Egy békés estén járunk Yoruhime terhességének kezdete és a Sousukével között házassága között. A pár alig néhány napja ér együtt, és annak ellenére, milyen régóta ismerik egymást, még a legalapvetőbb dolgokat sem igazán tudják egymásról (valamint magukról sem), ezen próbálnak változtatni.

Ez egy nagyon békés, információban gazdag és szeretettel teli fejezet volt, ami gyógyította a szívemet az előző rész után. Rengeteg apróság van benne Sousukével kapcsolatban, ami a képzeletem szüleménye, de úgy érzem, illenek hozzá, és ahol kellett, alaposan meg is vannak indokolva, ezeket fogadjátok megértéssel.

Röviden ismét írtam Doururól és Shinjiről is, ami hatalmas örömet okozott; imádom ezt a nőt és külön történetet érdemelne. Szeretem a dinamikát közte és Sousuke között, mert annak ellenére, milyen keveset érintkeznek, igazán érdekes meglátásaik vannak egymásról (ezenkívül Shinjit és Yoruhimét is szeretem, akiknek sok köze lesz egymáshoz a jövőben).

Egyébként, ha valaki tud segíteni, tegye meg: mit kezdjek a ténnyel, hogy Sousuke húszezer évre börtönbe került és a családja nem láthatja többé? Hogy fogjuk ezt megoldani? Napok óta ezen gondolkozom.

*

Yoruhime még nem szokott hozzá egészen az új életéhez. Mióta Sousuke megbeszélte vele a jövőjét és feltűnés nélkül segített neki elhagyni a Shinigami Akadémiát, a férfinál élt az ötödik osztag területén, egy háborítatlan birtokon. Napjai nagy részét egyedül töltötte, mert Sousuke a hadnagyi teendőit látta el Shinji oldalán az osztagban, így rengeteg ideje volt felfedezni a két szintes házat és a hozzá tartozó gondozott kertet, amit magas kőkerítés vett körül. Sousuke azt mondta neki, a házat tekintse a saját otthonának; bárhová beléphetett, bármit megérinthetett és bármit csinálhatott odabent, amihez csak kedve volt, Yoruhime így apránként legyőzte a tartózkodását és ételt készített kettejüknek az addig érintetlennek tűnő konyhában.

Sousuke, bár birtokolta a házat, szinte sosem tartózkodott benne korábban: közel élt Shinji kapitányi szállásához, az osztag központjában, gyakran aludni sem tért haza a könyvekkel és papírokkal telezsúfolt, egyébként rendezett szobájából. Ez Yoruhime érkezésével megváltozott: Sousuke, ha nem is minden este, mégis gyakran szakított időt az együttléteikre, a lányt pedig, annak ellenére, hogy több erre alkalmas szoba is volt a házban, a saját hálószobájában altatta.

Yoruhime zavarban volt, amikor először feküdt le a két, egymás mellé terített futonra, de Sousuke, aki egy pillanatra hozzá hasonlóan zavartnak tűnt, egy halvány mosollyal megnyugtatta. Igazán nem volt oka pirulni, amikor az éjszakát ártatlanul töltötték el, korábban pedig annyiszor feküdt már le a hadnaggyal. Épp ez a körülmény hozta őket közelebb egymáshoz, mert Yoruhime végül teherbe esett, és Sousuke, hogy ebben az állapotban ne maradjon magára, azt tervezte, hogy feleségül veszi őt.

Alig egy hete volt, hogy a terhességet érintő beszélgetés után közös hálószobába kerültek. Yoruhime hamar elhagyta az akadémiát, Sousuke pedig gondoskodott róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt mellette. Csupán állandó társaságot nem tudott neki nyújtatni, de arról Hirako kapitány barátnője gondoskodott. Douru, aki nem sokkal Yoruhime után szintén elhagyta a bordélyházat, nappal hozzá hasonlóan tétlenségre volt kárhoztatva, amíg Shinji dolgozott és az osztaga ügyeit intézte.

Miután Douru tudomást szerzett róla, hogy Yoruhime nincs többé az akadémián, gyakran meglátogatta, Sousuke jelenlétében azonban sosem zavarta a lányt. Yoruhime magára maradt esténként, a csendes időt várakozással töltötte, mert sem a kerti séták, sem egy-egy könyv nem kötötte le sokáig a figyelmét, amint Sousuke hazatérése közeledett.

Terhessége egyelőre semmiben sem akadályozta: a hasa lapos volt, gyengeség vagy rosszullét sem gyötörte, így egész nap szorgoskodott a házban. Tisztaság volt, mire megérkeztek, de a régóta érintetlenül álló házak illatát nem sikerült maradéktalanul eltüntetni, Yoruhime így gyakran húzta el a nyitott verandára vezető összes tolóajtót, hogy napfényt és friss levegőt engedjen a szobákba. Sokkal barátságosabb volt így, mint egyedül ücsörögni a sötétben.

A lány, miután az egész házat felfedezte, megtalálta a kedvenc sarkait benne. Gyakran tartózkodott Sousuke földszinti hálószobájában, amit lassan a magáénak is mondhatott, vagy a tágas konyhában, hogy reggelit vagy vacsorát készítsen a hadnagynak. Örömét lelte a gondoskodásban, és ez volt a legkevesebb, amit megtehetett érte.

Douru, aki olykor mellette ült, amíg főzött, és takaros mozdulatait figyelte, gyakran dicsérte. Yoruhime, bár korábban sosem kényszerült házimunkára, ösztönösen jól csinálta, mint akinek nagy gyakorlata volt benne. Talán egy korábbi élet lenyomata volt, de, mert Douru nem tudta, honnan jött, mielőtt a Suiren házba érkezett, ezt a tudását nem firtatta. Ugyan közel álltak egymáshoz, mégsem beszélgettek a bordélyház előtti életükről, mintha a téma kölcsönös megegyezéssel tabunak számított volna. Yoruhimének egyébként sem volt mit mondania erről: olyan lélek volt, aki nem Rukongaiban született és nőtt fel, így addig nem sokat látott a körülötte lévő világból.

Mivel az egyetlen hely, ahová Yoruhime egyedül is elmehetett, Hirako kapitány háza volt, mikor Dourut meglátogatta, a napjai hamar egyhangúvá váltak. Sousuke, aki aggódott az állapota miatt, megkérte rá, hogy egyedül ne sétálgasson a városban és a bevásárlásokat se ő maga intézze. Nem akarta, hogy bármi baja essen, rosszul legyen, elájuljon, vagy csak eltévedjen a szövevényes utcák között, és Yoruhime, aki akkor először járt az ötödik osztag területén, hallgatott rá: a körzet valóban rengeteg szűk és kanyargós utcából állt, a házak és kertek pedig túlságosan hasonlóak voltak, egy idegen könnyen eltévedhetett köztük.

