Előre ugrunk száz évet az időben és megérkezünk az Arrancar Archoz: Sousuke elhelyezi a családját Las Nochesben, mielőtt bármi rosszat csinálna Seireiteiben. Ezenkívül a kislánya megpróbál összebarátkozni egy arrancarral, lássuk, hogy sikerül.

Sousuke hosszú monológja, amikor Yoruhiméhez beszélt, zavarba hozott: hogy lehet ez a férfi ennyire tökéletesen manipulatív és hogy hazudhatott, miközben mélyen magában komolyan gondolta, amit mondott? Imádtam róluk írni és hatalmas örömet okozott, de ez a fejezet egyben össze is törte a szívemet a rengeteg elejtett dologgal: Yoruhimének fogalma sincs róla, milyen ember a férje és mit tesz vele, de nekünk, akik ismerjük Sousukét, van, és ez nagyon szomorú. 

További jegyzetek a fejezet végén.

*

Hueco Mundo végtelen fehérsége Yoruhimének a saját belső világát juttatta eszébe. A hófedte, elhagyatott város másképp volt kellemetlen, mint a hollow-ok birodalma; ott látszódtak a hétköznapi élet nyomai, Hueco Mundo azonban üres és élettelen volt, és ez az űr mintha még az érzéseket is kiszívta volna belőle.

Félt, amikor Sousuke őt és a lányukat átsegítette a gargantán, és a lába először érintette meg egy ablaktalan, fehér falú csarnok padlóját. Magához húzta a lányát, aki addig Sousuke kezét fogta, hogy megvédje, bár tudta, az apja mellett jobb helye lett volna. A mozdulat ösztönös volt, a közeg váltotta ki belőle, ami feszültté tette minden idegszálát. Még a levegő is valamilyen ismeretlen fenyegetést hordozott, Sousuke pedig arra készült, hogy kettejüket magukra hagyta ott.

Sousuke kézen fogta Tsukiyót és a feleségét, és kifelé indult velük a csarnokból. Yoruhime magától mozdulni sem tudott volna; olyan súlyos szellemi energia itatta át az épületet, ami a csontjáig hatolt és megdermesztette. Sousuke, érezve a tétovázását, megszorította a kezét, de nem pazarolta az időt nyugtató szavakra. Mindent, ami rájuk várt, épp elégszer beszélték meg, Yoruhimének nem maradhattak további kérdései, az asszony kétségei hiába támasztottak újabbakat minden megtett lépés után.

– Hová megyünk, papa? – nézett fel rá Tsukiyo, szorosabban kapaszkodva az apja kezébe. Ő is érezte az erős szellemi energiát, amitől Sousuke kétségtelenül megvédte őket a jelenlétével, de örökké nem tudtak rá támaszkodni.

Tsukiyo barna szemében félelem helyett érdeklődés tükröződött, mintha nem érzékelte volna a hely fenyegető voltát. Maradéktalanul megbízott a szüleiben, így nem gondolta, hogy bántódása eshet, amíg mellette vannak, ellentétben Yoruhimével, aki kételkedett a saját biztonságukban.

– Bemutatok nektek valakit, aki a távollétemben vigyázni fog rátok – mondta Sousuke és képes volt rámosolyogni a kislányra, de ő ettől nem lett nyugodtabb. Tovább szorongatta az apja kezét, maga elé nézett séta közben és figyelte, hogy fapapucsba bújtatott lába milyen ritmusos hangot kelt az üres folyosón.

– Tényleg muszáj elmenned? – kérdezte, nem nézve ismét az apjára. Sousuke nem egyszer beszélte már meg a helyzetüket a kislánnyal, de végtelen türelemről tanúbizonyságot téve még egyszer hajlandó volt megtenni. Megállt, leguggolt, hogy szemmagasságba kerüljön a csupán a derekáig érő Tsukiyóval és megfogta mindkét vállát, hogy magára vonja a figyelmét.

– Igen, de legfeljebb két napig leszek távol, szívem, utána többé nem hagylak titeket magatokra. Légy erős addig, vigyázz magadra és anyádra, én pedig vigyázni fogok rátok. Rendben lesz, Tsukiyo? – kérdezte szelíden. A lány összepréselte a száját.

Tizenkét éves volt, de gyerekesen ragaszkodott az apjához, mivel a kapitányi teendői miatt olyan keveset látta őt. Nem csupán vendég volt kettejük életében, Tsukiyo mégis úgy érezte, hogy még több időt és figyelmet kíván tőle, mint amennyit adni tudott, és megváltozott helyzetüket számításba véve aggódni kezdett az apja ígérete miatt: be tudja-e tartani és tényleg mellettük lesz ismét, vagy akkor látja utoljára, amikor, ahogy jött, egy átjáróban kilép a fenyegető fehér világból?

Úgy érezte, magára van utalva, amint Sousuke eleresztette a vállát és a védelmező apai kéz lekerült róla. Mégsem akart csalódást okozni neki, így bólintott, és a mosoly, amit cserébe kapott, kissé lecsillapította. Felnézett Yoruhimére; legalább az anyja nem szakadt el tőle. Megkeményítette magát, felemelte a fejét és egyenesen Sousuke szemébe nézett. Barna szemük szinte teljesen azonos árnyalatú volt, mintha egymás tükörképe lett volna.

– Gyere vissza épségben – mondta, mint mindig, amikor a férfi reggelente elvált tőlük, és Yoruhimét szájon, őt pedig homlokon csókolta az ajtóban. – A mami és én várni fogunk rád.

– Nem kell sokáig – felelte Sousuke, aki felegyenesedett, újra kézen fogta a feleségét, majd a kezét nyújtotta Tsukiyónak.

A kislány örömmel szorította meg az ujjait, megnyugvást lelve az ismerős melegségben, de az érzés nem volt felhőtlen. Csendben ment a szülei mellett és mélyen elgondolkozott. Egy kis táskát szorongatott a jobb kezében, benne néhány ruhával és a legféltettebb dolgaival, amit csak nehezen tudott összeszedni a szobájából.

Amikor mérlegelnie kellett, mire van szüksége, ha soha többé nem térhet vissza Soul Societybe, tanácstalan volt: a soha többé megfoghatatlan időnek tűnt, nem is tudta elképzelni, mi vár rájuk utána, és ott, ahová mennek, mégis mi marad meg neki az addigi életéből. Az anyja homlokráncolva ellenőrizte a csomagjait, ami két legszebb kimonóját, néhány váltás fehérneműt, egy könyvet és pár régi játékot tartalmazott. Tsukiyo ez utóbbiakkal ritkán foglalkozott, de sem egy labdától, sem elnyűtt, régi plüssnyuszijától nem tudott megválni: mindkettő emlék volt a gyerekszobájából, és hiába nőtte ki őket, kötődött hozzájuk, nehezen tudta volna őket minden mással együtt hátrahagyni.

