Közvetlenül Sousuke bukása után járunk: Yoruhime és Tsukiyo sokáig maradtak bizonytalanságban, végül teljesen összetörtek. Váratlan segítséget kapnak, de Yoruhime egyelőre nem áll készen, hogy elfogadja.

Láthatunk néhány eddig hiányzó személyt ebben a fejezetben, akikről nagyon szerettem írni, megkönnyebbülést jelentettek a sok fájdalom mellett. Érdekesség: az utolsó jelenettől kezdve, ahol Tsukiyo belépett a házba, minden eseményt és párbeszédet hirakoswife046 fanficéből kölcsönöztem, hogy leírjam a saját nézőpontomból. Ír egy történetet Tsukiyóról és Grimmjow-ról, ami futólag érinti az itt említett eseményeket is, ezért úgy döntöttem, összeegyeztetem a két művet. A karakterek beszédében lévő eltérés számomra hatalmasnak tűnik, mintha egy törés lenne a fejezetben, de remélem, olvasás közben nem lesz zavaró.

Ezenkívül: Yoruhime egy igazán gyenge, töréken, elesett nőnek tűnik, aki képtelen gondoskodni magáról, de ez idővel változik. Felnő a rá váró élethez, és biztos vagyok benne, hogyha Sousuke látná, büszke lenne rá, de jelenleg még le kell számolnia a veszteségeivel.

A következő fejezetben valami kedveset és szépet írok, mert ez megviselt. Jó olvasást kívánok! ♥

*

Yoruhime emlékezett, mit mondott neki Sousuke, mielőtt magukra hagyta őket Las Nochesben: ha bármi történne Ulquiorrával, és többé nincsenek biztonságban a palotában, a lányuk és ő térjenek vissza Soul Societybe, ahová később értük fog menni. Sousuke megígértette velük, hogy feltűnés nélkül visszavonulnak a régi házukba, ahol senki sem kereste volna őket, miután Sousuke elhagyta Seireiteit és egyszer már mindent felforgatta utána, de csupán, mint lehetőségről beszélt, nem hitt benne, hogy szükség lesz rá. Bízott Ulquiorrában, aki végül alulmaradt Kurosaki Ichigóval szemben. A fiatal shinigami magával vitte az addig fogvatartott Inoue Orihimiét, megölte Ulquiorrát, ezzel megtörve Las Noches védelmét.

Mivel az érkező shinigamiknak fogalma sem volt Yoruhime és Tsukiyo jelenlétéről, egyelőre nem fenyegette őket veszély, de Yoruhime tudta, hogy el kell tűnniük, mielőtt rájuk találnak. Karon fogta Tsukiyót és visszahúzta a szobába, ahonnan Ulquiorra eltűnő spirituális energiáját érezve előbújtak, maga mellé húzta a lányát, és egy pillanatra megállt, hogy gondolkozzon, de csupán a vészhelyzeti utasítások visszhangoztak a fejében. Yoruhime és Tsukiyo is megtanultak gargantát nyitni, hogyha veszélybe kerültek, képesek legyenek távozni Hueco Mundóból, így az asszonynak nem esett nehezére követnie a férje utasítását.

Szorosan fogta Tsukiyo kezét, amikor beléptek a gargantába és csendben fohászkodott, hogy minden rendben legyen odaát, amikor megjelennek Soul Societyben. Seireitei falain belül, egy erdő szélén érkeztek meg, nem messze az ötödik osztag területétől. A város csendes volt körülöttük, mintha a shinigamik jelentős része nem tartózkodott volna ott, a két nő így észrevétlenül tudott bejutni a régi otthonába.

Yoruhime maga mellett tartotta Tsukiyót, amíg bezárta a kaput, mert nem tudhatta, mi fogadja majd őket a házban, de a birtok, akárcsak az épület belseje, üres és érintetlen volt. Mindent finom por lepett be, de egyébként úgy nézett ki, mintha csupán tegnap léptek volna ki az ajtón utoljára.

Tsukiyo az anyjánál is jobban össze volt zavarodva. Riadtan tekintett körül a sötét házban, mintha minden zug és árnyék ismeretlenné vált volna számára és közelebb húzódott Yoruhiméhez. Egyiküknek sem lógott kard az oldalán, mindenük ott maradt Las Nochesben a ruhát kivéve, amit viseltek.

Yoruhime átkarolta a lányát és a ház egyik belső szobájába vezette, ahol leginkább védve voltak minden ingertől, és leült vele a padlóra. Túl voltak a szökésen, de a helyzetük nem vált könnyebbé: ismét Soul Societyben voltak, és a puszta tény felért a halálos ítéletükkel. Ugyan senki sem tudta, hogy bármilyen kapcsolat fűzi őket Sousukéhez, az ötödik osztag volt kapitánya azonban árulónak számított, és lehetetlennek tűnt, hogy békés úton jusson el hozzájuk.

Sousuke harcolt az ellene érkező shinigamikkal az élők világában, ahonnan, bár Yoruhime ezt nem tudhatta biztosan, végül Soul Societybe távozott. Miután sikeresen elcsalta onnan a kapitányok és hadnagyaik egy részét, a terület védelme megfeleződött és harci ereje lecsökkent, ideális esélyt nyújtott egy támadásra. Yoruhime látta és érezte, hogy hullanak el sorra a férje espadái: utoljára a súlyosan megsebesült Tier Harribel és az őt támogató három fraccionja tért vissza az élők világából. Az egyik arrancar dühös pillantást vetett az asszonyra, amikor elmentek mellette, mintha az egész az ő hibája lett volna.

