Közvetlenül a Turn back the Pendulum eseményei után, valamint néhány évvel később járunk, és igazán sok minden történik. Shinji eltűnik, a felesége beleőrül a gyászba, Yoruhime pedig két embert is elveszít, aki fontos volt neki - ezenkívül Sousuke aranyos kislányát is láthatjuk, hogy kárpótoljon.

*

A Hirako Shinji eltűnését követő időszak egy végeláthatatlan rémálom volt Hirako Dourunak. Az este óta, amikor Shinji több más kapitánnyal és hadnaggyal együtt küldetésre ment Rukongai hatodik körzetébe és nem jött vissza, Douru alig-alig tért magához. Amikor értesült a férje eltűnéséről, majd később megkapta a halálhírét, összeroppant. Kapitányné volt, tisztában volt vele, hogy Shinji foglalkozása állandó veszélyt jelent az életére, de a parancs, amit utoljára kapott, nem tűnt igazán rossznak: ki kellett vizsgálniuk a sorozatos eltűnéseket Rukongaiban. Shinji azzal vált el Dourutól, hogy másnap látják egymást, feküdjön le nyugodtan, de Douru hiába ébredt fel, a férjével nem találkozott újra.

Egyedül maradt az ötödik osztag kapitányi rezidenciáján, az idő pedig megnyúlt körülötte. Minden végtelenül hosszúnak tűnt onnantól kezdve, hogy Sousuke először megjelent nála és tudatta vele a Shinjivel történteket. Douru egy pillanatig hitetlenkedve nézett a hadnagyra, megrázta a fejét, és várta, hogy Sousuke kimondja, csak viccelt, és véget vet ennek a borzasztó tréfának, de a férfi arca komor és sajnálkozó maradt, Douru pedig hiába várta, hogy felszabadítja a gyötrelmektől. Amikor rájött, hogy Sousuke igazat mondott, sírva fakadt. Nagy barna szemét továbbra is reménykedve függesztette az érkezőre, de Sousuke nem tudott vigaszt kínálni neki. Amikor azt mondta, nagyon sajnálom, Douruban valami végleg eltörött és hangosan zokogni kezdett. Azt ismételgette, miért, miért, és összecsuklott, Sousukének kellett elkapnia, mielőtt a fejét a teázóasztal sarkába verte volna.

Sousuke erősen fogta a nőt, Douru pedig a ruhájába kapaszkodott és a mellkasához szorította az arcát. Nem fogta fel igazán, ami történt, és amikor gondolkozni próbált, nem is hitte el: Shinji nem halhatott meg, az ő férje nem, nem eshetett bántódása; a hadnagynak tévednie kellett, Shinji biztosan vissza fog térni hozzá. Azonban hiába várt, Shinji nem jelent meg a szobában, és Douru feje egészen kiürült, miután annyi megfoghatatlan gondolat cikázott benne.

Addig sírt a hadnagy vállán, amíg egészen ki nem merült és kapkodni kezdte a levegőt. Sousuke hagyta, hogy összeszedje magát, és nem eresztette el. Gyengéden fogta az összetört nőt a karjában és amikor újra sírva fakadt, mert Douru, amint magához tért, még erősebben felzaklatta magát a hír miatt, a hátát simogatta.

Sousuke sosem állt közel a kapitánya feleségéhez, Hirako Douru távoli és érinthetetlen volt számára. Az asszony erős, önálló és karizmatikus volt, korábbi erejéből azonban semmi sem látszott rajta; megtört, egyszerű nővé változott, amilyen bárki más is lehetett volna, Sousuke ilyen gyengeséget és bizonytalanságot sosem tapasztalt felőle.

Dourunak muszáj volt határozottnak lennie, hogy kezelni tudja Shinji minden szeszélyét és rossz szokását, de tökéletesen összecsiszolódtak, amióta Shinji magához vette őt a Suiren házból. Úgy látszott, kölcsönösen jó hatással voltak egymásra: Shinji, legalábbis vele szemben, gyengédebb lett, Douru pedig megszelídült, de ezt kifelé ritkán mutatta. Azt a sebezhető és egészen kicsi asszonyt, akivé a hír hallatán vált, még maga Shinji sem ismerte, Sousuke pedig nem tudott vele mit kezdeni. Nem tehetett többet, mint hogy hagyta Dourunak, hogy kisírja magát a vállán; nem zavarta, hogy kapaszkodik a ruhájába, vagy hogy eláztatja a shihakushóját.

Douru még erre az epizódra sem igazán emlékezett, pedig, amit Sousuke akkor mondott, sokáig és gyakran vert visszhangot a lelkében. Amikor a hadnagy végül lefejtette magáról Douru remegő kezét és megkérte őt, hogy feküdjön le, Douru kábán engedelmeskedett, és a plafont nézte még akkor is, amikor Sousuke kiment a szobából. Egyedül maradt és megállíthatatlanul könnyezett. Ha lehunyta a szemét, Shinjit látta maga előtt, és amikor lépéseket hallott odakintről, várta, hogy a férje végre hazatérjen, de hiába: Shinji, bárhogy kívánta, többé nem ment hozzá vissza.

Douru magára maradt és egészen kiürült: nem evett, nem ivott, és nem is volt igazán ébren. Időnként elaludt, de valójában szinte végig álom és ébrenlét határán lebegett. A külvilág, a fények, zajok és illatok összemosódtak körülötte, és amíg Yoruhime késő délután át nem ment hozzá, Douru fel sem kelt a futonról.

Nem ismerte meg a húgocskáját, amíg Yoruhime le nem térdelt mellé és fekvő testére nem borult, hosszú fekete haja mindkettejüket betakarta. Yoruhime szorosan átölelte őt, könnyes arcát Douru arcához nyomta. A kislánya, akit addig a karjában tartott, a hátán feküdt a futon szélén, közel a két asszonyhoz. Lehunyta a szemét, amíg Yoruhime halkan sírva fakadt; szipogása altatódal volt számára, mert olyan gyakran hallotta, mióta Yoruhime értesült a kapitányok haláláról.

A kisbaba volt az egyetlen a szobában, aki képes volt nyugton maradni. Yoruhime sírva ölelte magához Dourut, az idősebb nő fejét, arcát, vállát simogatta, és értelmetlen szavakat suttogott neki, kifejezve a sajnálatát és a támogatását, bár az utóbbira neki is szüksége lett volna. A kapitányok és hadnagyaik halálhíre Yoruhimét is megrázta, az epizódot pedig, ami utána következett, csak sokára tudta kiheverni. A gyengeségét kihasználva a hollow-ja hangja ismét betört a fejébe, végül eluralkodott rajta. Megkérdőjelezte a férje szavait és cselekedeteit, megvádolta őt Hirako kapitány és a vele lévők meggyilkolásával, végül Sousukére rontott. A hadnagy páratlan higgadtsággal és türelemmel nyugtatta meg, pedig egy ilyen kitörésre lehetett a legkevésbé szüksége azokban az egyébként is zavaros időkben.

