Kye fáradtsága egy pillanat alatt elszállt, ahogy a lövés a levegőbe hasított. Hamarabb, mint hogy a szíve ismét verhetett volna, máris újabbak követték. Valaki egész sorozatot adott le, a hangok közelsége alapján valahol az otthonában. Bár nem tartotta sokra Tame némely kiválasztottját, főleg nem félig önkívületi állapotban, abban biztos volt, hogy egyikük sem hordana fegyvert magánál, és nem lövöldözné le ész nélkül a társait.

Csak egy másodpercre volt szüksége, hogy a sokkból magához térjen. Fel akart kelni, de Tame már vissza is nyomta az ágyra.

– Te itt maradsz! – sziszegett a démon. Kye először azt hitte, azért, mert képtelen volt túltenni magát a kis szóváltásukon, ami az ő fejéből rögtön kiesett, amint valaki felsikított. De aztán megérezte, ahogy a mágus jele, az ezüst gyűrű összeszorul és remegni kezd az ujján.

Tame-nek fájdalmai voltak.

Kye pedig a mágia hiányától sajgó izmai ellenére könnyedén kibillentette a szenvedő démont az egyensúlyából, majd átfordította magukat. Tame mereven hagyta, hogy a mágus fölé kerekedjen, és leszorítsa az ágyra. Izmai tehetetlen görcsbe álltak a láthatatlan kíntól.

– Meghívtál magadhoz, mégsem üdvözölsz? Nem túl udvarias – kiabált valaki az előtérben. A szavai a csukott ajtó ellenére tökéletesen érthetőek voltak a hálószobában is. Tame küszködve szétfeszítette a szemhéját, és bár a pillantása egyértelmű üzenetet sugárzott, ahhoz nem maradt ereje, hogy ki is mondja a parancsoló szavakat. Így viszont az alkujuk nem kötelezte Kyét semmire.

– Maradj itt, én majd...

Újabb lövés. Tame gerince ívben megfeszült, ujjai elfehéredésig szorították a pólót a mellkasán, mintha nem létező vérzést próbálna elfojtani.

– Megvárod, amíg mindenki mást megölök? – kezdte elveszíteni a türelmét a kiabáló hang. Kye nem várhatott tovább, kirobbant a szobából, és az ajtókeretnek ütközve, lihegve torpant meg a nappalija küszöbén. Nem mert a földön heverő testekre nézni, de a szeme sarkából így is megkönnyebbülten vette észre, hogy bár némelyik mozdulatlanul feküdt, azért akadtak, akik még mocorogtak.

A támadó ott állt vele szemben, Nornt tartotta maga előtt túszként, ő maga pedig teljesen elveszett a széles vállak takarásában. Kye egyedül a fegyverét látta, amit Norn halántékához nyomott.

Az első gondolata az volt, hogy még ne! Még nem készült fel rá, bármennyire is a halála körül forogtak a gondolatai. Nem bírta volna ki, ha máris abba az üres feketeségbe kényszerítik...

Mielőtt kinyithatta volna a száját, a fegyver csöve felé fordult. Fekete a feketébe fúródott, a fegyvercső sötét ürege Kye szembogarába. A mágus ösztönösen intett a kezével, de nem történt semmi. Tame még mindig blokkolta az erejét. Nagyot nyelt, és összerezzent, ahogy meghallotta a lövést. Még arra sem maradt ideje, hogy lehunyja a szemét.

De a golyó megállt szaporán hullámzó mellkasa előtt. Egy hosszúra nyúló pillanatig még ott lebegett előtte, majd csörömpölve a földre hullt.

Kye úgy érezte, a lábai kocsonyává váltak alatta, a szíve pedig mintha ebben a néhány másodpercen akarta volna eldobbanni azt a sok kis tik-takot, ami még kijárt neki. Mégsem csúszhatott szét. Visszanyelte a torkába a keserű epét, és óvatosan újra felnézett.

Norn vigyorgott rá, törött orra megint csálén állt, és kis patakban szivárgott belőle a vér.

– Lőfegyver egy mágus ellen? Biztosan jól átgondoltad ezt? – kérdezte gúnyosan, miközben Kyére kacsintott. A mágus nem tudta, hogyan értelmezhetné a gesztust. Ez most segélykérés akart lenni, vagy az ellenkezője? Egyáltalán mióta érdekli őt, hogy mit akar Norn? Akkor is segíteni fog annak a baromnak, akár görcsöt kapott a szemmozgató izma, akár nem.