– A férjed megsebesítette Harribel-samát! – vetette oda Yoruhimének. Hosszú ruhája ujjával eltakarta a száját és feldúlt arca sápadtságát, de a szeme sötéten villant Yoruhime felé. – Teljesen megőrült! Megpróbálta megölni! – A másik két nő két oldalról támogatta az ájult Harribelt, miután kihúzták őt egy gargantából, de a mögöttük haladó Cyan Sung-Sun megállt és szembefordult Yoruhimével, aki közelebb vonta magához a lányát, mióta az arrancarokat megpillantotta. – És ne merd azt mondani, hogy sajnálod! – kiáltott rá, amikor Yoruhime kinyitotta a száját. Tsukiyo, aki nagyra nyílt szemmel bámult a távolban álló hármasra, majd az előttük lévő Sung-Sunra, belekapaszkodott az anyja szoknyájába és remegő hangon azt mondta:

– A papa nem tenne ilyet!

– Mind láttuk! – vágott vissza a Harribelt jobbról támogató Emilou Apacci. Dühösen nézett a kislányra, majd az anyjára, végül megrázta a fejét. – Nem érdekel, milyen tévképzeteid vannak róla, Aizen egy szörnyeteg és ezért meg fog fizetni!

– Az lenne a legkevesebb, hogy mi is tönkretegyünk valamit, ami fontos számára – szorította ökölbe a kezét Sung-Sun, amivel a száját takarta. Yoruhime érezte a fenyegetést felőle, így maga mögé húzta a lányát és egy lépést hátrált a csarnokban, de az arrancar nem támadt rájuk. Akárcsak korábban Apacci, megvetően megrázta a fejét és a társai után sietett. – Nem fogunk titeket védelmezni ezek után – tette hozzá, ahogy utolérte őket néhány lépéssel távolabb. – Menjetek vissza oda, ahonnan magával hozott, mert nem maradt olyan espada, aki még engedelmeskedne Aizen ostoba utasításainak!

A három arrancar magával vitte Harribelt és többet nem törődtek Yoruhimével és Tsukiyóval. Yoruhime szóhoz sem tudott jutni a döbbenettől és Tsukiyo nehezen dolgozta fel a hallottakat: sosem voltak szívesen látott vendégek Hueco Mundóban, de nem is kellett tartaniuk ilyen nyílt támadástól, a feldúlt fraccionok azonban nem fogták vissza magukat. Szerencséjük volt, hogy nem értek rá megtámadni őket, pedig valószínűleg örömmel megtették volna.

Las Noches üres volt. Csupán a visszatérő négy nő és ők ketten maradtak ott, Yoruhime senkire nem számíthatott, aki a további harcok során a védelmükre kelt volna.

Engedelmeskedett Sousuke utolsó utasításának és elhagyta Las Nochest Tsukiyóval, de onnantól kezdve, hogy újra a régi házukban voltak, fogalma sem volt, hogy mit csináljon. Nem mehettek ki, hogy Sousuke helyzetéről tájékozódjanak, pedig semmilyen információjuk nem volt róla, az élők világában zajló ütközet eseményei nem jutottak el hozzájuk. A közelükben folyó újabb csatának csak távoli lökéseit érezték, ahogy a koncentrált szellemi energia szintje váltakozott. Yoruhime megpróbálta megóvni a lányát, de a legtöbb, amit tehetett, az volt, hogy magához szorította.

Tsukiyo kimerült és zaklatott volt: aggasztotta az apja távolléte, a rátámadó shinigamik és a helyzet bizonytalansága. Képtelen volt bármit is tenni, mert az anyja megértette vele, hogy egy darabig nem mozdulhatnak el a házból. Nem ment vissza a régi szobájába az emeleten, hanem Yoruhime mellé kuporodott a földre a sötét szobában, az ölébe hajtotta a fejét és csukott szemmel próbált megnyugodni.

Yoruhime egész testében remegett, amíg a haját simogatta, és gondolkozott a következő lépésükön, de semmi értelmes nem jutott eszébe. Amíg minden elcsendesült és Sousuke értük ment, több napba is beletelhetett, addig ismét várakozásra voltak ítélve egy ellenséges területen, ami a jelen helyzetben még Hueco Mundónál is több fenyegetést jelentett számukra. Yoruhime kimerült volt, a garganta megnyitása sok erejét felemésztette. Pótolnia kellett volna valamivel, de képtelen volt felállni és otthagyni Tsukiyót, hogy ételt készítsen maguknak. Amikor a lány hosszú ideje nem mozdult meg az ölében, Yoruhime abbahagyta a cirógatását és lehunyta a szemét. Olyan sokáig meredt maga elé fókusztalan tekintettel, hogy a feje egészen belefájdult.

Minden túl gyorsan történt, mióta napokkal korábban először értesültek a Hueco Mundóban megjelent Kurosaki Ichigóról és társaságáról, a távolból a palota felé gyűrűző harcokról, végül az erősítést jelentő kapitányok és hadnagyaik megérkezéséről. Kezdetben még nem volt félnivalójuk, bár Yoruhime némi aggodalommal követte figyelemmel az eseményeket, végül azonban az összecsapások komolyabbá váltak és Las Nochesen belül zajlottak, egyre közelebb a palota központjához, ahol ők ketten tartózkodtak Tsukiyóval.

