Videns nem akart hinni a szemének. Arra gyanakodott, hogy Patruma utolsó ajándéka talán elromlott, vagy az agyával lehet a baj, esetleg meghibásodott valami az idegpályán, ami a kettőt összekötötte, a látást az érzékeléssel. De az előtte levő arc nem változott meg egy pislogás után. Nem foszlott szét, mint egy látomás. Csak akkor öltött újabb külsőt, amikor a formáló egy másik életét tárta eléjük, amihez egy másik ember arca tartozott.

Az viszont, akinek abban a néhány pillanatban mutatta magát... Az egyértelműen Matthew volt.

Videns kismilliószor látta már Tris tanítványát, nem tévesztené össze őt senki mással, még az eltelt évek ellenére sem. Hiszen Matthew az otthonuk rendszeres látogatója volt. Vasárnapi ebédeken vett részt, amikor még az anyja főzött, a garázsban bütykölt az apjával, amire Videns maga sosem volt hajlandó. Egyszer pedig hanyatt kifeküdt mellé az erkélyre, és némán bámulta vele a teliholdat.

Családtag volt. És Videns annak idején még csak nem is sejtette, hogy ilyen csúnyán átverték. Sőt! Az elmúlt tizenkét évben sem volt egy pillanatnyi kételye sem afelől, hogy Matthew halott, és az utolsó lélegzetéig védelmezte a mesterét. Pedig ott volt Tris halálánál, mégis ahelyett, hogy segített volna rajta, a saját halálának a megrendezésével volt lefoglalva.

Videns meglepetését felváltotta a vörösen izzó harag. Olyan ingerült energiával zárta ökölbe a kezét, hogy félő volt, a bütykei átszúrják napsütötte bőrét.

Ez lehet a valódi bosszúja, amiért végig sóvárgott: nem végezni egy gyilkossal, aki akaratán kívül ölt, hanem kiiktatni az árulót, aki viszont tudatosan nem avatkozott közbe, hogy megmentse a nővérét.

Videns elszakította a pillantását a más arcot öltött Matthew-ról, nem foglalkozott az egyre közelebb araszoló ürességlényekkel sem, helyette használható fegyver után kutatva pásztázta keresztül-kasul a tisztást. Sok választási lehetősége nem volt, legfeljebb egy kiadós fejbevágásra alkalmas méretű ágak közül válogathatott – nem túl kicsi, mert gyenge lesz az ütés, de nem túl nagy, mert a végén még képtelen lesz megmozdítani. Mégsem repesett ezért a módszerért. Ha az Ehekyel nem veszti el azonnal az eszméletét, akkor Videns el is könyvelheti magát halott embernek. Egy bottal esélye sem lesz a mágia ellen.

Aztán megakadt a tekintete a Kol kezében szorongatott tőrön. Azzal már lehetne olyan sérülést okozni, amibe elég gyorsan belehal valaki, hogy ne tudjon még előtte mágiához nyúlni, és meggyógyítani magát...

Videns egy óvatos lépést tett a lány felé. Még bele sem gondolt igazán, hogyan is kéne csinálnia: kikapni a fegyvert a kezéből, és az előtt elrohanni vele, hogy Kol felfoghatná, mi történt, vagy inkább elkérni tőle? De vajon egy épeszű ember csak úgy lemondana az egyetlen önvédelmi eszközéről ilyen helyzetben?

Az avar surrogása azonban megelőzte a döntését. Kol felé kapta a fejét, Videns pedig megdermedt a pillantása alatt. Döntenie kellet, méghozzá a lehető leggyorsabban. De Kol vagy olvasott a gondolataiban, vagy egyszerűen csak elcsípte a tőrre tévedő tekintetét, és máris, kérés nélkül felé nyújtotta a fegyvert. Videns nagyot nyelt, ahogy elvette tőle.

Közben Rursus egy ingerült morgással feladta a próbálkozást, és megpróbálta Tame-et meggyőzni róla, hogy védje meg őket.

– Ha sikerül neki, onnantól be leszünk zárva. Tame pajzsa alól se ki, se be nem jut senki – figyelmeztette Kol suttogva. Videns izzadt tenyerében forgatva a tőrt bólintott. Igen, mennie kell! Szüksége van a meglepetés erejére ahhoz, hogy sikerülhessen a terve.

