Videns az ággyal szemben akasztotta fel a fényképet, hogy minden reggel az első dolog, amit meglát, a nővére arca legyen. Emlékeztette a régi időkre, amikor még Tris kedves mosolya ébresztette. A valódi, nem a kétdimenziósra redukált mozdulatlanság az egyszerű keret üveglapja mögött.

Megsajdult a mellkasába költözött üresség, ahogy megpróbálta felidézni, milyen is volt a hajába borzoló, gyengéd kéz, ami félresöpörte az álmát. Az álomszuszék Videns persze felhúzta a takarót, hogy alá meneküljön az új reggel és a világosság elől, mire azok a kezek meztelen talpának estek neki, amíg visítva kegyelemért nem könyörgött.

Mióta a nővére elment, nem is engedte másnak, hogy felébressze. Nem akarta, hogy bárki is felülírja ezeket az emlékeket, de így is érezte, hogy napról napra egyre fakóbbak a múltja féltve őrigetett morzsái.

– Jó reggelt, Tris – ült fel, és megpróbálta utánozni azt a mosolyt, de megremegett a szája. Hogy is lehetett volna jókedve? Csődtömegnek érezte magát, aki még azt az egyszerű feladatot sem volt képes ellátni, amire született. Hogy lásson.

Közelebb hajolt a képhez, amíg az üveg fedlapban a nővére üde, kék pillantása mellett meg nem látta a saját szemeit is. A bal ugyanúgy festett, mint a testvérének, égszínkék és ragyogó, de a jobbot már megfertőzte a látók betegsége. Szembogara feketéje kitört a szokványos körből, és lassan bekebelezte a szivárványhártyáját, majd elkezdte felfalni a szemfehérjét is. Már alig egy kis szeletke maradt csak fehér a szeme sarkában, épp a könnycsatornája felett.

De Videns nem félt a vakságtól. Annál rosszabb semmi nem lehetett a szemében, mint hogy tizennégy éve képtelen megbosszulni a testvére halálát.

Lehunyta a szemét, és ezredjére is maga elé motyogta a kívánságát.

– Mutasd meg nekem, ki ölte meg Tricia Millert!

Arcok pörögtek a harmadik szeme előtt, olyan sebességgel, hogy csak egy elmosódott foltot látott belőlük. A képessége percekig küszködött, felemésztve az erejét és a koncentrációját, végül mégis képtelen volt megválaszolni a kérdését. A kép, aminél megállapodott, alig volt több egy távoli fénypontnál, és ahogy Videns megpróbált közelebb férkőzni hozzá, mintha akadályba ütközött volna az akarata, egy láthatatlan fal választotta el attól, akinek Tris vére a kezéhez tapadt.

Feladta, és újra kinyitotta a szemét. Nem lett okosabb, ismét csak annyit sikerült kiderítenie, hogy bárki is a tettes, nagyobb hatalma volt, mint neki. Ami lehetetlennek tűnt. A legerősebb mágusokat választották a Tanácsba, és Videns is kiérdemelte a helyét társai mellett.

Sóhajtva kimászott az ágyból, és a fésülködőasztal mellé lépett. Az egyetlen fiókja színes szemtapaszokkal volt tele, azokat túrta végig, míg talált egy szimpatikus, piros pöttyös darabot. Lehunyta beteg szemét, majd leragasztotta vele, elrejtve a gyengeségét, csak utána indult le a földszintre.

Bár bizonyos szempontból a Tanács tagjai voltak a legnagyobb hatalommal bíró emberek a világon, azért nekik is megvoltak a maguk gyengeségei. Ez eredményezte azt, hogy a Tanács mind az öt – négy valódi és egy imposztor – tagja pillanatnyilag háziőrizet alatt tengette egyforma napjait a Riviérán egy luxusnyaralóban.

Videns ledobta magát a kerek étkezőasztalhoz, és megköszönte Patrumának az elé tett, gőzölgő kávét. Mellette Fromat, a Tanács formálója nem volt ilyen udvarias.

Videns a kávéját kortyolgatva Patrumát, a Tanács teremtőjét figyelte, ahogyan a konyhában tett-vett, éppen csak a reggelivel elkészülve már készítette is elő az ebéd hozzávalóit. Cseppet sem tűnt fáradtnak, pedig Videns tudta, hogy vele ellentétben Patruma nagyon is komolyan veszi az ébresztőt. A legtöbb napon jóval mindannyiójuk előtt, gyakran még sötétben kimászik az ágyból, hogy magára öltse régi külsejét.