Közel voltak a fogságban tartott Inoue Orihiméhez, akiért a fiatal shinigami és barátai érkeztek, de még így sem voltak valódi veszélyben, mert kizártnak tűnt, hogy bárki is eljusson hozzá, ezáltal hozzájuk. Sousuke nyugodt szívvel hagyta hátra kettejüket, amikor Las Noches és a Hueco Mundo egészében történő események irányítását Ulquiorrára bízta, de a védelme nem bizonyult elégnek. Orihime mellett maradt, hogy meggátolja a lány visszaszerzését és végül kudarcot vallott: ő volt a legerősebb espada egész Hueco Mundóban, miután Sousuke a jelentős részüket az élők világába vitte magával, így az ő elvesztése a bukással volt egyenlő.

Yoruhime és Tsukiyo magára volt utalva és nem maradhatott tovább Hueco Mundóban. Félő volt, hogy valaki az érkező kapitányok közül rájuk bukkan, ami kellemetlen kérdésekhez vezetett volna; mivel egyikük sem tudott a jelenlétéről számot adni, a legjobb esetben csak visszatoloncolták volna őket Soul Societybe, a legrosszabb esetben pedig azonnal kivégzik őket, mint Sousuke bűntársait, hiába számítottak két fegyvertelen és gyenge fiatal nőnek. Hogy ezt elkerüljék, Yoruhime gyorsan döntött és megszökött Tsukiyóval, amíg lehetőségük volt rá. Ez volt az egyetlen jó döntés, amit meghozhatott, mert harcolni mindketten képtelenek lettek volna, és szem előtt kellett tartania a lányuk biztonságát. Magáért kevésbé aggódott, de nem engedhette, hogy Tsukiyo egyedül maradjon, így még a házban sem szívesen veszítette őt szem elől.

Az idő várakozással telt, de semmilyen hírt nem kaptak Sousukéről vagy a Soul Societybe helyezett Karakura város sorsáról. Yoruhime a kezdeti sokk után próbálta magát összeszedni és ellátni az alapvető szükségleteiket. Etelt készített magának és Tsukiyónak a házban maradt tartós alapanyagokból és próbált alvás helyett legalább megpihenni, de sem aludni, sem nyugton feküdni nem tudott sokáig, az idegesség állandó készültségben tartotta. Nem tudhatta, mikor bukkannak a nyomukra és hogyha megtörténik, milyen magyarázattal szolgálhatnak a jelenlétükre. Nem volt köztudott, hogy a birtok Sousuke tulajdonát képezte, mégis, egy darabig üresen állt, mielőtt ők ketten váratlanul ismét megjelentek benne. Ottlétük feltűnést kelthetett és nem akart kéretlen érdeklődéssel szembenézni.

Több nap is eltelt, mióta visszatértek Hueco Mundóból, és a bizonytalanság mindkettejüket megviselte. Tsukiyo türelmetlen és kedvtelen volt, céltalanul járt egyik helyiségből a másikba és keveset beszélt az anyjával a kezdeti szapora kérdezősködése után, mintha kifogyott volna a szavakból. Yoruhime tudata a korábbi élete már-már automatikus cselekedeteinek ismétlésére korlátozódott anélkül, hogy valódi gondolatai lettek volna. Odafigyelt a lányára, időnként törődött a saját szükségleteivel is, ha eszébe jutott, de egyébként nem csinált semmit, csak járkált a szobák közt vagy hosszú órákon át ült a hálószobája sarkában.

A Sousukét és őt ábrázoló esküvői fotó még ott állt a komód tetején, Yoruhime a távozásukkor nem vette magához. Ha így tesz, a fénykép örökre elveszett volna a többi Las Nochesben hagyott dolgával együtt, de így a férje kézzelfogható emléke volt a házban, néhány összehajtott kimonójával együtt a szekrényben. Yoruhime nem szerette ezeket emléknek tekinteni. Hitte, hogy amit átélnek, csupán átmeneti állapot és Sousuke hamarosan visszatér hozzájuk, de hogy mi lesz ezután, hová mennek, vagy hogy folytatódik az életük, rejtély volt számára, és bárhogy erőltette az agyát, nem is tudott rá gondolni. Minden, amit a jövő tartogatott, bizonytalan és riasztó volt, ezért megpróbált csupán a jelenre fókuszálni.

Biztonságosabb volt így: nem kockáztatta, hogy az esze megbomoljon a félelemtől és az aggodalomtól. Yoruhimének sosem kellett igazán erősnek lennie vagy gondoskodnia magáról, de most váratlanul nagy felelősség hárult rá. Árulóvá vált férje távollétében neki egyedül kellett kézben tartania Tsukiyo és a saját életét, gondoskodni róla, hogy ne essen bántódásuk, és várni Sousuke hazatértét, ha ugyan a házat otthonnak nevezhették még a történtek után. Mégis, ahogy telt az idő, Yoruhimének fogyatkozni kezdett a hite és reménysége. Négy napja voltak a birtokon, mire elfogyott az élelmük, és Yoruhime kénytelen volt Tsukiyóval együtt kimenni a házból. Volt némi pénzük félretéve, így el tudtak menni vásárolni; nem vitték magukkal, mert nem volt szükségük pénzre Hueco Mundóban.

Yoruhime a teljes sokkban töltött megérkezése után megvált a Las Nochesben viselt fehér ruhától, de még napokkal később is szokatlan és valahogy furcsa érzés volt újra kimonót hordani, és beolvadni vele a városi tömegbe. Amíg odakint voltak, Yoruhime mindenre igyekezett odafigyelni, hátha hall valamit Sousukéről vagy a harcok állásáról. Tsukiyo lehajtott fejjel sétált mellette, kevés figyelmet fordított a külvilágra és az elcsípett beszélgetésekre, minden szín és hang zavaróvá vált számára a ház álmosító sötétsége és csendje után.