Yoruhime nem foglalkozhatott magával, mert bármilyen veszteség érte is Shinji halálával, Dourué ennél sokkal nagyobbnak számított. Alig egy éve voltak házasok, és hirtelen özveggyé vált: a fájdalmat, amit átélt, el sem tudta képzelni, de próbált osztozni rajta. Yoruhime ott volt a kapitány és Douru esküvőjén, és látta, milyen boldogok voltak a mindennapokban. Shinji elvesztése Douru fél élete elvesztésének számított: az asszony, aki a takaró alatt feküdt, mikor rátalált, sápadt volt és az arca mintha éveket öregedett volna egyetlen nap alatt.

Yoruhime nem tudott többet tenni érte, mint hogy mellette volt, hagyta, hogy sírjon őt ölelve, majd, amikor elfogytak a könnyei, Douru haját simogatta, amíg úgy tűnt, az asszony elaludt az ölében. Yoruhime lefektette őt majd ételt készített neki és otthagyta a futon mellett, hogy amikor felébred, megtalálja, de Douru szinte egyáltalán nem evett. Egészen megfeledkezett a szükségleteiről, és mert nem volt shinigami, az étkezés amúgy sem volt fontos számára. Yoruhime mégis megpróbált gondoskodni róla, és mióta értesültek a veszteségről, a két asszony szinte minden idejét együtt töltötte. Yoruhime gyakran látogatta meg Dourut, hogy aztán órákon át üljenek csendben a kapitányi rezidencián, ami még mindig úgy nézett ki, ahogy Shinji utoljára hagyta; Yoruhime pedig magukhoz is áthívta Dourut, hogy ne legyen olyan sokáig egyedül Shinji szétszórt dolgai között.

Douru azonban ki sem tette a lábát a házból és Yoruhime nem erőltette. Sejtette, milyen nehéz lehet neki egyáltalán kinyitnia a szemét reggelente, és amikor Dourut érkezésekor még a takaró alatt találta, nem volt szíve rákényszeríteni, hogy felkeljen és felöltözzön, amikor láthatóan nem volt ereje rá. Teát vitt neki, leült mellé és az arcát simogatta.

Yoruhime kislánya csendesen feküdt mellette egy párnán, de Dourut, aki egyébként imádta a gyereket, akkor nem vidította fel a látványa. Semmi sem maradt többé, ami örömet okozott volna neki; Yoruhime társasága is inkább megszokott, mint kellemes volt számára. Túl mélyre voltak temetve az érzései, hogy hálás lehessen a jelenlétéért, a feje tompa, a lelke pedig üres volt; ha bármilyen benyomást enged magának, újra vigasztalhatatlanul sírva fakadt volna.

Yoruhime két nap után végül rá tudta venni, hogy felöltözzön, megfésülködjön és leüljön vele egy teára. Douru fogyott egy keveset, az arcáról eltűnt az élénkség és a szeme is fénytelen volt, ahogy a húgára nézett a teáscsésze fölött. Mégis, ez is több volt, mint a semmi, és Yoruhime jó jelnek vette, hogy Douru végre felkelt az ágyból. Megfogta a kezét az asztalon és megszorította. Nem sokat beszéltek, mert nem volt mit mondaniuk egymásnak; mindketten csendben küzdöttek a veszteséggel és még nem jött el az a pont, hogy valamelyikük megtörje a hallgatást Shinji nevével.

Douru lehunyta a szemét és halkan sóhajtott. Amikor Tsukiyo mocorogni kezdett és panaszos hangot adott a párnán, és Yoruhime lehajolt, hogy megnyugtassa, Douru csendesen érte nyúlt és ringatni kezdte. A kisbaba a karjában melegséget adott és Douru erősen szorította magához, mintha a férje volna. Tsukiyo csak néhány percig sírt, mielőtt elcsendesedett, de Douru még utána sem tette le; kapaszkodott a gyengéd melegségbe, amit a gyerek jelentett, és amikor rájött, hogy neki már sosem lesz kisbabája, összeszorította a száját, és újra sírva fakadt.

Yoruhime elvette tőle a kislányt, lefektette, és közelebb csúszott Douruhoz, hogy átölelje a vállát. Nem tudta elképzelni, mi zajlott épp a fejében, de meg akarta nyugtatni, akkor is, ha szavakkal képtelen volt enyhíteni a fájdalmát.

Yoruhime szinte minden idejét Douruval töltötte, Sousuke pedig az osztag ügyeit intézte, miután egyedül maradt, így alig látták egymást. Douru szobájában találkoztak ismét, alig egy héttel Shinji halála után. Douru lehajtott fejjel ült az asztal mellett, Yoruhime az oldalán és halkan beszélt hozzá, de Douru alig figyelt rá, a csendes, monoton hang elálmosította.

– Bocsásson meg a zavarásért, Hirako-san – hallatszott odakintről, mire Yoruhime elhallgatott és Douru is kinyitotta a szemét, miután megzavarták pillanatnyi nyugalmát. – Aizen kapitány vagyok. Bemehetek?

Sousuke várt, de nem kapta meg a beleegyezést, végül mégis kinyitotta az ajtót és belépett Shinji szobájába. Douru üres tekintettel meredt rá; mióta a férfi bemutatkozott, jeges fájdalmat érzett a mellkasában. Egyetlen kapitánya volt az osztagnak és megfosztották tőle. Nem tudta felfogni, amit Sousuke mondott, és amikor meglátta őt a fehér haoriban, ami addig a férje kiváltsága volt, kellemetlenül összeszorult a gyomra.

Sousuke biccentett a feleségének, amikor meglátta őt Douru mellett az asztalnál. Vetett egy pillantást a Yoruhime mellett fekvő kislányukra is, de, mert hivatalos ügyben járt ott, nem tudott a családjával törődni. Visszafordult Douruhoz, várta, hogy az asszony mond-e valamit, de, mert csendben maradt, egészen szelíden megkérdezte:

– Alkalmas most beszélnem önnel?

– Igen – mondta Douru végül. Nagy levegőt vett, igyekezett összeszedni magát és túllépni a fájdalmon, amit az új kapitány egész valója okozott. Nem helyettesíthette Shinjit, Dourunak mégis úgy tűnt, hogy az egész világ megfeledkezett róla; az élet ment tovább, de ő képtelen volt ilyen hamar túllépni rajta. Nem kínálta hellyel Sousukét, ő pedig nem is ment beljebb a szobában. Néhány méterre állt a két asszonytól és végig Dourura nézett. Barna szemében részvét látszott, de a hangja tárgyilagos maradt.