Douru, aki gyakran mozdult ki az otthonából, könnyedén elkalauzolhatta, de a két nő ritkán sétálgatott a városban. Yoruhime, szem előtt tartva Sousuke kérését, otthon maradt és a házon belül igyekezett elfoglalni magát. Nem csupán a terhesség, hanem egy másik állapot is aggasztotta, amiről még Douruval sem beszélt. A hollow-ja, bár nem öltött alakot azóta, hogy megtámadott néhány diákot az akadémián hónapokkal korábban, nem hagyta nyugodni. Yoruhime gyakran hallotta a hangját a fejében, ahogy a mindennapi cselekedeteit és érzéseit kommentálta, ilyenkor összeszorította a száját és a szemét is, és minden erejével igyekezett kizárni a hangot a fejéből.

Nem szeretett sokáig egyedül lenni, mert akkor a gondolatai elkalandoztak, a feje végül kiürült, és közelebb került a hollow átkozott belső világához. Nem hasonlított arra a shinigamik által alkalmazott meditációra, amivel a zanpakutójuk lelkét igyekeztek megszólítani: Yoruhime nem merült egészen magában, csak egy rövid időre eltávolodott a valóságtól, alkalmat adva a hollow-nak, hogy befurakodjon a fejébe és beszélni kezdjen hozzá.

Amióta kiderült a lány terhessége, a hollow tombolt és Yoruhimének rengeteg erejébe került, hogy elhallgattassa. A hollow szinte megveszett Sousuke közelében, és amíg Yoruhime beszélt vele, vicsorgott és fojtott hangon szidalmakat zúdított a fejére. Szerencsére arra nem volt képes, hogy ezeket a szitkokat valóban kiejtse Yoruhime száján, de a lány érezte erős ellenszenvét, és ez épp elég keserűvé tette a helyzetet.

Yoruhime nemcsak a férfi elutasításától félt akkoriban, hanem a hollow-jától is. Gyenge volt, kétsége és szomorúsága eluralkodott rajta, és rettegett, hogy a hollow megtámadja a hadnagyot, amint lehetősége van rá, pedig ő soha nem akarta volna bántani, a legfontosabb személlyé vált számára. Félelmeit mégsem osztotta meg Sousukével akkoriban, épp elég nagy megrázkódtatás volt akkor a születendő gyermekükkel törődni.

Sousuke minden várakozását felülmúlta, amikor megígérte neki, hogy nem hagyja magára. Yoruhime, aki fülig szerelmes volt belé, mire a helyzetük ilyen fordulatot vett, úgy érezte, az élete csupán egy álom, és napokig félt, vajon mikor fog belőle felébredni. A várt eszmélés azonban nem következett be, és apránként elfogadta, hogy a fiatal hadnagy menyasszonya, akinek eszében sincs megszabadulni tőle.

Sousuke minden korábbinál jobban ragaszkodott hozzá, és végre lehetősége is volt kimutatni: nem csupán futó találkozókra volt lehetőségük az akadémia egy-egy üres szobájában, hanem hosszú estékre egymás társaságában. Yoruhime élvezte ezeket az órákat, bár kezdetben zavarban volt miatta: nem tudta, hogyan viselkedjen a férfival felöltözve, teljesen hétköznapi tevékenységek végzésekor, mert kapcsolatuk addig jóformán csak szexből állt, minden más hatalmas előrelépésnek számított. Yoruhime viszont az addigi viszonyukat sem érezte magára nézve megalázónak. Rövid ideig volt csupán kurtizán a Suiren házban, de ahhoz képest minden, amit a férfi tett vele, igazán gyengéd és törődő volt, annak ellenére is, milyen kevés idejük volt egymásra.

Mindig váltottak néhány szót, mielőtt Sousuke megcsókolta, és azután is, hogy Yoruhime megigazította az egyenruháját. Sosem váltak igazán méllyé a beszélgetéseik ilyenkor, de a lány nem bánta, a kedvesség és melegség, ami Sousuke gesztusaiból és szavaiból sugárzott, a szívét is felmelegítette, és az elképzelhetetlenségig fokozta addigi szégyenlős szerelmét iránta.

Nem tudta, hogy a hadnagy mit látott ebből, mert Sousuke tapintatos volt, és nem tett megjegyzést az arcára kiülő érzésekre, bár együttléteik során mindig hosszan és szívesen figyelte. Yoruhimét zavarba hozta ez a kutató pillantás, de apránként megszokta, hogy Sousuke milyen nagy figyelemmel van iránta: akkor is sokáig nézte az arcát, amikor egymás mellett ültek az alacsony asztalnál, amit Yoruhime már megterített a vacsorához.

Teát töltött a férfinak, aki megfogta vékony karját, mielőtt Yoruhime letette a kancsót és finoman megcsókolta a csuklóját, amit néhány centiméteren fedetlenül hagyott felcsúszott yukatája. Yoruhime elpirult és megdermedt, csak fekete szeme fordult Sousuke felé, aki elkapva a pillantását, rámosolygott. Eleresztette Yoruhime csuklóját és bocsánatkérőn visszahúzta a kezét az ölébe.

– Ülj le, kedvesem – kérte –, igazán nem kell ennyit fáradoznod miattam.

Yoruhime, aki még mindig nehezen szokott hozzá a becézésekhez, elpirult és visszaereszkedett a Sousuke melletti ülőpárnára. Lehajtotta a fejét, két kezét összekulcsolta az ölében és maga elé meredt ahelyett, hogy a hadnagyra pillantott volna. Fekete haja laza kontyba volt tűzve, szabadon hagyta karcsú nyakát, de hercegnő stílusú frufruja az arca mindkét oldalát eltakarta, Sousuke így igazán keveset látott belőle.

Mindig csodálta Yoruhime szégyenlősségét, amit olyan ritkán tudott eddig maga mögött hagyni: minden alkalom az együttléteik során történt, amikor Yoruhime csillagokat látott a testében cikázó jó érzéstől, és Sousuke ezeket a pillanatokat imádta. Yoruhime valódi arca érdekelte, nem az a szelíd, szégyenlős kislány, akit ilyenkor maga mellett látott. Óvatosan közeledett hozzá, hogy ne riassza meg, mert tudta, mennyire könnyű felkavarni, és nem akarta, hogy rosszul érezze magát miatta.

Nem volt elképzelése róla, mit csinálhatott a lány a mindennapokban. Yoruhime mindig szépen felöltözve, makulátlan kimonóban, finom vacsorával várta, mintha minden idejét az ő fogadásának szentelte volna. Nem volt olyan érinthetetlen szépség, mint a bordélyházban, mert többé nem volt olyan sok és annyira drága ruhája, de Sousuke, aki gondoskodni akart róla, néhány új kimonóval is megajándékozta, miután magához költöztette.

Yoruhime szóhoz sem jutott, amikor megkapta a ruhákat, mert egyszerűségükben is sokkal finomabbak és előkelőbbek voltak mindennél, amit korábban hordott. Nem voltak saját ruhái vagy tárgyai azonkívül, amiben lélekként újjászületett Soul Societyben, és a bordélyházba kerülve attól is hamar meg kellett válnia, mert alkalmatlan volt az új életéhez.