Yoruhime épp egy pékségből jött ki vele, amikor meghallotta, hogy valaki a férje nevét említette. Megállt, megfogta Tsukiyo kezét, aki oda sem figyelve tovább akart menni mellette, és közelebb húzódott a beszélgetőkhöz. Két férfi állt a szomszédos üzlet ajtajában és felszínesen tárgyalt egy összecsapást a közelmúltból. Egyikük sem tudott részleteket, csak a legfőbb dolog volt világos: legyőzték és elfogták Aizen Sousukét, a Gotei 13 ötödik osztagának áruló kapitányát, és elszállították, amíg a központi negyvenhatok tanácsa ítéletet hoz felette.

Yoruhime szeme kitágult, olyan erősen szorította meg a lánya karját, hogy Tsukiyo felszisszent és felnézett rá, a péksüteménnyel teli papírtasak pedig kiesett a kezéből. A zsemlék szétgurultak a földön, de Yoruhime észre sem vette. Sápadtan meredt maga elé, és szerette volna azt képzelni, hogy rosszul hall. Megtántorodott és nekidőlt a pékség falának, Tsukiyo pedig, aki megijedt az anyja hirtelen rosszullététől, rémülten kapott utána.

– Haza kell mennünk – suttogta Yoruhime. Hideg verejték gyöngyözött a homlokán, a keze remegett. Tsukiyo, aki valahogy kiszabadította a kezét az anyja szorításából, mindkét kézzel belekapaszkodott a ruhájába. Az addigi közöny eltűnt az arcáról, a szemébe félelem költözött.

Yoruhime alig vette észre, milyen rémülten néz rá a kislány: a hallottak letaglózták és nehezen tudta magát összeszedni annyira, hogy gondolkozni tudjon. El kellett tűnniük és valahogy meg kellett nyugtatnia a lányát, legalább addig, amíg kettesben maradnak, de ő maga is alig tudott lecsillapodni. Képtelen lett volna bármit is mondani neki abból, amit hallott, mert ő sem hitte el igazán, Tsukiyo mégis magyarázatot várt tőle.

– A papa..? – nyögött fel a kislány, mire Yoruhime bólintott.

Tsukiyo tekintete megváltozott. Remény költözött belé, mintha az anyja valamilyen jó hírt kapott volna, és Yoruhime nem volt képes összetörni.

Hagyta, hogy a kislány az emebreket kerülgetve, a kimonójába kapaszkodva vezesse őt, beszaladjon a birtok kapuján és várja, amíg bezárja maguk után. Tsukiyo már a verandán volt, mire Yoruhime utolérte: gyenge volt az egész teste, és az út során végig küzdött a sírással. Meg kellett keményítenie magát, de vesztésre állt a könnyekkel szemben, és amikor Tsukiyo odabent körülnézett, de Sousukét sehol sem látta, maga felé fordította a lányát és letérdelt vele szemben a szobában.

– A papát elfogták, Tsukiyo – suttogta, de többre nem volt képes; magához ölelte a dermedt lányát és sírva fakadt.

Yoruhimét kitöltötte a fájdalom, semmilyen más gondolat nem maradt a fejében. Fogalma sem volt, igaz-e, amiről a két férfi beszélt a városban, de ez volt hosszú ideje az első értesülése Sousukéről, és a vereségének híre teljesen összetörte őt. Sousukét mindig legyőzhetetlennek tartotta, és a belőle áradó higgadt magabiztosság is ezt erősítette. Az utolsó pillanatban is biztos volt a saját diadalában; a viszontlátás tudatával búcsúzott el tőlük, mintha alig néhány óra múlva ismét együtt lehettek volna. Azóta közel egy hét telt el, és Yoruhime, felfogva, hogy talán nem látják őt többé, összeomlott. Elképzelni sem tudta, mi következik ezután: csupán azt a néhány dolgot ismerve, amit Sousukétől megtudott, a férje számtalan ponton sértette meg Soul Society törvényeit és rengeteg élet elvétele is a lelkiismeretét terhelte.

Yoruhime a töredékét sem tudta az igazságnak, mert Sousukét minden cselekedetével együtt erősen megszépítve látta. Elvesztésekor nem elsősorban magukért, hanem miatta aggódott, hiába tudta, hogy a férfi sokkal erősebb és talpraesettebb, mint ők ketten együttvéve valaha is lehettek volna. Ha elbukott, azzal együtt az addig ismert világ omlott össze: nem tudta, mi következik ezután, ahogy azt sem, tehetett-e bármit is a férjéért.

Yoruhime és Tsukiyo nem léteztek Soul Societyben úgy, mint Aizen Sousuke hozzátartozói, és tettei fényében ezt öngyilkosság lett volna önként felfedniük. Azonban Yoruhime idáig nem jutott a gondolatokkal. A feje üres volt, csak félelem és fájdalom maradt a lelkében, ahogy szorosan ölelte magához a lányát és elveszett boldogságukat siratta.

Tsukiyo, aki hozzá hasonlóan először nem értette meg, amit hallott, megdermedt az anyja karjában. Maga elé nézett, majd Yoruhime lehajtott fejét és földön szétterülő hosszú haját figyelte, de valójában semmit sem fogott fel a látványból. Amikor néhány másodperc után tudatosult benne a szavak jelentése, összepréselte a száját. Keményen az ajkába harapott, hogy elfojtson egy fájdalmas nyögést, és úgy kapaszkodott bele az anyjába, mintha fuldoklott volna. Tsukiyo elveszítette a lába alól a talajt és a biztonságot; az anyja összeomlott, az apja pedig úgy tűnt, többé nem tér hozzájuk vissza.

