Néhány évvel a Turn back the Pendulum eseményei előtt járunk, az élők világában, ahol szemtanúi lehetünk egy élet kioltásának, később pedig első alkalommal találkozhatunk Yoruhimével.

Ez a fejezet Yoruhime hátterére fókuszál, az eddig megismert szereplők nem lesznek jelen benne. Rövid, de magyarázó rész, melyből kiderül, hogy került egy hollow a testébe. Yoruhime állapotáról a fejezet végén bővebben írok.

*

Saitou Umiko szülei sosem helyeselték, hogy a lányuk iskolába járjon. Csupán a nagybátyja közbenjárásának volt köszönhető, hogy Umiko látogatni kezdett egy lányiskolát, miután betöltötte a tizenkettőt, és többé nem volt kötelező tanulnia. A Saitou családnak nem volt fiú örököse, és a nagybácsi ragaszkodott hozzá, hogy Umiko később jó házasságot köthessen ne csupán a vagyonuk, hanem a tudása révén; tökéletes háziasszonyt és anyát akartak nevelni belőle, amire egy leányiskola teljes felkészítést biztosított.

Umiko apja nem helyeselte, hogy egy nő tanuljon, az anyja pedig a lány egészségét féltette: Umiko gyakran és gyorsan kimerült minden megterhelő tevékenységtől, így nem szívesen engedte őt egyedül a városban sétálni, különösen, mióta az idő hidegebbre fordult.

Umiko a csatornaparton sétált az ismét eleredő hóesésben. A délutáni órái véget értek, már sötétedett, mire elhagyta az iskolát, és fázott: bélelt kimonót viselt, a kezét mégis pirosra csípte a hideg. Óvatosan, lassan sétált a havas járdán, amit hosszú ideje nem takarítottak: Umiko nehezen tudott menni a bokáig érő hóban, minden lépését meg kellett fontolnia. Még nagyjából húsz perc sétára volt az otthonától, de ez a hóesés miatt beláthatatlanul hosszú időnek látszott. Egy babuszernyőt tartott a feje fölé, hogy a ruhája és a haja el ne ázzon, de így is hópelyhek tapadtak hosszú, épp csak alul összefogott hajába.

Umiko egy csendes, rendes, engedelmes tizenhat éves lány volt, akinek nem sok barátja akadt az iskolában: nehezen nyílt meg, szégyenlős volt, és zavarba jött, ha valaki a szemét vagy a haját dicsérte, így nem is akadt senki, aki elkísérje őt, miután a tanítás végén búcsút vettek egymástól. Csupán nyolcan voltak az osztályban, és a lányok jelentős része jobb családból származott nála. Más környéken laktak, mint Umiko, akinek a várost átszelő csatorna partján vezetett az útja, de az osztályban nem voltak szembetűnő különbségek köztük. Minden lány igyekezett a legjobbat kihozni magából és tündökölni a képességeivel a háztartástan- vagy kézimunkaórákon, ebben pedig a származás nem számított.

Umiko egy nemesi család egyetlen lánya volt, de nem voltak igazán gazdagok vagy befolyásosak, így ennek semmilyen előnyét nem élvezhette. A sorsa előre eldöntött volt; minél jobb házasságba kellett kerülnie, addig pedig fel kellett készülnie a szerepére. Tanult, hogy képes legyen egyedül is elvezetni egy háztartást, kifogástalanul tudjon viselkedni, és későbbi férje engedelmes, jó feleségévé váljon, de Umiko mindezt távol érezte magától. A szülei megelégedésére akart válni, de ha így tesz, rögtön másnap kiiratkozhatott volna a lányiskolából. Az anyja szerint otthon, mellette volt a helye, minden más elfoglaltságát feleslegesnek tartotta. Bár voltak szolgálóik, az anyja ragaszkodott hozzá, hogy Umiko segédkezzen a vacsorakészítésnél, így sietnie kellett: sötét volt, a főzés pedig sokáig tartott, és az apja nem szerette, ha késtek a vacsorával.

Umiko gondolatok nélkül sétált a vízparton, közben a szeme előtt táncoló hópelyheket nézte a ritkásan álló utcai lámpák fényében. A látványba beleszédült: szerette a havazást és sokáig tudta volna nézni, ha nem fázik annyira és ujjai nem gémberednek el egészen az ernyő nyele köré kulcsolódva.

Lassan, óvatos léptekkel tovább sétált, észre sem véve, hogy valaki haladt a nyomában. Egy férfi követte őt néhány méter távolságot tartva, mióta csak kilépett az iskolából, és le sem vette a szemét Umiko sötétkék kimonójáról, amit félig eltakart csípőig érő fekete haja és piros bambuszernyője.