Sousuke minden szükségessel ellátta, Yoruhime pedig nem győzött hálálkodni érte. Fogalma sem volt, hogy Sousuke mennyi terhet vett magára miatta és mégis mennyi pénzt költött rá, amióta kivásárolta őt a bordélyházból, de ezt soha nem is merte firtatni. Túlságosan szégyellte volna magát, ha megtudja, mennyire lekötelezettje a férfinak, és bármilyen ajándékot adott neki, túl tapasztalatlan és szégyenlős volt, hogy visszautasítsa. Sousuke azonban nem kényszerből, hanem igazán szívesen gondoskodott a lányról: szemkápráztató gyönyört okozott neki, ha Yoruhimét szépen felöltözve látta, de csupán az is, ha egyszerű alsóneműben feküdt mellette a sötét szobában.

Örült, hogy maga mellett tudta a lányt, mert értékes volt számára. A hollow-ja érdeklődése tárgyát képezte, nem beszélve a születendő gyermekükről, Sousuke így minden figyelmét Yoruhime felé fordította.

Akkor is hosszasan nézte, amikor lehajtott fejjel térdelt mellette, a látvány szórakoztatta. Annyira ártatlannak tűnt ilyenkor, szinte sajnálta, hogy megrontja saját magával, de a helyzet erre csábította. Mégis képes volt egészen szelíden bánni Yoruhimével, és mikor felvette a csészét, hogy belekortyoljon a teába, másfelé nézett, megszabadítva a lányt a tekintete súlyától.

– Mit csináltál ma? – kérdezte váratlanul, ami kizökkentette Yoruhimét és végre felnézett rá.

– Kitakarította a konyhát, olvastam és találkoztam Douruval néhány órára. Remélem, nem bánod, hogy meglátogatott – tette hozzá, mintha helytelenítéstől tartott volna, de Sousuke ismét rámosolygott.

Nem zavarta a két nő barátsága, mert úgy látszott, nagyon közel álltak egymáshoz, és Douru Yoruhime egyetlen kapcsolatának számított a külvilággal. A kapitány barátnője teljesen hétköznapi nő volt mindennemű spirituális energia nélkül, már amennyire Sousuke meg tudta ítélni a néhány futó találkozás alapján, amikor a legtöbbször egyetlen szót sem váltottak egymással. Közepes termetű, vékony, szép arcú teremtés volt, aki mindig igazán választékosan öltözködött és nem volt olyan perce a napnak, amikor a megjelenése ne lett volna kifogástalan. Sousuke mindig erősen, de ízlésesen kisminkelve látta, így nem tudta megállapítani, hány éves lehet, vagy, hogy hogy néz ki valójában; Shinji biztosan ezt a titokzatos szépségét szerette. Érett nő benyomását keltette, akiből hiányzott Yoruhime összes fiatalos, törékeny bája; Sousukének nem is tetszett meg igazán, az efféle nők sosem váltak érdeklődése tárgyává.

Dourut nem lehetett olyan könnyen elbűvölni vagy irányítani, mint Yoruhimét. Sokkal több tapasztalattal rendelkezett és sokkal többet is engedett meg magának a férfiakkal szemben. Úgy rendreutasította Shinjit, ahogy Sousukének soha eszébe se jutott volna, mindent olyan édes, játékos hangon tette, hogy a kapitány nem haragudhatott meg rá. Teljesen az ujjai köré csavarta Shinjit, Sousuke ezt jól látta rajta. A kapitánya szerelmes volt, és az érzéseit igazán rosszul leplezte, ellentétben Sousukével, aki képes volt titkolni a kapcsolatát Yoruhimével, és általában is olyan benyomást keltett, mint akinek nőket érintő gondolatok sosem fordulnak meg a fejében.

Yoruhimére azonban gyakran gondolt, és amióta vele élt, a lány egész lénye erősen foglalkoztatta. Minden nap alig néhány órájuk volt egymásra esténként, amikor Sousuke, dolgai végeztével visszatért az addig elhagyatott házba, ezt az időt pedig egészen ártatlan tevékenységekkel töltötte. Yoruhime közelében maradt, néha csak csendben figyelte a lányt, amíg ő zavarba nem jött tőle, néha semmiségekről beszélgettek, amire addig nem volt alkalmuk.

Yoruhime kezdetben szégyenlősen beszélt vele, nehezen találva rá a megfelelő hangra, amit különös, megváltozott helyzetük okozott. Az akadémián tanár és diák viszonyban voltak, csak a bezárt szobákban volt a férfi dédelgetett, kedves szeretője, akkor azonban ez már nem számított és a nap minden pillanatában igazán közel kerülhettek egymáshoz.

Sousuke gyakran kérte, hogy beszéljen vele közvetlenül, minden udvarias formától mentesen, amit Yoruhime teljesített, de eleinte igazán nehezére esett. Addigra viszont kezdte megszokni, és olyan édesen ejtette Sousuke nevét, ahogy korábban csak a férfi alatt fekve, a legmélyebb gyönyörök közepette volt hajlandó.

– Egyáltalán nem bánom – mondta Sousuke –, örülök, hogy nem maradtál egész napra egyedül. Biztosan unalmas itt neked – fűzte hozzá, lopva ismét Yoruhimére pillantva, aki belekortyolt a teájába, a megjegyzésre viszont leeresztette a csészét az arca elől.

– Semmi baj, igazán nem rossz nekem – mondta gyorsan. – El tudom foglalni magamat. Tudom, hogy nagyon sok dolgod van az osztagban, és hálás vagyok, hogy legalább ilyenkor látlak – mosolyodott el szégyenlősen, lehajtott fejjel a lány, amit Sousuke egészen aranyosnak talált. Yoruhime álla alá nyúlt és felemelte a fejét, hogy egyenesen ránézzen, enyhe pírt varázsolva ezzel az arcára.

– Én is örülök, hogy látlak, és kérlek, engedd is meg, hogy rád nézzek – mosolygott rá vissza, amitől Yoruhimének hevesebben vert a szíve. Igazán hozzászokhatott volna, hogy Sousuke ilyen közel van hozzá, hogy megérinti, vagy csak a tekintetét jártatja cirógatásként rajta, az ilyen intim pillanatok még mindig nagy hatással voltak rá. Sousuke volt az első férfi az életében, és minden, amit átélt vele, újnak és izgalmasnak számított.

Halkan elnevette magát, amikor Sousuke megsimogatta az arcát, mielőtt eleresztette, és erőt vett magán, hogy ne hajtsa le a fejét ismét. Kénytelen volt emlékeztetni magát, hogy a hadnagy a jövendőbelije volt, nem normális, hogy ennyire zavarban van mellette, amikor már mindent látott és érzett belőle, amiért igazán szégyenkeznie kellett volna.

– Nézz akkor, Sousuke – mondta csipetnyi játékossággal, ahogy csak Dourut hallotta beszélni –, de hidd el, reggel óta semmi sem vált érdekesebbé rajtam.

– Ellenkezőleg, Hime, te minden percben érdekes vagy számomra.

Sousuke élvezettel figyelte, hogy borítja még erősebb pírba a lány arcát a könnyű bókkal. Szerette becézni őt, és gyakran hívta hercegnőnek, mert megérdemelte. Yoruhime valóban egy kis, drága hercegnő volt számára, aki felette állt minden közönségesnek és hétköznapinak, Sousuke más társat nem is kívánhatott volna magának.