A kislány egyedül nem tudott erős maradni. Yoruhime reakciója megrémítette, mert nagyon régóta nem látta őt sírni. Hallva vigasztalhatatlan zokogását, Tsukiyo is könnyekre fakadt, az arcát Yoruhime vállához szorította és sokáig meg se mozdult. A könnyei megállíthatatlanul folytak és eláztatták Yoruhime fekete haját, ami egyébként is nedvesen tapadt az asszony arcához.

Yoruhime nem érezte az idő múlását. Sokáig térdelt a földön a lányával szemben, és hasonlóan sokáig sírt, amíg a feje egészen belefájdult. Ahogy a zokogása csillapodott és a gondolatok apránként utat találtak az agyába, nyugtatni próbálta magát: a két férfi beszélgetése lehetett ostoba feltételezés, nem hihette el vakon, amit hallott. Egy egy darabig működött, de aztán egy hang közbeszólt: ha így van, akkor Sousuke mégis miért nem tért még vissza?

Yoruhime próbált felülkerekedni a megrázkódtatáson, de újra és újra visszacsúszott a reménytelenségbe. Kétségekkel volt teli a szíve, így nem tudott a lánya megfelelő támasza lenni: Tsukiyo végül kibontakozott az öleléséből, leült a földre vele szemben és átölelte felhúzott lábát, az állát pedig a térdére támasztotta. Lehajtotta a fejét, elrejtőzött hosszú frufruja alá, és nem nézett egyenesen az anyjára.

– Biztos? – kérdezte rekedten. – A papa biztosan nem fog visszajönni?

– Nem tudom – mondta Yoruhime. Csukott szemmel leereszkedett a fal tövében és ránézett Tsukiyóra. A lány kicsire húzta össze magát a félhomályban, mintha ismét apró gyerek lett volna, és Yoruhime, bármennyire próbált erős lenni miatta, kudarcot vallott. Az ajkába harapott, hogy ne kezdjen újra sírni, egy könnycsepp mégis lefolyt az arcán a fájdalomtól. – Nem tudom, mi van vele.

– Ki kell derítenünk – suttogta Tsukiyo, de a fejét továbbra sem emelte fel a térdéről. Yoruhime közelebb csúszott hozzá és hagyta, hogy a lány nekidőljön. Átölelte, de már nem tartotta olyan szorosan, mint korábban. Úgy érezte, a testét elhagyta minden erő, és sokáig maradt ülve a fal tövében, mert képtelen volt újra talpra állni.

Tsukiyo kérésére nem mondott semmit, mert hiába értett vele egyet, pillanatnyilag fogalma sem volt, mit tehetne az ügy érdekében. Senki sem készítette fel őket a férfi elvesztésére, Yoruhimének mindent azonnal, az események hatására kellett kitalálnia.

Mint anya, kudarcot vallott. Sem Tsukiyóról, sem magáról nem tudott rendesen gondoskodni, így fordulhatott elő, hogy végül elaludtak összebújva a fal tövében.

Amikor Tsukiyo később kinyitotta a szemét, az anyja még aludt. Késő délután volt, a napsugarak ferdén, de még aranylóan szöktek be a szobába a félig nyitott tolóajtón. Tsukiyo nem tudott tovább ott maradni; a ház, teli addigi életük nyomaival, fullasztóvá vált számára.

Óvatosan, hogy ne ébressze fel Yoruhimét, felállt és halkan kiment a szobából. Megmosta az arcát, megpróbálta eltünteti a sírás nyomait magáról, de a szeme piros és duzzadt volt a tükörben.

Tudta, hogy Yoruhime ellenezné, de muszáj volt kimennie a birtokról, hogy bizonyosságot szerezzen az apja állapotáról. Felvette a papucsát és kiosont a házból, hogy aztán sokáig céltalanul, üres fejjel járja a várost az ötödik osztag területén. Megpróbált odafigyelni a beszélgetésekre, de képtelen volt koncentrálni, az emlékek és az új, fájdalmas benyomások összekeveredtek a lelkében. Tsukiyo végül lekuporodott egy fal tövében, távol a forgalmas úttól, és sírva fakadt. Minden, amit addig átélt, megterhelte, és nem volt mellette senki, aki segíthetett volna, hogy feldolgozza.

Képtelen volt megnyugodni és higgadtan gondolkozni abban a helyzetben: az élete tele volt bizonytalansággal és fájdalommal, és úgy érezte, Yoruhime helyett is neki kell erősnek lennie, ahogy azt az apja egyszer kérte, mikor első alkalommal maradtak magukra Las Nochesben. Tsukiyo mégis képtelen volt erre akkor, még az is nehezére esett, hogy visszatérjen a birtokra, ami szűkös és fojtogató volt. Egészen addig kóborolt a városban, amíg be nem sötétedett, akkor, mint egy macska, észrevétlenül visszasurrant a házba az anyjához.

Yoruhime még akkor is aludt, amikor behúzta az ajtót maga után: csak úgy volt képes feldolgozni a sokkot, hogy elvágta magát a valóságtól egy kis időre, és Tsukiyo magára maradt másnapig, mert Yoruhime csak reggel tért magához.

Az asszony megpróbált mindent úgy folytatni, mint azelőtt, de a Tsukiyónak nyújtott teáscsésze kicsúszott a kezéből és összetört a padlón. Puszta kézzel szedte össze a cserepeket és észre sem vette, hogy megvágta magát: az érzékei eltompultak és az érzések is kivesztek belőle. Tsukiyo nem ismert rá az anyjára: az arca sápadt volt, a szeme fénytelen, a keze remegett, és egészen rémisztővé vált, amikor Tsukiyo felé fordult és megpróbált rámosolyogni. A kislány hozzábújt és a mellkasához szorította az arcát. Nem tudott mit tenni Yoruhiméért, de remélte, hogy a közelsége kijózanítja. Anyja új arca félelmetes és távoli volt, és Tsukiyo nem akarta őt is elveszíteni az apja után.