Yoruhime szintén egy táskát fogott az egyik kezében. Hasonlóan nehezen szedte össze legfontosabb ingóságait, miután Sousuke elmagyarázta neki, mi vár rájuk és felkészítette őt az indulásra. Többnyire csak ruhák voltak nála, mert nem rendelkezett sok dologgal, ami kedves volt számára. A kard, amit még shinigami tanoncként kapott és sosem tanult meg tökéletesen használni, az oldalán lógott, élesen elütve virágmintás kimonójától. Ellentmondásosan nézett ki, de megjelenésük mindenképp idegenül hatott abban a fehér palotában. Sousuke shihakushója és kettejük kimonója jól láthatóan nem tartozott ahhoz a világhoz és mintha még lépteik visszhangja is elutasítást hordozott volna.

Yoruhime megkönnyebbült, amikor a hang megszűnt, mert Sousuke megállította őket egy magas ajtó előtt. Kinyitotta és belépett a helyiségbe, egy méterrel kettejük előtt, mintha valamilyen veszedelemtől óvta volna őket, de az arca higgadt maradt és a tekintetét is hasonlóan nyugodtan vetette a bent tartózkodóra.

Magas, karcsú férfi állt odabent, háttal az ajtónak, de megfordult Sousuke érkezésére. Fehér ruhát viselt, fején pedig egy fél koponyáját elfedő csontsisakot; rövid fekete haj bukkant ki alóla, még szembetűnőbbé téve a férfi természetellenes sápadtságát. Az arca majdnem ugyanolyan fehér volt, mint magasan záródó galléros kabátja, hatalmas, élettelen zöld szempár fordult lassan Sousuke után a két nő felé.

– Köszönöm a jelenléted, Ulquiorra – szólította meg Sousuke a férfit. Nem nézett a családjára eközben, akik megálltak néhány lépéssel a háta mögött. Yoruhime újra magához húzta Tsukiyót, aki leplezetlenül bámulta Ulquiorrát, a nyugtalanító érzés okát keresve benne.

Valóban kellemetlen volt a kisugárzása: nem azért, mert fenyegetőnek tűnt, hanem, mert mintha egészen hiányzott volna. Ulquiorra, akárcsak az épület körülöttük, üres volt, ottléte elég volt ahhoz, hogy Yoruhime úgy érezze, kiszív valamit belőlük.

Sousuke barátságosan, már-már leereszkedően viselkedett vele, a felesége pedig meggyőződhetett róla, hogy nincs félnivalója, mégsem tudta kontrollálni a karja remegését. Szorosabban fogta Tsukiyo vállát, tekintete Sousuke hátára szegeződött. Ő, mintha nem érezte volna az asszony izgalmát, folytatta, végig Ulquiorra kifejezéstelen zöld szemébe nézve.

– Ők itt a feleségem, Yoruhime és a lányom, Tsukiyo. Vigyázz rájuk, amíg visszatérek és senkit ne engedj kettejük közelébe. Ha bármire szükségük van, gondoskodj róluk és ha lehet, ne lépjetek ki Las Nochesből. Világos voltam?

– Igen, Aizen-sama – mondta a férfi, aki pislogás nélkül hallgatta végig Sousuke utasításait. Az arca egyetlen rándulása sem árulta el, mi járhat a fejében, és még akkor sem nézett ismét Yoruhime és a lánya felé, amikor Sousuke név szerint említette őket Ulquiorrának. – Rám bízhatja őket – tette hozzá –, az asszonyoknak nem esik bántódása.

– Köszönöm – felelte Sousuke olyan hangon, mint aki csak nyugtázta egy parancsa végrehajtását, majd hátat fordított Ulquiorrának, és Yoruhiméhez intézte a szavait: – Ő Ulquiorra Cifer, a négyes számú Espadám. A következő két napban mellettetek lesz, hogy helyettem vigyázzon rátok. Ha bármi történik veletek, ne félj hozzá fordulni. Tsukiyo, te pedig ne próbálj túl barátságos lenni vele – fordult a kislányhoz –, ő egy arrancar. Nem úgy működik, mint a shinigamik, és nem tud olyan kedves lenni veled, mint azt képzeled. Bántani mindenesetre nem fog, ne félj tőle. – Megsimogatta a lánya fejét. – A legjobb kezekben hagylak titeket – mondta, röviden szájon csókolva a feleségét –, és épségben is akarlak titeket viszontlátni.

Yoruhime, aki fejben tisztában volt vele, hogy muszáj elválniuk, akkor mégis tartóztatni akarta. Sousuke akármit mondott, nem tudott megnyugodni. Nem érezte késznek magát a változásra, ami, mióta elhagyták Soul Societyt, egyébként is visszafordíthatatlannak tűnt. Rossz érzése volt a férje döntéseivel kapcsolatban, de nem tudta őket megkérdőjelezni. Sousuke, aki hosszú idő után a végső lépés előtt végre leült vele beszélni, nem hagyott neki választást: a családja érdekében szakítania kellett a shinigami világgal, és követnie őt, bárhová vezette.

Függött Sousukétől, akihez hozzáláncolta a lánya és az iránta érzett, sosem múló szerelme. Az élet, amit addig éltek, szomorú és lemondásokkal teli volt, mégis idillinek számított: Sousuke mindig igyekezett boldoggá tenni a feleségét és kárpótolni az időért, amit nem töltött mellette, Tsukiyót pedig szeretettel és következetesen nevelte, törekedve rá, hogy a kislány meg tudjon állni a saját lábán, ne kelljen Yoruhiméhez hasonlóan állandóan rá támaszkodnia.

Yoruhime nem értette meg egészen a döntéseit, pedig Sousuke részletesen elmagyarázta. Soul Society romlottsága összeegyeztethetetlen volt számára azzal, amit tapasztalt belőle, de be kellett látnia, hogy nem ismeri a körülményeket, mert amióta Sousukével élt, a férfi búra alatt tartotta. Hiába élt a házában, az osztagok tisztjei mit sem tudtak az ő és Tsukiyo létezéséről, Sousuke a családját a lehető legnagyobb titokként kezelte. Yoruhime mindezért a hollow-ját és a kislány tőle örökölt állapotát okolta: ha normálisak, Sousukének nem kellett volna erőfeszítést tennie, hogy megóvja őket, a férfi szemszögéből azonban, ha Soul Society működése nem lett volna olyan, amilyen, Yoruhime és Tsukiyo teljes életet élhettek volna.

