Kye halk kaparászás hangjára ébredt. Fintorogva felírta képzeletbeli feladatlistájára, hogy megint egércsapdákat és riasztókat kell vennie, de gyorsan elengedte a gondolatot, ahogy rájött, hogy nem tudja az ágyában a másik oldalára fordulva elnapolni ezt a feladatot. Mert nem az ágyában volt. A padló keményen feszült a hátának, a feje oldalra billenve pihent a küszöbön, aminek köszönhetően a bal fülében ki tudja, mióta nem lehetett keringés.

Ahogy felül, megfordult körülötte a szoba. Szüksége volt néhány hosszú, koncentrált pislogásra, mire a dolgok a helyükön maradtak, ahogyan egy jó polcnak vagy falnak illik. De még akkor is alig ismert rá a saját otthonára.

A nappaliban nem maradt parketta a földön. A fadarabok egy része halmokban állt a fal mellett, a másik pedig gyűrűben keringett Kol körül, mintha a mágiája gravitációs mezeje tartotta volna a pályáján a törmeléket. A lány pedig nem állt meg ennyi pusztításnál, megbontotta még a régi, düledező parasztház talapzatát is, hogy az alatta levő talajba gödröket áshasson a kiterített holttesteknek.

Kye torka fojtogatón összeszorult. Nem akarta tudni, hányan vannak, de a takarosan elrendezett sorok és oszlopok rendszerében lehetetlen volt eltéveszteni a számot. Tizennégy. Nem akarta tudni, hogy kik azok, de Kol mindegyiküket gondosan elrendezte, hanyatt fekve a mellkasukon összekulcsolt kézzel, a szemük lehunyva, fejük a mennyezet felé néz.

És még egyik gödör sem volt betemetve. Mintha a lány pontosan azt akarta volna, hogy tudja a számokat, lássa az arcokat, és soha ne legyen képes elfelejteni őket.

– Testvérkém...

– Ha még egyszer így hívsz, te leszel a következő!

– Sajnálom – motyogta. Amit mondott Kolnak, amit tett vele, amit tett a többiekkel. Ezek után nem csodálta, ha a lány egyáltalán nem akart közösséget vállalni vele. Kye el akart süllyedni. Meg akart halni. És mégsem. Inkább szüksége volt valakire, aki elmondja neki, hogy baleset volt, és szorosan magához vonva csókot nyom a homlokára. – Merre van Tame?

Kol lesütötte a tekintetét, és alig észrevehetően megcsóválta a fejét. Kye szíve kihagyott egy ütemet. Csak félig sikerült talpra küzdenie magát, de még négy lábon kúszva is körbe sietett a nappaliban, minden testet újra szemügyre véve, attól rettegve, hogy valamelyiken majd a démon örök vonásait fedezi fel... de nem. Értetlenül csuklott össze újra Kol mellett a sárban.

– Hol van? Hol? – kezdte felemelni a hangját.

– Nem tudom. Miután elájultál, egyszer csak... eltűnt. És a látó holttestét sem találtam meg.

Josh Miller mégsem halt volna meg? De hogy élhetett túl egy szívét átszúró karót?

Kye nagyon tanácstalan képet vághatott, mert Kol folytatta a spekulálgatást.

– És egy átjáró nyitására utaló jeleket találtam.

Kye elkeseredetten próbálta összerakni a képet, hogy miért akarná a látó magával vinni Tame-et, egyáltalán hogyan nyithatott átjárót magának, de minden gondolat kihullott a fejéből, ahogy a kezén összeszorult és remegni kezdett a gyűrű. Bárhova is vitték a démont, ott kínozták.

– Te értesz a teremtéshez is, ugye, Kol?

– Igen, de...

– Akkor nyiss egy átjárót nekem! – kapta el a lány vállát. Segítenie kell. Miért nem érti? Tame szenved, és ebben a világban védtelen... védtelen és emberi. Sérülékeny. Halandó. – Kol, könyörgök!

– Nem tehetem – tolta el magától a lány. Kye úgy érezte, meg fog őrülni. A hajába markolt, és addig húzta a szőke tincseket, míg bizseregve meg nem indult a fejében a keringés. Gondolkodnia kell! De miben reménykedhet egyáltalán? Az ereje még mindig teljesen el volt apadva, de ez legalább azt jelentette, hogy a démon annyira magánál van, hogy elnyomja a mágiáját.

Viszont ha ez megváltozik, biztos lehet benne, hogy első dolga lesz Tame segítségére indulni? Mi lesz, ha ehelyett megint csak elveszíti a fejét, és tombolni kezd, elszalasztva a lehetőséget, hogy megmentse a démont...

– De tudok valakit, aki segíthet.

Kye először reflexből kizárta Kol szavait. Hiszen mégis, mit mondhatna, ami érdekli azok után, hogy nyilvánvalóvá tette, nem fog segíteni neki?

Az információ hirtelen tudatosult benne, mint egy villámcsapás.

– Kicsoda?

A lány válasz helyett elkapta a csuklóját, majd Kye már csak az érezte, hogy eltűnik a talaj alóla. Felkészületlenül zuhant a légszomjjal kínzó semmibe, majd a világ átfordult, ő pedig már megszokásból haladt széles karcsapásokkal a felszín felé. Levegő után kapkodva bukott a felszínre, és az első dolog, amit észrevett Éjfélszigetből, az a partról őt méregető, vérvörösen fénylő szempár volt.