– Hirako kapitány hagyatékával kapcsolatban keresem – kezdte, rövid oldalpillantást vetve a feleségére, mielőtt visszafordult Douruhoz, de semmilyen érzelmet nem látott rajta. – Minden vagyona és ingósága önt illeti meg, amit három napon belül maradéktalanul a rendelkezésére bocsátanak, azonban a lakása az osztag tulajdonát képezni és a szabályok értelmében át kell adnia a következő kapitánynak. – Míg beszélt, Douru üres szemébe visszaszállt az értelem, de csak rossz érzéseket hozott magával. Douru összepréselte az ajkát, küszködött a torkát szorító sírással. A keze ökölbe szorult az ölében, összegyűrte a kimonóját; hangosan szívta be a levegőt és ahogy megszólalt, megemelkedett a válla.

– Nincs hová mennem – mondta rekedten –, ez volt az otthonunk! Fogalmam sincs, mit csináljak! – Douru lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a könnyeit a kapitány elől. Yoruhime, aki mellette volt, aggodalmasan fordult felé a férje helyett, és megérintette a vállát.

A gyengéd érintéstől Douru megtört és sírva fakadt. Az addig felgyülemlett feszültség és a való világ problémái felszínre törtek, amiket az elmúlt napokban képes volt elnyomni. Egyedül maradt és gondoskodnia kellett magáról, de nem volt semmilyen elképzelése, mintha a jövője Shinjivel együtt megszűnt volna. Yoruhime simogatta a vállát, amitől még keservesebben kezdett sírni. Utált ennyire gyenge lenni, de képtelen volt összeszedni magát és tisztán gondolkozni; amit Sousuke mondott, túl soknak bizonyult. Képtelen volt arra gondolni, hogy minden, amit ismert és szeretett Shinji körül, most már csupán a hagyatékának számított. A férfi drága és és fontos dolgai átlényegültek, Dourunak pedig újra fel kellett fognia, hogy Shinji nem tér értük vissza. Ezek az apró megrázkódtatások újra és újra visszalökték egy feneketlen szakadékba, amiből hiába próbált meg kimászni. A könnyek elmosták előtte a világot; Sousuke egy bizonytalan fekete-fehér folttá változott, amikor az asztalt megkerülve leguggolt mellette.

– Itt maradhat, ameddig csak akar – mondta halkan –, nem akarom Hirako kapitány lakását átvenni magától. Épp elég nehéz helyzetben van, Hirako-san, nem kell foglalkoznia most a költözéssel. A héten érkezni fog magához valaki, hogy a hagyatékról egyeztessenek, kérem, fogadja őt. – A hangja részvéttel teli és megnyugtató volt, mintha Yoruhiméhez hasonlóan ő is megsimogatta volt, Sousuke azonban nem ért hozzá. Douru egy szerencsétlen asszony volt, akinek nem kellett volna belekeverednie ebbe az egészbe, Sousuke azonban nem érzett mély sajnálatot iránta. Mindaz, ami Shinjivel és a vele lévőkkel történt, veszteség volt, ezzel azonban Dourunak egyedül kellett megbirkóznia, ő épp elég engedményt tett felé, hogy valamivel elviselhetőbbé tegye a helyzetet számára.

Nem ért rá egy asszony lelkével törődni, aki különben is csak a feleségének számított. Yoruhime és Douru szoros viszonya ellenére ő sosem került igazán közel hozzá. Érezte, hogy Douru tart tőle és Shinjihez hasonlóan némi bizalmatlanságot táplál iránta, ezt mégis félre tudta tenni, amikor a halálhírét hallva annyira összetörten zokogott a karjában.

A gyász és az ehhez hasonló erős érzelmek még a legszilárdabb jellemet is képesek kifordítani magukból: Dourut nem érdekelte az iránta táplált csekély ellenszenve, mikor Sousuke az egyetlen támaszának számított, és amikor ismét segített rajta, fenntartásai tovább csökkentek vele szemben. Sousuke elvette a férje helyét az osztagban, de úgy tűnt, nem örömmel tette, és Douru, aki rosszul lett, mikor a kapitányi egyenruhában látta, nem tudott rá miatta haragudni. Shinji első embere volt, természetesnek tűnt, hogy őt nevezik ki az osztag élére a halála után, Douru ezzel nem tudott vitába szállni. Sousuke akkor is csak a kötelességét teljesítette; muszáj volt beszélnie vele, és sokkal rosszabbul is tehette volna, de részvétet és megértést mutatott iránta. Ez már túl soknak bizonyult Dourunak, és teljesen megfeledkezve az illemről, amit abban a helyzetben senki sem várhatott el tőle, sírva fakadt.

Yoruhime átölelte őt és Douru válla felett a férjére nézett. Sousuke lassan felállt az asszonyok mellől és viszonozta a pillantását.

– Hime, tudnál rá vigyázni? – kérdezte halkan. Sajnálni kezdte, hogy nem ért hozzá az asszonyhoz, amíg megtehette volna, de ezt már nem kockáztatta meg a reszkető Douru feje fölött.

Yoruhime bólintott, közben a nővére hátát simogatta. A kérés felesleges volt, Yoruhime egyébként sem mozdult napközben Douru mellől, csak éjszakára hagyta magára, mert nem volt hajlandó elmenni a házból.

Sousuke sóhajtott, rámosolygott Yoruhimére, de a szeme komor maradt.

– Mennem kell – mondta –, csak ennyit akartam. Köszönöm, hogy meghallgatott, Hirako-san – mondta a síró asszonynak, bár nem feltételezte, hogy Douru meghallja.

A Yoruhimének szánt szeretleket végül nem mondta ki, egyszerűen nem volt helye ott akkor. Dourut feleslegesen megbántotta volna vele, mert senki sem maradt, aki ezt mondja neki.

Yoruhime végignézte a férje távozását, majd visszafordult Douruhoz, amikor becsukódott utána az ajtó.

– Minden rendben lesz, jó? – mondta Douru hátát simogatva, és hinni akart a közhelyes nyugtatásban. Douru borzasztó állapotban volt, de tudta, hogy nem maradhatott örökre szomorú. Csak egy állapot volt, amin túl kellett segítenie őt, közben elnyomta saját rossz érzéseit, mert Dourunak épp elég nehéz volt a saját gyászát elviselnie, nem hiányzott neki Yoruhime szomorúsága.

Yoruhime szintén fájdalmat érzett a kapitányok és hadnagyaik halála miatt, de, mert közülük csak Shinjit ismerte, az ő elvesztése igazán rossznak számított. Egy drága és jó embernek tartotta, és hálás volt neki, amiért Dourut befogadta magához. Tudta, hogy Shinji igazán szereti őt és mindent próbált megadni az asszonynak, amit addig nélkülöznie kellett: biztos ponttá vált az életében és családot jelentett neki, szerette és megbecsülte őt és Douru tiltakozása ellenére folyton meglepte kisebb ajándékokkal, talán, hogy olykor vállalhatatlan viselkedéséért kárpótolja. Douru sokat panaszkodott rá, de Yoruhime tudta, hogy mennyire szereti őt, és hogy képtelen lenne sokáig meglenni nélküle. Ez utóbbi be is bizonyosodott, de Douru nem hazudtolta meg magát: erős volt és rövidesen képes lett talpra állni, mert egy új mánia kerítette hatalmába, miután a feje kitisztult kissé és a külvilág ingerei elkezdtek beszivárogni hozzá.