Mivel Yoruhime képtelen volt rá odafigyelni, Tsukiyo nagyobb szabadságot kapott, és egyre többször ment ki egyedül a házból. Fülelt, amíg a városban járt, hátha hall valamit az apjáról, de akárhányszor említették a nevét, valamilyen fájdalmas vagy kellemetlen megjegyzés kísérte. Tsukiyo ezeket nem tudta összeegyeztetni a képpel, ami benne élt Sousukéről: számára a férfi jó, gondoskodó, csodálatra méltó volt. Nem rettentette meg sem az, ahogy az arrancarokkal bánt, sem az, amit később a shinigamikkal és hozzátartozóikkal tett, mert Tsukiyo másképp szemlélte az egész Inoue Orihime incidenst.

Nem találkozott a lánnyal, de, mert önként érkezett Hueco Mundóba, nem lehetett oka panaszra, a barátai pedig, akik a megmentésére siettek, valószínűleg hiába küzdöttek érte. Tsukiyo is végighallgatta Las Nochesben, amikor az apja felfedte a valódi okot, amiért Orihimét magánál tartotta: a visszaszerzésére összpontosított erők miatt meggyengült Soul Society védelme, amit ezek után képes volt megtámadni, végül elbukott, ez utóbbit azonban a kislány nehezen tudta elfogadni.

Az emberek körülötte gyűlölték az apját, de ő nem tudta, miért, mert sok rossz cselekedetének töredékét sem ismerte. Yoruhime valamivel többet látott ebből, de még ő sem tudta volna bírálni Sousuke tetteit vagy nyíltan szembeszegülni az akaratával. Mellette maradt még akkor is, amikor hátat fordított mindennek, és Yoruhime nem bánta meg a döntését. Ez a férfi fontosabb volt neki mindennél, és annyira szerette őt, hogy hiába tudta, hogy rossz, képtelen volt elfordulni tőle. Nélküle egyedül volt a világon, és olyan sötétség borult a lelkére, mintha a napot vették volna el tőle. Teljesen magába roskadt, kezdte elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal, és nem látott kiutat a helyzetéből. Egyedül maradt a hálószobában, amin korábban Sousukével osztozott és az összes körmét lerágta az idegességtől.

Yoruhime fel sem emelte a fejét, amikor lépteket hallott odakintről, mert azt hitte, Tsukiyo tért vissza hozzá, így váratlanul érte, amikor két erős, karcsú kar fonódott a nyaka köré és egy nő térdelt elé a padlóra.

Hirako Douru három nagy lépéssel szelte át a szobát a nyitott tolóajtótól Yoruhiméig, meg sem várva, hogy a mellette álló Shinji követni tudja. Leereszkedett Yoruhiméhez és magához ölelte az üres tekintetű nőt, aki csak lassan fordult felé, és egy pillanatra úgy tűnt, fel sem ismeri az arcát. Amikor végre meglátta Dourut, a szeme nagyra nyílt és levegő után kapott: a halottnak hitt nő látványa kizökkentette az addigi tompaságból és Yoruhime, akkor először a boldogságtól, sírva fakadt.

Douru szeme is könnyes volt, ahogy Yoruhimére tekintett. Miután ő közel kilencven, Shinji pedig több mint száz év elteltével először Soul Societybe érkezett az élők világában zajló harcok után, egy darabig képtelen volt Yoruhimével törődni. Shinji és ő is megsérültek az espadák elleni összecsapásban, Shinji pedig, aki Sousukével küzdött meg, még súlyosabb állapotban volt, napokba telt, mire egészen rendbe jött utána.

Ugyan Douru aggódott jobban Yoruhime épségéért, miután nem látta őt Sousuke közelében, Shinji érezte meg az asszony pislákoló szellemi energiáját a régi házból, Douru pedig sietett, hogy megtalálja. Akkor, ahogy annyi idő után a karjában tartotta a kishúgát, egyszerre sok mindent érzett. Yoruhime fogyott egy keveset, az arca sápadt volt, a szeme duzzadt a korábbi sírástól, és nagyon kicsinek és összetörtnek látszott. Douru, aki megerősödött és külsőleg is sokat változott az elmúlt időben, az állapotát elkeserítőnek találta.

Megsimogatta Yoruhime haját, amikor a nő két kezébe fogta a fejét, hogy alaposabban szemügyre tudja venni. Feltérképezte Douru régen látott arcát a szempillájától szorosan összezárt ajkáig; élénk rózsaszínt rúzst viselt, ami harmonizált a rajta lévő laza pulóver színével, mindkettőt az élők világából hozta magával.

Yoruhime a válla fölött Shinjit is megpillantotta, aki végre átlépte a küszöböt. Halkan, hitetlenkedve felnyögött, amikor a tekintetük találkozott, Shinji ugyanis a második személy volt, akit addig halottnak hitt abban a szobában. Rengeteg kérdése lett volna hozzájuk, Yoruhime azonban nem jutott szóhoz. Tovább ölelte Dourut, könnyezett és reszketett, mire Douru megsimogatta a hátát.

– Semmi baj, Hime – csitítgatta –, legalább élsz.

– Úgy örülök, hogy ti is éltek! – nyögött fel Yoruhime, amikor képes volt kinyitni a száját. Szorosabban ölelte át Dourut, végül lehunyta a szemét, amikor meggyőződött róla, hogy egyikük sem fog eltűnni.