Viszont nemcsak erről beszélt, amikor az asztal mellett ülve Yoruhime kezét fogta. Felvázolt egy nagyszabású tervet, amivel megváltoztathatta az addig ismert világ rendjét, és amelynek következő lépését épp akkoriban hozta mozgásba. Sousuke nem akarta elveszíteni a családját, és hidegen szemléltette Yoruhimének, hogy mi vár kettejükre, ha a nyomukra bukkannak. Sousuke két legközelebbi hozzátartozójaként bűntársaknak számítottak és nem kerülhették volna el a méltatlan büntetésüket valamiért, amit el sem követtek, és valamiért, ami egyébként nem is volt bűn, csupán a Gotei 13 tagjai szemében.

Yoruhime szerette volna érteni, mi történik körülötte, de amíg a férfi beszélt hozzá, összezavarodott. Sírva szorította meg a kezét és elfúló hangon kérdezte:

– Mégis miért akartál shinigamivá tenni, Sousuke, ha most a shinigamik számítanak az egyetlen ellenségednek?

– Lehet, hogy tévedtem – mondta a férfi, letörölve egy könnycseppet Yoruhime szeme sarkából –, de még az osztagnál töltött életed is jobbnak számított volna, mint ami egy bordélyházban vár rád, és csak az érdekelt, hogy megszabadítsalak tőle. Magam mellett akartalak tudni – sóhajtott –, és a legegyszerűbbnek az tűnt, ha segítek neked shinigamivá válni, hogy később kérdés nélkül veled maradhassak. Nem akartalak egyik mocskos világból a másikra vezetni, Hime, nem volt más választásom. Azt hittem, jó lesz neked, és még mindig remélem, hogy jót tudok tenni veled és Tsukiyóval. Gyertek velem – kérte –, mert nélkületek elveszett vagyok. Nincs értelme egy tökéletes világ élére állnom, ha azok, akik tökéletessé teszik számomra, nincsenek benne. – Átölelte a síró asszonyt, lehajtott fejére támasztotta az állát, és a hátát simogatta, amíg lassan számolt magában. Harminchétig jutott, mire Yoruhime zaklatott sírása csillapodni kezdett, akkor újra eltolta magától és gyengéden szájon csókolta. Az érzések, amiknek akkor tükröződnie kellett rajta, tökéletesen látszódtak az arcán; Sousuke tekintete várakozást fejezett ki, mosolytalanul figyelte a feleségét, közben lassan ringatta a karjában. – Nem hagylak magadra – mondta –, és Tsukiyót sem fogom hátrahagyni. Ti ketten vagytok minden boldogságom – ringatta tovább a szipogó Yoruhimét, közben a nő tekintetét kereste –, kérlek, szerelmem, ne mondd, hogy megfosztasz magadtól.

Mindazt, amit tett, a zanpakutója segítségével hamarabb is megoldhatta volna, de Sousukének nem volt szüksége, hogy a kard képességét használja a feleségén. Több mint száz éve volt rá, hogy Yoruhimét és a lányát egészen az ujja köré csavarja, egy-egy gyengéd gesztusnak vagy szép szónak még a Kanzen Saiminnél is nagyobb volt a hatalma felettük. Sem őt, sem Tsukiyót nem kellett megtévesztenie illúziókkal: Sousuke azt tett, amit akart, mert mindketten a szeretet ezer eltéphetetlen láncával függtek tőle.

Nem hazudott, amikor azt mondta Yoruhimének, hogy szereti őt, de az érzést, nem lehetett az asszonyéval összemérni. Yoruhimének szüksége volt rá az életben maradáshoz, mert Sousuke volt minden támasza, mióta Hirako Shinjit és a feleségét, Dourut is eltávolította mellőle. Yoruhimének ezután teljesen megszűnt a kapcsolata a külvilággal: az utolsó két ember, aki tudott a létezésükről, eltűnt. Shinji, akit az asszony sokáig halottnak hitt, feltehetően az élők világába távozott és sosem tért vissza, Douru pedig, aki félőrült lett az elvesztése után, a bizonyosságba kapaszkodva, hogy még életben lehet valahol, a nyomába eredt, és Yoruhime róla sem hallott többé. Abban sem lehetett biztos, él-e még egyáltalán, mert az idő közben shinigamivá vált asszonyról kapott utolsó jelentésben az állt, hogy megsérült egy küldetésen az élők világában, és nem tért onnan vissza.

Sousuke azt állította, meghalt, Yoruhime pedig nem tudta elviselni a veszteséget. Egyetlen hozzátartozója, akit nővérként szeretett, nem volt többé mellette: senki nem segítette át az egyedül, Tsukiyo nevelésével töltött nehéz napokon, a kétségein, senkivel nem tudta megosztani az örömét vagy bánatát, és úgy érezte, kudarcot vallott, amiért a legnehezebb időkben ő sem tudott tökéletesen Douru támasza lenni.

Mivel sosem lett igazán Soul Society részese, a férjén és a lányán kívül semmi sem kötötte többé ahhoz a világhoz. Több mint száz évig tartózkodott nemlétező személyként Seireiteiben, és az élete ezalatt kevesen változott. A lánya felnőtt, a vele kapcsolatos gondok szaporodtak és átalakultak, mégis, Yoruhime úgy érezte, egyre kevésbé van rá szükség: Sousuke, amikor otthon volt, sokat foglalkozott Tsukiyóval, olyan tudást átadva neki, amire ő, hiába volt az anyja, képtelen lett volna. Yoruhime nem volt shinigami, nem tudta oktatni őt, hogy védje meg magát, hogy használjon kidót vagy hogy forgasson kardot. Minden ilyen tudása kezdetleges volt, még arra sem elég, hogy önmaga elégedetté váljon, és még abban sem lehetett a segítségére, amiben mindketten osztoztak a lányával: sem Yoruhime, sem Tsukiyo nem tudta a testében élő hollow-ot uralni.

Yoruhime ezekben az időkben feleslegesnek érezte magát, így amikor a férje azt mondta, szüksége van rá, új értelmet adott az életének. Nem akarta elhagyni őt, és a házassági esküje is felötlött benne: jóban-rosszban mellette állt, akár az egész világ ellen, mert képtelen volt elhinni, hogy Sousuke bármiben hibázott volna, vagy, hogy akár neki, akár Tsukiyónak egy percig is rosszat akart volna.

