Még egy múltbeli esemény feldolgozása: Sousuke és Yoruhime sokat emlegetett első találkozása. Ezenkívül Douru és Shinji kapcsolata is bemutatásra kerül.

*

– Szóval te vagy az új lány?

Yoruhime összerezzent és felnézett. Gyönyörű fiatal nő állt mellette, bonyolult kontyában hasonló teknőcpáncél hajdíszekkel, mint amiket Yoruhime is viselt. Barna haja volt, azonos árnyalatú szeme, amit jól kiemelt az erős, piros smink, de sem ez, sem vörösre rúzsozott ajka nem vonta el a figyelmet a gazdagon díszített, rózsaszín kimonóról. Arany babarózsaminta futotta be a hosszú és drága anyagot, amit a nő minden megtett lépéssel a földön húzott maga után, míg le nem térdelt Yoruhime mellé.

A ház belső fogadószobájában voltak, akkor csupán kettesben. Az érkező már az ajtóban alaposan fel tudta mérni Yoruhimét, benyomásait csak pontosította, amikor közelebb ment hozzá.

– Na, ne félj tőlem – mosolyodott el, látva, hogy milyen hatást gyakorolt a lányra. – A nevem Douru. Nem foglak bántani. Hogy hívnak? – kérdezte barátságosan, bátorító pillantást vetve a sápadt lányra.

– Suiren Yoruhime – mondta bátortalanul, ízlelgetve az új nevet, amit a ház asszonya választott neki. Douru felvonta szépen ívelt, sötét szemöldökét, végül elmosolyodott. Megsajnálta a kislányt, mert amit mondott, árulkodott róla, hogy semmije sincs, még a nevét sem mondhatja a magáénak.

– Itt minden lányt Suirennek hívnak, szóval olyan, mintha testvérek lennénk. – Biztatóan megfogta és megszorította Yoruhime vállát és tovább mosolygott rá. Nyugtatni akarta az idegességét látva, de valójában közel sem volt olyan boldog, mint amilyennek látszott.

Yoruhime arca a tökéletes smink ellenére is nagyon fiatalnak tűnt, amitől elkomorodott. Nem ő volt az első igazán fiatal lány abban a bordélyházban, de a legutóbbi nem bírta sokáig; elszökött, de megtalálták, és nem élte túl a büntetését. Douru nem akarta, hogy ez a kicsike is úgy járjon. Mint tapasztalt kurtizán, sok mindent látott és élt át, amióta a Suiren házba került, és sok más lánynak volt a pártfogója. Sajnálatot és szimpátiát érzett Yoruhime iránt, aki csak fél órával azelőtt került elő az új szobájából: mióta a ház asszonya elhozta őt magával, a kicsinosításán fáradozott, az eredményét pedig elsőként Douru láthatta.

Yoruhime egy éjkék, drága selyemből szőtt kimonót viselt, a ruhát beborító cirkalmas virágminta egészen a gallérjáig felkúszott. A szélesen szétnyitott gallér látni engedte karcsú nyakát, keskeny vállát és egy részt a dekoltázsából. Anyajegy volt a jobb melle fölött, egy másik a bal szeme alatt, amit a fehér púder sem tudott egészen eltakarni. Ezek sem csorbították a szépségét, ami feltűnő volt a mellette térdelő Dourunak. Megigazított egy hajtűt Yoruhime kontyában, amitől a lány összerezzent. Douru halkan elnevette magát és megsimogatta a vállát, mielőtt eleresztette.

– Minden rendben, csak megigazítottam a frizurádat. Nagyon jól nézel ki. – Azt, hogy a férfiak bomlani fognak utánad, nem tette hozzá, nem akarta Yoruhimét igazán zavarba hozni. Az ölébe ejtette a kezét, rövidre vágott körmeit nézte, hogy Yoruhime felszabaduljon a pillantása alól, mert láthatóan kezdte feszélyezni.

– Köszönöm, Douru-san, Anya ugyanezt mondta – mondta halkan a lány, Douruhoz hasonlóan az ölébe ejtve mindkét kezét.

– A Douru is elég, de hívhatsz nővéremnek, mint mindenki – mondta kedvesen –, és én is szólíthatlak húgocskámnak.

Douru a ház vezetőjére tett megjegyzést figyelmen kívül hagyta. Anya természetesen elégedett volt Yoruhimével, mert tökéletesen elő lett készítve a vendégek fogadására. Gyönyörű kimonóban, a megfelelő sminkkel és frizurával még a legközönségesebb lány is elragadó lett volna, de Yoruhiménél ennél többről volt szó, az asszony igazán jó vásárt csinált vele, bárhol és bármilyen módon akadt a nyomára. Arról, hogy hol volt és mit csinált ezelőtt, Douru egyelőre nem akarta kérdezni. Yoruhime rémült és bizonytalan volt, ami zárkózottá tette: Douru látta ezt és tapintatosan nem akart a falai mögé lesni.