Csakhogy évek óta először volt arra kényszerítve, hogy emberként gondolkodjon. Egy fegyverre volt szüksége. A konyhában talán vannak kések, de fogalma sem volt, mennyire lehettek élesek, mert maximum vajazásra használta őket mindig is...

De a gondolatai vakvágányra jutottak, ahogy újra mozgásba lendültek előtte az események. Norn valószínűleg a mágiához nyúlva el akarta venni a fegyvert a támadótól, mert a pisztoly lassacskán egyre magasabbra emelkedett, mintha ellenállna a gravitációnak, a férfi pedig mind dühösebben morgott és átkozódott mögötte. Úgy tűnt, sikerülni fog. Kye újra levegőhöz jutott. Norn hamarosan elveszi a fegyvert, ők pedig felelősségre vonják, akárki is használta őt emberi pajzsnak.

Csak arra nem számított egyikük sem, hogy a fegyveres a pisztolyért vívott küzdelem közben Norn térthajlatába rúg. A mágus felüvöltött, és térdre rogyott. A feje éppen karmagasságba került a fegyveresnek, aki nem játszadozott tovább.

Kye képtelen volt félrenézni, ahogy Norn az egyik pillanatban még magabiztosan vigyorgott és kacsintgatott neki, a következőben pedig egy lyukkal a fejében összecsuklott a padlóján. Ugyanakkor Tame fájdalomtól átitatott üvöltése kezdett rezonálni a falak közt.

Kye érezte, hogy a vérében újult erővel pezsdül fel a mágia. Talán Tame utolsó csepp akaraterejét is felemésztette a szenvedés, talán tudatos döntés volt, már nem is érdekelte. Egy pillanatig sem várt tovább. Újra intett a kezével, és ez alkalommal a valóság megremegett a mozdulatára. A támadó hátrazuhant, nekiesett az ürességtől elválasztó, egyre halványodó levegőrétegnek, belegabalyodott annak hullámzásába. Közben a túloldalról már éhes bestiák vigyorogtak tűhegyes fogaikat kimutatva, zsákmányban biztosan.

– Vérre szomjazol? Akkor engedd meg, hogy a tiéd legyen a következő – mosolyodott el Kye. A vérszag, a halál hideg lehelete, a veszteség fájdalma elég volt, hogy felébressze a benne lakozó sötétséget. Ez azonban nem is hasonlított a halál végtelen és békés feketeségéhez, amit a látomásaiban megtapasztalt. Ez a sötét üresség éhes volt.

Kye komótosan a vergődő mágushoz lépett, és a hajába markolva maga felé fordította a fejét. Josh Miller torz arca nézett vissza rá, az egyik szeme hiányzott. Valahol az ösztönlény uralma alatt a józan esze figyelmeztetően kiabált, hogy valami megint nincs rendben, mert a látónak még a megölésekor is ereje teljén kéne lennie. De az egész már nem számított.

Hiszen John Millert saját kezűleg fogja felkoncolni.

– A nővéredet gyorsan megöltem. Csak egy pillanat volt az egész, és már vége is lett. Talán nem is érzett belőle semmit. De tudod, mit? Érdekelne, te meddig tudsz életben maradni...

A vékony nyakra szorultak az ujjai, és mintha csak a szörnyetegek vonzották volna egymást, már az ő keze sem volt emberi. A bőre sötétebb árnyalatot öltött, fekete füstpamacsok szivárogtak róla, körülörvénylették a hosszúra nyúlt, borotvaéles karmokat. A kisujja körme elég lett volna, hogy lefejezzen bárkit, épp ezért óvatosan bánt velük. Épp csak felsértette a bőrt, figyelte, ahogy a semmi fekete pamacsai kimarják és megégetik a seb szélét, majd beférkőznek a bőr alá.

A sikolyok mennyeiek voltak. Betöltötték a fülét, a tenyere alatti torokban vibráltak...

Majd hirtelen elhaltak. Kye fintorogva nézett a Josh mellkasából előmeredő, hegyes faágra. Csalódott morgással elhajította az elernyedt testet, helyette a jövevényre fordította a figyelmét. A lány láttán pedig az üresség újra elégedetten dorombolni kezdett a fejében. Micsoda falat lesz belőle...

– Tüntesd el őket, Kye, vagy te leszel a következő! – intett a mágus az egyre fogyatkozó függönyön túl várakozó bestiákra.

Kye viszont csak széttárta a karjait, mintha csak szavak nélkül arra kérte volna Kolt, hogy próbálja megállítani.