Fogalma sem volt róla, hogy ez a könnyáztatta beszélgetés is lejátszódott már Sousuke fejében. A férfi mindent előre eltervezett, és mióta világos volt számára Yoruhime szerencsétlen állapota, fél-hollow családja is ezeknek a terveknek a részét képezte. Nem akart semmi különöset a bordélyházban megismert fiatal lánytól, de annál többet kívánt egy fél-hollow asszonytól, akinek akadt némi szellemi energiája: nem volt tökéletes, de shinigami-hollow hibridnek számított, ami régóta mozgatta Sousuke fantáziáját.

Szeretett volna túllépni a shinigami lét korlátain, eltörülni a különbséget köztük és a hollow-ok között. Tökéletesebb alanyt egy ilyen mellékes kísérlethez nem is találhatott volna magának: amíg a Hogyokut tanulmányozva eljutott a shinigamik és hollow-ok összeolvasztásához, az egyszerűbbnek tűnő megoldással is próbálkozott, és sikerrel járt: teherbe ejtette Yoruhimét, összekeverve fél-hollow valóját önmagával, és várta, hogy ebből az egyesülésből milyen következtetéseket tud majd levonni.

Érdeklődve kísérte végig a lány terhességét, közben érzelmek egész skáláját felmutatta: sajnálkozott, aggodalmat, izgalmat, várakozást érzett, és még arra is hajlandó volt, hogy látszólag beismerve a tévedését, Shinji jóváhagyásáért folyamodjon. Jóvá akarta tenni a vétket, amit Yoruhime ellen elkövetett, és feleségül akarta venni, hogy a gyerekkel ne maradjon magára. Előadta a kérését Shinjinek, és elviselte az összes szidalmat, amit felelőtlen viselkedéséért a fejéhez vágott, közben igyekezett annyira bűnbánó képet vágni, amennyire csak tudott, anélkül, hogy a kapitánya gyanakvását felkeltette volna. Shinji, miután eleget szidta, végül megsimogatta a fejét, őszintén meglepve vele a hadnagyát, és azt mondta, az a legkevesebb, hogy vállalja a következményeit a tetteinek, ha már azt a kislányt ilyen helyzetbe juttatta, és beleegyezését adta a házasságra.

Sousukének valójában nem lett volna erre szüksége, sok kellemetlen percet elkerülhetett volna, de könnyebb volt a jövőre nézve, ha Shinji tud kettejük kapcsolatáról. Tudva, hogy a kapitány átlátott az illúzióin, Yoruhimét és a gyereket előre nehezen rejthette volna el örökre. Csupán annyit kért Shinjitől, hogy ne beszéljen másoknak a házasságáról, és Shinji, mintha helyette szégyellte volna magát a körülmények miatt, soha nem is hozta szóba mások előtt. Nem voltak kifejezetten jó viszonyban a hadnagyával, de ezt a kérést nem tagadta meg tőle, így Yoruhime sosem lett beszédtéma kettejük osztagában.

Csendben, csupán Shinji és Douru színe előtt ment feleségül Sousukéhez, mielőtt a lányuk megszületett volna, és átköltözött a férfi házába a shinigami akadémiáról. Yoruhime másodévesként hagyta félbe a tanulmányait, hogy feleség- és anyaszerepbe kerüljön, és azt a rövid időt leszámítva, amit az Aizen birtokon kívül töltött, semmit nem látott a világból. Nem voltak barátai az akadémián, akik az eltűnése után hiányolták volna, Shinji és Douru pedig közel voltak hozzá az ötödik osztagban, nem kellett messzire mennie a társaságért. Azonban két év sem telt el, hogy előbb Shinji, majd Douru is eltűnjön mellőle, és Yoruhime ismét magára maradjon.

Addigra felelősséggel tartozott egy kis élet iránt, pedig magáról sem tudott tökéletesen gondoskodni, és néha, bizonytalansága perceiben még jobban félt, hogy a hollow ismét eluralkodik rajta. Sousuke nyugodt és kiszámítható mindennapokat biztosított neki, mégis akadtak megingások, amikor Yoruhime igazán közel érezte a hollow-ot a kitöréshez. Elszigeteltsége és veszteségei alapot biztosítottak az összes negatív érzésnek, amit, Tsukiyóra és férjére való tekintettel, igyekezett kiirtani magából. Ritkán lett féltékeny, de olyankor mintha egy másik ember szólt volna a szájából, és Sousukének mindig sok idejébe került megnyugtatni. Yoruhime végül mindig megadta magát, és mint annyiszor, megnyugvást és menedéket talált a karjában.

Sosem érezte magát igazán otthon, csak Sousuke ölelésében, nélküle minden hidegnek, üresnek és fájdalmasnak számított. Ahová Sousuke vezette, ott talált otthonra, és miután nyilvánvalóvá vált, hogy Soul Society megszűnt létezni számukra, Yoruhimének Hueco Mundót kellett megtanulnia elfogadni.

Tsukiyo hozzá hasonlóan elszigetelt életet élt, és senkit nem ismert a Hirako házaspáron és a saját szülein kívül. Sosem voltak más gyerekek körülötte, ezért a gyerekkorát sem tudta maradéktalanul kiélvezni. Nyugodt, csendes, szófogadó kislány volt, aki mindig odafigyelt az anyjára és törekedett rá, hogy büszkévé tegye az apját érdeklődésével és csillapíthatatlan tudásszomjával. Minden érdekelte, amit csak elérhetett abban az ingerszegény környezetben, és rettentően büszke volt az ő jóságos, fontos, kapitány apjára.

Sousuke ideális képet állított fel magáról kettejükben, elérve, hogy Yoruhime meghajoljon az akarata előtt, Tsukiyo pedig hasonlítani akarjon hozzá, lényegében anélkül, hogy a kisujját megmozdította volna. Hosszú ideig tartott, de megérte türelmesnek lennie, mert mindketten a markában voltak, és néhány nyugtató szó elég volt, hogy készek legyenek leválni róla.

Sousuke még egyszer megcsókolta Yoruhimét, csak azért, mert kívánatosnak találta, holott szeretett tartózkodni a felesleges érzelmektől. Hagyta, hogy Tsukiyo átölelje a derekát, aki megérezte a búcsúpercet, és szorongani kezdett tőle; megsimogatta a lány hátát, majd kibontakozott az ölelésből.