A férfi nem először tette meg ezt az utat Umiko nyomában. Megszállottan követte, mióta négy hónappal korábban először meglátta őt az anyja mellett sétálva az utcán, majd néhány alkalommal az iskolából hazafelé: Umiko szabályos, kerek arca, nagy, sötét szeme és hosszú haja megbabonázta. Enyhén részegen, a fiatal lánytól még kótyagosabb fejjel nézte a távozását, majd lassan a nyomába szegődött. Egészen hazáig követte Umikót és sokáig nézte a birtok tömör kapuját, ami mögött kimonós alakja végül eltűnt előle, de a látvány emléke még éjszaka is kísértette a szűk és sötét hálószobájában.

Nem tudta, ki volt ő, nem tudta, hogy hívták, de vágyni kezdett utána, és fél napokat is képes volt a kapu közelében tölteni, hátha megpillantja kilépni őt a Saitou birtokról. A férfi lassanként megszállottja lett Umikónak: körülötte forgott minden nappala és éjszakája, és részegen ide-oda ingázott a háza, a család bevásárláskor látogatott, szokott üzletei és Umiko lányiskolája között, csak hogy még egyszer megpillantsa. Ha lehunyta a szemét, az arcát látta maga előtt; beleszeretett Umiko sosem látott mosolyába, és véletlenül elkapott mondatfoszlányai is énekként csengtek a fejében. Hallani, látni, érezni akarta őt, és nehezen tudott uralkodni ezen a vágyon: minél több idő telt el, annál kétségbeesettebben akarta őt, és amikor Umiko nyomába eredt a hóesésben, lázálmaiban született terve egészen szilárd alakot öltött az agyában.

Egy nagy üzlet háta mögött, egy mellékutcában érte őt utol, közel a csatornához. Umiko már csak három lépésre volt tőle, amikor a férfi utána nyúlt és megragadta a karját a könyöke fölött. Umiko meghökkent és hátrafordult, az ernyő oldalra dőlt a kezében. A piros papír elrejtette az arcát a férfi elől, csak fél pár fekete szeme és rövid, egyenes oldalfrufruja villant ki alóla, mielőtt elfordította.

A férfi arca sápadt, mégis lázfoltos volt, a homlokán verejték gyöngyözött az izgalomtól. A szája félig nyitva volt, jól hallhatóan kapkodta a levegőt, és a szeme, ami egyenesen Umikóra szegeződött, rémisztő volt, különös, nem e világi tűz égett benne.

Umiko, aki hiába próbálta kitépni magát a szorításból, komolyan megijedt. Sikoltani próbált, de csak egy halk, rémült hang jött ki a torkán, ahogy a férfi szemébe nézett és megdermedt a pillantása miatt. A bambuszernyő kiesett a kezéből és egy hóbuckában landolt a csatornaparton. Umiko újra sikoltani próbált és ezúttal sikerült, de a férfi gyorsan megragadta és befogta a száját. Úgy ölelte magához a lány törékeny kis testét, mint egy engedetlen gyereket, Umiko meg sem tudott moccanni a karjában.

– Végre megvagy – suttogta a férfi fojtott hangon, nagyot nyelve Umiko közelségétől. Szorosan fogta a karját, és a másik csuklóját is elkapta, amikor Umiko megpróbálta eltolni magától. – Semmi baj, kedvesem – igyekezett csitítani a karjában vergődő lányt –, nem foglak bántani, csak hadd tartsalak így egy kicsit.

A férfi belefúrta az arcát Umiko kibontott hajába és mélyet lélegzett belőle, mire a lány újra vergődni kezdett, hogy kiszabaduljon. Rettentően meg volt ijedve és rosszul lett a férfi közelségétől: alkoholszag csapta meg az orrát a piszkos és elhanyagolt ruhák kellemetlen szaga mellett, ami, miután a férfi olyan szorosan tartotta őt, pillanatokon belül az orrába kúszott. Támadója egy rossz állapotban lévő, sötét színű kimonót és egy vékony, gyűrött haorit viselt, amit nyilvánvalóan nem arra az évszakra szabtak. Két keze vékony, de a szorítása meglepően erős volt; több napos borostája volt és a haja is fésületlenül keretezte az arcát; egészen a füléig ért, és úgy tűnt, régen volt gondosan levágva.

A férfi nem tűnt túl idősnek, de a borosta és az ápolatlan külső több évvel öregebbnek mutatta. Egy lecsúszott egyetemista volt csupán, aki a környéket járta, mióta mind több órát hagyott ki, hogy az idejét inkább az italnak és a nőknek szentelje. Egy ilyen út során akadt meg a szeme Umikón is: nem volt egészen magánál, de egy nő szépségének még ekkor sem tudott ellenállni, és egészen a betege lett a lánynak. A megszállottság hónapok alatt, apránként épült fel benne. Előbb csak érdeklődés volt, ami vággyá, szükséggé, végül rögeszmévé változott. Nem tudott létezni a lány nélkül, akit mindig csak futólag, a távolból látott, mert nem tudta összeszedni a bátorságát, hogy megközelítse, de az ital akkor segített rajta. Elég erőt gyűjtött, hogy ismét a nyomába szegődjön, majd elkapja őt, amikor senki sem volt a közelben, hogy megállítsa, ezzel beteljesítve a vágyát.