Köztudott volt, hogy a tizenkettedik osztag kapitányát, Urahara Kisukét száműzték Soul Societyből a törvények megszegése miatt, de a részletek nem voltak világosak. Mire eltelt két hét, szóbeszédek kaptak szárnyra, hogy nem egyedül távozott, a szintén száműzött Tsukabishi Tessaion kívül az addig halottnak hitt kapitányokat és hadnagyokat is elvitte magával. Az állapotuk és az eltűnésük oka nem volt tisztázott, és Dourut abban a pillanatban nem is érdekelte: csupán az számított, hogy Shinji életben volt valahol, és akármilyen kétes értesülés volt, belekapaszkodott.

Lázasan járkált a lakásban, amikor Yoruhime átment hozzá: Dourun jól látszott, hogy egész éjszaka nem aludt, a kimonója gyűrött volt és a hajtűk is ferdén álltak a kontyában. Mindig szépen ápolt körmeit tövig rágta az idegességtől, de észre sem vette. A körmei véresek voltak és az ajkán is kis sebek látszódtak, mert amíg gondolkozott, harapdálni kezdte a száját; a fájdalom el sem jutott a tudatáig, mintha félig álmodott volna.

Yoruhime, aki nem tudta mire vélni a nővére zaklatottságát, a szoba közepén kapta el a könyökét és bírta megállásra. Douru zavaros szemmel pillantott rá, majd amikor felismerte az arcát, elmosolyodott. A mosoly addigra olyan idegenné vált az arcától, hogy rémisztővé tette a megjelenését; Yoruhime, karjában a kislányával, hátratántorodott.

– Mi történt veled? – kérdezte Dourut, aki türelmetlenül dobolt az ujjaival a combján.

– Shinji életben van – suttogta az asszony, eszelős tűzzel a szemében –, de nem tudom, hogy fogom őt megtalálni.

– Mégis miről beszélsz? – Yoruhime szorosabban fogta Douru karját, hogy a figyelmét egészen magára vonja. – Shinji meghalt, Douru. – Fájt kimondania, de kénytelen volt emlékeztetni őt az igazságra. Douru azonban megrázta a fejét és lefejtette Yoruhime kezét magáról.

– Tudom, hogy él – sziszegte –, a tizenkettedik osztag kapitánya vitte magával.

– Mégis hová? – Yoruhime semmit sem hallott az eseményekről, a kapitány száműzése sem jutott még a fülébe.

– Az élők világába – mondta Douru türelmetlenül és újra az ajkába harapott. – Épp ez a baj! Hogy is mehetnék utána?!

– Honnan szedted ezt? – Yoruhime tiszta értetlenséggel nézett Dourura. Sosem látta még olyan makacsul elszántnak, mint akkor; még beszéd közben is egyre elkalandozott a figyelme, mintha folyamatosan terveket szövögetne magában, és a társalgás csak akadályozná benne. – Sousuke látta őket, nem élték túl a támadást.

– Lehet, hogy tévedett – vágta rá Douru. – Lehet, hogy csak eszméletlenek voltak, vagy valami más történt velük, amikor Urahara kapitány elvitte őket magával! Tudom, hogy él, élnie kell! – folytatta szenvedéllyel, igazolást keresve Yoruhime arcán, de csak zavart és kétséget látott rajta. – Higgy nekem, Hime! Shinji nem halhatott meg így! Meg kell találnom őt!

Yoruhime, aki látta, mennyire zaklatott lett a nővére a beszélgetéstől, újra karon fogta és az asztalhoz vezette, hogy leültesse az egyik párnára. Ő is leereszkedett mellé, kirakta a kislányát az öléből, és egészen Douru felé fordult. El akarta hinni, amit mondott, de tiszta képtelenség volt, ami arra vezette volna, hogy újra kételkedni kezdjen Sousuke szavában; a hollow-ja egyszer már megtette helyette és Yoruhime soha többé nem vágyott erre a tapasztalatra.

Nehéz volt elhinnie, hogy Sousuke tévedett, amikor halottnak hitte a kapitányát, de Yoruhime csak az ő verzióját ismerte a történtekről, Douru értesüléseinek hitelességét nem tudta megbecsülni. Az asszony félőrült volt a gyásztól, valószínűleg bármilyen reménybe belekapaszkodott, ami Shinji túlélésével volt kapcsolatban, de hogy a férfi az élők világába került, értelmetlen volt. Mégis mit keresett volna ott vagy mi történt volna vele, ami miatt kiutasították volna Soul Societyből anélkül, hogy bárki értesült volna róla? Miért kellett elhitetni a halálát másokkal? Miért kellett Dourut ilyen kétségbeesésbe taszítani ezzel?

Yoruhime próbált gondolkozni, de csak Douru szavai repkedtek a fejében, ellentétben állva mindazzal, amit Sousukétől hallott. Nem tudta, mit higgyen, nem tudta, mit mondjon Dourunak, egyáltalán semmiről sem volt fogalma többé. Kecsegtető volt elhinni, amit a nővére mondott, de ez újabb problémákat okozott: Shinji hiába volt életben, távol volt tőlük, és Dourunak esélye sem volt követni őt, de még ha ott is lett volna, egy élet is kevésnek bizonyult volna, hogy a nyomára bukkanjon.

Yoruhime nem tudta elképzelni, mi játszódhatott le Douru lelkében. Reményt kapott, de talán még fájdalmasabbá vált, mintha apránként beletörődött volna a férje halálába: ott volt valahol, ahol ő többé nem érhette el, de kétségbeesetten vágyott utána. Yoruhime ilyen állapotban talált rá, és bárhogy igyekezett, képtelen volt Dourut megnyugtatni. Douru megeskette őt, hogy titokban tartja, amit tőle hallott, még Sousuke előtt is, Yoruhime pedig a szavát adta, hogy hallgat; nem volt oka ennél is jobban összetörni Dourut. Mióta a fejébe vette, hogy Shinji életben van, megváltozott: a gyász nyomai apránként eltűntek az arcáról, a helyét feszült várakozás vette át, mintha Shinji bármelyik pillanatban megjelenhetett volna a lakásában.

Ismét elfeledkezett magáról és a szükségleteiről, de többé nem maradt az ágyban; Yoruhime gyakran járkálás közben, vagy az asztalnál ülve, elgondolkozva találta. Douru a lehetőségeit mérlegelte és átkozta magát, hogy egy csepp szellemi erővel sem rendelkezett. Ha lett volna szellemi ereje, valamit képes lett volna kezdeni magával, de így tehetetlen volt: nem tudott elmozdulni Soul Societyből a saját erejéből. Egyszerű civil volt Seireiteiben, aki csupán Hirako kapitány szerencsétlen özvegyeként tartózkodott az ötödik osztag területén.