Nem akart túl érzelmes lenni egy beosztottja előtt, de mindez a színjátékoz tartozott, Ulquiorra pedig különben is közömbös volt az érzésekkel szemben. Sousuke vetett még egy pillantást az arrancarra, megbizonyosodva róla, hogy a férfi megértette, mit vár tőle, anélkül, hogy újra megszólította volna. Ulquiorra kifejezéstelen szeme nem árulta el, mit gondol, de Sousuke elégedett volt; ő volt az egyetlen az espadák közül, akiről biztosan tudta, kérdés nélkül és pontosan teljesíti a parancsait, és eszébe sem jutna ártani a családjának, ha csak ő maga nem utasítja rá.

Otthagyta hármójukat a teremben, és Yoruhimétől néhány lépésre nyitott egy gargantát, hogy visszatérjen Seireiteibe az utolsó felvonásra. A válla fölött hátranézve látta, hogy Tsukiyo milyen görcsösen kapaszkodott az anyja kezébe, és milyen erősen küzdött, hogy visszafojtsa a könnyeit. Persze erősnek akart látszani az apja előtt, de amikor az átjáró bezárult, Tsukiyo az anyja kimonójába temette az arcát és sírva fakadt.

Yoruhime átölelte a kislányt, csitítóan simogatta a hátát, közben maga is próbált megnyugodni. A helyzetüket mérlegelte, és azzal csillapította magát, hogy nem volt olyan rossz, mint lehetett volna: ugyan magukra maradtak egy arrancarral, de Ulquiorra Sousukéhez tartozott, tehát bízhattak benne, amennyire egy ilyen lénynek bizalmat lehetett szavazni.

Yoruhime még az akadémián hallott Hueco Mundóról és az azt benépesítő lényekről. Az arrancarok a legmagasabb szintű létformának számítottak: emberszerűnek tűntek, de határozottan különböztek az emberektől vagy a shinigamiktól és fenyegetést jelentettek rájuk, Sousuke valahogy mégis képes volt legalább ezt az egyet engedelmességre bírni.

Yoruhime nem érzett fenyegető aurát felőle, de a legrosszabb az volt, hogy egyáltalán semmit nem érzett Ulquiorrából, mintha feltehetően nagy szellemi erejét egészen elnyomta volna. Zsebre tett kézzel, mereven maga elé nézve állt a két nőtől öt lépés távolságra, és szenvtelenül hallgatta Tsukiyo gyorsan csendesülő, heves zokogását.

Ulquiorrát nem érdekelte Aizen két újabb betolakodója. Érezte, milyen gyenge a szellemi energiájuk, tehát sem fenyegetésnek, sem prédának nem számítottak, Aizen egyébként is világosan fejezte ki magát: se az asszonynak, se a gyereknek nem eshetett bántódása. Nem csodálkozott, hogy Aizen épp őt jelölte ki a feladatra, Ulquiorrát egyébként is nehezen lehetett meglepni. Az espadák többsége egyszerűen alkalmatlan volt rá, hogy a két gyenge shinigamiféleségre vigyázzon: elképzelni Harribelt, Szayelt vagy akár Grimmjow-t a nők mellett nevetséges gondolatnak számított, Ulquiorrának mégsem rándult felfelé az ajka.

Egy helyben állt és várta, hogy a kislány befejezze a sírást; a nők nem törődtek vele, amíg Tsukiyo meg nem nyugodott, és ő is elvétve nézett rájuk, mintha csupán a nagy szoba egy-egy berendezési tárgya lettek volna.

Amikor a fekete hajú asszony megszólította, Ulquiorrának a szeme se rebbent, csak a fejét fordította az irányába érdeklődés nélkül. Yoruhime halkan beszélt, de, mert tökéletes csend uralkodott az épületben, Ulquiorra, ha akarta, még a szívverésüket is hallhatta volna.

– Ulquiorra – kezdte Yoruhime még mindig Tsukiyót ölelve, aki a beszédét hallva hol rá, hol az arrancarra nézett –, megmondanád, hogy pontosan hol vagyunk?

– Las Nochesben – felelte érzelemmentesen a férfi, Yoruhime pedig tűnődve vonta össze a szemöldökét; a név ismerős volt neki Sousuke korábbi magyarázatából.

– Tehát ez az a palota a sivatagban – mondta halkan, de csak reménykedhetett a megerősítésben Ulquiorra üres zöld szemébe nézve. – És ahol most vagyunk, micsoda? – folytatta a faggatózást, először körülnézve a nagy, de szinte üres szobában. Magas, keskeny ablakon át sütött be Hueco Mundo örök holdjának fénye, ezüstös csillogást adva minden fehér tárgynak és különös ragyogást keltve az arrancar élettelen szemében.

– Csupán egy terem, ahová Aizen-sama hozta önöket – mondta az arrancar, akit kezdett fárasztani a látszólag értelmetlen párbeszéd. Úgy tűnt, a két asszony semmit sem tud a saját helyzetéről, de nem az ő feladata volt róla felvilágosítást adni.

– Addig itt kell maradnunk, amíg a papa vissza nem jön? – kérdezte váratlanul Tsukiyo, elnyerve az anyja meglepett és Ulquiorra akkor először értetlennek tűnő pillantását. A szó, amivel a lány Aizenre hivatkozott, megzavarta, de hamar érthetővé formálta a fejében. Ahogy a férfi mondta, az a kettő a felesége és a lánya volt: két olyan kapcsolat, amire neki nyilvánvalóan nem volt szüksége.

– Aizen-sama nem tiltotta meg, hogy kimenjenek, csak azt, kilépjenek Las Nochesből – mondta, zöld szemét Yoruhime arca után a kislányra függesztve.

Tsukiyo nagyon hasonlított az apjára: hosszú barna haja és barna szeme volt, ami még fénylett a fel nem száradt könnyektől, de akármilyen zaklatottnak tűnt, Sousuke higgadt ereje is ott rejlett benne. Ulquiorra érzékeny volt ezekre a vonásokra, de nem támadt benne tisztelet a kislány iránt, csak hulladék shinigami valójánál egy hajszállal érdekesebbnek találta. Nem kerülte el a figyelmét, hogy az asszony milyen védelmezően szorította őt magához, holott nyilvánvaló volt, melyiküknek van nagyobb szellemi ereje kettejük közül: inkább Yoruhime szorult volna a gyerek védelmére.