Sokat álmodozott róla, milyen lehet megérinteni azt a drága kimonót, a lány puha bőrét, érezni az illatát, ami a férfi lázálmaiban mindig valamiféle virágra hasonlított, de sosem tudta beazonosítani, akkor, a valóságban azonban csak a hideg levegő szagát és valamilyen gyógynövényes sampont érzett a hajában.

Umiko tovább küzdött, hogy szabaduljon. Megpróbálta kihúzni a kezét a markából, de a férfi olyan szorosan fogta őt, hogy kis híján elroppantotta a csuklóját.

– Fejezd be, madárkám – suttogta a hajába; fojtott hangjától Umiko megrázkódott. – Hadd tartsalak még egy kicsit – sóhajtott fel lehunyt szemmel, ahogy lehúzta a kezét a szájáról és fokozatosan közelítette a vállához, gyengéden, szinte félve megérintve a kimonóját.

Umiko felsikoltott, amikor a férfi hideg keze a nyakához ért és megpróbálta kitépni magát a szorításból. Fogvatartója gyorsan reagált és mindkét kezét a teste mellé szorítva erősen lefogta, közben végre kihúzta az arcát a hajából és lehajolt a lány füléhez.

– Ne kiabálj, semmi baj – duruzsolta, még jobban megijesztve Umikót, akinek eszébe sem jutott engedelmeskedni.

– Valaki segítsen! Kérem! – kiáltotta, ahogy tovább küzdött a szabadságért, de a férfi egész testével lenyomta őt és a szűk sikátor egyik falának préselte. Umiko arca a falhoz simult, testét a másik oldalról a férfi szorította a kövekhez.

Érezte, hogy nyomódik a teste a kimonójához, és tapintható izgalma egészen elborzasztotta. Umiko halkan, szaporán lélegzett, a tekintetét próbálta a férfi felé fordítani, mert a fejét nem mozdíthatta a szorításban. Újra az a csontos kéz tapadt a szájára, a másik pedig Umiko hajába markolt és erőszakkal feszítette hátra a fejét a kőfaltól.

– Megmondtam, hogy ne kiabálj, érted? – A hang a füle mellett feszültnek és türelmetlennek hangzott.

A férfi körbenézett, érkezett-e valaki a segélyhívásra, de az utca néptelen volt: kettesben maradtak, távol a főutat szegélyező utolsó utcalámpától. Umiko teste a férfinak feszült; csípője az övéhez nyomódott, mellkasa és alatta mindkét keze azonban a falhoz ért, és a férfi olyan erősen nyomta, ahogy csak tudta, miközben annyira hátrafeszítette a fejét, hogy többé nem tudott nyelni és a lélegzetvétel is nehézzé vált. Fennakadt a szeme, ahogy próbált a férfira nézni, de amikor a tekintetük találkozott, nem látott kegyelmet a pillantásában.

A férfi oldalra lökte a fejét és borostás arcát Umiko csupasz nyakához nyomta, zihálva lélegzett a lány puha bőrén. Igyekezett olyan sokat magába szívni ebből a régen várt érzésből, amennyit csak tudott: sokkal jobb volt, mint az álmaiban, egyedül a lány nem bizonyult olyan készségesnek, mint ahogy képzelte, de a megfelelő bánásmóddal könnyen segíthetett rajta.

Megcsókolta a nyakát, ezzel egy pillanatra megdermesztve az alatta lévő lányt, aki a második könnyű csók után kétszeres erővel igyekezett kiszabadulni, és kis testét meghazudtolva majdnem lelökte az erre nem számító férfit magáról.

– Eressz el! – sikította egészen elváltozott hangon, mire a férfi a csuklója köré csavarta Umiko hosszú haját és a falba verte a fejét, annyira erősen, hogy a lány előtt egy pillanatra elsötétült az egész világ. Szédült a fájdalomtól és a férfi testének esett; ha nincs ott, összeroskadt volna, de ő még mindig szorosan tartotta a haját és durván talpra rántotta.

– Miért vagy ilyen elutasító velem? – A férfi újra hátrarántotta Umiko sajgó fejét, aki összeszorított szemmel esett a mellkasának. – Nézz rám! – szólt rá a férfi élesen és meghúzta a haját, hogy engedelmességre bírja. – Én igazán nem akarlak téged bántani!

