elgondolkodó képet vágott. Josh már azt hitte, valami rosszat mondott. A szíve újra hevesen kezdett verni, és a feltámadó félelemtől reszketve, a nővére ölelésébe bújva keresett megnyugvást.

– Tudod, mi az első lecke, amit az én mesterem tanított nekem? – kérdezte Tris a haját simogatva. Most a mesélős hangját használta, nem a kioktatós anyukásat, amitől Josh ellazult kissé, és a válaszra várva megcsóválta a fejét. – Elmondott nekem egy történetet egy teáskannáról. Andersen írta. Ismered?

– Nem...

– Nem baj. Arról szól, hogy virágot ültetnek egy törött teáskannába. A mesterem azt mondta nekem, hogy egy pusztító olyan, mint a teáskanna. Valahányszor kitörlünk valamit a valóságból, valami élő kerül belénk. Mindennek története van, Josh, több, mint ahogy el tudnád képzelni. Bennünk pedig csak gyűlik és gyűlik az élet, míg a testünk túl kicsi nem lesz neki, és akkor az elménk megreped, mert már nem tud ennyi mindent befogadni. Egy pusztítónak az a sorsa, hogy megőrül. Ne irigyeld ezt, Josh. Én is el fogom veszíteni önmagam. Máshogy, mint egy formáló, nem olyan fokozatosan, hanem hirtelen, egyetlen repedéssel. De akkor véglegesen.

– De én nem akarlak elveszíteni – szorította még erősebben. Tris csak nevetett rajta.

– Az még soká lesz, Josh. Addigra felnőtt ember leszel, és már nem lesz szükséged rám.

Josh viszont képtelen volt kiverni a fejéből a gondolatot, hogy egyedül fog maradni. Megint sírás fojtogatta, pedig már rég elfogytak a könnyei. Egy élet a nővére nélkül? Még elképzelni is borzalmas volt...

– Szeretnéd, hogy megmutassam, hogyan csinálom? – próbálta Tris elterelni a figyelmét. A fiú úgy csóválta a fejét, hogy majd letekeredett a nyaka a testéről. Azt végképp nem akarta, hogy miatta kerüljön még közelebb az a szörnyű jövőkép. – Nem kell félned, nem fog történni semmi. Csak szeretném, ha megértenéd. Válassz nyugodtan egy tárgyat a szobából!

Josh bizonytalanul feltápászkodott, és körbenézett a lemenő nap gyenge fényében fürdőző gyerekszobán. Az volt a baj, hogy mindent szeretett benne. A bolyhos szőnyeget, amin annyit feküdtek hanyatt úgy bámulva a mennyezet repedéseit, mintha azokban rejlene a világ minden titka. A játékokat, mert azok vagy Tristől kapott kincsek voltak, vagy a szülei csekélyke szeretetének és gondoskodásának jele, ami még színes műanyag formájában is sokat jelentett neki. A könyvei, amik elrepítették és tudást adtak, a ruhái, amikhez emlékek fűzték. Egyetlen felesleges dolgot sem tudott volna mondani.

Végül kiszaladt az előszobába, és egy vázányi virággal egyensúlyozva tért vissza.

– Azt mondtad, a mesében teáskannában tartják a virágot? Szerintem ez sokkal szebb – nyújtotta át diadalmasan a szerzeményét. Tris sejtelmesen mosolygott, de nem mondott semmit. Csak kivette a vágott virágot a vázából, két tenyerét szorosan a házikók és fűzfák festett mintájára szorította, majd a következő pillanatban váza egész egyszerűen eltűnt. Nem volt fény– vagy hanghatás, nem remegett meg körülöttük a szoba. A váza észrevétlenül tűnt el, mintha soha nem is létezett volna.

Josh elkerekedett szemekkel bámult a nővérére, de az csak rendületlenül mosolygott. Nem látott benne több életet vagy kevesebbet, mint ahogy próbálta elmagyarázni, mi történik ilyenkor.

– A vázát egy öreg néni festette. Már nem látott jól, és az ujjai is göcsörtösek voltak már és reszkettek, ezért hosszú napokig dolgozott rajta, hogy ilyen szép legyen. A nyers váza egy mesterembertől került hozzá, aki korongon formázta meg, a saját izzadtságával és kemény munkával fizetett azért a karcsú alakért, amilyen lett. A homokot és földet egy szegény ember néhány garasért ásta ki és lapátolta fel a kocsira, ami napokon, heteken át utazott vele a mesteremberig. Előtte pedig a folyó formálta a földet, amiből készült, messzi hegységekből mosta le és sodorta magával...

Josh feje megbillent a mesétől. A sok sírástól amúgy is kimerült volt, a nővére andalító hangjától pedig végképp úrrá lett rajta a fáradtság. Bedőlt az ágyba, és Tris ölébe fektette a fejét. A hangját hallgatva, lágy érintését élvezve nyelte magába az álom.