Azonban ragyogó szépségén és teste jóságán kívül szinte semmit sem tudott róla. Amióta csak először találkoztak, mindig inkább időtöltés, mint valódi partner volt számára, de tekintettel rá, hogy az életét készült a magáéhoz kötni, Sousuke ismerni akarta őt.

Már végeztek a vacsorával, az üres tányérok és a tea enyhe illata otthonossá tette a szobát. Yoruhime nem állt fel azonnal az asztaltól, hogy az edényeket a mosogatóba vigye, és Sousuke örült, hogy nem ismét házimunka végzése közben látja. Élvezte, amikor csak ült vagy feküdt békésen, és ott volt a közelében, mert tudta, hogy akkor egészen odafigyel rá, és ő ezt a teljes, osztatlan figyelmét akarta.

– Szeretnélek jobban ismerni – mondta, ahogy felé fordult az asztal mellett. Yoruhime meglepettnek tűnt, de végül jól látható öröm ragyogott fel az arcán.

– Én is téged – mondta gyorsan –, mindenre kíváncsi vagyok rólad.

– Akkor kérdezz – mosolyodott el Sousuke. Nem számított ilyen lelkesedésre, de kész volt kielégíteni a lány kíváncsiságát.

Yoruhime elkezdett megnyílni és hajlandó volt kérdéseket, kéréseket intézni hozzá, ezt jó jelnek vette. A lány beszélgetni kezdett vele, ami kellemesebb időtöltésnek tűnt, mintha csendesen az ölébe húzta volna: lehetett akármilyen szép, akkor nem kívánta a testét, a szelleme jobban foglalkoztatta. Nagy változás volt ahhoz képest, amikor még csak Yoruhime odaadó szerelme érdekelte, de Sousuke nem aggódott, hogy bármilyen kéretlen vagy felesleges érzést táplálna iránta: egyszerűen kíváncsi volt a menyasszonyára, semmi rossz nem volt ebben. Mindig szerette kiismerni és feltérképezni az embereket maga körül, ez alól Yoruhime sem volt kivétel.

A lány rövid időre elgondolkozott; töprengve összevont vékony szemöldöke és összeszorított ajka hívogató látvány volt. Sousuke gyakran látta ezt az arcát, ha tűnődött, és emlékezett, hogy néz ki, amikor boldog, amikor zavarban volt, vagy amikor aggódott valami miatt. Ezek az apró változások az emlékezetébe vésődtek, hozzáadódva a képhez, amit Yoruhiméről kialakított magában. Édesen csengő hangja a következő adalék volt; amikor megszólította, egy egészen egyszerű kérdéssel kezdte.

– Mivel foglalkozol egy nap? – pillantott rá kíváncsian Yoruhime, mert azonkívül, amit az akadémián vagy érintőlegesen Dourutól hallott, semmit sem tudott a hadnagy munkájáról.

– Lássuk csak – kezdte Sousuke, rövid szünetet tartva, mintha a teendőit igyekezett volna rendszerezni a fejében. – Reggel elmegyek Hirako kapitányhoz, részt veszek a reggeli eligazításon, napközben pedig segítek neki az osztaggal kapcsolatos ügyek elintézésében, valamint rengeteg papírmunkát végzek, hogy levegyem ezeket a terheket a válláról.

Sousuke halványan elmosolyodott, mert tudta, hogy nem mondhatja ki, amire valójában gondolt Shinjivel kapcsolatban: a kapitányának sokszor egyszerűen nem volt kedve megírni a saját jelentéseit, és az egészet Sousukére testálta. A hadnagynak lett volna néhány keresetlen szava ezzel kapcsolatban, de sem Shinjinek, sem Yoruhimének nem árulta el az érzéseit. Megőrizte a tökéletes beosztott látszatát, és mintha ez igazán lényegtelen lett volna, folytatta.

– Ezenkívül, mint tudod, órákat tartok a Shinigami Akadémián, és amint ott végzek, visszatérek Hirako kapitányhoz az osztagba. Ha valamilyen rendellenesség adódik Seireiteien kívül, aminek a kivizsgálására az osztagunkat kérik fel, részt veszek benne, időnként pedig Hirako kapitánnyal elhagyjuk Soul Societyt, de igazán ritka, hogy bármilyen feladat miatt az élők világába kelljen mennünk. Nem végzek igazán érdekes vagy veszélyes munkát – fejezte be –, de minden nap sok feladatom van, ezért tudok csak esténként veled lenni. Igazából, Hime, most mindketten szerencsések vagyunk – pillantott rá az érdeklődő arccal ülő lányra –, hogy semmilyen feladat nem szólít el mellőled éjszakára. Előfordulhat, és ezt előre is sajnálom, de tudom, hogy itt biztonságban vagy, így nem kell miattad igazán aggódnom.

Sousuke az elmúlt napokban valóban tartózkodott attól, hogy Yoruhimét éjszakára magára hagyja, de tudta, hogy a jövőben elő fog fordulni, mert akkor az idejét a saját titkos kísérleteire fordította. Egyelőre megadta a lánynak azt a rendszerességet és nyugalmat, amire szüksége volt, hogy megszokhassa a rá váró új életet, az apróbb, kellemetlen változásokat csak fokozatosan akarta bevezetni. Azonban ő sem bánta, hogy mellette fekszik, és ha akarta, magához szoríthatta: Yoruhime teste édes és ismerős volt, Sousuke szívesen tartotta a karjában.

Yoruhime végig figyelmesen hallgatta a férfi magyarázatát. Nem ismerte jól a Gotei 13, szűkebben pedig az ötödik osztag működését, így minden információ új és érdekes volt számára. Most, hogy egy kis képet kapott Sousuke mindennapjairól, még jobban csodálta őt: rengeteg teendője mellett mindig volt egy kis ideje, hogy vele törődjön, és Yoruhime szeretett volna könnyíteni a terhein. Ő maga a legteljesebb, legbékésebb életet akarta élni, hogy ne okozzon gondot és aggodalmat Sousukének, számára pedig támasz akart lenni, aki megszabadítja őt az egész napos munkája fáradalmaitól. Gondoskodni akart róla, ahogy csak tőle telt, így a következő kérdés gondolkodás nélkül szaladt ki a száján:

– Mi a kedvenc ételed? – Yoruhime sokféle hagyományos és igazán ízletes ételt készített az elmúlt napokban, amiket Sousuke mindig nagyon megdicsért, de azt, hogy mit szeret a legjobban, eddig nem jutott eszébe megkérdezni tőle.

– Azt hiszem, a tofu – mondta a férfi rövid gondolkodás után. Yoruhime arca felragyogott, egy kicsit közelebb húzódott hozzá.

– Akkor gyakrabban készítek majd neked! – mondta lelkesen, egészen elragadtatott hangon. – Az édességet is szereted, Sousuke? – pillantott rá. Sousuke a lelkesedése láttán újra elmosolyodott.

– Igen, az uiro a kedvencem – mondta, felidézve az édes, ragacsos rizssütemény ízét egy pillanatra. – Neked?