Yoruhime összepréselte a száját, mert nem tudott mit kezdeni a váratlan kedvesség miatt a testét elöntő forró hullámokkal. Amikor meglátta az idősebb nőt, megrémült: azt hitte, hogy a tapasztaltabb kurtizán kötekedni fog vele, mert új áldozatot lát benne, de a feltételezése téves volt. Dourunak tekintélyt parancsoló, de közelebbről nézve igazán meleg és kedves kisugárzása volt, és egyáltalán nem volt ellenséges Yoruhimével, barátságos gesztusai mögött sem rejlett semmilyen mögöttes szándék. Yoruhime ugyan mindenkitől félt, mióta csak a ház asszonya megszólította az utcán, és odacsalogatta magához, de Douru nyugvópontnak számított az addigi zűrzavarban.

Yoruhime teljes átalakuláson ment keresztül, mióta Anya a gondjaiba vette. Egy része megalázó volt, mint amikor az asszony hazavitte, és az irodájában leparancsolta róla a yukatáját, hogy ellenőrizze, érintetlen-e még. Yoruhime nem tudott tiltakozni, mert pontosan nem is értette, az asszony mit vár tőle, amíg meg nem érezte a kezét a lábai között. Szégyen öntötte el, de mire teljesen elborította volna, a megalázó aktus véget ért, az asszony pedig rászólt, hogy vegye vissza a ruháját. Ezek után, láthatóan elégedetten fürdőházba vitte őt, majd megcsináltatta a frizuráját, ami több óra fájdalmas időtöltést jelentett egy fodrászatban. Yoruhimének sajgott a fejbőre és nehéznek érezte a fejét, mire a tökéletes, széles konty elkészült csípőig érő, dús, fekete hajából.

Az asszony ezután visszavitte őt a bordélyházba és egy hátsó szobában kimonót választott neki. A helyiség tele volt szebbnél szebb kimonókkal, amiket össze sem lehetett hasonlítani Yoruhime egyszerű, csíkos yukatájával. Yoruhime nehezen mozgott a súlyos ruhákban, és szégyellte magát, amiért olyan sokat megmutat a nyakából és a vállából, de nem ellenkezhetett Anyával, aki sokat dicsérte, és csak még elégedettebbnek tűnt, ahogy Yoruhime sminkelését nézte. Egy cselédlány térdelt előtte a szobában, és gondosan kifestette az arcát, minden gyermeki vonást eltüntetve róla. Még így sem tűnt sokkal idősebbnek a koránál, a festék csak keretet adott a szépségének. Nagy, fekete szeme még mélyebb kontrasztot alkotott fehérre festett arcával, vörös ajka teltnek és hívogatónak látszott.

Anya maga tűzte a kikészített hajdíszeket Yoruhime kontyába, megigazította a gallérját, majd utasította, hogy hintsen magára némi parfümöt az asztalán sorakozó üvegcsék egyikéből, és menjen át a fogadószobába. Yoruhime, aki nem evett és csak keveset ivott az egész napos megpróbáltatások során, száraz szájjal engedelmeskedett. Az asszony csak futólag magyarázta el, mi vár rá, és Douru ezt a bizonytalanságot látta meg rajta.

Belefáradt már, hogy mindent ő értessen meg az új lányokkal és ő törölgesse a könnyeiket, mielőtt egészen tönkremegy a sminkjük a sírástól. Próbált egy újabb ilyen összetörést megelőzni, amikor bement Yoruhiméhez, és igyekezett a kétségeit eloszlatni a rá váró eseményekkel kapcsolatban.

– Nem lesz olyan rossz, mint gondolod – mondta, miután Yoruhime nem válaszolt a korábbi megjegyzésére. – Próbáld kihagyni az érzéseidet a dolgokból, és akkor nem lesz semmi baj – vigasztalta Yoruhimét végig nagy, sötét szemébe nézve. – Csak csukd be a szemed és hagyd, hogy történjen – fűzte hozzá –, ezek a férfiak igazán nem fognak durván bánni veled.

– Félek – mondta Yoruhime, aki végig az ujjait szorongatta, miközben Dourut hallgatta. Összeszorította vörös ajkát, elkenve a rúzsát, amit Douru, miután észrevett, letörölt a szája széléről. Yoruhime összerezzent, de hálás pillantást vetett Dourura. Az idősebb nő mellett kezdett oldódni a feszültsége, és újra elöntötte melegség, amitől majdnem sírva fakadt.

– Természetes, hogy félsz – simogatta meg Douru az arcát –, de nem lesz semmi baj. Ide főleg csak magasabb rangú tisztek, hadnagyok és egy-egy kapitány jár a Gotei 13-ból, nem olyan durva és közönséges emberek, mint egy átlagos bordélyházban. Jó helyre kerültél, kislány – próbálta felvidítani, kevés sikerrel, így a mosoly neki is lehervadt az arcáról. – Törekedj rá, hogy legalább az egyikük megszeressen, hogy ne kelljen sok férfival lenned, de bárhogy is, ígérem, hogy nem esik bántódásod.