Ulquiorra tudta, hogy nincsenek veszélyben, de a két nő joggal érezhette magát fenyegetve mellette. Egyetlen felesleges gesztust sem tett, így nem is vált bizalomgerjesztőbbé; nem tehetett róla, hogy ők nem hittek Aizen világos utasításának. Ha azt mondta, épségben őrizze meg őket, Ulquiorra mindenáron engedelmeskedett, a buta asszonyok pedig idővel rájönnek majd, nem neki kellett erről felvilágosítást adnia.

Yoruhime vett egy nagy levegőt és megpróbált megnyugodni, hogy ezzel a lányát is csillapítsa. Jól tudta, milyen veszéllyel jár bármelyikük zaklatottsága, és nem volt ott Sousuke, hogy a felszínre törő hollow-val elbánjon. Igyekezett elterelni Tsukiyo és a saját figyelmét is az új helyzet okozta stresszről és még egyszer, alaposan körülnézett a szobában. A fal mellett, tőlük jobbra két ágy, balra pedig egy asztal és két szék állt. Ulquiorra a székek közelében, az ablaknak háttal állt, amióta csak beléptek, nehéz volt kivenni a vonásait a holdfényben. Yoruhime szeme kezdett hozzászokni a sötétséghez, így az előttük álló arrancart is jobban látta. A fején lévő csontsisak fenyegető volt, de Yoruhime bízni akart benne, hogy mellette nem esik bántódásuk.

Fáradtnak érezte a testét az elmúlt nap megpróbáltatásai után. Ellépett a földre ejtett táskáik mellől, és Tsukiyót még mindig a vállánál fogva az egyik ágyhoz vezette, majd leült vele, és újra felnézett Ulquiorrára.

– Mennyi az idő? – kérdezte Ulquiorrát, aki továbbra is a közelükben maradt és kettejüket figyelte.

– Az időnek nincs jelentősége Hueco Mundóban – felelte színtelen hangon, mire Yoruhime frusztráltan felsóhajtott, Tsukiyo viszont meglepő érdeklődéssel nézett a férfira.

– Számunkra van, szóval kérlek, felelj.

– Éjszaka van, ennél pontosabban nem tudom megmondani. Az idő értelmezhetetlen fogalom itt, nyugodtan eltekinthet tőle.

– Itt állandóan éjszaka van? – kérdezte Tsukiyo az anyja helyett, aki nehezen tudott mit kezdeni a válasszal. Ulquiorra bólintott, mire Tsukiyo nagy szeme még inkább kitágult a csodálkozástól. Várakozóan pillantott az anyjára, majd vissza az arrancarra, mert újabb kérdés fogalmazódott meg benne.

– Nem szomorú folyton ilyen sötétben lenni?

– Nem tapasztalok szomorúsághoz hasonló felesleges érzelmet – mondta Ulquiorra szárazon, de Tsukiyo egészen mást szűrt le a válaszból, mint amire számított.

– Akkor boldog vagy az éjszakától? A papa biztosan boldog volt tőle, ha nevem egyik írásjegyeként választotta.

– Elég legyen, Tsukiyo! – szólt rá Yoruhime, mert kezdett kezelhetetlenné válni a lánya hirtelen támadt érdeklődése. Mintha az apja figyelmeztetése semmit sem jelentett volna: Tsukiyo, amint lehetősége volt rá, hogy érintkezzen valakivel, azonnal a barátjának akarta tekinteni.

Le kellett hűtenie a lelkesedését, mert fogalma sem volt, mire számíthatnak a férfitól. Yoruhime hallott már egy felületes magyarázatot Hueco Mundóról és az ott felállított elit seregéről, az Espadákról. Ulquiorra az egyikük volt, de egyben arrancar is, tehát veszélyt jelentett volna rájuk, ha Sousuke nem fogja vissza. Yoruhime nem felejtette ezt el, de bízott a férjében, így próbált megnyugodni és partnerként tekinteni Ulquiorrára. Ugyan ő figyelembe vette, hogy felesleges barátságosnak lenni vele, az udvariasságtól nem tudott eltekinteni. Látva, hogy még mindig ugyanúgy állt, mint amikor beléptek a szobába, Yoruhime erőt vett magát, és megpróbált rámosolyogni a következő mondatnál, jóvátéve a figyelmetlenséget, amit korábban elkövetett az elmulasztott gesztussal.

– Kérlek, ülj le – mondta neki. – Nem kell végig mellettünk állnod.

Ulquiorra nemet intett, és még csak nem is pillantott a közelben álló székek felé. Anélkül, hogy magyarázatot adott volna, az ajtó felé indult, csak akkor állt meg, amikor Yoruhime újra megszólította.

– Hová mész?

– Odakint leszek – mondta, röviden az asszony fekete szemébe nézve.

– Ne menj ki! – szólt rá Tsukiyo is, mire Ulquiorra leengedte a kezét. – Nem akarsz velünk beszélgetni?

– Aizen-sama nem utasított rá, hogy beszélgessek magukkal – felelte anélkül, hogy valódi választ adott volna a lánynak, és mielőtt bármit mondhattak volna neki, kiment és becsukta az ajtót maga után.

Tsukiyo felugrott az anyja mellől és követte őt, félve, hogy tényleg magukra maradtak az idegen szobában, de amikor kinyitotta az ajtót és ki akart szaladni, nyomában az őt megállítani készülő Yoruhimével, a küszöbön álló férfinak ütközött, ami olyan érzés volt, mintha kőfalnak rohant volna.

– Ez fájt! – nyöszörgött Tsukiyo az orrát dörzsölgetve. Felnézett a rezzenéstelen arcú Ulquiorrára és magas hangon motyogta. – Nagyon kemény a mellkasod!

– Ne tegyen kárt magában az első adandó alkalommal, amint Aizen-sama leveszi a kezét magáról – mondta hidegen, majd a Tsukiyo mögött feltűnő Yoruhimére nézett. – Ha nem akarnak semmit, menjenek vissza a szobába. – Egy kézzel, meglepően finoman eltolta magától a kislányt az anyjával együtt, és anélkül, hogy Yoruhime válaszolt volna, becsukta előttük az ajtót.

– Olyan durva volt! – panaszkodott Tsukiyo még mindig az orrát dörzsölgetve. – Miért kell nekünk egyáltalán itt lenni?

– Kérlek, ne kezdd, szívem – sóhajtott fel az asszony, aki nehezen tette túl magát az elmúlt egy óra megpróbáltatásain. Azóta zsongott a feje, hogy Sousuke először beszélt neki a távozásukról, majd ketten együtt próbálták Tsukiyónak is megmagyarázni. A kislány látszólag nem tiltakozott és néhány várható kérdés után feladta a faggatózást egy időre, de az apja nélkül ismét nyűgös lett, amit valószínűleg tetőzött az egész napos feszültsége és fáradtsága.