Megcsókolta Umiko arcát, aki elfordította a fejét, mielőtt a szájához ért volna. A férfi erőszakkal tovább próbálkozott, de Umiko az ajkába harapott, amikor szájon csókolta, ezért újabb ütés lett a jutalma. A feje ismét a falnak csapódott, a fejbőre sajgott a haja állandó cibálása miatt, de Umiko mindezt alig érezte. Nem teljesen fogta fel, mi történt vele, csak a túlélés és a kiszabadulás számított: valahogy kihúzta az egyik karját maga alól és oldalba könyökölte a férfit, akit sikerült igazán felbosszantania ezzel.

– Te hálátlan kis kurva – sziszegte összegörnyedve, közel Umiko füléhez. – Szeretlek, érted?! – A részeg őrület egészen elhatalmasodott rajta, úgy rángatta Umikót, mint egy rongybabát. – Szeretlek! – ordított rá a lányra, ahogy még egyszer, erőszakosan a falhoz nyomta. – Én csak csodálni akartalak egy kicsit!

Hátracsavarta Umiko kezét, amikor újra meg akarta ütni a könyökével, de hidegtől érzéketlenné vált ujjai elgyengültek és a lány ki tudott siklani a szorításból. Valahogy ellökte magát a faltól, menet közben rálépve a férfi lábára, aki ettől megtántorodott, és Umiko végre ki tudott szabadulni. Azt sem nézte, merre megy, csak futott, ahogy tudott a szűk kimonóban, de mielőtt három lépést tehetett volna, a férfi újra elkapta hosszú haját és visszarántotta. Umiko elvesztette az egyensúlyát és nagyot puffant a hóban, háta a jeges földnek ütődött.

Megpróbált feltápászkodni, de a férfi rajta volt: a csípőjére ült, testével szorítva le a testét a hóban és fél kézzel összefogta Umiko két tiltakozó karját a feje fölött. A józanság szikrája sem látszott a szemében; egészen sötét és vad volt a tekintete, mint egy űzött, feldühített állatnak. Ezzel a fékezhetetlen haraggal nézett az alatta heverő Umikóra, akinek kipirult az arca, remegett a szája és megfeszült az egész teste, ahogy utolsó erejéig küzdött, hogy ledobja magáról, de a férfi, akármilyen vékony volt, erősebbnek bizonyult nála.

– Eressz – zihálta Umiko, mire a férfi pofon ütötte, hogy elhallgattassa. Sötét szeme ide-oda cikázott Umiko arca és a néptelen utca között, végül minduntalan visszatért a lányhoz. Szájon át lélegzett, egy csepp nyál remegett az alsó ajkán, végül Umiko kimonójára hullott és sötét foltot ejtett rajta.

A férfi nem tudott többé tisztán gondolkozni: az áhított nő dacolt vele és küzdeni merészelt a szabadságért, amitől vörös köd lepte el az agyát a várt jó érzés helyett. Erősebben szorította le, amikor Umiko lába mozogni kezdett alatta és kotorászni kezdett a kimonójában, amíg egy rövid pengéjű kés akadt a kezébe. Umiko nem látta, mi van nála, a kés rejtve maradt a sötétben, de amikor újra megmozdult a támadója alatt, fájdalmat érzett. A férfi vállba szúrta, majd, felbátorodva saját tettén, megismételte. Mellkason, nyakon, karon, vaktában döfködte őt, vérbe borítva a havat és a lány sötétkék kimonóját; addig folytatta, amíg addig mereven tartott teste elernyedt a szorításában.

Umiko zihált. A szeme fennakadt, vér bugyogott ki a nyaka oldalán lévő sebből, amikor felsikoltott: magas, nem emberi, fájdalmas sikoly volt, aminek az első szúrás után kellett volna következnie, de a néhány másodperces késés még áthatóbbá tette. A férfi keze megállt a levegőben, amikor Umiko mellkasa megemelkedett alatta, a feje hátrabukott, sötét haja legyezőként terült szét a véres hóban. A lány tovább sikoltott, dobhártyaszakító, éles hangon, amitől a férfi megrettent és a kést elejtve megpróbált felállni róla.

Elképzelhetetlen látványban volt része: a vérző lány megrázkódott, természetellenesen hátrahajlott nyakán szétnyílt a seb és még erősebben vérzett, de ez sem állította meg. Tátott szájából valami fehér ömlött ki és borította be az arcát, ugyanez történt fennakadt sötét szemével is: fehérség folyt a szeméből, ezzel együtt feketeség öntötte el a szemgolyóját. A szájából folyó anyag alakot öltött és maszkká merevedett a sérült lány arca előtt, aki tovább ordított olyan hangon, amit már nem lehetett emberinek nevezni. A vér egészen eláztatta a mellkasát és szétszaggatott ruháját, megolvasztotta a havat a teste alatt, és tócsába gyűlt, amikor felült és a férfit ledobta magáról.