Douru szerette volna, ha igaza van, de tudta, hogy az első alkalom milyen meghatározó egy fiatal lánynak, és a rossz, erőszakos, akaraton kívüli szex mennyire össze tudja törni a lelket. Ő már kikapcsolta az érzéseit a munkából, mert másképp nem tudta volna elviselni, hogy minden nap más kezek simítanak végig rajta, és Yoruhimének sem tudott mást tanácsolni, hogy túléljen. El kellett válnia a testétől, amennyire csak tudott, és az érzéseit is függetlenítenie kellett tőle, hogy ne essen bántódása. Douru jó volt ebben, nem kergetett már hamis ábrándokat, és főleg nem szeretett bele egy-egy kedves tisztbe vagy kapitányba. Ha kötődött, csalódott, és nem akart többé csalódni, azon a helyen ilyesmit nem engedhetett meg magának.

Douru közkedvelt nő volt, részben a külseje, részben határozott, törődő jelleme miatt, amivel egy kis megnyugvást tudott adni mindenkinek, aki a közelében volt. Nem egyszer a férfiak is részesültek belőle, de ez olyan titok volt, amit Douru diszkréten megtartott magának. Senkinek nem hiányzott, hogy kiderüljön, melyik tisztnek van szüksége egy szex utáni beszélgetésre vagy csendes összebújásra; ezeket az információkat minden ott dolgozó lány szigorúan bizalmasan kezelte, és keveset beszéltek egymással a kuncsaftjaikról.

Douru remélte, hogy valaki az ő köreiből vet szemet a lányra, mert őket ismerte már, és tudta, hogy egyikük sem okozott volna nagy törést Yoruhimének, legfeljebb állandó beszédével feleslegesen kifárasztotta volna. Ahogy erre gondolt, elkomorodott, de hamar újra biztató mosolyt varázsolt az arcára, hogy Yoruhime zavarát eloszlassa. Megfogta a kezét, érezte a lány reszketését a váratlan érintés miatt, de nem törődött vele; erőt akart neki adni, mert láthatóan nagy szüksége volt rá.

– Nagyon kedves tőled, Douru – nyelte le bizonytalanul az udvarias megszólítást a lány. Hagyta, hogy Douru meleg keze közrefogja az övét, ezzel csillapítva a karja remegését és lehajtott fejjel közelebb hajolt hozzá. – Mondd... ijesztőek ezek a kapitányok?

– A legkevésbé sem – mosolyodott el Douru, akinek eszébe jutott az összes kapitány, aki valaha megfordult nála. Röviden elgondolkodott, hogy pontosan tudjon felelni, közben Yoruhime hideg kezét simogatta. – Az egyikük állandóan bókol, a másikuk szeret sokat beszélni, de mindig figyelmes, és persze mindegyik nagy szoknyapecér. A tisztjeik sem különbek – szélesedett a mosolya vigyorrá, tudva, hogy senki sem hallja őket, és mert kezdte egészen elengedni magát a kislány közelében. – Ne félj tőlük, biztosan gyengéden fognak veled bánni. Persze minden férfi ijesztő elsőre, de emlékezz, hogy nálad van a hatalom ebben a házban. Nálad van, amiért jönnek és tiéd a jog is, hogy megadd nekik – szorította meg a kezét. – Ne képzeld magad kevesebbnek náluk.

– Ez elég hihetetlennek hangzik – nézett fel Yoruhime hosszú idő után először a másikra. – Mintha nem csak prostituáltak lennénk mindketten, hanem valódi nők.

– Ne viccelj, szívem – rázta a fejét Douru –, valódi nő vagy. Sőt, hercegnő. Okkal kaptad a nevedet, nőj fel hozzá – mosolygott rá –, biztos vagyok benne, hogy mások is értékelni fogják. Ha másképp szemléled a dolgokat, igazán kivételezett helyzetben vagyunk: hány nő mondhatja el magáról, hogy egy tucat férfi járul hozzá és veszíti el az eszét a szépsége miatt? – Douru minden eszközzel próbálta felvidítani fiatal védencét, de Yoruhime mosolygás helyett elkomorodott.

– Mi lesz, ha rájönnek, hogy nem vagyok olyan szép? Ezen a drága ruhán kívül semmi valóban értékes nincs rajtam.

– Butaságokat beszélsz és túl sokat aggódsz – sóhajtott Douru. Megszorította a lány kezét és közelebb hajolt hozzá, Yoruhime édeskés, súlyos parfümillata összekeveredett a sajátjával. – Anya elégedett veled, a férfiaknak pedig mindegy, mit viselsz, amíg ilyen bájos az arcod. Csak az első pár nap lesz nehéz, utána majd megszokod, ezt megígérem. – Ismét csak reménykedett, hogy igazat mond, és Yoruhime hozzá hasonlóan erősnek bizonyult, mert mindig akadtak olyan lányok, akik képtelenek voltak a helyzetükhöz alkalmazkodni.

Yoruhime bólintott, igyekezett megemészteni a hallottakat. Új nővére láthatóan lelket akart önteni belé, de akármilyen kedves dolgokat mondott, nem tudta megszüntetni az aggodalmát. Esteledett, közeledett a ház kinyitásának ideje, és Yoruhime rettegett az első éjszakájától. Senki sem készíthette fel arra, ami rá várt, és ahogy újabb felékesített lányok léptek be a fogadószobába, egyre csak nőtt az idegessége.