Csak egyszer fordult elő, hogy véletlen megleste a nőt. Rémálmok gyötörték, kótyagos fejében pedig még az a régi, reményteli kép élt, hogy a szomszédos szoba a nővéréé. Kopogás nélkül lökte be az ajtót, és rögtön kiment az álom a szeméből, ahogy meglátta Patrumát. Addig nem is sejtette, mennyi mindent feláldozott már a nő magából ahhoz, hogy teremthessen.

Videns azóta sosem nyitott be Patrumához kéretlenül, de már nem törölhette ki a fejéből, hogy valójában mi is van a nő vidám mosolya és ruhái mögött. Tudta, hogy a hullámos, fekete fürtök már csak paróka, hogy az apró, vidám mosolyban felcsillanó fogak csak protézis. Hogy a csizma és hosszú szoknya alatt a jobb lába térd alatt már csak fából faragott műláb, hogy a csípője és a bal karjának csontjai beültetések, amiket ezüstös hegek jeleztek a bőrén. A bordái elvesztésére nem szentelt különösebb figyelmet, mivel a felsőtestét mindig ruha fedte, de akkor, a lenge hálóingben látszódott, hogy helyenként természetellenes módon behorpadt a mellkasa.

Valójában felért egy csodával, hogy Patruma még életben volt, és eddig egyszer sem kellett létfontosságú szervét feláldoznia, hogy létrehozhasson valamit. Ő ezzel érdemelte ki a háziőrizetet, képtelen volt elviselni a szenvedők látványát. A tudat, hogy segíthet új szerveket, új javakat alkotni, új életeket adni, túl sok volt neki, és minden alkalommal gondolkodás nélkül odaadott az embereknek mindent, ami tőle tellett.

– Szép jó reggelt – robbant be Jenna a konyhába egy lenge, nyári ruhában, ami majdnem teljesen átlátszó volt, alatta pedig nem mást viselt, mint Tris testét. Videns elmosolyodott, de az asztal alatt ökölbe szorult a keze.

– A te reggeled nem lesz túl szép, ha nem veszed le a nővérem alakját, Jenna – figyelmeztette. Mellette Fromat felsóhajtott, de kivételesen nem tette szóvá, hogy igen, ez alkalommal sem bírták két percig sem anélkül, hogy egymás torkának estek volna.

– Bocs, de így képtelen vagyok komolyan venni téged, öcsi – vigyorgott amaz, de azért nem mert kartávolságon belülre merészkedni Videnshez. – Hát a te arcoddal meg mi történt? Most már nem csak vak, hanem himlős is lett a szemed?

– Ez egy szemfedő, Jenna. Ha esetleg elfelejtetted volna, mi is az – vigyorgott győzedelmesen, ahogy a nő arca megrándult, és a nővére vonásain undor szaladt át. Videns nem mutatta ki, mennyire fájt neki, hogy ilyen érzéseket lát Tris kölcsönvett arcán. Legalább akkora pofon volt ez neki, mint Jenna számára az, hogy felhozták az elveszett emlékeit, amiket a képessége használatáért fizetett.

– Elhiheted, hogy ha megválaszthatnám, melyik emlékeimet dobom el, akkor a te nyomorék pofád elsőként törölném ki a fejemből, szemfedőstül! – sziszegett ellenségesen, mégsem váltott arcot.

– Elég lesz már! – csitította őket Patruma, majd Jenna elé tette az ő bögréjét.

– Milyen jó illata van! – szimatolt Jenna mosolyogva a teából feltörő gőzcsíkokba. Patruma teája olyan volt, mint az indiai akcentusa, csípős és fűszeres, egy apró szeletke a világ egy másik szegletéből.

– Pontosan ugyanezt iszod minden reggel – szúrt oda Videns, mire a nő szeme kipattant, és a nővére kölcsönvett vonásain végleg megtelepedett a fájdalom. – Mit műveltél már megint, Jenna? A nővérem arcát nem veszed le, de a hátunk mögött mesterkedsz valamiben...

– Csak a saját arcát keresi. Nem hibáztathatod érte – válaszolta meg a kérdést Jenna helyett Patruma. – Ez az ő küldetése, ahogyan neked a nővéred gyilkosának felkutatása. Közelebb jutottál hozzá ma reggel, Josh? – használta az adott, és nem a mágusnevét. Videns senki másnak nem nézte volna el, hogy így szólítsák. Mellkasában elhamvadt a dühös tűz, és a szemét lesütve, halkan válaszolt.

– Nem. Még mindig valamiféle burok veszi körbe, egy mágikus védőpajzs. Képtelen vagyok közel kerülni hozzá.