Umiko fehér maszkja maszatos volt az egyre erősebben spriccelő vértől, ami már a szájából is szivárgott. A maszk az egész arcát eltakarta, szűk, macskaszerű szemréséből sárgán világító, természetellenes fényű szempár villant ki, ahogy újra felordított, és a maszk fogakkal teli szája kettévált rajta. Félelmetes látvány volt, ahogy megpróbált feltápászkodni a földről és a férfi után kapott: megmagyarázhatatlan erő mozgatta a testet, ami már haldoklott, és vaktában tapogatózó ujjai megragadták a férfi haorijának szélét, így rántotta őt vissza magához.

Umiko rávetette magát a férfira és megpróbálta megfojtani, miközben tovább sikoltott. A vére beborította a férfit és a saját kimonóját, vörösre festette a maszkját is, ami különben csontfehéren villódzott a sötétben, végül összecsuklott. A teste nem bírta tovább és a vérveszteség miatt nem tudott mozogni többé, végül a sikoltást is abbahagyta. Akármilyen fájdalmakat élt meg, túl soknak bizonyult, és Umiko csendben zihált az oldalára dőlve, karjával még mindig a férfi után nyúlva, végül lehunyta a szemét, amikor a látása elhomályosodott.

Elégtételt akart venni, de képtelen volt megölni őt, a fájdalom és saját gyengesége eluralkodott rajta. A csontból formálódott maszk megrepedt az arcán, végül darabjaira hullott és elpárolgott a hóesésben.

A férfi, aki sokkot kapott a támadástól, a falig hátrált, majd, amint végre valami szilárdat tapintott ki a háta mögött, felállt és botladozva kirohant a sikátorból. Hátrahagyta a kést, Umiko bambuszernyőjét és magát a lányt is, akiből lassan kiszállt a maradék élet. Összetört teste a fal tövében hevert egy vértócsa közepén, és a hó, ami kezdte beborítani az arcát, többé nem olvadt el rajta.

*

Umiko egyedül maradt a sikátorban, és nagyon fázott. Látta magát a hóban feküdni, látta a vért, és nem értette, mi történt vele: megpróbálta megérinteni a hideg testet, de a keze átsiklott a vállán, mintha csak a levegőt markolta volna. Nem hitte el, amit lát: minden olyan bizonytalan és valószerűtlen volt a sötétben. Tudta, hogy megragadta őt az a férfi, amíg sétált, de ezután minden más kitörlődött a fejéből, és mire magához tért, az a másik valaki, aki úgy hasonlított rá, mozdulatlanul feküdt a lába előtt.

Umiko nem egyszer tapasztalta már, hogy kívül került a saját testén és később nem emlékezett jól a dolgokra, amiket tett, de ezt nem hasonlíthatta hozzá: fizikailag szakadt el saját magától, nemcsak fejben, egy röpke pillanatra, és a teste halott volt, hiába próbálta magához téríteni. Umiko a földön guggolt, nem érdekelte, hogy bepiszkolja a kimonóját, és a véres, élettelen lányt próbálta valahogy felébreszteni, mintha erre bármilyen esélye lett volna. Nem tudta megérteni, hogy mi történt vele; minden, ami a férfi megérkezése óta történt, egyszerűen kitörlődött a fejéből.

– Miért nem engedted, hogy megvédjelek? Segítettem volna. – Umiko megfordult, tett egy lépést a sikátor szája felé, közel a lámpák adta világossághoz, de senki sem volt körülötte, akinek a hangját hallhatta volna. Lehunyta a szemét, hogy megszűnjön, de a hang, amit már ismert, ismét megszólította: – Miért kell mindig ennyire makacsnak lenned? Nézd meg, mivé váltam miattad.

Umiko megfordult, a lábánál heverő holttestre nézett, aminek ismét maszk volt az arcán, és lassan felkönyökölt a véres hóban. Sárga szempár világított a sötétben, természetellenes fényt adva a lány maszkos arcának; Umiko a sötétben is jól ki tudta venni, ahogy az alak felült és rábámult, majd a kezét is felé nyújtotta. Umiko felsikoltott, a maszkos pedig hallhatóan összeszorította a fogát, kellemetlen hangot adva.

– Ez kellett neked, Umiko? Mindketten meghaltunk miattad. – Umiko a fejét rázta és a fülére szorította a kezét, mint már annyiszor, amikor az a másik beszélni kezdett hozzá. Hátrálni kezdett a holttest elől, ami lassan felemelkedett a földről és követte őt a lámpák felé, vissza az útra. Sárgás fény vonta be előbb véres kimonóját, majd a sebeket a nyakán és a mellkasán, végül a csontmaszkot az arca előtt: macskaszerű volt, két kis füllel a tetején, Umiko sötét hajában, borostyánszínű szeme egyenesen a lány arcára szegeződött. – Gyere ide hozzám – sisteregte, amitől Umiko felsikoltott.