– Szeretem a mochit – felelte Yoruhime –, a vörösbabpasztás és a sakuramochi a kedvencem.

– Akkor legközelebb hozok neked. – Sousuke meleg pillantást vetett a lányra, akinek lelkes, ragyogó arca teljes ellentétben állt az addigi tartózkodó zavarával. Azt várta, hogy Yoruhime tiltakozni fog, de csak bólintott és még közelebb húzódott hozzá.

– Majd megosztom veled – mosolyodott el, és a mosoly később beszéd közben sem halványult el az arcán. – Melyik a kedvenc évszakod, Sousuke? – faggatta tovább mindenről, ami csak eszébe jutott. Yoruhime kíváncsisága gyerekes és illetlen volt, de Sousukét egyáltalán nem zavarta.

– Talán a tavasz – mondta pillanatnyi csend után Sousuke –, de minden évszakot szeretem, mert mindegyiknek megvan a maga szépsége. Neked, Hime? – kérdezett vissza, és őszintén kíváncsi volt a válaszra, bármilyen jelentéktelen témát érintettek.

– Nekem a nyár – felelte a lány –, szeretem azokat a meleg, fullasztó estéket, amikor még a csillagok is ragyogóbbnak tűnnek az égen.

– Itt is szépek a csillagok – mondta Sousuke, aki ráébredt, milyen régóta nem szentelt figyelmet ilyen apró örömöknek –, szeretnéd őket megnézni?

– Ha lehet – mondta tétován Yoruhime, és meglepődött, amikor Sousuke felkelt az asztaltól, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. – Hová megyünk?

– Gyere ki velem – kérte Sousuke –, már besötétedett. Szeretnék veled egy kicsit odakint ülni.

A verandára vezette Yoruhimét és leültek a padló szélére, fél méterrel a föld fölött. Sousuke átkarolta Yoruhime derekát és egy kicsit közelebb húzódott hozzá. Még mindig az osztagban viselt shihakushója volt rajta, fekete ruhája összeért Yoruhime világoskék, mintás yukatájával. Az ég tintafekete volt, apró csillagok tucatjai pettyezték a fejük fölött.

Yoruhime felnézett, a fejét Sousuke vállára hajtotta, és sokáig csendben volt. A látvány, amit szeretett, lenyűgözte: kora nyár volt, a levegő még nem volt egészen meleg, de kellemes volt ott ülni vacsora után, Sousuke ölelésében. Ritkák voltak köztük az ilyen meghitt pillanatok, annak ellenére is, hogy mióta együtt éltek, a korábbiakhoz képest igazán sok időt töltöttek kettesben. Mintha egy kicsit mindketten tartottak volna egymástól, ami csak a hálószobában oldódott fel az igazán szenvedélyes csókokban és érintésekben; felöltözve, nappal még mindig jóformán idegenek voltak egymásnak, Sousuke ezen próbált meg változtatni.

Apró dolgokkal kezdte, és mert figyelmes volt, tudta, mivel tehetné Yoruhimét akkor boldoggá. Őt nem érdekelte annyira a tücskök ciripelése, a könnyű szél, ami messziről péksütemények és későn nyíló virágok illatát sodorta feléjük, vagy a felhőtlen, sötétlő ég, mert régóta nem fordított figyelmet az ilyen egyszerű, de mégis magával ragadó szépségekre. Akkor, ahogy rövid időre megálltak, és nem gondolt semmire, csak a pillanatra, mégis örömét lelte benne. Yoruhimével volt, valakivel, aki szerette őt, és Sousuke, bár nem hatódott meg a szeretettől, mégis némi melegséget érzett a szívében, ahogy a lányt a karjában tartotta.

Yoruhime feje kellemes súly volt a vállán, haja édeskés illata betöltötte az orrát, mélyet lélegzett belőle. Az illat ismerős volt, hozzátartozott a mindennapjaihoz, és otthonosságot sugárzott minden alkalommal, amikor érezni tudta. Yoruhime önként és látszólag fesztelenül simult hozzá, amit Sousuke előrelépésnek tekintett. Már nem félt a közelségétől, de talán a sötétség miatt engedett meg ilyesmit magának; a házból kiszűrődő enyhe fény nem festette meg az arcukat, Yoruhimének így nem kellett attól tartania, vajon a férfi milyen érzelmeket pillant meg rajta.

– Mikor van a születésnapod? – kérdezte Sousuke néhány perc hallgatás után. Yoruhime, aki addig békésen, a csillagokat nézve feküdt a vállán, és még azt is rezzenéstelenül tűrte, hogy a hadnagy megfogja a kezét, ami addig az ölében nyugodott, erre megmoccant és felnézett rá. Nem tudta elkapni Sousuke pillantását a sötétben, mégis megpróbálta; a férfi akaratlanul is olyan témát érintett, ami riasztó volt számára, és meleg tekintetében szeretett volna biztonságot találni.

– Nem tudom, Sousuke – mondta halkan, akaratlanul is jobban szorítva összefűzött ujjaikat. – Nem emlékszem, mikor volt a születésnapom, mielőtt Soul Societybe kerültem.

Sousuke meglepődött, mert ez volt az első közlés, amit Yoruhime múltjára vonatkozóan hallott. Azzal már tisztában volt, hogy csupán egy konsóval átsegített lélek volt az emberek világából, az viszont szokatlannak tűnt, hogy nem emlékszik ilyesmire korábbi mivoltából. Bármilyen egyszerű lelket kérdezett volna, képes lett volna elmondani, mikor élt, milyen élete volt, hogy halt meg és mióta tartózkodott Rukongaiban, de Yoruhime, legalábbis ebben az egy kérdésben, kivételnek számított.

A születésnap egyébként egy idő után jelentőségét vesztette a shinigamik között; néhány évszázad elteltével már nem volt mit ünnepelni rajta. Sousuke a sajátjával sem foglalkozott különösebben május végén, és akkor még Yoruhimével sem voltak olyan szoros viszonyban, hogy a lány esetleg megemlékezzen róla. A beosztottjai, tanítványai többsége, sőt még Shinji is kelletlenül boldog születésnapot kívánt neki, és meglepték őt egy-egy apróbb ajándékkal, amit Sousuke megköszönt és szeretettel fogadott, de valójában nem tudott mit kezdeni ezzel a figyelmességgel. Yoruhimével is csupán kedves akart lenni, hogy alkalomadtán megajándékozza, de a tény, hogy nem emlékezett rá, ezt megakadályozta.

Sousuke érezte, hogy a lány feszültebbé vált mellette, így megsimogatta az ujjait. Felnézett az égre, sokáig figyelt egy különösen fényes, apró csillagot, mielőtt megszólalt volna, közben végig Yoruhimét cirógatta.

– Találunk neked egy napot, ami méltó az ünneplésre – mondta lassan, tekintetét az ég helyett végül Yoruhimére fordítva. – Számomra a legfontosabb az volt, amikor megismertelek – mosolyodott el szégyenlősen –, mit gondolsz, megfelelő volna?