Douru vett egy kisebb házat Shinji vagyonából és végül elhagyta a kapitányi rezidenciát a férje összes ott maradt holmijával együtt, így végleg megszakadtak a kapcsolatai az osztaggal. Egyedüli összeköttetése Yoruhime maradt, de ő nem sokat tudott a körülötte zajló eseményekről, így Douru elkezdett a külvilágra figyelni, a kilencedik osztag szerencsétlen küldetésének következményei és Urahara kapitány száműzése is így jutott a fülébe. Mióta csak értesült róla, lehetőségeket keresett, hogy az élők világába mehessen, akármi is lett volna az ára. Yoruhime volt az egyetlen, akinek említést tett erről, de a terveit még vele sem osztotta meg; tartott tőle, hogy Yoruhime megpróbálta volna lebeszélni, vagy egyszerűen nem értette volna meg őt.

Douru küzdeni akart, amíg esélye volt rá, hogy visszakaphatja a férjét, és nem törődött vele, mi van, ha a szóbeszéd hamisnak bizonyul. A tudat, hogy Shinji valahol életben van, értelmet adott a létezésének és apránként felülkerekedett a sokk okozta gyengeségen. Új megszállottságából erőt merített, hogy folytassa az életét és ne temesse el magát a házban.

Douru már kurtizánként is jól értesült volt a Gotei 13 belső felépítéséről, mert sok kapitány fordult meg nála. Tisztában volt a legtöbb osztag működésével, és tudta, hogy kitől kaphat segítséget a vállalkozásához. Fejébe vette, hogy shinigamivá válik, és így lehetőséget kap, hogy átlépjen az élők világába, de, mert nem volt szellemi energiája, ez lehetetlennek látszott. Douru egyre gondolkozott, hogy tudna szert tenni akár a legkisebb mennyiségű szellemi erőre, gondolatai pedig végül a Kutatási és fejlesztési részleghez, és annak frissen kinevezett vezetőjéhez, Kurotsuchi Mayurihoz vezették.

A kapitányt látásból ismerte a Suiren házból, amit még hadnagyként kezdett látogatni évekkel korábban. Douru sosem foglalkozott vele személyesen, de Kurotsuchi kapitány kevenc lányától elég történetet hallott róla. A férfi különös volt, épeszű ember önszántából nem szívesen közeledett hozzá, mert mindig volt valami nyugtalanító benne, de Dourunak ez nem számított. Nem félt tőle, csupán az elutasítástól, de elhatározta magát, és felkereste a kapitányt az osztagában.

Yoruhime elől titokban tartotta a kiruccanást, mert sejtette, hogy helytelenítette volna, de Dourunak a saját épsége és biztonsága akkor igazán nem számított: eltökélt volt, hogy megszerezze, amit akart, és Kurotsuchi kapitánynál alkalmasabb személyt nem ismert, aki valamiképp shinigamit formálhatott volna belőle. Mindent felajánlott a férfinak, amije volt: pénzét, testét és szellemét, csak tegyen valamit érte, a kapitány pedig fontolóra vette az ajánlatot. Tesztalanyt csinált belőle, Douru pedig szó nélkül tűrte, hogy kísérletezzen rajta: átformálta a testét, módosította a lelkét, megerősítette őt, hogy képes legyen bírni a szellemi energiával, amit addig nélkülöznie kellett. Douru egy sor fájdalmas és hosszadalmas kísérlet után, módosított testtel, de egy darabban hagyhatta el a laboratóriumát, hogy megpróbáljon felvételt nyerni a Shinigami Akadémiára. Mindez több hónapot vett igénybe, ami alatt Douru alig érintkezett valakivel a tizenkettedik osztag kapitányán kívül. Szinte a laboratóriumban élt, Yoruhimét is keveset látta, és még kevesebbet osztott meg a lánnyal arról, mit művel és mire készül: tartott tőle, hogy ő vagy Sousuke megpróbálták volna meggátolni benne.

Sousuke, mióta az ötödik osztag kapitánya lett, mintha megfeledkezett volna Doururól. Amint elintézték egymással a Shinjivel kapcsolatos hivatalos dolgokat, Sousuke többé nem háborgatta őt: Douru nem jelentett neki többet a kapitánya özvegyénél, akivel Yoruhime szoros barátságot ápolt. Nem tűnt fenyegetésnek, mert Shinji feltételezett halála annyira összetörte őt, hogy képtelen volt bármire, ami az útját állta volna.

Sousuke, aki a sikertelen hollowifikáció után nem hagyta félbe a kísérleteit, elfoglalt volt az osztagával és a saját másodlagos céljával, ami a Hogyokuhoz kötődött. Fenntartotta egy tökéletes kapitány, egy szerető férj és egy rendes ember álcáját, miközben gyakran elhagyta Soul Societyt és követőket toborzott magának Hueco Mundóban, ezek mellett nem ért rá Hirako kapitány feleségével törődni.

Douru a következő években azt tett, amit akart, és miután új képességei birtokában elvégezte a Shinigami Akadémiát, Sousuke enyhe döbbenettel, de készségesen felvette őt az osztagához. Meglepte, hogy Douru shinigamivá vált, mert korábban a leggyengébb szellemi energiát sem érezte felőle, de az ötödik osztagban legalább szemmel tarthatta őt.

Douru nem kevert bajt és igyekezett feltűnésmentesen dolgozni az osztagban, de várta az alkalmat, hogy magasabb rangba kerüljön és lehetőséget kapjon egy élők világába végrehajtandó küldetésre. Rögeszméje egészen mélyen gyökerezett a lelkében: mindent, amit addig elért, csak Shinji megtalálásának érdekében tett, mindent alaposan eltervezett, és várta a megfelelő pillanatot, amikor képes lesz őt megkeresni.

Miután az akadémiára ment, Yoruhime jóformán elveszítette őt. Douru shinigamivá vált, ami egész napos elfoglaltságot jelentett, ő pedig ismét kettesben maradt otthon Tsukiyóval: a kislánya töltötte ki a napjait, amíg a férje és a nővére is az osztagban volt, Yoruhimének pedig meg kellett barátkoznia ezzel a magányos élettel.

Éppen mesét olvasott az ölében ülő, kíváncsi tekintetű Tsukiyónak, amikor a férje hazatért, nem sokkal vacsora után. Tsukiyo félretolta a könyvet, kimászott az anyja öléből és bizonytalan léptekkel Sousukéhez sietett. A férfi leguggolt, átölelte és felvette a kislányát, aki kerek arcát az arcához szorította.

Sousuke mindig boldognak tűnt, amikor Tsukiyót a karjában tartotta, de akkor komor maradt. Odament a gyerekkel Yoruhiméhez, átadta őt az anyjának, utána csak állt, tekintetét egyenesen Yoruhimén nyugtatta, és várt, mint aki nem volt biztos benne, mit mondjon. Yoruhime, aki érezte a feszültségét, becsukta a száját: nem kérdezte meg, mi baja van, mert rosszat sejtett, és Sousuke, aki látta, hogy préseli keskeny vonallá az ajkát a felesége, letérdelt mellé, és átkarolta, mielőtt beszélni kezdett volna.