– Hogy kerültél ide? Hol voltál eddig? Hol van a lányod? – Shinji, aki eddig csendben nézte a két asszonyt, most leguggolt hozzájuk, kérdéseit egyenesen Yoruhiméhez intézte. Douru felé fordult és sötét pillantást vetett a férjére, de Shinji nem foglalkozott vele.

– Shinji, kérlek! – szólt rá, a férfi azonban megrázta a fejét.

– Nem, ez fontos. Tudni akarom, hogy Aizen mit csinált velük.

– De finomabban is kérdezhetnéd! Nézd már meg, milyen állapotban van! – Douru eleresztette Yoruhimét és egészen a férje felé fordult. Shinji sóhajtott: igazat kellett adnia neki, az asszony pocsékul nézett ki. Egyébként sem szolgált rá erre a bánásmódra, de, mert szorosan Sousukéhez tartozott, Shinjit egy pillanatra vele szemben is elragadták az érzései.

– Sajnálom, Hime-chan – mondta most már Yoruhimének, valamivel enyhébb hangon –, de szeretném, hogy válaszolj. Aizen itt hagyott téged Soul Societyben? – Yoruhime a fejét rázta. A férje említésére újra keserűség öntötte el és lehajtotta a fejét. A viszontlátás öröme elpárolgott, ahogy a valóság eseményei újra visszatértek hozzá: magára maradt és felelősséget kellett vállalnia tetteiért, Sousuke helyett is.

– Vele mentünk Hueco Mundóba – mondta halkan, egyikükre sem nézve. – Néhány nappal ezelőtt tértünk vissza.

– Rohadék – sziszegte Shinji, de többet nem mondhatott, mert Douru oldalba könyökölte. Shinji a fájó pontot dörzsölgette a derekán, ahol a felesége megütötte és kelletlenül befogta a száját.

Nem így képzelte Yoruhime viszontlátását: semmi szép vagy idilli nem volt abban, ahogy az összetört asszonyra találtak a sötét szobában. Sousuke a nyomát hagyta rajta, amit Yoruhime nem tudott elviselni; nélküle magába roskadt és annyira labilisnak látszott, hogy Shinji még a leghalványabb lehetőségét is elvetette, hogy Sousuke szándékosan, egy további gonosz terv részeként juttatta vissza a családját Seireitei falain belülre.

Yoruhime nem árthatott nekik, még arra is képtelennek tűnt, hogy egyedül felálljon. Shinji nem akarta bántani őt, és sajnálta, hogy rögtön annyira kemény volt hozzá. Megsimogatta az asszony lehajtott fejét, ahogy egykor a hadnagyáét és lehunyta a szemét. Felelősséggel tartozott érte, mert Sousuke jól láthatóan nem gondoskodott róla: ő és a kislány is hatalmas bajba kerültek az elfogása után, csupán az mentette meg őket, hogy senki sem tudott a férfihoz fűződő kapcsolatukról.

Shinji és Douru csupán néhány napja voltak ismét Soul Societyben, miután egy bő évszázadot töltöttek az élők világában. Douru végül elérte, amire vágyott, és megtalálta a férjét, de alig élte túl az addig rá váró csapásokat. A küldetés, ami az élők világába juttatta, kudarcba fulladt, és ha Urahara Kisuke nem menti meg, a társaihoz hasonlóan holtan végezte volna. A tizenkettedik osztag volt kapitánya gondoskodott róla, amíg rendbe jött, miután Douru kijelentette, hogy nem tér vissza Soul Societybe Shinji nélkül. A férfi akkor már évek óta nem találkozott a megmenekített visoredekkel, de segített előkeríteni Shinjit Douru számára.

Viszontlátásuk nem volt felhőtlen, mert Shinji rettentően megszidta a feleségét ezért a felelőtlen vállalkozásért, és azt is nehezen tudta elfogadni, hogy erőszakkal shinigamit formált magából. Elképzelni sem tudta, milyen fájdalmas testi és lelki torzulásokkal járhatott a folyamat, és Douru nem is világosította fel róla, de ahogy a felgyülemlett fájdalom szavai elapadtak mindkettejük ajkán, és többé semmilyen szidalmat nem vágtak egymáshoz, még elválaszthatatlanabbak lettek, mint Soul Societyben, rövidke házasságuk idején.

Az eltelt évszázadban minden jót, rosszat, fájdalmasat és szépet megéltek együtt, amik során egészen összecsiszolódtak, Shinji mindemellett fejlesztette Douru képességeit, hogy teljes értékű, erős shinigamivá váljon. Az asszony így gond nélkül képes volt részt venni az espadák elleni harcban az élők világában, csupán azt sajnálta, hogy Sousukét, aki mindennek az okozója volt, még csak megközelíteni sem tudta. Mióta Shinji felvilágosította őt a férfivel kapcsolatos igazságról, Douru olthatatlan haragot érzett iránta, Yoruhimét pedig félteni kezdte tőle. Elképzelni sem tudta, mit élt át ő és a gyermekük mellette, így amikor újra megpillantotta, nem tudta visszatartani a könnyeit.

Hiányzott neki a kislány, akit magára hagyott Sousuke mellett, és Yoruhime, hiába telt el annyi idő, az emlékeihez képest keveset változott. Nem lett nagyobb vagy erősebb az addigi tizenhat éves lánynál, csak a tekintete lett sötétebb, mintha rengeteg fájdalmat tapasztalt volna. Douru boldognak akarta őt látni, ami képtelenség volt abban a helyzetben: már kihirdették Aizen Sousuke húszezer évig tartó büntetését, és Yoruhime, akármilyen keveset tudott róla, úgy tűnt, nem bír leszámolni a veszteséggel.