– Jaj, Sousuke, zavarba hozol! – nyögött fel a lány és újra lehatotta a fejét, arcát Sousuke shihakushójához szorította. – Azt sem tudom már, mikor volt – motyogta, és ugyan a ruha elfojtotta a hangját, Sousuke azért meghallotta.

– Én nem felejtettem el, és téged sem tudtalak elfelejteni. – Tovább mosolygott, ahogy Yoruhimét ölelő kezével megsimogatta a hátát. – Tavaly volt, február hetedikén. Sajnos már túl vagyunk rajta – tűnődött –, de ígérem, jövőre nem fogok megfeledkezni róla. Ez az évfordulónk, vagy valami hasonló – tette hozzá, még inkább zavarba hozva Yoruhimét, aki egyáltalán nem gondolta, hogy Sousuke ennyire kötődik hozzá.

Lehunyta a szemét és vett néhány mély lélegzetet, hogy megnyugodjon, mert úgy érezte, kezd egészen meghatottá válni, és nem akart sírva fakadni Sousuke kedvessége miatt. A férfi nem tudta volna mire vélni, ő pedig képtelen lett volna neki megmagyarázni az érzéseit: melegség és hála öntötte el, amiért ennyire törődött vele és odafigyelt rá. Adott neki valamit, amit addig nélkülöznie kellett, és Yoruhime addig nem is érezte a hiányát, de miután Sousuke felhívta rá a figyelmét, tompa fájdalom támadt benne, amiért alapvető dolgokat sem tudott magáról.

– Elfogadom – mondta halkan, még mindig a hadnagy mellkasához simulva. – A tiéd mikor van, Sousuke? – kérdezte, hogy elterelje a szót magáról.

– Már elmúlt – felelte Sousuke, szorosabban tartva a lányt a karjában. Nem őt, hanem a körülöttük elterülő, békés kertet nézte, de Yoruhime közelsége elég volt, hogy magára vonja a figyelmét, és ne tudjon másra gondolni azon kívül, amit épp csinált vele. – Május huszonkilencedikén volt, és ne érezd magad rosszul, hogy nem ünnepeltük meg, különben sem szoktam.

– Nem is szeretnéd? – Yoruhime megmoccant és egy kicsit eltávolodott tőle, hogy fel tudjon nézni. Nem látta jól Sousuke arcát a sötétben, de ahogy a szeme apránként hozzászokott a hold keskeny sarlójának fényéhez, legalább jelentősebb vonásait képes volt felismerni. Sousuke, akit váratlanul ért a kérdés, enyhén megrázta a fejét.

– Eddig nem volt kivel – mondta hárítóan –, de most már itt vagy, változtathatunk rajta.

– Szeretném – mondta a lány. Elengedte Sousuke kezét és átölelte a nyakát, fejét a homlokának támasztotta. – Sok boldog pillanatot szeretnék átélni veled.

Yoruhime szégyenkezett a saját őszinteségétől, de ki kellett mondania, amit érzett, mert már régóta gyötrődött miatta. Szeretett volna közelebb kerülni Sousukéhez és nem csupán a hálószobában. Az életét készülte leélni vele, szerette volna tudni, mit gondol, mit érez és mik a meglátásai vele kapcsolatban. Jó felesége akart lenni, akihez szívesen tér haza az osztagából, és mindent megadni neki, amire csak képes volt, hogy boldognak lássa. Ehhez hasonló heves érzések égtek a szívében, és Sousuke törődő közelsége csak tovább fokozta. Amikor újra megsimogatta őt, Yoruhime összerezzent, de Sousuke nem tolta el magától. Átölelte a derekát és még közelebb húzta, amíg a lány egészen mellé csúszott a verandán és a testük egymáshoz simult a sötétben.

– Törekszem rá, hogy mindig boldog lehess mellettem – suttogta, ahogy finoman megcsókolta a száját –, és én is hasonlóan boldognak akarlak látni. Nincs mitől félned, szívem. – Szorosan fogta Yoruhimét, aki szaporán lélegzett; a rövid csók felforrósította a száját, nehezen formálta a szavakat ezután.

– Nem is félek – mondta, mert abban a pillanatban minden kétség és aggodalom eltűnt a szívéből.

A hollow, aki néha olyan hevesen tiltakozott minden hasonló érintkezés ellen, akkor hallgatott; Yoruhime teste nem merevedett meg és vált érzéketlenné a férfi karjában, ellenkezőleg, boldogan simult hozzá. Yoruhime úgy érezte, teljesen egyedül van a fejében, és igyekezett maradéktalanul kiélvezni. Nem lazított az ölelésén, és Sousuke is szorosan karolta át a derekát, így maradtak kis ideig egymással szemben, alig néhány centire a másik arcától, de anélkül, hogy a szájuk ismét egymáshoz ért volna.

– Sok dolog van még, amit tudni szeretnék rólad, de ezekben a pillanatokban minden kimegy a fejemből – vallotta be Yoruhime csukott szemmel, csupán élvezve a hadnagy közelségét. Sousuke halkan elnevette magát. A vallomás hízelgett neki, bebizonyította, Yoruhime mennyire el volt ragadtatva tőle.

Fél kézzel még mindig a derekát fogta, a másikkal finoman megsimogatta az arcát.

– Kérdezz bármit, ami eszedbe jut – biztatta, csupán, mert szerette hallani a hangját, és Yoruhime, aki végül erőt vett magán, beszéd közben finoman érintve Sousuke ajkát, azt kérdezte:

– Mi a kedvenc színed?

– Az alkony sötétlilája, eső után – mondta a férfi, ahogy rátalált a megfelelő árnyalatra az emlékei közt. Szerette a lilát, azt, ami közelebb állt a kékhez, mint a vöröshöz, és ami mindig magára vonta a tekintetét, ha egyszer megpillantotta. Yoruhimét egyszer látta egy hasonló színű kimonóban, épp aznap, amikor magával vitte a Suiren házból, és akkor is nehezére esett másra néznie a lány helyett. A szín megnyugtatta és egyszerre bolygatta az érzékeit, és az emberekben is ezt a fajta kettősséget kereste.

– Nekem az éjkék, épp az, amilyen most az ég felettünk – mondta Yoruhime elgondolkozva. – Szeretem az éjszakai eget, Sousuke, mert nincs annál különlegesebb. Első pillantásra feketének tűnik, de valójában egészen sötét kék, és én mindkettőt szépnek találom.

– Nem hiába vagy az éjszaka hercegnője – felelte a hadnagy játékosan –, a neved és a személyiséged tökéletes tükörképei egymásnak.

– Nem a nevem miatt szeretem ezeket a dolgokat, és nem is miattuk kezdtek el így hívni. A kettő véletlenül esik egybe, de talán igazad van, és a sorsom tehet róla.

– Bárhogy is, Hime, nekem tetszel így. Nem mindennapi lány vagy. – Sousuke megsimogatta Yoruhimét, aki a bóktól ismét lehajtotta a fejét, ajkuk helyett már csak az orruk ért egymáshoz. – A saját sorsom mindenesetre kegyes volt hozzám, hogy épp téged sodort az utamba, nem is foglak téged elengedni.