Yoruhime sem érezte magát jobban és nem tudta, hogy nyugtassa meg a lányát, aki igazán zaklatottnak látszott. Az arrancar testőr egyikükre sem volt túl jó hatással: Yoruhime érezte az elutasítását, Tsukiyo pedig csalódott volt, hiába figyelmeztették, hogy ne várjon egy szemernyi kedvességet sem tőle.

A lány leült az ágyra, Yoruhime pedig mellé ereszkedett, és átölelte, amikor megérezte a fejét a vállán. Tsukiyo hosszú haját simogatta és lehunyta a szemét. Próbálta rendezni a gondolatait és kitalálni a következő lépésüket. Mindenekelőtt aludniuk kellett, akármennyi volt is az idő Hueco Mundóban. Kora délután hagyták el Seireiteit, de az idő nem párhuzamosan folyt a világok között, és a gargantán való átkelés mindkét nőt kimerítette.

Yoruhime nem válaszolt Tsukiyónak, mert valójában nem volt biztos abban, mit mondhatott volna. Las Noches nem volt az otthonuk, és Sousuke sem volt velük, aki a jelenlétével megnyugtató hellyé tehette volna. Idegenek voltak egy ismeretlen világban és teljesen magukra voltak utalva: Yoruhime életében először nem támaszkodhatott senkire és nagyon hamar meg kellett tanulnia egyedül boldogulni.

Segített levetkőzni a lányának és lefektette őt az egyik ágyba, távolabb az ablakon besütő hideg fehér fénytől. Ő is levetkőzött és az ágyban fekve ezt a fényfoltot nézte a padlón, hogy kitisztuljon a feje, de nehezére esett gondolkozni a fáradtságtól. Tsukiyo halk szuszogását hallgatta és kissé elkalandozott, amikor a lány fojtott hangja kizökkentette:

– Ugye, a papa rendben lesz? – Tsukiyo megfordult, fejével egészen közel csúszott a másik ágyhoz a párnán. – Ugye, nem fog minket örökre Ulquiorrával hagyni?

– Rendben lesz – ismételte Yoruhime nagyobb meggyőződéssel, mint amit magában érzett abban a percben. – Apád erős. Akármibe kezdett, képes lesz végigcsinálni. Vissza fog jönni, rendben?

– Jó – mormolta a lány, az arca elé húzott takaró tompította a hangját. Yoruhime már azt hitte, elaludt, amikor valamivel később újra megszólította. – De akkor te se aggódj érte, jó?

Yoruhime az ajkába harapott. Utálta, hogy egy tizenkét évesnek kell vigasztalnia őt, és nem akart gyengének tűnni előtte.

– Nem teszem. Bízom apádban – mondta, egyszersmind, hogy magát nyugtassa. Tsukiyo hümmögött, már tényleg közel az elalváshoz.

– Én is, a papa erős – ismételte, mint egy bizonyosságot, ami elég megnyugtató, hogy álomba ringassa.

Yoruhime igazat adott neki, épp elégszer támaszkodott már a férje erejére. Kellemetlen és valahogy hideg érzés volt egyedül feküdni abban a nagy, ismeretlen ágyban, mégis felmelegítette a lelkét a bizonyosság, hogy már csak egy kicsit kell kibírniuk és együtt lehetnek megint. Bármit tervezett is Sousuke, hamarosan véget kellett érnie, és helyreáll a nyugodt családi életük, amit felborítottak a bekövetkezett események.

Ulquiorra nem mozdult el az ajtajuk elől egész éjjel, illetve bármilyen napszak is volt az örök éjszakájú Hueco Mundóban. Mikor Yoruhime felöltözve, haját lazán befonva kilépett a szobából, ugyanott találta és még az arckifejezése sem változott. Ugyanolyan üres tekintettel nézett az asszonyra, mint előző este (vagy reggel? Délután? Yoruhime kezdett vele nem törődni), és várta, hogy beszéljen, mert ő magától nem akarta megszólítani.

– Ulquiorra, kérlek, megmondanád, hol találok vizet és némi ételt a lányomnak? – kérdezte Yoruhime a legudvariasabb hangján, mintha nem egy arrancarhoz beszélt volna. Nem volt benne biztos, hogy az arrancaroknak vannak-e ilyen szükségleteik, sem Sousuke magyarázata, sem a korábbi tanulmányai nem tértek ki erre, nekik kettejüknek viszont mindenképp gondoskodni kellett magukról, és mivel csak Ulquiorra volt mellettük, mástól nem tudott segítséget kérni.

Ulquiorra végignézett az alacsony, kimonót viselő asszonyon, mintha életében először látta volna. Lakkozott papucsot viselt, a súlyos ruha minden mozdulatnál lágyan zizegett rajta, és hiába viselte a kardját, Ulquiorra megállapította, hogy se azzal, se anélkül egy másodpercig sem boldogult volna egyedül abban az öltözékben. Tsukiyo és ő is teljesen idegenek voltak Hueco Mundótól, nemcsak a kinézetük, hanem egész kisugárzásuk miatt. Két élénk színfolt voltak egy fehér és halott világban, amivel Ulquiorra csak nehezen tudott kibékülni.

– Hozok. Addig ne lépjenek ki a szobából. – Üres zöld szeme akkor először tükrözött érzelmet: szigorúnak tűnt, de a szigor mintha nem is pillantásából, hanem egész lényéből áradt volna. Yoruhime ezt látva visszanyelte a készülő tiltakozást. Nem bánta már, hogy Ulquiorra nem őket kíséri az élelemhez, hanem az ételt viszi oda hozzájuk; Las Nochesnek az eltelt pár órában nem lett barátságosabb a kisugárzása, és Yoruhime nem szívesen hagyta volna ott a biztonságosnak ítélt szobát a palota felfedezéséért.

Rövid ideig kellett csak várniuk, mire Ulquiorra kopogás nélkül visszatért hozzájuk. Yoruhime épp a lánya haját fésülgette, Tsukiyo a lábát lóbálta az ölében. Már nem tűnt olyan megviseltnek, mint előző nap és izgatottan fordult a tálca felé, amit Ulquiorra lerakott az asztalra. Teljesen hétköznapi ételek, valamint egy nagy kancsó víz és két pohár volt rajta. Yoruhime nem tudta elképzelni, hogy találhatott az arrancar ételt egy ennyire kietlen és halott helyen, de talán még Sousuke gondoskodott róla.