– Jó estét, nővérem – ült le melléjük egy sárga kimonót viselő fiatal nő, világosszürke szeme vonzotta Yoruhime pillantását. A nő Douru után őt is szemügyre vette, érdeklődését nehéz lett volna letagadni. – Szóval te vagy Anya új szerzeménye – mondta barátságosan. Yoruhime zavarba jött és bólintott. – Az ég óvjon ma este Kurotsuchi-donótól. – Douru leintette a szemét forgató lányt, mert látta, hogy Yoruhime egy árnyalattal sápadtabb lett a fehér púder alatt.

– Jaj, ne hozd már rá a frászt! Kurotsuchi-dono nagyon ritkán szokott idejönni.

– Igen, és akkor is hozzám – sóhajtott az érkező –, mintha nem lenne itt annyi lány, aki érdekesebb lehet számára nálam! Amúgy nem olyan rossz – paskolta meg Yoruhime kezét ő is biztatóan, hogy jóvá tegye a korábbit –, már ha nem ijesztenek meg a festett arcú férfiak, kislány.

– Elég, Chiyoume! Eddig próbáltam őt megnyugtatni! – Douru nem tűnt valójában mérgesnek, és Chiyoume sem vette magára a szidást; úgy tűnt, mindig hasonló stílusban beszéltek egymással. Yoruhime, aki ide-oda kapkodta a tekintetét kettejük között, próbálta rendezgetni magában a neveket és információkat. A szürke szemű lány végül újra Yoruhiméhez fordult és őszintén rámosolygott.

– Douru nővérünkkel jó kezekben vagy. Légy hálás neki – pillantott rá, mielőtt enyhén meghajtotta a fejét Douru felé és felállt, hogy a terem egy másik felében ülő lányhoz menjen, aki érdeklődve figyelte az addigi beszélgetést.

– Én tényleg hálás vagyok – mondta Yoruhime halk, fojtott hangon, mire Douru, aki a távozó Chiyoumét nézte, visszafordult felé. Yoruhime ökölbe szorította a kezét Douru ujjai között, a nő észrevette a teste hirtelen merevségét és a hangja változását.

– Ugyan már, semmit sem tettem – próbálta feloldani a helyzet komolyságát, de Yoruhime a fejét rázta.

– Kedves voltál velem és próbáltál megnyugtatni – mondta –, amit nagyon köszönök. Nem tudom, mi lett volna, ha teljesen magamra vagyok hagyva.

– Hé, sosem leszel egyedül – simogatta meg Douru a kezét, mert észrevette, hogy milyen erősen préseli össze a száját a fiatalabb lány, mint aki visszafojtott sírással küszködik. – Na, semmi baj. Itt vagyok – ölelte át a vállát, és hagyta, hogy Yoruhime festett fejét magasan tartva hozzásimuljon.

A többi lány a szobában csak rövid ideig nézte őket; megszokott látvány volt, hogy egy újonc könnyekre fakadt Douru vállán. Douru addig csitítgatta, amíg nem lett egyenletesebb a légzése, akkor maga felé fordította, és ellenőrizte, hogy rendben van-e a sminkje. Megtörölte Yoruhime szemét és újra bepúderezte az arcát a kimonójából elővett kis púderes tégelyből, majd rámosolygott.

– Szedd össze magad – kérte –, nem akarlak ma este még egyszer sírni látni.

Yoruhime bólintott. Úgy érezte, kötelessége engedelmeskedni új nővérének, aki addig olyan nagy figyelemmel és pártfogással volt iránta. Ő volt az egyetlen biztos pont, amibe kapaszkodhatott, és nem akarta elveszíteni. Nagy levegőt vett, igyekezett megnyugtatni magát, és megpróbált rámosolyogni Dourura, aki látta, milyen nehezére esik, ezért az igyekezetét még inkább értékelte. Visszamosolygott a lányra, de ahogy hangokat hallott odakintről, a tolóajtó felé fordult.

– Érkezett valaki – szólt halkan, többé nem nézve Yoruhimére –, és lehet, hogy most magadra foglak hagyni. Légy ügyes, kislány – biztatta, a szemét le sem véve az ajtóról, ahonnan ismerős hangot hallott beszűrődni.

Egy szolgáló elhúzta a tolóajtót, mire több lány is az érkező felé fordult, de látva, ki az, nevetve merültek ismét egymással beszélgetésbe. A férfi fehér kapitányi haorit viselt, hosszú szőke haja eltakarta az osztag számát a hátán, és meglepően morcos arcot vágott, hiába lépett egy gyönyörű nőkkel teli szobába. Egyelőre nem rájuk, hanem a mögötte álló férfira figyelt, aki vonakodott követni, de az erélyes parancsnak engedelmeskednie kellett:

– Ne szórakozz már, Sousuke! Ha idáig követtél, ne most rémülj meg! Ezek csak lányok! – Karon ragadta a mellette állót és az illendő belépéssel mit sem törődve magával húzta a szobába. – Jó estét, hölgyeim – vette észre magát végre, amikor a lányok nevetését hallotta, de alig figyelt rájuk, egyenesen Dourut kereste.