– Hirako-san nem tért vissza egy küldetésről – mondta halkan, Yoruhime fejét a vállára húzva. Tsukiyo mocorogni kezdett a szülei között és könnyedén ki tudott mászni az anyja öléből, mert Yoruhime keze a hír hallatán élettelenül siklott le róla. – A csapata áldozatul esett egy hollowtámadásnak az élők világában, az értesülések szerint egyikük sem élte túl. Sajnálom. – Átölelte az asszonyt, aki hitetlenkedve felnyögött, majd felnézett, de nem talált vigaszt Sousuke merev arcán.

Yoruhime szeme nagyra nyílt, Sousuke látta magát tükröződni benne. Némán zokogott a férjébe kapaszkodva, aki a hátát simogatta. Elnézett Yoruhime válla fölött, mélyet lélegzett és lehunyta a szemét. Hirako Douru halálával megszabadult egy potenciális fenyegetéstől, mert hamar átlátta, mire ment ki az asszony hirtelen shinigamivá válása.

Nem lehetett benne biztos, hogy tudott Shinji életben maradásáról, de a személyiségében beállt változások erre engedtek következtetni. Amíg nem figyelt rá oda, Douru összeszedte magát és mindent megtett, hogy a férje nyomára bukkanjon, de ő nem hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Ha az asszony megtört özvegyként nyugton maradt volna Soul Societyben, Sousuke őt, mint Yoruhime egyetlen hozzátartozóját, nem bántotta volna, de Douru nyughatatlan természetű volt, és képtelen volt Shinji halálát elfogadni. Amíg volt rá esély, hogy viszontláthatja őt, Douru nem akarta feladni, Sousukének pedig figyelembe kellett vennie a következményeket.

Ha Douru valaha is rábukkant volna Shinjire az élők világában, és visszatért volna Soul Societybe az értesüléssel, azzal tönkretette volna jól felépített terveit, valamint, ha képes beszélni a férjével, megvolt az esély, hogy mindketten ellene fordultak volna. Ha Douru rájön, hogy mit művelt a kapitányokkal, az Yoruhimét is befolyásolta volna, és Sousuke nem engedhette, hogy az asszony kicsússzon a kezéből.

Tudva, mit tervez Douru, szándékosan választotta ki őt egy erejét meghaladó küldetésre. Biztos lehetett benne, hogy a hollow-ok elpusztítják őt, neki a kisujját sem kellett mozdítania érte. Mindaz, ami rá várt, csupán a sajnálkozás volt, amíg Yoruhime az első sokk hatására zokogott a vállán. Ringatta az asszonyt és nyugtató szavakat suttogott neki, közben fél kézzel átölelte a kislányát is, aki összezavarodott és közelebb húzódott hozzá.

Tsukiyo megijedt, amikor az anyját sírni látta és ő is sírva fakadt. Sousuke mindkettejüket szorosan tartotta a karjában, de nem nézett egyikükre sem. Lehunyta a szemét és mélyre merült magában, fontolgatva, mi lesz a következő lépése, miután az útjában álló Hirako házaspártól képes volt megszabadulni.

Yoruhime teljesen elszigetelődött, amint az utolsó szerettét is elvette tőle, Sousukén és a lányán kívül senki sem maradt számára. Sousuke támaszt nyújtott neki és nem hagyta magára, a Tsukiyo körüli teendőket is átvette, amíg Yoruhime nem tért magához a veszteségtől. Sokszor nem is beszélt hozzá, csak hosszan, megnyugtatóan tartotta a karjában, és a fejét simogatta. Yoruhime igazán fiatalnak tűnt azokban a napokban, Sousuke meglátta a tizenhat éves lányt benne, aki idő előtt ment keresztül túl sok mindenen.

Sajnálta, hogy ezt tette vele, de elkerülhetetlen volt, hogy magához kösse őt a veszteséggel: nem kellett többé tartania tőle, hogy Douru megzavarja a felesége fejét, esetleg róla mond valamit, amit nem lenne szabad. Sousuke, mióta közelről látta Dourut az osztagában, még erősebben megbizonyosodott róla, hogy az asszony nem bízik meg benne, talán ez volt Shinji utolsó, bosszantó vonása, ami még az eltűnése után is kísértette.

Sousuke úgy tett, mint aki nem veszi észre Douru tartózkodó udvariasságát, és mindig kifogástalanul viselkedett vele szemben, de bűntudat nélkül küldte meghalni őt, és rámosolygott, amikor a remény szikráját látta kigyúlni a szemében. Douru azt hitte, megkapta, amire vágyott, de mindez csupán Sousuke terveinek részét képezte: az asszony az utolsó pillanatban sem vette észre, hogy felhasználta őt, mert a Shinji iránti megszállottsága miatt nem tudott tisztán gondolkozni.

Yoruhime, aki tudta, mennyire vágyott az élők világába, kétszeresen is sajnálta őt: végre elérte, amiért addig olyan keményen dolgozott, és meghalt, mielőtt bármit tehetett volna. Nem volt tisztában Douru képességeivel, így nem tudhatta, milyen gyenge shinigami volt valójában, akinek az osztagon belüli szolgálata kimerült a pokollepkék gondozásában. Dourunak semmi keresnivalója nem volt egy hollow-ok elleni küzdelemben, Sousuke tudatosan küldte őt a pusztulásba.

Siratta a nővérét, siratta Shinjit és siratta saját magát is, miután annyira egyedül maradt a világon. Szorosan kapaszkodott a férje haorijába, amikor reggel lehajolt hozzá, hogy megcsókolja, mielőtt dolgozni indult volna. Nem akarta, hogy elhagyja őt, de Sousuke épp elég időt töltött mellette, többet nem hiányozhatott az osztagából. A férfi megsimogatta az arcát, majd a futon másik szélén fekvő, alvó kislányára nézett.

– Tarts ki, szerelmem – kérte halkan, ahogy eleresztette az arcát. – Légy erős Tsukiyóért, fáj neki, ha az anyját sírni látja.

Yoruhime nagyot nyelt, visszafojtotta a könnyeit és bólintott. Sousukének igaza volt, a hangulata rossz hatással volt a kislányra, aki aggódni kezdett érte, és egész nap a kimonójába kapaszkodott, egy lépést sem volt hajlandó tenni nélküle a házban.

Megpróbált rámosolyogni Sousukére, de az arca halvány volt, a szeme pedig dagadt az addigi sírástól. Bármi történt is, ő élt, és a lehető legteljesebbnek kellett lennie a férje és a lánya kedvéért, többé semmilyen kilengést nem engedhetett meg magának. Ha elgyengült, esélyt adott a hollow-nak, hogy felszínre kerüljön, és Yoruhime, amióta csak Douru halálhírét hallotta, épp eleget küzdött a hangja ellen a fejében. Nem akart rá figyelni, nem akarta elhinni, amit mondott, és addig bosszantotta, amíg egészen összeroppant. A hollow ismét megkérdőjelezte a férjét, de Yoruhime nem hallgatott rá: az utolsó támaszát vesztette volna el, ha nem bízik meg Sousukében, és mindennél jobban szüksége volt rá azon a hideg és magányos világon.