Fromat megértően megpaskolta a hátát, és Videns hálásan elmosolyodott.

– Egyszer biztosan sikerülni fog – ragyogott az örök optimista Patruma mosolya. – Apropó, Josh, megint kerestek otthonról.

Ez az otthon persze nem a családját jelentette, akik a nővére halála óta nem voltak hajlandók szóbaállni vele. Az otthon a szülőföldjét jelentette, a messzi Egyesült Államokat, ahol a hősfilmek kultusza után elvárták volna tőle, hogy a képességét a közjó érdekében használja, és ne a saját személyes céljaira pazarolja el.

– Már ezerszer is megmondtam a tábornoknak, hogy nem figyelek ki terroristákat a kedvéért.

– Most mást akart – váltott halk, komoly hangra Patruma. Videns megborzongott tőle, mert a nő csak kivételes esetekben dobta le magáról a könnyed vidámság álarcát. – Aggódott érted. Hogy egyre rosszabb a betegséged. Szeretett volna emlékeztetni téged, hogy célszerű lenne azelőtt kiképezned egy tanítványt a Tanácsba, hogy teljesen elveszítenéd a látásod.

Videns hallgatott, és más sem törte meg a csendet. Kényes téma volt az utódlás. Ha magukhoz vesznek egy tanítványt, azzal elismerik, hogy a Tanácsban töltött idejük a végéhez közeledik. Fromat volt az egyetlen négyük közül, aki már megkezdte a kiképzést.

– Majd beszélek vele – ígérte, és Patruma szomorú pillantásától kísérve felállt. – Ne haragudj, de elment az étvágyam. Majd ebédre csatlakozok.

Azzal egy biccentéssel otthagyta a mágusok gyülekezetét, és visszatért a szobája csendjébe. Természetesen véletlenül sem azért, hogy beszéljen a tábornokkal, akit még annyira sem tartott, hogy vegye a fáradtságot a neve megjegyzésére. Valójában még a rangjában sem volt teljesen biztos.

Helyette ledőlt az ágyra, és a nővére arcát nézte.

– Hallottad ezt, Tris? Máris temetnek, pedig még a fél szememet sem veszítettem el. Hát nem nevetséges? Ennyire gyengének tűnök?

De a nővére csak mosolygott tovább a falra akasztott képen. Ahogy könny gyűlt Videns szemébe, a fotó deformálódott, és egy pillanatra úgy tűnt, a kedves mosoly helyett gúnyos nevetésre görbül a szája szeglete.

– Ne nevess ki! Képes vagyok megtalálni őt! – kelt ki magából Videns, és megtörölte a szemét. – Mutasd meg nekem azt, aki megölte a nővérem! – parancsolna olyan hangosan kiabálva a mágiával, hogy még a torka is belefájdult.

Képek pörögtek előtte, majd megint előkerült a távoli fénypont. Felé nyújtotta a kezét, és ez alkalommal nem ütközött falakba. A ragyogás magába szippantotta, és ő a saját emlékei egyikében találta magát.

Tris addig szólongatta, amíg magához nem tért. Tagjait még ólmos súllyal húzta vissza a puha párnák közé a fáradtság, az álom visszakacsintott rá a sötétségből, amint pislogásra hunyta le a szemét. A takaró csillagképes huzatján ott pihent előtte a könyve, de nem tudta felidézni, hol tartott benne, amikor maga alá temette a kimerültség.

És ahogy felnézett a nővérére, már nem is számított. Tris hosszú, elegáns kabátot viselt, alig látszódott ki alóla a vádlijára simuló, magas szárú csizma. Bár az öltözéke rendes és indulásra kész volt, azért a sapkája alól kiszabadult kócos, szőke loknik árulkodtak róla, hogy úgy rángatták ki az ágyból valami sürgős ügy miatt, és nem volt ideje igazán szalonképessé tenni magát. Arcát csak egy távoli lámpa világította meg, de még a vonásain megtelepedő árnyékokon is átütött, mennyire komor kifejezés ül rajta.

Videns rögtön teljesen éber lett. Rossz megérzés kerítette hatalmába, hiszen a nővére sosem köszönt el tőle, mindig csak a reggeli kávéja mellett mesélt utólag az éjszakai kalandjairól. Odarohant hozzá, és szorosan átölelte. Tris nem viszonozta, csak beleborzolt a hajába, és erőtlen mosolyra húzta a száját, miközben kimondta az utolsó hozzá intézett szavait.

– El kell intéznem valamit, angyalom. Csak látni akartam, hogy jól vagy. Ne várj meg ébren!