Douru mosolyogva emelkedett fel a párnáról, amin addig térdelt, hogy az érkező kapitányt fogadja. Yoruhime meglepetten nézte őket, ahogy a két férfi egyenesen feléjük indult, keresztülvágva a helyiségen.

– Nahát, Hirako-dono – szólította meg játékosan Douru a szőke férfit –, igazán korán érkezett ma. Ennyire hiányoztam? – A legragyogóbb mosolyát küldte a férfinak, de a szeme pajkos volt. Úgy tűnt, régi ismerősök, és az udvarias megszólítás mögött mélyebb kapcsolat rejlett, ami több szabadságot engedett Dourunak a férfival szemben.

– Mindig hiányzol, szépségem – mosolygott rá a férfi, és a mögötte lévő karját eleresztve ölelésre vonta magához Dourut. Douru engedelmesen hozzásimult, két kezét Hirako kapitány nyaka köré fonta, közben nevetett.

– Biztos vagyok benne, hogy minden nőnek ugyanezt mondja, legközelebb legyen egy kicsit eredetibb, kapitány. – Megsimogatta a férfi hosszú haját, aki borzasztó fintort vágott a megjegyzésre.

– Douru, kérlek, tudod, hogy milyen különleges hely van számodra a szívemben!

– Ha így van, akkor kérem, kapitány, végre vigyen ki innen – nyújtotta el az utolsó szavakat rá nem jellemzően magas hangon, mint egy nyafogó kislány, de a játéka Hirakót láthatóan szórakoztatta. – Egyébként, kapitány – váltott témát Douru, mielőtt választ kapott volna –, vendéget is hozott magával? – Ránézett a tanácstalanul álló fiatal férfira, és eleresztette a kapitánya nyakát, de, mert ő még a derekát ölelte, nem tudott eltávolodni tőle.

– Igen, ő a hadnagyom – mondta Hirako kelletlenül, fejével a sápadt férfi felé intve. Barna hajú volt, szemüveget viselt, és nemcsak rendkívül zavartnak, hanem fiatalnak is látszott. Douru, ahogy alaposan megnézte őt, látta rajta az ötödik osztag hadnagyi karszalagját, a shinigamik fekete egyenruháját, amit mindkét férfi viselt, és még a kardot is az oldalán, de a megjelenése nem lett fenyegetőbb tőle.

Ugyanolyan arcot vágott, mint Yoruhime korábban; mint akinek fogalma sincs, miért és hogy csöppent egy bordélyházba. Hirako Shinji azonban nem hagyta annyiban a beosztottja hallgatását. Felé fordult és rászólt:

– Legyen modorod, Sousuke, mutatkozz be szépen a lányoknak!

– Erre igazán semmi szükség, kapitány – mondta a férfi halkan, arcát meghazudtolóan higgadt hangon. Lesütött szemmel nézett hol Dourura, hol az őt ölelő Hirakóra, mintha valami olyannak lett volna szemtanúja, amit igazán nem szeretett volna látni. – Azt sem tudom, miért vagyok itt – tette hozzá, kivívva Shinji újabb csípős megjegyzését.

– Na, azt én sem, Sousuke! Kellett neked egész nap követni engem!

– De kapitány, az a dolgom, hogy maga mellett legyek – kezdett védekezni a fiatal hadnagy, de Shinji leintette.

– Igen, amikor dolgozom, nem az egész istenverte napomon! De ha már itt vagy, foglald el magad, amíg végzek – tette hozzá kegyesen, pirulásra késztetve a beosztottját. Shinji körülnézett, tekintete az ismerős arcok után végül Yoruhimén állapodott meg, aki az egész jelenetet dermedt csendben hallgatta végig. – Douru, ki ez a kislány? – kérdezte a nőt magához képest gyengéden. Douru előbb felé, majd Yoruhiméhez fordult és mély levegőt vett: húgocskája bemutatása előbb jött el, mint azt gondolta.

– A neve Yoruhime, kapitány – mondta Shinjinek, majd a tanácstalanul ácsorgó Sousukére tekintett. – Kérem, legyen vele gyengéd, hadnagy úr. – Udvariasan fejet hajtott, de közben fél tenyerét Shinji mellkasára simította a fehér haori alatt. Látta, hogy a hirtelen felé intézett szó mennyire meghökkenti a hadnagyot, aki láthatóan nem volt hozzászokva az efféle nők társaságához. Tétova pillantást váltottak Yoruhimével, mielőtt a férfi segélykérően a kapitányához fordult, de ő nem hatódott meg a barna szempártól.

– Hallottad, Sousuke, bánj szépen a kislánnyal! – Átölelte Dourut és készült vele kimenni a helyiségből. Sousuke lefagyott, tiltakozóan rázta a fejét a távozását látva.

– De kapitány, én nem–!

– Semmi de, Sousuke. Megbüntetlek, ha Yoruhime-chan panaszkodni fog rólad. – Nem lehetett eldönteni, hogy komolyan beszél-e, és sem Douru, sem Sousuke nem próbálta firtatni.