Amit mondott, színtiszta hazugság volt: Sousuke nem hitt olyasmiben, amit nem tudott befolyásolni. Azonban Yoruhime meglátásait érdekesnek és egészen értelmesnek tartotta, és ha a lány a fátumba akart kapaszkodni, ezt a kis örömöt nem vette el tőle. Biztosította a ragaszkodásáról, amire, úgy tűnt, szüksége is volt, Sousuke igazán nem hozott nagy áldozatot ezzel a néhány szóval.

Yoruhime jobban kötődött hozzá, mint fordítva, de ez nem volt számára kellemetlen. Szerette, hogy olyan közel van hozzá, szerette, hogy milyen alkalmazkodó, engedelmes, és egyetlen panaszszót sem hallani tőle. Tökéletes feleség lett volna belőle még egy tőle sokkal nagyobb igényű férfinak is, Sousuke azonban nem szerelemből akarta őt maga mellett tudni. Egészen más tervei voltak vele, amihez szerencsés volt Yoruhime szelíd és formálható természete; egy erős, akaratos, bátor és intelligens nővel, mint amilyen Hirako kapitány barátnője volt, Sousukének igencsak meggyűlt volna a baja.

Persze Yoruhime is elég okos volt, szorgalmasan képezte magát az akadémián, és a háztartási teendők mellett a művészetekhez is volt némi tehetsége, de bátortalansága miatt sosem számított Sousuke egyenrangú szellemi partnerének, bár a férfi ezt soha nem is kereste benne. Kellemes meglepetés volt számára, hogy nem csupán egy bájos arcot, hanem igazán értelmes beszélgetőtársat is nyert a személyében, de saját ügyeibe mélyebben nem akarta őt beavatni. Jobb volt úgy, ha nem idegesítette Yoruhimét feleslegesen, mert számolnia kellett a benne lakozó hollow-val; a legkisebb megrázkódtatás is felszínre csalhatta, ami rengeteg gondot okozott volna most, hogy a saját osztagán belül tudta őt.

Sousuke kíváncsi volt a hollow-ra és mindarra, ami ezt az állapotot előidézte, így óvatosan megpróbált információkat szerezni Yoruhimétől. Érdekelte a háttere és csupán az is, hogyan érez és mi jár a fejében: az alapján, amit látott és tapasztalt belőle, már szinte egészen kiismerte őt, de sosem ártott tudását tovább mélyíteni. Egyébként is kíváncsi volt a lányra, és a beszédét szívesen hallgatta. Yoruhime magától keveset és ritkán beszélt, de amint feloldódott, hosszan és értelmesen adta elő a gondolatait, mintha igazán sokáig tartó hallgatás után végre szóhoz jutott volna.

Beszédessége újabb jele volt, hogy bízik benne, és Sousuke örült ennek. Nem hagyta, hogy Yoruhime ismét bezárkózzon; tovább faggatta, közben csupasz nyakát simogatta alacsony kontya alatt, ezzel szaporábbá téve a lélegzetvételét.

– Hadd kérdezzek én is rólad – mondta gyengéden, fejét nem mozdítva Yoruhime homlokától. – Mi a kedvenc virágod? – Találomra kérdezte ezt, mert eszébe jutott Yoruhime kék alapon fehér gyöngyvirágmintás kimonója. A gyöngyvirág az osztaguk szimbóluma volt, Sousuke ezért választotta, és örömmel nyugtázta, hogy a ruha még szebb volt Yoruhimén, mint amilyen a kiterített szövet volt a kimonóüzletben.

– A kamélia, különösen a fehéret szeretem – mondta Yoruhime halkan, de egészen tiszta hangon. Már nem zavarta meg Sousuke közelsége, inkább erőt merített belőle. – Te szereted a virágokat, Sousuke?

– Be kell vallanom, hogy nem értek hozzájuk – felelte a férfi bocsánatkérően. – Viszont szépnek találom őket, és ha te szereted a virágokat, akár a kertbe is ültethetünk néhányat, hogy boldogabb legyél itt.

– Az nagyszerű lenne! – Yoruhime igazán lelkesnek látszott. – Megtanulok kertészkedni és gyönyörű virágoskertünk lesz – mondta, de Sousuke halvány mosollyal lehűtötte az izgalmát.

– Ne felejtsd el, hogy kisbabát vársz – simogatta meg a lányt. – Ne csinálj olyasmit, ami megerőltető lenne.

– Akkor egyelőre le kell mondanunk a virágokról – csüggedt el Yoruhime. Sousuke, hallva a hangja változását, homlokon csókolta.

– Annyi kaméliát hozok neked, amennyit csak szeretnél – ígérte, hogy jobb kedvre derítse. – Később pedig beszélhetünk arról a virágoskertről. Nincs más tevékenység, ami boldoggá tenne? – kérdezte a lányt. Yoruhime erre könnyen tudott felelni.

– Szeretek olvasni – mondta –, szívesen főzök, és a kalligráfia is megnyugtatja a lelkem.

– Szóval nem csak miattam jártál a szakkörre? – Sousuke most már nyíltan játékos volt, Yoruhime azonban nem ijedt meg tőle. Annyira egymásra hangolódtak, hogy ő is egy kis pajkosságot engedjen meg magának. Felemelte a fejét, az orra Sousuke arcához nyomódott, ahogy felnézett, és tettetett felháborodással felelt.

– Dehogyis, Sousuke! De... tényleg vonzottál. – Yoruhime elpirult, de a sötét jótékonyan elrejtette az arcát, így képes volt, amennyire olyan közelről tudott, Sousuke szemébe nézni. – A kalligráfiát viszont őszintén szeretem.

– Akkor gyakorold, amíg itthon vagy, minden eszközöd biztosítva van hozzá. Szeretném látni, amit csinálsz – biztatta Sousuke. Meg akarta simogatni Yoruhime haját, de a konty megakadályozta. Sajnálta, hogy a lány mindig ilyen nagy gondot fordít a külsejére, és nem tudta, mit szólt volna, ha a frizurát rögzítő hajtűket elkezdi sorra kihúzni a hajából.

– Én is, amit te. Nincs kedved egyszer együtt gyakorolni? – Yoruhime nem gondolta végig, amit mondott, és Sousuke ismét a tőle olyan szokatlan játékossággal felelt.

– Szóval, Suiren-kun, privát órákat szeretnél kapni tőlem?

Élvezte, hogy mennyire zavarba hozta a lányt, aki, bár nem láthatta, összepréselte az ajkát, hogy ne nyögjön fel attól a kacér hangtól, amivel Sousuke megszólította. Szándékosan beszélt vele úgy, mint az akadémián, mert akkor senki és semmi nem akadályozta meg, ha esetleg a játszadozásnak komolyabb következményei adódtak. Ha akarta, megcsókolhatta Yoruhimét, és futólag meg is tette, mielőtt válaszolhatott volna. Yoruhime eleresztette a nyakát, helyette a ruhája gallérjába kapaszkodott két kézzel és hallhatóan kapkodta a levegőt, amikor az ajkuk elvált egymástól.