Miután a férje elment, Yoruhime felkelt, megmosta az arcát, és teát készített. Amíg a forró csésze köré zárta az ujjait és várta, hogy kihűljön, gondolkozni próbált, de a feje üres volt: nem tudta, mit tegyen, nem tudta, hogy éljen tovább, mindig csak a következő lépés volt a szeme előtt. Fel kellett öltöznie, reggelit készítenie Tsukiyónak és magának, utána pedig... a jövő beláthatatlannak számított.

Yoruhime próbálta összeszedni magát, hogy jó anyja legyen a kislányának, jó felesége a férjének és olyan erős nő, amilyennek Douru is számított, mégis elbukott. Kapkodva törölte a könnyeit a kimonója ujjába, amíg reggelit készített, mert ismét Douru, Shinji és a közös életük jutott eszébe, amikor még minden rendben volt, és egy velük elfogyasztott étkezés nem ünnepnek, hanem mindennaposnak számított. Yoruhime hozzászokott ezekhez a szép napokhoz és nehezen dolgozta fel a veszteséget. Volt másfél év az életükben, amikor minden csodálatos volt és ők négyen, majd később öten, Tsukiyóval, boldogok lehettek együtt.

Addigra csak Sousuke, a lányuk és ő maradtak meg, és bárhogy igyekeztek, a történteket nem lehetett eltörölni. Yoruhime nehezen emelkedett felül a bánaton, amit tapasztalt, de megpróbálta elnyomni és legalább a lánya előtt színlelni a boldogságot.

Nem tudta, hogy magyarázza meg Tsukiyónak, hogy a kedves Douru nénikéje többé nem fog vele játszani a teraszon vagy a házuk udvarában, de mindez számára bonyolultabb volt, mint egy háromévesnek. Tsukiyo olyan keveset látta Dourut, mióta csatlakozott az ötödik osztaghoz, hogy alig emlékezett az arcára, így neki nem okozott nagy törtést az asszony elvesztése, Yoruhime azonban még rosszabbul érezte magát, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Douru emléke egyedül neki számított. Nem tudta hibáztatni a gyereket érte, mert Shinjire sem emlékezett, a férfi hiába tartotta őt számtalanszor a karjában: túl fiatal volt, amikor meghalt, és ahhoz is túl fiatalnak bizonyult, hogy Douru elvesztését felfogja.

Néhány hét után nem hiányolta többé, de Yoruhime képtelen volt ilyen hamar túllépni rajta. Visszahúzódó lett, gyakran merült hallgatásba, és Sousuke, aki sejtette, mi zajlik benne, ilyenkor nem is bolygatta. Csupán csendben mellette volt, és magához ölelte, amikor az asszonynak szüksége volt a közelségre. Nehéz időszak volt, de Sousuke átsegítette őt rajta, és Yoruhime, ha nem is lett többé ugyanolyan, legalább nem tűnt állandóan annyira szomorúnak.

Képes volt visszarázódni a mindennapjaikba: a lányukkal játszott, olvasott, házimunkát végzett és Sousuke hazatértét várta. Mióta kapitányné lett, még kevesebbet látta őt, mert Sousuke elfoglalt volt az osztag ügyeivel és az akadémián való tanítást sem hagyta abba. Ő mindent képes volt úgy folytatni, mint azelőtt, látszólag még nagyobb eltökéltséggel, hogy Shinji helyét betöltse, de helyettesíteni sosem tudta őt, és nem is állt szándékában második Hirako kapitánynak lenni.

Sousuke megfontoltan, jó vezetőként igazgatta az ötödik osztagot, törődött a családjával, emellett a másik, titkos életét is folytatni tudta, mint a Hogyokuval végzett, kudarcos kísérlet előtt. Keveset pihent és ritka volt az olyan pillanat, amikor nem szerepet játszott valaki előtt, de Sousuke képes volt mindent kézben tartani. Türelmes volt, mert tudta, hogy minden erőfeszítése kifizetődik; észrevétlenül mozgatta a szálakat a háttérben, hogy minden az elképzelései szerint alakuljon.

Szert tett egy engedelmes, készséges és befolyásolható fiatal hadnagyra Hinamori Momo személyében, akire az osztagán belül számíthatott, és Yoruhime minden vele kapcsolatos, kétes érzését képes volt eloszlatni. Az asszony féltékeny volt Momóra, de Sousuke biztosította, hogy semmi oka sincs rá; övé volt a szíve, amin a hadnagy semmit sem változtatott, és ennyi elég volt Yoruhimének, hogy végül megnyugodjon, illetve, hogy többé ne kezdjen látványos féltékenykedésbe. Szégyellte magát a viselkedése miatt, és Sousuke jól szórakozott rajta: Yoruhime annyira szerette őt, hogy rettegett az elvesztésének legkisebb lehetőségétől is, de talán kár volt ezt szerelemnek nevezni, a függés helyesebb kifejezés lett volna.

Sousuke nem élt vissza a felesége kiszolgáltatott helyzetével. Nem volt ideje és nem is állt érdekében, hogy más nőkkel törődjön, Hinamori hadnagy saját magát hálózta be a hiábavaló ábrándjaival a kapitányáról. Sousuke csupán meghagyta az édes téveszméi között; sosem lépett át egy vonalat vele szemben, de mindig vészesen közel volt hozzá, ami reményt keltett Momóban, és még inkább alávetette magát az akaratának.

Yoruhimét és Tsukiyót mindettől távol tartotta: továbbra sem adta fel, hogy elrejtse a családját a világ szeme elől, különösen, hogyha felfedik magukat, azzal Momót, mint értékes gyalogot, elveszítette volna. Sousuke keveset beszélt otthon a teendőiről és az osztagáról, Yoruhime pedig, megértve, milyen felelősségteljes helyzetben van, nem is firtatta. Tsukiyo azonba faggatta őt, és Sousuke a kislány szintjén minden kérdésére igyekezett választ adni. Megmagyarázta neki, hogy azért van gyakran távol, mert egy osztagot vezet, hogy a lelkeket védelmezze, és azért dolgoznak mindannyian, hogy neki és az anyjának zavartalan élete lehessen Soul Societyben. Ezzel igazán lenyűgözte a kislányt, aki az ölében ült, és betakarta magát Sousuke haorijával.

Sousuke elmagyarázta neki, hogy az anyja és ő milyen különleges személyek Soul Societyben, és az állapotuk miatt miért olyan fontos, hogy a kilétük titokban maradjon. Sousuke mindentől megpróbálta megóvni őket, de amíg nem képesek uralni a testükben élő hollow-ot, nem mutatkozhatnak zavartalanul a shinigamik között, mert bajuk esett volna. Tsukiyo, aki mindent próbált megérteni az apja magyarázatából, lassan bólogatott, nagy szemét hol Yoruhimén, hol Sousukén nyugtatta.