Még egy utolsó pillantást vetett a két démonra, de azok eléggé elmerültek a vitájukban ahhoz, hogy fel se tűnjön nekik, eggyel többen vagy kevesebben vannak a tisztáson. Köszönetképpen sután odabiccentett Kolnak, majd a tisztás szélére osont, és bevette magát a fák közé.

Miközben egyik törzs mögötti árnyékos menedékből a következőig surrant, azzal próbálta megnyugtatni riadtan verdeső szívét, hogy ezt csak ő állíthatja meg, csak így. Kol pedig a kése nélkül is meg fogja tudni védeni magát, hiszen amikor megütötte, azt hitte, leszakad a feje...

Videns úgy tervezte, hogy megkerüli a tisztást, és Matthew mögé kerül, onnan csap le egy alkalmas pillanatban. Nem haladt rosszul, a sűrűn álló fák között alig fél pillanatra kellett felfednie magát, mielőtt újabb fedezékbe vonult volna. Látszólag senki nem figyelt fel rá, a tisztáson tovább folyt az élet. Beszélgetés hangjai ütötték meg a fülét, de kizárta őket a tudatából. Nem akarta, hogy elterelődjön a figyelme a feladatáról, neki csak haladni kellett, észrevétlenül a tisztás másik végére jutni...

A halk puffanás kísérteties hangja viszont nem kerülte el a figyelmét. Még jobban a fához lapult, a gerince szinte beleolvadt a rücskös kéregbe. Nem szabad, hogy elterelődjön a figyelme, nem szabad, nem szabad... A kíváncsiság mégis győzött.

Nagyot nyelve kilesett rejtekéről, és beleborzongott a látványba. Kye mozdulatlanul feküdt a földön, a nyaka természetellenes szögben csavarodott hátra. Kolt és Rursust egy-egy ürességlény tartotta sakkban, miközben Matthew egyenesen Tame felé tartott...

Nem várhat tovább!

Videns kirontott a fák közül, és rohanni kezdett. A keze csúszós lett a rémült izzadtságtól, de ő határozottan fogta a kést. A lába megcsúszott a lehullott leveleken sprint közben, mégsem lassított a tempón. Oda kellett érnie, különben mindennek vége...

De mit fog tenni? A legegyszerűbbnek az tűnt, ha maga elé tartja a pengét, és lendületből a férfi hátába vágja. Abban viszont valószínűleg nem hal bele rögtön. Hiszen mennyi esélye volt rá, hogy mindenféle anatómiai ismeret nélkül véletlen pont sikerüljön szíven szúrnia?

Matthew viszont maga adta meg neki a tökéletes ötletet, ahogy Tame nyakához illesztette borotvaéles karmát. Igen! Ha elvágja egy ütőerét, akkor hamarabb elvérzik, mint hogy egyet gondolhatna. A bombabiztos tervvel felruházva Videns még jobban megszaporázta a lépteit. Felemelte a tőrt. A keze szerencsére gyorsabban mozdult, mint Matthew-é.

Egy pillanatra mintha megállt volna az idő, és Videns heves szívdobogással várta, mi fog történni: Matthew élettelenül összecsuklik előtte vagy összeforr a seb a nyakán, felé fordul, és...

Matthew összecsuklott.

Videns újra kapott levegőt. Zihálva térdre zuhant, a kés kiesett az ujjai közül.

Tényleg sikerült? Nem csak álmodik?

De nem, képtelen lenne a fantáziája ennyire borzalmasan élethű holttestet festeni elé. Matthew feltépett torka vörösen nyílt szét, mint egy második száj, és még mindig lassan szivárgott belőle a vér. Gyomorforgató látvány volt, és az sem segített Videns érzékeny gyomrán, hogy tudta, ő csinálta ezt, az ő egyetlen vágására nyílt szét így a hús, szakadtak szét az erek, szállt el ilyen egyszerűen és gyorsan egy élet...

Összegörnyedt, és maga mellé hányt. De ahogy megtörölte a száját, máris jobban érezte magát.

Sikerült... Sikerült! Megmentett mindenkit, és ami még fontosabb, végre bosszút állt.

Tris, most már békében nyugodhatsz.

Ahogy újra felnézett, halvány mosoly játszott a száján. Valami mégsem stimmelt. Először csak különös, kellemetlen nyomást érzett a mellkasán, ami hamarosan elviselhetetlen fájdalommá nőtte ki magát.