Lekuporodott, összeszorította a szemét, befogta a fülét, mint egy gyerek, és sírva fakadt. Amikor a holttest elérte őt és megragadta a vállát, Umiko talán elájult: amikor magához tért, nappal volt és ő egyedül volt a sikátorban.

Se az elejtett piros ernyő, se a kés, se a holttest nem volt már ott, amitől az egész, mint korábban annyi másik, csak egy rossz álomnak tűnt, Umiko mégsem tudott megnyugodni. Idegesség szorította a mellkasát, ami sokká fokozódott, mikor hazament, és a szüleit összeborulva zokogni látta a házi oltár előtt. Egy nyitott fedelű koporsó volt a szobában, egy asztalra állítva, amiben Umiko friss halottat látott: önmaga sápadt, hideg arcát pillantotta meg, és ez mindennél valóságosabbnak tűnt.

A szülei nem látták őt, hiába ment oda és beszélt hozzájuk, hiába érintette meg az anyja, majd az apja vállát: Umiko bármit is tett, láthatatlan maradt számukra, miközben a másik, valódi teste holtan hevert a hátuk mögött.

Amikor felfogta, hogy szellemmé vált, először semmit sem érzett, később sírni, sikoltani, tombolni tudott volna, de az érzéseket a szülei látványa mintha kiszívta volna a lelkéből. Sokáig állt mellettük, hiábavaló kísérleteket téve, hogy magára vonja a figyelmüket, és a később megérkező rokonaival ugyanezt próbálta tenni. A szoba megtelt, de senki sem akadt, aki Umikót észrevette volna, és ekkor a lány végre sírva fakadt.

Nem tudta, mi történt vele, de meghalt és szellemként ragadt azon a világon. Egész éjszaka a szülei házában maradt, sokáig ült hol az anyja, hol az apja mellett a szobában. Nem bírt még egyszer ránézni a halottra a fogadószobában: nem tudta felfogni, hogy tényleg saját magát látja a koporsóban.

Umiko a saját szobájába ment, de nem tudott sokáig maradni. Rosszul érezte magát az ismerős tárgyak között, és a mindent elsöprő gyász végül elűzte őt az otthonából: nem tudta a szeretett családját annyira összetörtnek látni.

Umiko a folyóparton volt, közel a sikátorhoz, ahol megölték, és próbálta figyelmen kívül hagyni a hangot a fejében. Ahhoz a másik személyhez tartozott, akit addig sem szeretett, de mióta felvette a fehér maszkot, egyenesen félni kezdett tőle. A hang mindenfélét mondott neki a saját haláláról, hol szemrehányóan, hol dühösen, átkozva a férfit, aki kiszökött a kezéből, de Umiko képtelen volt hallgatni őt, rosszul lett és megijedt, ahányszor a másik megszólította. Nem akarta őt, és azt sem volt képes elfogadni, ami történt vele. Nem halhatott meg, ha egyszer nem is emlékezett a saját halálára: úgy tűnt, az egész nem is vele történt meg, és Umiko elkezdett hinni ebben. Saitou Umiko meghalt, de ő létezett, mégis ki volt akkor valójában?

A szellemlétet nehezen fogadta el, akármit mondott a másik hang a fejében, és gyűlölni kezdte, amiért olyan gyakran szólította őt Umikónak. Az valaki más volt, és ő nem tudott vele azonosulni: egyszer, ahogy ott guggolt a hóban a folyóparton, és nézte, hogy mennek el mellette az emberek, mintha ő egyáltalán ott se lett volna, ráordított arra a másikra, amikor ismét kezdett hangos lenni a fejében.

– Ne hívj Umikónak! – tört ki kétségbeesetten. A hang gazdája, tudta jól, elmosolyodott, kívülről nézve pedig a lánynak is felfelé húzódott az ajka.

– Mégis ki vagy akkor?

– Nem ő! Hagyj végre békén! – sikított a lány és újra a fülére szorította a kezét. A másik személy a fejében a szemét forgatta.

Ő tudta, hogy nem miatta kerültek ilyen helyzetbe: mindent megtett, hogy megvédje magukat a támadástól. Még az azonnali hollowifikációtól sem riadt vissza, amikor közel voltak a halálhoz, csak, hogy kettejük testét megmentse, de még ez sem bizonyult elégnek. Hiába dobta el magától a szellemlétet az erőért és tépte ki a láncot a mellkasából, a férfi elmenekült előle, mert a test, amit birtokolt, nem bizonyult elég erősnek, hogy visszatartsa. Ő hollow-vá vált, Umiko viszont gyenge szellem maradt, aki képtelen volt a saját állapotát elfogadni.