– Ugye, a mamit nem fogják bántani a hollow-ja miatt? – kérdezte aztán, mélyen hátrahajtva a fejét, hogy az apjára nézhessen.

– Nem, szívem, nem engedem – mondta Sousuke. Hagyta, hogy Tsukiyo maga köré fonja a fél kezét, ezzel nagyobb biztonságot nyújtva a kislánynak. – És téged sem fognak, csak meg kell tanulnod uralkodni rajta.

– Nekem is lesz? – kérdezte Tsukiyo. Megerősítést próbált leolvasni a szülei arcáról, de Yoruhime tanácstalanul nézett rá; erre visszafordult az apjához.

– Valószínűleg igen, csak még nem elég erős, hogy jelt adjon magáról – felelte Sousuke. Elkapta Yoruhime zavart pillantását és megfogta a kezét az asztalon maguk között. A teázóasztal két oldalán ültek, üres csészék mellett, vacsora után. Sousuke még a kapitányi haoriját és shihakushóját viselte, amiben hazaérkezett az osztagából, Yoruhime egy világoskék kimonóban ült vele szemben, Tsukiyo pedig könnyű, csíkos yukatában, komolyan ült az ölében. – Ha megtörténik, akkor sem esik bántódásod, Tsukiyo – fogta szorosabban Sousuke a lányát. – Az anyád és én vigyázunk rád.

– Biztos? – kérdezte a kislány. Apjáról újra az anyjára nézett, Yoruhime pedig bólintott.

– Biztos – erősítette meg –, amíg minket látsz, nincs miért aggódnod.

Yoruhime magabiztosabban beszélt, mint amilyennek érezte magát, de a kétségei elpárologtak Sousuke közelében, a lánya pedig számított rá, és megfogadta, hogy többé nem mutat gyengeséget előtte. Tsukiyo átkozott állapota neki volt köszönhető, Yoruhime felelősnek érezte magát érte, és törekedett rá, hogy semmilyen kellemetlensége ne származzon belőle. Mivel magán észrevette, hogy a kétség, félelem és stressz meggyengíti a védelmét a hollow-val szemben, Tsukiyónak igyekezett biztonságos és boldog életet teremteni, hogy a hollow-ja a legkisebb repedést se találhassa rajta.

Tsukiyo meglepően érett és értelmes kislánynak bizonyult; nem ijedt meg könnyen, és nem kellett sokszor figyelmeztetni semmire; a szülei magyarázatát is töprengve fogadta.

Mivel sosem ismert más társaságot a szülein kívül, nem hiányolta, hogy gyerekekkel játsszon. Elzárt gyerekkora volt, amit csak egy-egy városban tett séta tört meg, de Sousuke ilyenkor ritkán tartott velük. Tsukiyo mindent megkapott, amit csak Yoruhime biztosítani tudott neki, de a korabeliek társaságát ez nem pótolhatta, így Tsukiyo sosem tanult meg igazán jól közeledni másokhoz. A világát az anyja és az apja töltötte ki, nem tudott mit kezdeni a többi emberrel, és miután legyőzte a félénkségét, ha valaki az utcán megszólította, tiszteletlenül közvetlenné változott, amiért Yoruhime nem győzött bocsánatot kérni, de, mert egy igazán kicsi gyerekről volt szó, általában minden ember aranyosnak tartotta.

Yoruhime tőle telhetően a legjobb modorra nevelte, de Tsukiyo ezt otthon nem kamatoztatta. A szüleivel mindig szerető és közvetlen hangon beszélt, egy-egy értelmes kérdést közbevetve, amit többnyire Sousukéhez intézett a mindennapjaival kapcsolatban. Kapitány apja kiléte örökké mozgatta a fantáziáját, és mert olyan keveset látta, minden perc, amit együtt töltöttek, értékes volt neki.

Sosem lettek valódi, hétköznapi család, mert amikor együtt mutatkoztak az utcán, Sousuke ritkán ért Yoruhiméhez vagy a kislányához. Nem bocsáthatott illúziót az egész világra maguk körül, de mindent megtett, amit tudott, így legalább a Gotei 13 tisztjei nem láttak semmi furcsát abban, ha Aizen kapitány kettejükkel volt valahol. Ez különösen a fesztiválok idejére korlátozódott, amikor Sousuke felvette a kislányát, hogy el ne sodródjon mellőlük az emberek között, és átkarolta a felesége derekát, hogy közelebb legyen hozzá, amíg a tűzijátékot nézték a folyóparton. Ilyenkor minden szépnek és gondtalannak látszott, mintha soha semmi rossz nem történt volna velük, de Yoruhime emlékezett azokra az időkre, amikor még Shinjivel és Douruval négyesben álltak a fűben, a csillagos ég alatt.

A két nő a legszebb kimonóját viselte és Shinji és Sousuke is megvált a shihakushójától egy estére. Shinji átölelte Dourut, Yoruhime megfogta a férje kezét, a fejét Sousuke karjához támasztotta. Érezte, hogy Sousuke átöleli őt, és ennyi elég volt a tökéletes boldogságoz. A tűzijáték megfestette az eget a fejük fölött, sárga, zöld, vörös fénybe vonta az arcukat, és Yoruhime fájdalmasan emlékezett vissza Douru ragyogó szemére és Shinji mosolyára, ahogy szorosan tartotta a karjában.

Ezek az idők elmúltak. Hármasban maradt Sousukével és Tsukiyóval, de a kislánya lenyűgözött arca, ahogy a tűzijátékot nézte Sousuke karjai között, valahogy kárpótolni tudta. Yoruhime lehunyta a szemét és Sousuke oldalához simult. Nem nézte már az eget, rövid ideig csak nyugalmat keresve lélegzett a férfi kimonójának enyhén fűszeres illatából. Az illat ismerőssége lecsillapította hevesen dobogó szívét. Nem sírt, pedig az első fesztivál volt, amit a nővére nélkül töltött, de megkeményítette a szívét, hogy kitartson.

A családja kisebb lett, de még mindig fennállt, és ő felelős volt érte: boldoggá akarta tenni a kislányát, elégedetté a férjét, és magának is próbált boldogságot és megnyugvást találni. Szerette, hogy együtt lehetett velük és azt akarta, hogy az este soha ne érjen véget: jó volt Sousukéhez simulni, egy rövid időre elhinni, hogy ők egy teljesen normális pár, és csak lenni vele, mint a felesége.

Amikor Tsukiyo lelkes hangját hallotta, kinyitotta a szemét. A kislánynak vörös fényben izzott az arca, csillogott a szeme, ahogy az ég felé mutatott. Ez volt a boldogság maga, és Yoruhime egy kis időre minden másról képes volt megfeledkezni.