Végső búcsú 4.
Kye keservesen zokogott. Annyira alámerült a kétségbeesésben, hogy először észre sem vette, hogy valaki felbukkant a véráztatta nappaliban.
Tame finoman megborzongott a látványtól, majd nagy levegőt vett, és letérdelt, hogy egy szintben legyen a fiúval. Óvatosan megszólította. Kye hüppögve leeresztette a kezét, és a démonra emelte sírástól kivörösödött szemeit. Zöld tűz égett bennük. Bizalom, nem pedig félelem.
Kye alig egy pillanattal ezelőtt kapott kegyetlen leckét az élettől, mégis ösztönösen megérezte, hogy valaki ártani akart neki vagy segíteni. A következő pillanatban Tame karjaiba vetette magát.
Tame egy életnyi közös emléket nézett végig, mégsem volt elég. Hiányérzet és veszteség marcangolta a gondolatra, hogy lehetne több is. De ha nem több, legalább hadd láthatná csak még egyszer őket... Az Emlékező-kő viszont nem így működött. Miközben kisajtolta valakiből az utolsó emlékeit, lassan magába nyelte a holttestét. Mire Tame elszakította a pillantását az ismét nyugovóra térő égboltról, a kő már üres volt.
Felzokogott. Legszívesebben ő maga feküdt volna rá következőnek, ha nem rettegett volna tőle, hogy az emlékei máris nem olyanok, mint amilyennek lenniük kellene. Tényleg maga elé tudná idézni, hogyan mosott úgy fogat Kye, hogy a végére az egész arca fogkrémes lett? Hogy milyen volt a haja, amikor nyugtalanul aludt, és reggelre ezer felé álltak a tincsei? Hogy milyen volt a hangja, a mosolya, az illata...
Felnevetett.
Sajnálom.
– Dehogy sajnálod! – fakadt ki. – Ha igazán sajnálnád, nem hagytad volna, hogy megtörténjen.
Sajnálom, hogy szenvedést okoztam.
– Igazán mondhatnál valami mást is – dohogott Tame. Kezdett megőrülni. Egy nem létező hanggal beszélget, miközben az érintése alatt még a hang gazdájától volt langyos az Emlékező-kő.
Szeretném helyrehozni.
Tame szíve megugrott. Felkapta a fejét, és körbenézett. Ennyire biztosan nem élénk a fantáziája. Valaki szórakozott vele, de a tisztáson egy lélek sem volt.
Vagy mégis. Ahogy lenézett a kő melletti levélszőnyegre, egy karcsú fiú halvány árnyékát látta rávetülni, pedig a kövön nem ült senki.
Az árnyék egészen apróra összehúzta magát, lehorgasztotta a fejét, karjait maga köré fonta, mintha fázott volna. A körvonalai időről-időre elmosódtak, de sosem halványultak el teljesen. Ott volt, és határozottan több volt, mint egy érzékcsalódás vagy látomás.
Tame négykézláb a földre vetette magát, és végigsimított az árnyékarcon.
– Hogyan akarod helyrehozni?
A segítségeddel. Hajlandó vagy még egyszer magadhoz venni? Akkor is, ha tudod, hogy katasztrófákat hozok, hogy a nevem kimondani balszerencsét jelent, hogy talán elpusztítom az én világomat, a tiédet és az összes többit is?
– Hogy kérdezhetsz ilyet... – tartotta maga elé a tenyerét. Egy ezüst karikagyűrű csillogott rajta. Az árnyék végre kibontakozott a gubójából, és előrenyújtotta a kezét. Tame hűvös fuvallatot érzett. A következő pillanatban üres volt a tenyere. És valaki ült az Emlékező-kövön.
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top