Lassan a saját mivoltában is kételkedett, amire ő, Fumiyo, hiába próbálta emlékeztetni. Umiko mintha nem emlékezett volna rá, hogy Fumiyo, sok más személlyel együtt azóta mellette volt, amióta az eszét tudta: ő volt az első barátja, a nővére, a bizalmasa, a megmentője; ő vigasztalta meg, amikor az apja büntetésképp egész éjszakára bezárta egy sötét szobába; ő maradt mellette, amikor félt a szobája sarkában lakó, nappal természetesen nem látható szörnyektől; ő állt ki érte, amikor egy kisfiú meghúzta a haját az elemi iskolában, és ő viselte el a síró Umiko helyett az anyja szidalmazását is miatta.

Mindig ő volt az erősebb, bátrabb és talpraesettebb, akire Umiko megtanult gondolkodás nélkül hagyatkozni, ha valami túl fenyegetővé vagy túl ijesztővé vált számára; ezért tudta kérdés nélkül szeretni és tisztelni a szüleit, nem tudva, milyen erőszakosan és szigorúak voltak vele, hogy a képükre formálják; ezért bízott meg a nagybátyjában, elfelejtve, hogyan és hányszor érintette meg, amikor egyedül volt vele hagyva a házában; ezért nem voltak barátai, mert azokat mind valaki más szerezte, és ő képtelen volt megtartani őket utána; ezért tudott engedelmes, jó és rendes kislány lenni, mert minden önálló gondolat és életrevalóság hiányzott belőle, egyedül Fumiyónak volt sajátja.

Amikor veszélyessé vált a helyzet, Umiko, mivel nem tudta kezelni, eldobta a kontrollt, és Fumiyo mindent megtett, hogy átvegye tőle. Küzdött a férfival és alulmaradt, pedig minden eszközt megragadott, hogy kiszabaduljon, a halál sem riasztotta vissza. Minden más hangot és jajszót elnyomott, ami akkor feltámadt Umiko lelkében, elhallgattatva az összes gyengébb társukat, aki valaha megfordult a lánynál: ő bizonyult az egyetlen jó választásnak abban a helyzetben, de bármit tett, az nem volt elég, hogy magukat életben tartsa.

Fumiyo hollow-vá vált, ahogy haldoklott, olyan függetlenül Umikótól, hogy a lány nem is tudott róla. A maszk, a villódzó borostyánszem a része volt, de ő nem akarta elismerni: Umiko saját magáról is igyekezett megfeledkezni, hogy ne kelljen szembenéznie a veszteséggel.

Megtört, zavarodott és mindenben beletörődött szellemként talált rá egy shinigami a havas vízparton három nappal később, és Umikónak eszébe sem jutott tiltakozni, amikor felajánlotta, hogy átsegíti őt a másvilágra. Umiko bárhová elment volna, csak hogy megszabaduljon a hangoktól a fejében, és hagyta, hogy a shinigami Soul Societybe küldje őt, ahol, azt mondta, békére találhat. Umiko nem keresett semmit többé, csak menekült, de amikor a shinigami kardja a homlokához ért, egy áldott pillanatig csend és békesség uralkodott a lelkében.

Behunyta a szemét, hogy többé ne lássa azt az átkozott, havas várost, és amikor újra kinyitotta, kellemes meleg szelet érzett az arcán egy ismeretlen helyen állva. Nagyon hasonló volt ahhoz, ahol korábban élt, ami megnyugtatta. Rengeteg ember volt körülötte, akik mindennapi teendőinek végezték, és Umiko nem találta magát különbözőnek tőlük.

Ahogy körülnézett, nem volt félelem a szívében: senki sem fűzött megjegyzést a tetteihez, amikor találomra elindult az egyik irányba a széles utcán, és hosszú idő óta először boldog volt. Az egyedüllét nem kavarta fel, épp ellenkezőleg: örült, hogy végre csend van a fejében, és akkor úgy tűnt, mintha soha nem is ismert volna más állapotot.

A napok, amikor Fumiyo hangját hallotta, távolivá váltak, és könnyedén elhitethette magával, hogy soha nem is történtek meg. Teljesen egyedül maradt az emberek között, és élvezte a helyzetet, a jövő pillanatnyilag nem aggasztotta.

Megállt, nagy levegőt vett, mélyen beszívta a tavasz illatát, amit az élők világában sosem tudott volna többé megtapasztalni, és elmosolyodott. Az arca felragyogott a mosolytól, kétszer olyan széppé téve, mint amilyennek életében számított.