Tris a küszöböt átlépve távozott, de Videns képtelen lett volna ilyen rossz megérzéssel elengedni. Alig egy másodperces késéssel utána rohant, a folyosón viszont a nővére helyett Matthew széles hátába ütközött. Tris tanítványa meglepett pillantást vetett rá, majd leguggolt vele szemben, és letörölt egy kósza könnycseppet az arcáról.

– Minden rendben lesz – formálták a mágus ajkai hangtalanul a szavakat, amiket Videns akkor is kívülről fel tudott volna idézni, ha nem tanul meg a látomások értelmezéséhez szájról olvasni. – Ígérem, biztonságban hazahozom a testvéred.

Amint Matthew elfordult tőle, változott a helyszín.

Egy ismeretlen szobába került. A padlón geometriai mintákat alkotva haraptak színes kígyók a saját farkukba, de a szőnyegen a saját mintája mellett lépten-nyomon tarka koszfoltok is virítottak. A falak mentén minimalista bútorok sorakoztak, azok, amik nem a berendező jó ízléséről árulkodnak, hanem inkább a sovány pénztárcájáról. Minden fekete, szürke és fehér, határozott vonal, hegyes sarok, éles kiszögellés. Talán hűvösnek és kietlennek tűnt volna, ha nem dobja fel az a rengeteg zöld. Legyező formájú pálmalevelek versengtek a fényért a szekrénysoron végigkúszó futónövény szív alakú leveleivel, az egyik sarokban kaktuszok katonás sora nézett szembe egy terebélyes orchidea rikító virágtengerével.

Hétköznapi otthon, ez volt az első benyomása. Aztán pislogott, és mire újra kinyitotta a szemét, már égette a retináját a tengernyi vörös.

Először a mozdulatlanul a földön fekvő emberek tűntek fel neki. Az egyik férfiban felismerte Matthew-t, a másikban pedig a nővére testőrét. A harmadik arcból pedig pontosan olyan kék, üveges szempár meredt rá, amilyet ő is örökölt az apjuktól.

Jobban fájt látni a halott nővérét, mint ahogyan gondolta. A mellkasába maró veszteség bénító volt. Amíg nem találtak holttestet, addig élt benne a remény, hogy valójában nem egy pusztító törölte ki Trist a létezésből, hanem csak... csak a többieket. A nővére pedig biztonságosan elmenekült valahova, és egy napon meg fogja találni őt. Még az is passzolt volna a képbe, hogy ezért nem sikerült soha megtalálnia a gyilkosát.

Most azonban nem menekülhetett.

Az egész szörnyű pusztítás közepén rajta kívül csak egyvalaki maradt talpon. Az előtte álló fiú fiatal volt, szőke haja olyan világos, hogy szinte teljesen színtelen. Az arcában pedig egy szörnyeteg zöld szemei világítottak.

Mikor biztos lehetett benne, hogy Videns rá figyelt, gonosz vigyor ült ki az arcára, és tátogni kezdett. Videns pedig pontosan le tudta olvasni a szájáról az egyszerű üzenetet.

Találj meg!

Aztán a látomás szertefoszlott, és ő megint ott volt a szobájában, az ágyon lihegve. A lehelete bepárásította a fénykép üvegét, a nővére arca elmosódottá vált alatta.

– Megtaláltam. Sikerült! – motyogta maga is félig hitetlenül. Csak egy halk pattanás volt a válasz a megszólalására, alig észrevehető, mintha csak egy tenyerére érkező buborék pukkant volna ki. Csakhogy a hangot az arcán érzett forróság és a genny undorító, édes szaga követte.

Videns felpattant, és a fésülködőasztalán levő tükör elé lépett. A pöttyös szemfedő alól fekete folyadék szivárgott. Nagy levegőt vett, és az undort legyőzve meggyőzte magát, hogy látnia kell, mi történt, majd lassan lehúzta a tapaszt az arcáról. A tükörből egy üres szemgödör nézett vissza rá, amiből beteg, fekete folyadék szivárgott, lemoshatatlan, sötét könnyeket festve az arcára.

– Sikerült... – suttogta reszkető hangon. – Sikerült, és csak ez számít! – zárta ökölbe a kezét, de a tükörképe nem tűnt úgy, mint akit meggyőztek. Egészséges, kék szeméből elszökött az első könnycsepp, valódi, tiszta, átlátszó, nem olyan, mint ami a másik arcát áztatta. – Csak ez számít! – próbálta újra, és ahogy a képmása továbbra is kételkedőn pislogott rá, inkább ezer szilánkra zúzta őt.