Douru újra átölelte őt, csak hogy érezze egy kicsit a karjában. Shinji, aki feleségével ellentétben ismét a shinigamik formális öltözékét és frissen visszanyert fehér haoriját viselte, mellettük volt, és képes volt minden további, Sousukére vonatkozó megjegyzését visszafojtani. Ő újra az ötödik osztag kapitánya volt, de Sousuke nem számított többé a hadnagyának, és gondolni sem akart rá abban a pillanatban. Dühös volt, hogy a rengeteg rossz mellett, amit elkövetett, még ennek a szegény kislánynak is fájdalmat okozott, nem beszélve a gyerekről, akit utoljára a születése után látott és fogalma sem volt, mit művelhetett vele azóta.

Amikor Tsukiyo megjelent a nyitott ajtóban és a két betolakodóra nézett, Shinji kapta el leghamarabb a pillantását. Tsukiyo már odakintről érezte a két ismeretlen szellemi energiát és félelem fogta el: értük jöttek és az anyja teljesen védtelen volt a házban.

A kardja nem lógott az oldalán, de ösztönösen odakapott, amikor a jövevényeket megpillantotta. Dourut, aki az anyját ölelte, csak egy pillantásra méltatta, de a mellettük lévő Shinji kapitányi egyenruhája hosszú időre magára vonta a figyelmét. Összeszorította a száját és gondolkozott; az osztag új kapitánya megtalálta őket, és Tsukiyónak fogalma sem volt, hogyan reagáljon. A szőke férfi szellemi energiája jelentős volt, de nem érezte fenyegetőnek. Volt benne valami halványan ismerős, hasonló Yoruhimééhez és a sajátjához, de még ez sem nyugtatta meg: amikor a kapitány felé fordult és kinyújtotta a kezét, Tsukiyo hátrált egy lépést.

– Aizen Tsukiyo vagy, ha nem tévedek – mondta Shinji és rámosolygott a kislányra. Aranyos arcú gyerek volt, aki valószínűleg az anyjához hasonlóan elragadó szépséggé válik a jövőben, de Sousuke ismerős és borzongást keltő vonásait is felfedezte rajta.

A reakciója sem volt hétköznapi, ahogy a szobába lépett: hiába volt gyerek, ha kard van nála, azonnal rájuk szegezte volna. A keze, ami ösztönösen indult a bal oldala felé, végül mégis csak a levegőt markolta, felkeltette Shinji figyelmét.

Tsukiyo összerezzent, amikor megszólította. A férfi egy pillanat alatt tudta, ki ő, ami megijesztette. Száraz szájjal javította ki, miközben a fejét rázta.

– Suiren. – Shinjit mintha szórakoztatta volna a tiltakozása. A mosolya kiszélesedett, Tsukiyo még most sem érzett semmilyen ellenségességet felőle.

– Hirako Shinji vagyok. Ismerem a szüleidet.

– Te aztán tudod, hogy kell bizalomgerjesztőnek tűnni – mondta hirtelen a rózsaszín pulóveres nő, aki addig Yoruhimét ölelte. Eleresztette őt és Hirako kapitány felé fordult, aki végre levette a szemét Tsukiyóról egy pillanatra.

– Próbálok barátkozni, jó? – vágott vissza, de a nő csak a fejét rázta.

– Halálra rémíted a gyereket! – Tsukiyo értetlenül pillantott hol rá, hol Shinjire. Nem hátrált tovább az ajtóból, így amikor a nő leguggolt elé, egészen közel került hozzá. Barátságosan rámosolygott és szelídebb hangon folytatta. – Nem kell félned, Tsukiyo. Az anyád és én régi barátnők vagyunk. Douru vagyok.

Tsukiyo megerősítést várt Yoruhimétől, aki Douru háta mögött bólintott egyet. Nem tudott felkelni, hogy odamenjen a lányához, de Tsukiyo már nem is tűnt olyan rémültnek; legalább Douru neve ismerős volt neki, így apránként alábbhagyott a bizalmatlansága. Yoruhime nem félt tőlük és láthatóan nem is akartak ártani nekik. Tsukiyo végül tétován elfogadta Shinji kinyújtott kezét és hagyta, hogy ujjait a tenyerébe zárja egy kis időre.

Douru arrébb csúszott, hogy Tsukiyo oda tudjon menni az anyjához, és amikor a kislány végül lekuporodott mellé a földre, újra rámosolygott, minden korábbi rossz érzése ellenére. Épségben látta őket, bár a megrázkódtatás jól látható nyomokat hagyott rajtuk.

A saját élete épp csak rendeződött, miután Shinjit újra kinevezték kapitánnyá és ő eleget is tett a kérésnek. A jól ismert épületben laktak az ötödik osztagban, Dourunak többé nem volt szüksége arra a magának vásárolt kis házra néhány utcányira az osztag központjától. Neki nem kellett többé aggódnia, de Yoruhimére és Tsukiyóra sok viszontagság várt, amit Shinjivel együtt megpróbáltak csillapítani.

Az első találkozásuk nem volt zökkenőmentes, de ahogy telt az idő, egy kicsit könnyebbé vált: Yoruhime már nem sírt és képes volt összefüggően beszélni, és Tsukiyo, aki többnyire csendben maradt, már nem nézett olyan riadtan és bizalmatlanul rájuk. Shinji lopva ránézett olykor, a kislány pedig egyszer elkapta a pillantását: Shinji rámosolygott, de nehezére esett, mert úgy érezte, Sousuke néz rá vissza Tsukiyo barna szeméből.