A párhuzamos utak egymással átfedésben ugráltak Kye harmadik szeme előtt, hol egyik került előtérbe, hol másik, az alapján, mikor melyik volt valószínűbb. Kye nem foglalkozott velük, átpörgette a következő pár nap eseményeit, és megnyugodott, ahogy az időben előrehaladva egyre csökkent a lehetőségek száma, míg mindössze négy nappal később mind ugyanoda torkollt.

Az ablaktalan pincébe, ahol zúgott a mennyezeti izzó és vér áztatta a betont.

Kye szíve meglódult a pániktól. Mindegy, hányszor látta már, mennyire pontosan ismerte minden másodpercét, a látomás minden alkalommal ugyanolyan borzalmas volt. Az összes porcikája remegett, az agyában csak egy szó ismétlődött újra és újra: menekülj! Egy része pontosan tudta, hogy lehetetlen, mégis megpróbált talpra kecmeregni, de a lába összecsuklott alatta.

– Ne, ne, ne, kérlek! – suttogott átkozódva, és megint próbálkozott, de az ujjai megcsúsztak egy friss vérfolton, és nyekkenve elterült a földön. Valaki elégedetten kuncogott a szenvedése láttán. Kye felnézett, próbálta kivenni a fénykörön kívül álló alakot, de csak annyit tudott megállapítani, hogy bár alacsony és sovány, egyértelműen egy férfi körvonalait látta.

– Miért? – kérdezte remegő hangon, mire az alak előre lépett. Kye nem ismerte, és már azon volt, hogy újra felteszi a kérdését, amikor a férfi hideg kék szemébe nézett, ami az ablaküvegre kúszó halvány jégvirágot juttatta eszébe.

Látta már ezt a tekintetet, igaz, egy másik arcon, egy másik időben, de azt a nézést, azt a hangot sosem volt képes elfelejteni.

Tűnjön balesetnek.

– Tényleg az volt. Véletlen. Esküszöm, nem akartam ártani neki... – magyarázkodott gyengén, de csak annyit ért el vele, hogy a karja is megadta magát. Elvesztette az uralmat a teste felett, tehetetlen volt. Egyedül a szíve zakatolt egyre zaklatottabb ritmust a fülébe. A léptek minél közelebb cuppogtak a kiömlött vérben, ő annál hangosabban rimánkodott. Tudta, hogy hasztalan, mégis, muszáj volt próbálkoznia, muszáj volt tennie valamit, hogy elkerülje a borzalmas fájdalmat, ami már előre ott sikoltott az izmaiban...

Kye a saját ordítására tért magához. Zihált, a szíve még mindig bordatörőn kalapált, az izmai őrizték a fájdalom fantomját. A szenvedés emlékén csak egy pillanattal később tört át a biztonságot nyújtó ölelés, amibe vonták. Reménykedve pillantott fel, de a démon mosolya helyett egy törött orrú, bosszús ábrázat nézett le rá.

– Mégis, mi a fészkes fene ütött beléd? – morgott Norn, de a hangja ingerültsége ellenére még szorosabban vonta magához a fiút. Kye csontja ropogtak az ölelésében, mégis egy elégedett szusszanással a férfi vállára ejtette a fejét. Ez ismét a régi Norn volt, aki vigyázott rá, és gondoskodott róla. – Úgy emlékszem, azt ígérted, hogy nem okozol több fejfájást nekem, erre megint itt vagyunk, és úgy üvöltesz, mint akit élve nyúznak... Mégis, mit láttál?

Kye egy pillanatra elgondolkodott azon, milyen hihető hazugsággal állhatna elő, de Norn reszkető kezekkel kapaszkodott belé, mintha attól rettegne, hogy ha elengedi, a fiú egyszerűen visszacsöppen a látomása borzalmaiba... Egyszerűen tudta, hogy a férfi nem érdemel kevesebbet az igazságnál.

– Hogy meghalok. És még a legrosszabb rész előtt kirántottál a látomásból.

Norn a vállánál fogva eltolta magától, hogy a fiú szemébe tudjon nézni. Az arca szinte riasztóan komoly volt.

– Azért vagyunk itt, hogy ez ne történhessen meg.

– Én pedig azért, hogy igen – vágta rá Kye. A férfi arcából egy csapásra kifutott minden szín. Kye elkeseredetten folytatta, mielőtt Norn teljesen bolondnak nézné. – Kérlek, bízz bennem! Végignéztem minden lehetséges jövőt. Nincs olyan, amelyikben nem halok meg.

– Az alapján, ahogy ordítottál a fájdalomtól, akkor sem hiszem el, hogy ez lenne a legjobb választás... – csóválta Norn a fejét, és egy óvatos lépéssel elhátrált tőle. Kye lába alól mintha kihúzták volna a talajt.

– Nem nekem a legjobb, hanem mindenki másnak. Kérlek, Norn... Nem foglak arra kérni, hogy segíts nekem meghalni. Hálás vagyok, amiért meg akartok menteni. De ha már nincs más lehetőség, akkor bízz bennem, és hagyd, hogy tegyem, amit kell!

Norn lesütötte a tekintetét, jól láthatólag még egy ilyen kérést sem szívesen teljesített. Kye feszülten várt, azt hitte, felrobban, mire a férfi végre halványan bólintott.

– Még valamit meg kell néznem. Falazol nekem? – kérdezte a fiú óvatosan, nehogy túlfeszítse a húrt. Norn kelletlenül fintorgott, de már indult is, hogy magukra csukja Kye szobájának az ajtaját, és senki ne zavarhassa a mágust a látásban.

– Ostoba vagy, ha azt hiszed, egy fal meg fog állítani egy démont...

Kye tisztában volt vele, hogy Nornnak igaza van, mégis lehunyta a szemét, és maga elé suttogta a kívánságát.

– Mutasd meg nekem azt, aki meg fog ölni!