Douru a válla fölött Yoruhimére nézett, aki kétségbeesetten pillantott utána, és magában sok sikert kívánt neki. Többet nem tehetett érte, mint hogy annak a ránézésre ártalmatlan hadnagynak a karjába segítette őt, sokkal jobb lehetősége nem adódott volna. Úgy tűnt, Sousuke is érdeklődik a lány iránt, nagy baj tehát nem lehetett. Hagyta, hogy Shinji kivigye a szobából, a folyosón pedig megfogta a kezét és a saját szobája felé irányította, holott tudta, a férfi már csukott szemmel is odatalálna hozzá.

Hirako Shinji Douru gyakori látogatója volt, és az egyetlen, akinek az érkezését titkolt örömmel és izgalommal várta. Szeretett vele lenni, mert jó szerető volt, kedvesen bánt vele, és gyakran beszélgettek is, ami kellemes levezetés volt az aktusok után. Douru szerette a férfi haját simogatni, amíg a fejét nyugtatta az ölében, és annak ellenére, hogy Shinji gyakran fejeket vágott, összességében igazán szépnek találta. Az ötödik osztag kapitánya különleges volt számra, bár megfogadta és tartotta is magát ahhoz, hogy az érzéseit eltávolítja a hálószobától. Mégis boldog volt, hogy aznap újra látta, és a találkozás öröme egy időre elfeledtette vele Yoruhimét. Később megkérdezhette majd az első éjszakájáról, de akkor úgysem tehetett érte többet és igazán nem is számított. Mindannyian magukra voltak utalva ezekben a pillanatokban, egyedül Yoruhimén múlt, hogy tanulja meg kezelni.

Yoruhime és Sousuke csak néztek egymásra, miután a kapitány és Douru kimentek a szobából. A többi lány nem törődött velük: miután eldöntött tény lett köztük, hogy a fiatal hadnagy Yoruhimét viszi ágyba, nem próbálták meg felkelteni a figyelmét, bármilyen szórakoztató volt, hogy zavarba jött az őt körülvevő nőktől.

Sousuke, miután magára maradt, sóhajtott. Hirako kapitány jól elintézte neki ezt az estét: neki meg sem fordult a fejében, hogy végül közösen mennek bordélyházba. Ő és a kapitánya nem álltak túl közel egymáshoz, mert Shinji nem bízott meg benne, és ezt nem felejtette el naponta az orra alá dörgölni. Akkor mégis magával vitte, talán, hogy szemmel tartsa, talán, hogy megbüntesse valamiért, és Sousuke, aki belátta, hogy feleslegesen várná a kapitánya egy-két órás időtöltését valamelyik közeli mellékutcában, maradt, és igyekezett a legjobbat kihozni váratlan helyzetéből. Kinyújtotta a kezét a térdelő lánynak és egy halvány mosollyal biztatta, hogy fogadja el, amikor vonakodott megfogni.

– Gyere, kérlek – mondta halkan, meglepően barátságos hangon. Amikor Yoruhime végül engedett neki és megfogta a kezét, Sousuke érezte, milyen kicsik és törékenyek az ujjai a markában.

Miután felállt, megpillantotta, milyen alacsony a lány hozzá képest. Földig érő, bokánál szétnyílt kimonója halk nesszel súrlódott a padlóhoz, ahogy mellette lépdelt, és miközben új szobájához vezette, Sousuke alaposan meg tudta szemlélni. Magasra tűzött, gazdagon felékesített kontya szabadon hagyta a nyakát, a fehér festék hívogatóan vezette a tekintetét elöl a mellére, hátul pedig csupasz válla felé. Olyan tökéletesség sugárzott belőle, amit sajnált volna egy rossz mozdulattal lerombolni, így csak a kezét fogta, amíg Yoruhime kinyitott egy ajtót a folyosó vége felé és lehajtott fejjel beengedte a férfit maga előtt.

Egyetlen lámpás égett egy falhoz tolt asztalon, szemben Yoruhime leterített futonjával. A lány letérdelt a futon szélére, Sousuke pedig mellé ereszkedett. Egy pillanatig csendben voltak mindketten, végül Sousuke sóhajtott és leoldotta a kardot a derekáról.

Yoruhime minden mozdulatát figyelemmel kísérte, de így is váratlanul érte, amikor a hadnagy közelebb ült hozzá. Alig volt hely a válluk között, és a legkisebb mozdulat is azzal fenyegette a lányt, hogy kénytelenek lesznek egymáshoz érni, amire, bármilyen nyilvánvaló volt a helyzet kimenetele, nem érezte magát késznek.

– Yoruhime vagy, ugye? – kérdezte Sousuke végül, a gyenge fényben a lány vonásait fürkészve. Nehezen vette le a szemét róla: volt valami az arcában, ami minduntalan magára vonta a figyelmét, de ha csak egy dolgot kellett volna mondania, nem tudta volna meghatározni.

– Igen, uram – mondta a lány halványan, lehajtott fejjel. Nem tudott elrejtőzni a hadnagy elől, és az ajkát is hiába préselte össze, a látvány csak még vonzóbbá tette.

Sousuke meghökkent az udvarias beszédtől. Hozzá volt szokva, maga is sokat gyakorolta a felettesével szemben, de különös helyzetük igazán nem indokolta, és nem élvezte, hogy a lány lealacsonyítja magát hozzá képest. Vette a bátorságot és áthidalta a kettejük közti csekély távolságot egy simogatással. Gyengéden megérintette Yoruhime arcát és felemelte a fejét, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni.