– Miért kell ezt tenned velem? – nyögött fel, majd erősen az alsó ajkába harapott, mert a csók elhomályosította a gondolatait, és szeretett volna kijózanodni. Sousuke képes volt megállni, hogy tovább szórakozzon vele, és látszólag egészen ártatlanul kérdezte.

– Mégis mit tettem veled, drágám? Csak nem jöttél tőlem zavarba?

– Dehogynem! Sose fogom megszokni – panaszkodott Yoruhime, ami Sousukét elszórakoztatta. Mivel már olyan szorosan ültek egymás mellett, hogy Yoruhime egész teste az oldalához simult, a térde alá nyúlt és féloldalasan az ölébe ültette; a fejük egy kissé távolabb került egymástól, így kényelmesen rá tudott nézni a piruló lányra.

– Pedig kénytelen leszel – mondta halkan a hadnagy –, velem fogsz élni. Nem jöhetsz tőlem örökké zavarba.

– Mégis teszel róla, hogy így legyen. – Yoruhime Sousuke shihakushóját gyűrögette. A lába enyhén mozgott az idegességtől, egy méterrel a talaj fölött. – Ez is olyasmi volt, amit ki akartál deríteni rólam?

– Nem, de mindig jó tudni, hogy milyen édesen reagálsz a kedvességre. – Sousuke szorosan fogta Yoruhimét, hogy ki ne essen az öléből és finoman megcsókolta.

– Ez nem kedvesség, hanem csábítás – suttogta Yoruhime, de egy újabb csók elhallgattatta.

– Valóban? Sajnálom. – Sousuke jól hallhatóan nem bánta, de Yoruhimét a szavai csak kellemesen borzongatták ahelyett, hogy megijesztették volna. Mióta bizonyossá vált, hogy Sousuke vele akar élni, nem félt tőle, aggodalma egészen más, megfoghatatlan dolgok köré összpontosult, a hadnagy ezzel szemben biztos ponttá vált számára.

Könnyedén megadta magát neki és csukott szemmel egészen elmerült a csókban, de Sousuke akkor még nem fejezte be a beszélgetésüket. Elhajolt Yoruhimétől, mély lélegzetet vett, amikor hallotta szapora pihegését, és amint biztos lehetett benne, hogy a hangja egészen higgadtan cseng, megkérdezte:

– Hogy tudnék veled kedvesebb lenni?

– Épp elég, amit teszel – suttogta Yoruhime –, már ezt sem tudom igazán meghálálni.

– Nem is kell – mondta Sousuke –, nem azért csinálom, mert bármit is várok cserébe. Komolyan a lehető legboldogabbnak akarlak látni, és nem tudom, mit tegyek, hogy elérjem. Segíts – kérte –, mire van szükséged?

Yoruhime, aki egészen meghatódott, és még a korábbi csókokból sem tért egészen magához, halkan felelt:

– Igazából csak rád. Nincs más a földön, ami boldogabbá tenne, mint hogy veled lehetek.

Sousuke nem ilyen válaszra számított, de elégedett volt a hallottakkal. Yoruhime szerette őt és kötődött hozzá, pedig nem tett igazán sokat, hogy elérje, ezt fenntartani pedig még kevesebb erőfeszítést igényelt. Nem bánta, amit csinált, mert igazán kellemes volt átölelni és megcsókolni őt. Yoruhime jól illeszkedett a karjába, mintha a testük egymás folytatás lett volna, és annak ellenére, hogy Sousuke akkor semmi különöset nem kívánt tőle, mégis, mint minden alkalommal, talált benne valami szikrázóan vonzót, ami miatt nem tudott elszakadni a közeléből.

Lehajolt és megcsókolta Yoruhime nyakát, közel a yukatája gallérjához. Érezte meztelen bőrét a ruha alatt, amit szívesen megérintett volna, de nem ott; kellemes volt Yoruhimével a szabad ég alatt ülni, de ha bármi mást kívánt tenni vele, először vissza kellett vinnie a házba, mert nem fektethette le a verandára. Mégsem kapta a karjába a lányt, hogy bevigye a hálószobába, csak tovább ölelte és tartotta őt az ölében. A közelsége békés és kellemes volt, és Sousuke akkor nem vágyott többre. Hiába csókolgatta a nyakát, amíg nem hallott fojtott kis nyögéseket tőle, ennél tovább nem ment, nem hagyta elterelni a figyelmét a szeretője testével.

A beszélgetésük nem volt igazán mély vagy különleges, de Sousuke mégis fontosnak tartotta, és szerette volna máskor is megismételni. Yoruhime és ő egy kicsit kevésbé voltak idegenek egymás számára, és Sousuke minél többet tudott róla, annál szerethetőbbnek, egyszersmind annál sajnálatraméltóbbnak találta. Valószínűleg nem ő volt az első lány, aki élete során menthetetlenül beleszeretett, de az első és egyetlen, aki ott volt mellette, és Sousukének, akárcsak Yoruhimének, meg kellett szoknia egy másik ember közelségét. Többé nem maradt magára a gondolataival, mert amikor lefeküdt, egy másik, törékeny test simult az oldalához, és Yoruhime személyét ezek után nem tudta saját életétől függetlenként kezelni.

Felelősséggel tartozott érte, aminek kezdte megérezni a súlyát, de nem volt olyan kellemetlen, mint amire számított. Yoruhime megadóan simult hozzá a verandán, arcát a mellkasához szorította, miután Sousuke nem adott több csókot a nyakára, és próbált egyenletesen lélegezni.

Sousuke is igyekezett összeszedni a gondolatait, és rájönni, mégis mit csinál, mert ezek a kellemes kis kitérők nem segítették hozzá ahhoz, amit elsősorban tervezett a lánnyal kapcsolatban. Mégis, az, hogy kedves volt hozzá, mindkettejük helyzetét megkönnyítette, így nem hagyta abba. Magához szorította Yoruhimét, a fejét a vállára hajtotta, és lehunyta a szemét. Hallotta, hogy ciripelnek a tücskök, hogy halnak el a kerítésen túl a járőröző shinigamik léptei és beszélgetésük hangja hogy olvad bele ismét a csendes éjszakába.

Yoruhime lélegzetének halk hangja volt akkor mind közül a legkellemesebb számára, és később is csak erre a neszre figyelt, amikor egymás mellett voltak a hálószobában. Yoruhime neki háttal feküdt a futon másik felén, Sousuke látta karcsú derekát és csípője domborulatát a takaró alatt. Felé fordult és átölelte őt, Yoruhime pedig, aki még nem aludt, csak csendesen feküdt mellette, közelebb simult hozzá.

Nem beszéltek azután, hogy Sousuke leoltotta a villanyt és csendesen jó éjszakát kívántak egymásnak, de az érintés épp elégnek bizonyult. Benne volt minden, amire a lánynak szüksége volt: biztonság, szeretet és melegség, amit addig nélkülöznie kellett, és Sousuke, aki hosszas gondolkodása közepette végre lehunyta a szemét, pillanatnyi teljes nyugalmat érezve nyomta az arcát Yoruhime kibontott hajába.