Umiko kivirult a túlvilágon, és úgy érezte, rengeteg lehetőség áll előtte: nem emlékezett a múltjára, nem emlékezett a halála fájdalmára sem. Ha valaki megkérdezte volna, ki ő, még erre sem tudott volna felelni: függetlenedett saját magától, mintha csak a teste létezett volna, de a lelke egészen kitörlődött volna belőle.

Üresnek és formálhatónak számított, és hagyta, hogy történjenek vele az események: sem kétség, sem bizalmatlanság nem élt benne, így sodródott Rukongai első körzetében a Seireitei egyik legelőkelőbb bordélyházát vezető asszonyának karjába. Mikor a nő megkérdezte a nevét, Umiko enyhén megrázta a fejét, és bevallotta, hogy nem tud rá felelni: azalatt a rövid idő alatt, amit Soul Societyben töltött, sok új élménnyel gazdagodott, ami minden töredékes emléket elnyomott, végül kitörölt a lelkéből.

Az asszony nem ütközött meg a válaszát hallva, csupán egy kicsit butábbnak tartotta a valóságnál, de, mert nem az esze, hanem a szépsége keltette fel a figyelmét, ez nem számított. Karon fogta a lányt és félrevonta, hogy elbeszélgessen vele. Amint megbizonyosodott róla, hogy se családja, se tervei, és úgy tűnt, könnyen irányítható egy kis kedvességgel, a nő mérlegelt és döntött: el akarta vinni magával, hogy prostituáltat csináljon belőle.

Alaposan megnézte a lány nagy, fekete szemét, hosszú és ápolt fekete haját, kis száját, szabályos arcát, homlokától egészen kerek álláig.

– Úgy nézel ki, mint egy valódi hercegnő – simogatta meg az arcát, ahogy áthajolt az asztal fölött a teázóban, ahová bevitte. – A Yoruhime megteszi, mit gondolsz? – A lány szemébe nézett, de mivel már döntött, hogy fogja nevezni, valódi beleegyezést nem várt tőle.

A lány bólintott, az asszony pedig elégedetten eresztette el. Sosem fordított különösebb figyelmet rá, hogy elnevezze a neki dolgozó lányokat, csak ha valami igazán közönséges nevük volt, amit nem szívesen ejtett ki a száján. Különlegességet és értéket képviseltek, amit minden pocikájuknak sugároznia kellett; első lépésként egy megfelelő névvel ékesítette az új szerzeményét, a többi sorban ezután következett.

Biztosítva a lányt, hogy befogadja őt és gondoskodik róla, családot adva neki az elveszettsége után, tovább beszélt, és a reakcióit figyelte. Yoruhime engedelmesen bólogatott, sötét szemét végig az arcára függesztve, szégyenlős mosoly látszott az ajkán. Az asszony, minél tovább nézte őt, annál jobbnak találta; csodálkozott is, hogy egy ilyen lány egyedül kóborolt az utcán, amikor családot érdemelt volna. Talán csak elég gyorsnak bizonyult, hogy lecsapott rá, mielőtt Yoruhime kapcsolatokat talált volna magának, de az asszony nem vitatta a szerencséjét.

Szüksége volt egy új lányra a Suiren házban, és hamarabb megtalálta, mint gondolta. Már csak amiatt aggódott, hogy tényleg megfeleljen, mert jól tudta, a csinos arc nem elég hozzá, hogy egy nőből tökéletes kurtizán váljon. A rá költött pénzzel mindenesetre egy életre magához tudta kötni: Yoruhime eladta magát neki a pillanatban, amikor elfogadta, hogy az asszony, beszélgetés okán, meghívja őt egy teára, és annyira ártatlan volt, hogy nem is vette észre.

* 

Yoruhimének disszociatív identitászavara (DID) van, az első ilyen esetet hivatalosan 1882-ben diagnosztizálták. A történet ebben az időszakban játszódik (főként 1884 és 1900 között), de Yoruhime állapotára nem derült fényt. A betegsége haláláig rejtve maradt, és a halála után sem volt vele tisztában, a switchei pedig többnyire a hollow-jára korlátozódtak. Yoruhime (vagy mondjuk azt, Umiko) felépítette magának azt a személyiséget, akivé Soul Societyben vált a halála után, a másik felétől pedig rettegett és megpróbálta figyelmen kívül hagyni őt. Fumiyo (a hollow-ja) emlékezett, mi történt velük, de Yoruhime tagadásban élt. Nem volt egészen pontos, ahogy a betegséget ábrázoltam a fejezetben, és amikor Yoruhime mozogni látta a holttestet, az egyszerű hallucináció volt - kérlek, engedjetek meg minden szabadságot ezzel kapcsolatban írás közben, mert nekem is DID-m van, pontosan tudom, hogy milyen érzés.