– Gyönyörű neved van – mondta halkan, a reakcióit figyelve. Yoruhime elpirult és lesütötte a szemét, de Sousuke nem bánta. Hozzá hasonlóan nehezen boldogult a helyzettel, de hamar kész volt átvenni az irányítást. – Ehhez méltón hercegnőként fogok veled bánni.

– Kérem, ne mondjon ilyeneket – tiltakozott a lány meglepően hevesen. Annyira zavarba jött a hadnagytól, hogy úgy érezte, többet képtelen elviselni.

– Dehogynem – mosolyodott el Sousuke –, és hallhattad, a kapitányom a fejemet veszi, hogyha bármi kellemetlenséget okozok neked. – Próbálta oldani a lány feszültségét a kiegészítéssel, de csak még sápadtabbá tette, így hangszínt váltott. – Szűz vagy?

Azonnal visszatért a szín Yoruhime arcára a nyílt kérdéstől. Csak bólintott, ami Sousukét elgondolkodtatta. Újra megsimogatta a lány arcát és közelebb hajolt hozzá. Érezte Yoruhime szapora lélegzetvételét az ajkán, ami megborzongatta.

– Akkor különösen óvatos leszek veled. – Tétovázott, végül szájon csókolta a lányt, aki nem tiltakozott, de megdermedt az érintéstől. Sousuke nem akart fenyegetőnek tűnni számára, így hamar megszakította a csókot, de közel maradt hozzá, és a tenyerét továbbra is Yoruhime arcán nyugtatta. – Nem is tudom, mihez kezdjek veled – mondta halkan, inkább csak magának, ahogy megsimogatta Yoruhime állát, tovább tanulmányozva az arcát.

Sousuke ugyan pontosan tudta, mit szokás ilyen helyzetben tenni egy nővel, mégis tanácstalan volt, mert régóta az első alkalma volt, hogy ilyen közelségbe kerüljön valakivel. Még egyszer, röviden megcsókolta Yoruhimét, érezve a teste minden kis rezdülését, amíg az arcát tartotta, és barátkozott az érzéssel. Yoruhime ajka puha volt és engedelmesen szétnyitotta a közeledésre, de nem viszonozta a csókot, mintha nem tudta volna, mit kell tennie vagy a férfi mit vár tőle.

Sousukének valójában nem voltak elvárásai. Csak azért volt ott, mert Shinji elvitte magával, talán büntetésképp, amiért egész nap követte őt, pedig Sousuke főleg csak a feladatát végezte ezzel. A megjegyzést, amit a kapitánya az ő bosszantóan ártatlan és kisfiús képére tett, figyelmen kívül hagyta, de kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy Shinji ezen akart változtatni a kirándulással, és mintegy ajándékképp lehetőséget teremtett neki, hogy megszabaduljon a szüzességétől (amivel hosszú ideje nem rendelkezett, de persze nem kötötte Hirako kapitány orrára). Mégis, Yoruhime mellett egy kicsit úgy érezte magát, mint az első alkalommal, és jól át tudta élni a lány bizonytalanságát. Nem akarta megrémiszteni, különösen, hogy igazán nem is akarta ezt, csak a körülmények összjátékaként végezték abban a gyéren megvilágított szobában, mégis, ha már ott voltak, Sousuke nem elégedett meg egy óra beszélgetéssel.

Yoruhime csendesnek, zárkózottnak és mindenekelőtt rémültnek tűnt, ezt az ijedtségét próbálta valamiképp enyhíteni. Olyan gyengéden csókolta meg, ahogy csak tudta, közben átkarolta a mereven mellette ülő lányt, és közelebb húzta magához.

Yoruhime hagyta, hogy azt tegyen, amit csak akar, de nem érintette meg őt, mintha nem tudta volna, szabad-e felemelnie a kezét, ami azóta is ott hevert az ölében. Hallgatott Douru tanácsaira, és megpróbált függetlenedni az érzéseitől, de a félelme nem szűnt meg, és a Sousuke érintései miatti benyomásoktól sem tudott megszabadulni. A teste kezdett felforrósodni a csóktól, és amikor a hadnagy ujjai finoman a nyakára siklottak, végigsimítva a füle alatt, megremegett és lehunyta a szemét. A simogatás nem volt kellemetlen, de az érzés újszerűségét nem is tudta mivel összehasonlítani.

Sousuke ezalatt elérte a szétnyitott kimonó gallérját és finoman lejjebb sodorta a válláról. Yoruhime mindkét válla és a melle felső része kibukkant a ruhából, és Sousuke, miután megszakította a csókot, elgondolkodva nézte őt, egyesével megszemlélve minden kis részletet, amit ki tudott venni a sárgás lámpafényben.

Yoruhime vékony volt, kulcscsontja és válla íve élesen kirajzolódott. A melle nem volt nagy, szinte elveszett a ruhában, de a mellkasán lévő anyajegy vonzotta a hadnagy pillantását, és nem sokkal később óvatosan meg is érintette, amitől Yoruhime halk hangot adott.