Hálás pillantást vetett a férfira és a fésűt lerakva újabb gesztust tett felé:

– Szeretnél velünk reggelizni?

– Nem – utasította el Ulquiorra gondolkodás nélkül, de az asszony arcát látva szolgált némi magyarázattal. – Nincs szükségem ilyen ételre.

– Pedig finomnak tűnik. – Tsukiyo az anyja felé fordult, az engedélyére várva, hogy az asztalhoz szaladjon. Amikor Yoruhime bólintott, kiszállt az öléből és az egyik székre telepedett. – Köszönjük, Ulquiorra.

– Nincs mit köszönni – válaszolta az arrancar, majd, mire Tsukiyo felvett egy édes zsemlét, már ki is lépett a szobából.

Nem tudott sokáig egy légtérben lenni Aizen asszonyaival, mert túlterhelték a felesleges érzéseik. Mindketten annyira felfoghatatlanok és hiábavalóak voltak, és olyan kedvesek próbáltak lenni vele, amire igazán nem volt szüksége. Aizenhez tartoztak, semmi dolguk nem lett volna az espadákkal. Nem értette, Aizen mégis mit akart elérni ezzel, de nem is érdekelték a szándékai.

Csak a lehető legszükségesebb ideig maradt a családja közelében, mert elég volt rájuk néznie, hogy kellemetlenül érezze magát: a két nő és ő olyannyira eltértek egymástól, hogy azt nem is tudta volna szavakba önteni. Mégis teljesítette a feladatát, és annak részeként elkísérte Tsukiyót és Yoruhimét egy rövid sétára, amikor a kislány unatkozni kezdett, és kérlelni kezdte az anyját, hadd nézzenek körül Las Nochesben. Yoruhime legjobb meggyőződése ellenére engedett neki, nem sokkal később pedig Ulquiorrát követve rótták a teljesen egyformának tűnő, sötét folyosókat.

Sousuke azt mondta, Las Noches az ő palotája, ők ketten pedig, mivel a családja voltak, szabadon mozoghattak benne. Yoruhime nyomasztónak és sivárnak találta a magas csarnokokat és üres szobákat, Tsukiyo azonban felfedezett valami vonzót és érdekeset bennük. Sokat faggatta Ulquiorrát, amit Yoruhime már meg sem próbált csillapítani, hogy tekintettel legyenek az arrancarra: valójában azt hitte, Ulquiorra a szűkszavú válaszok után hallgatásba burkolózik majd, amikor a kislánya túl messzire ment vele szemben, de végül felelgetni kezdett, és meglepően türelmes magyarázatokat adott Tsukiyo minden kérdésére, már amire tudott válaszolni egyáltalán.

Yoruhime és ő így tudták meg, hogy nincsenek egyedül a hatalmas palotában. Kilenc másik espada, valamint számtalan arrancar tartózkodott még ott, akiket Ulquiorra Númerosnak nevezett. Tsukiyo érdeklődésére, hogy miért nem találkoztak egyikőjükkel sem, egyszerűen azt mondta, Aizen parancsára maradnak távol tőlük, az okát azonban nem volt hajlandó megmagyarázni.

Tsukiyo egy időre elhallgatott és Yoruhime sem fárasztotta kísérőjüket kérdésekkel; mindent, ami eszébe jutott, a férjének akart elsősorban feltenni.

Ulquiorra végül visszavitte őket az előkészített hálószobába, és ismét elutasította a csatlakozást, amikor Yoruhime ebédkor teával kínálta. Az étkezések, a tea és a beszélgetés az életük normális részét képezte, ami darabjaira hullott, de Yoruhime minden igyekezetével próbált fenntartani.

Az ő és Tsukiyo összes próbálkozása hiábavaló volt, hogy kellemes viszonyt alakítsanak ki az arrancarral. Yoruhime sokszor emlékeztette magát, hogy bármilyen emberszerű, nem ember, és nem is fog akképp viselkedni, de, mert egyetlen társaságuk volt Las Nochesben, nem lehetett őt figyelmen kívül hagyni. Beszélt velük, ha kérdezték, gondoskodott a szükségleteikről, de többet nem várhattak tőle, mert Sousuke csak ennyit adott neki parancsba.

Valahogy eltöltöttek egy napot együtt, egymás kínos társaságában, amit csak Tsukiyo tudott valamennyire is élvezni, de mind Ulquiorra, mint Yoruhime várták a percet, amikor Sousuke visszaérkezett, hogy megszabadulhassanak ettől a kellemetlen feszültségtől.

Yoruhime sosem tanult meg igazán bánni a férfiakkal, mert Sousukén kívül valójában eggyel sem volt dolga, így nem tudta, hogy viselkedjen Ulquiorrával, akit semmilyen korábbi ismeretségével nem lehetett összehasonlítani. Tsukiyo, aki nem volt olyan merev, mint ő, a kérdést egyszerűbben kezelte: az apja megbízott Ulquiorrában, így neki sem volt oka félni tőle, és figyelmen kívül hagyva a nyilvánvaló tényeket, beszélgetni kezdett vele, mintha tényleg barátok lehettek volna.

Az arrancar valószínűleg nem lelte örömét a társaságukban, de, mert a kislány szóval tartotta, nem menekült ki azonnal a szobából. Végül az egyik székre is hajlandó volt leülni, és egészen sokáig maradt velük; mint kiderült, kettejük őrzésén kívül tényleg nem volt akkor semmi dolga.

Yoruhime jó éjszakát kívánt neki, amikor újra megérezte magán a fáradtságot és Tsukiyo is rámosolygott, amikor az útját az ajtó felé vette. Yoruhime gondolkodott, Ulquiorra tud-e aludni, ha nem mozdul el a szobájuk ajtajából, később azon, hogy egyáltalán szüksége van-e egy arrancarnak alvásra. Úgy döntött, ezt másnap megkérdezi tőle, de aztán elnyomta az álom, és kiment a fejéből. Épp elég dolog vonta el a figyelmét, végül a Sousuke visszatértére való várakozás minden mást háttérbe szorított benne.

* 

Tsukiyo neve a hold (tsuki) és az éjszaka (yo) kanjijából áll, Yoruhiméé az éjszaka (yoru) és a hercegnő (hime) kanjijából. Tsukiyo neve úgy lett kiválasztva, hogy tartalmazzon egy kanjit Yoruhime nevéből, de vicces elképzelni, hogy Sousuke Hueco Mundo örök éjszakájára gondolt, amikot nevet keresett neki.