Kye kimerült az őt érő töméntelen borzalomtól. A torka még mindig kapart az üvöltözéstől, a feje szokatlanul könnyűnek érződött, mintha eddig csak a könnyeitől lett volna nehéz, amiket már mind kisírt, nélkülük pedig üresen kongott a koponyája. A fülében Tame hangja visszhangzott újra és újra, elraktározta magának az emléket abban a tudatban, hogy talán sosem fog már ennél többet kapni a démonból.

Az egyik parancsa értelmében mindig Rursus közelében kellett maradnia. Más választása nem révén a démon lábainál kuporodott a földre, és miután többször is lebillent a feje a fáradtságtól, megadta magát neki. Összegömbölyödött a zizegő levélszőnyegen, és hagyta, hogy az álom magába szippantsa.

Biztos volt benne, hogy rengeteget aludt, talán napokon, heteken keresztül, mert mire újra kinyitotta a szemét, teljesen más embernek érezte magát.

Megnyugodott, és ebben a nyugalomban újra képes volt gondolkodni, nem csak sajnáltatni magát.

Valahogy meg kellett szabadulnia Rursustól. Bár a szabályok közt nem szerepelt, hogy nem veheti le a démon jelét, de folyamatosan a közelében kellett lennie, így mégsem szabadulhatott meg olyan egyszerűen a gyűlöletes csillagtól. Nem fordíthatott egyszerűen hátat, hogy leválassza magáról. Rursus látszólag egy könyvbe temetkezett mellette, de Kye időről időre magán érezte kíváncsi pillantását, ami fagyos hidegével pásztázta, akár a vérében keringő, folyékony tél.

Ahogy így agyalt, elkezdte áldásnak érezni a csendet. A némaságban hatalom rejlett, megtarthatta magának a gondolatait. Ebből az új hozzáállásból valami látszódhatott az arcán is, mert a démon egyszer csak megszólalt mellette.

– Beszélj!

– Csak elgondolkodtam. Tudod, van nálunk egy olyan mondás, hogy minden kutya addig hűséges, amíg nem éhes – vigyorgott kiszámított módon Kye, és a démon arcát fürkészte, leste, mikor tapint rá a gyengepontjára. – Nagy ötlet volt olyanokat magad köré gyűjteni, akiknek semmijük nem maradt, akiket majdnem teljesen maga alá temetett a végső kétségbeesés... Már nem vágytak semmire, így könnyedén megadhattál nekik mindent. Én viszont az első adandó alkalommal beléd fogok marni – váltott a vigyor erőszakos vicsorba. Rursust látszólag nem hatotta meg a szónoklata. Kíváncsian oldalra billentette a fejét, de az arcán továbbra sem tükröződött érzelem.

– Tényleg azt hiszed, hogy annyira különbözöl tőlük? Te, aki foggal, körömmel harcolt a saját haláláért?

Kye érezte, hogy egy hűvös fuvallattal az összes szín kifut az arcából.

– Én nem... Ez nem ugyanaz! – fakadt ki kétségbeesetten. Ő nem akarta, hogy vége legyen az életének, ő csak... már elfogadta. A kettő közt van különbség, igaz? – Tudtam, hogy nem tehetek mást. Minden élet több párhuzamos fonálon fut, rengeteg lehetőség... de az időben vannak csomópontok, amiken nem lehet változtatni. Mint a halál.

– Biztos vagy ebben? – rándult mosolyra a démon szája. Kye már éppen nekiállt volna, hogy az idő alapvető természetéről tartson kiselőadást Rursusnak, mikor a férfi hanyag mozdulatot tett a kezével, a mágus pedig a mozdulat irányába kapta a fejét. És elkerekedett a szeme.

A tisztás szélén egy nő állt, akit nagyon is jól ismert. Az újságíró, Révész Dorottya. Az a Révész Dorottya, akinek legalább négy napja halottnak kellett volna lennie.

– Lehetetlen... – suttogta Kye. A nő nagyon is élő volt. Lehet, hogy sápadt a meglepetéstől és a rémülettől, de egy karcolás sem látszódott rajta. Határozottan nem ment át rajta egyetlen autó sem.

Kye a fejét csóválta, miközben Rursus egy újabb intéssel eltüntette Dorkát, hogy nyugodtan cseveghessenek.

– Te magad mondtad, hogy olyanokat veszek magamhoz, akik a feladás szélén állnak. Akik kétségbeesésükben a saját jövőjükbe írják bele a halált.

– Nem... Azok csak olyanok lehetnek, akiket megmentenek... Akiknek nem kell meghalniuk, csak te átveszed a megmentőjük szerepét... – próbált értelmes magyarázatot találni.

– Te magad is láttad az újságíró jövőjét, nem igaz? Csak azért jelöltem meg, hogy meggyőzzelek. Ahogy neki sem kellett meghalnia, úgy neked sem kell.

Kye ettől a bejelentéstől különös módon megkönnyebbült. Arra számított, hogy csalódott lesz, amiért dugába dőlt a terve, amiért elvesztette, amiért eddig olyan kitartóan küzdött... De nem hiányzott neki igazán. A fájdalom és a sötétség, ami a látomásaiban várt rá, már nem fenyegette, és ettől az addig észrevétlen görcs kioldódott a gyomrában.

A mindennapjai részévé vált folyamatos félelem helye viszont nem maradt üresen, kérdések fészkelték be magukat a helyére.

– Miért mentene meg egy démon egy Ehekyelt?

– Mert még egy démon sem képes mindenre – rándult meg a férfi szája. – De egy Ehekyel talán igen... Megteszel nekem egy kis szívességet, és én cserébe...

– Elengedsz?

– Nem. Azt nem. A kezemben tartom a sorsod, hogy ne halj meg, de ne is okozhass újabb katasztrófát. Viszont visszavonom a Tame-re vonatkozó tiltásaim. Nem kell meghalnod, és a kedveseddel lehetsz. Cserébe hajlandó vagy elfogadni engem a mesterednek?

Kye nagyot nyelt. Volt egyáltalán más választása? Vagy ez, vagy sosem láthatja újra Tame-et.

– Mit kell tennem?

Rursus elégedetten elmosolyodott.

– Ehhez először át kell lépnünk a démonok világába.