A függöny mikroszkópikus résein beszökő sunyi fény pázmák játszottak különböző darabokat egymás szórakoztatására szerteszét a sötét szobában. A legtöbb a falakat, vagy plocokat jelölte ki színpadáúl, azonban voltak köztük bátrabb egyének, kik a hatalmas takaró kupac alól kikandikáló arcra pofátlankodtak, hívatlanul.
Simogatták, égették arcát, szúrták szemét, mindent megtettek, hogy a békésen alvónak figyelmét felhívják magukra, csakhogy amazt a legkisebb mértékben sem zavarták meg, s tiszta lelki ismerettel futkározott még az álomok mezején.
  Azok azonban a kitartóbb fajtából érkeztek, így tovább kűzdve szórták fényükkel a fiú arcát, egyre szebbé varázsolva azt öntudatlanul.
  Szőke haja csukott szemeibe hullott, min meg-meg csillantak a huncut fény foltocskák, így szikrázott, mintha arany selyem fonalakkal terítették volna be az ifjú homlokát.
  Sima, majd hogy nem hibátlan bőre hevesen szorta szikráit, s akár azt is hihettük, hogy bőre alá gyémántot rejtett. Halvány rózsaszín ajkai, úgytűnt a kedvenc célpontjuk a fény pontoknak, különben miért azon telepedtek meg a legtöbben?
  Arca földöntúli nyugalmat árasztott magából, s ki belépett a szobába akármennyire is volt feldúlt előtte, nyugodtan távozott.
Azonban mint mindennek eme pillanatoknak is vége kell szakadnia, mit az ágy mellett áldogáló éjjeliszekrényen elheverésző óra tartott személyes feladatának.

Az ébresztő otromba hangjára, a szoba összes tárgya, legyen az apró vagy épp óriási, ijedten rezzen össze. Szörnyűlködve hallgatják a borzalmas ricsajt mely úgy tűnik nem óhajt megszünni.
  A polcon egy magányosan  üldögélő, öreg, kedves játék mackó, melyhez évek óta senki sem nyúlt, már fontolgatja, hogy lemászik becses helyéről, s ő tesz rendet, ám akkor valami csodával határos módon vége szakad a borzalmas zajnak, mire a szoba összes szegletéből megkönnyebbült sóhajokat lehet hallani.
  A fiú lassan fordul egyik oldaláról a másikra, mintha eme lomha mozdulat is komoly is erőfeszítés lenne számára. Lassan, negfontoltan felül, s csukott szemmel mered maga elé.
- Miért kellett felkelnem? - kérdezi még mindig lehunyt szemhéllyal egy a gardróbb kinyitott ajtajára akasztott, piros pólótól. S mind e közben olyan ronda szemöldök ráncolással mered a tárgyra, mintha amaz tehetne a második világháború kirobbanásárol is, nem hogy a reggeli felkelésről. Szegény ruha darab pedig nem tudva mit kéne tennie, csupán bűntudatosan lóg tovább, mint a jogosan elítélt az akasztásán.
  Mondhatnánk, hogy meglepő dolog mikor az ember egy élettelen, pamut anyaghoz beszél, ám mit várunk mikor még az álom sem futott ki szorosan lezárt  szemei közül. Hogy is tudott volna, hisz hosszú szempillái vastag rácsként fogják közre, bebörtönözve, nem eresztve a mézédes látomás utolsó cseppjeit.
  Apró, szinte gyermeki kezeit ökölbe szorítva emeli szemeihez, majd dörzsöli ki belőlük azt az utolosó kis cseppett, mi még az álom világhoz kötötte őt.
  Mikor már elég tisztának érezi elméjét, s már nem komunikál tárgyakkal, kivonszolja magát a fürdőbe, hogy ott szembesűlve saját tükörképével, szívinfarktust kaphasson attól, amit mások földön túli szépségnek titulálnának, ám ő csak borzasztónak nevez.

-----------------------------------------------------------------

Nos én csak unatkoztam😂 remélem tetszett ;)