– Nem szeretném tönkretenni a drága ruhádat – mondta Sousuke halkan, tűnődve. – Nem bánod, ha inkább leveszem rólad?

– Tegye – sóhajtott fel Yoruhime megadóan, de nem nézett Sousuke szemébe. Szégyellte magát, a hangját idegennek találta a sajátjától, és ugyan legjobb meggyőződése ellen volt, amit mondott, sejtette, hogy nem szabad ellenkeznie, nem volt olyan helyzetben, hogy bármilyen kérést megtagadjon a másiktól. Nem számított, mit mondott Douru a kezében lévő hatalomról: túl kicsi és rémült volt, hogy éljen vele, egyszerűbb volt rábíznia magát a hadnagy jóindulatára.

Sousuke a beleegyezést hallva finoman bontogatni kezdte a lány obiját, majd amikor leoldotta róla, szétnyitotta a kimonót, és a könnyű alsóruhát kezdte kioldani. Yoruhime nem segített neki, de engedte, hogy levetkőztesse és lefektesse a takaróra.

Sousuke, miután végzett, egy percig csak nézte őt, és Yoruhime rettentően kiszolgáltatottnak érezte magát a pillantásától. A fiatal hadnagy végül halkan sóhajtott. Levette a szemüvegét és a futon mellett a padlóra rakta, majd elkezdte kibontani az övet a hakamáján.

Yoruhime behunyta a szemét, és addig nem is nézett fel, amíg meg nem érezte a férfit maga mellett, arcát közel a saját arcához. Sousuke megcsókolta őt és magához húzta a feszült kis testét. Átölelte, a gerince vonalát, majd a derekát simogatta, egészen addig, amíg a lány kezdett ellazulni a karjában, és elmúlt a remegése.

– Semmi baj nem lesz – mondta halkan –, vigyázok rád. – Újra megcsókolta, Yoruhime pedig engedett neki, akkor sem tett semmit, amikor Sousuke maga alá hengerítette a futonon.

Sousuke nem tudott betelni a lány látványával. Ruhátlanul még kisebbnek, védtelenebbnek és szánni valóbbnak találta; sem a helyzete, sem erős sminkje nem tette elég felnőtté. Csak rövid ideig gondolkozott, mégis hány éves lehet, mert az életkor egészen mást jelentett egy shinigaminak, de Yoruhime akár száz éve, akár csak egy hete volt abban a fiatal testben, nem esett jól a tudat, hogy vele készül együtt lenni. Sousuke végül kijavította magát: nem a tényt utálta, hogy a lány alatta feküdt, hanem, hogy rákényszerült, hogy engedjen neki. Nem volt prostituáltnak való, és ha akadt is nő, aki alkalmas volt a feladatra, ő nem számított olyannak.

Sousuke úgy látta, hogyha sokáig marad ott, tönkre fog menni. Ő talán kíméletes volt hozzá, mert csupán a kapitánya parancsát teljesítette, de mástól nem számíthatott olyan nagy odafigyelésre, és ha a teste meg is úszta nagyobb sérülések nélkül, a lelke épségével senki nem tudott és nem is lett volna hajlandó törődni. Nem tudta elképzelni, hogy került abba a házba, amikor nem lett volna ott a helye, de amíg csukott szemmel erős, édes parfümje illatát lélegezte be, nem is tudott ezzel foglalkozni. Yoruhime kívánatos volt, annak ellenére, hogy nem lett volna szabad hozzáérnie, ha csak egy kis tisztelet él benne iránta, és a teste minden engedelmes rezdülése erősítette ezt a vonzalmat.

Sousuke szorosan tartotta és nagyon lassan közeledett hozzá. Yoruhime első fájdalmas szisszenésére megállt és várt egy percet, hogy a lány szokja az érzést, csak utána, lassan hatolt beljebb. Össze kellett préselnie a száját, hogy ne nyögjön fel hangosan, közel a lány füléhez. Hallhatóan lélegzett, ahogy még közelebb kerültek egymáshoz, és végül, egyszerre Yoruhime magas hangú, meglepett nyögésével, halkan felsóhajtott.

Yoruhime nyakához szorította az arcát, mélyen beszívta a bőre illatát és azt a fullasztó, édes parfümszagot, és megcsókolta a kulcscsontját. Hozzá akart érni, a lehető legközelebb akarta tudni őt magához, és ugyan megígérte, hogy nem okoz neki feleslegesen nagy fájdalmat, megfogta a felkarját és úgy húzta közelebb, amikor lassan megmozdult benne, Yoruhime pedig újra felsóhajtott.

A lány teste eszményi volt, Sousuke nehezen tudta elviselni azt az intenzitást, amit a szorítása okozott. Szűk volt, forró és engedelmesen simult köré, ez kellemetlenül hamar tette izgatottá, de kitartott, és Yoruhimét még közelebb húzta magához.

Yoruhime oldalra döntötte a fejét, lehunyta a szemét és próbált kiszakadni a pillanatból, de az érzések hevessége és a hadnagy őt ölelő keze minduntalan visszarántotta. A teste forró volt, az alhasában égő fájdalom viszont tompulni kezdett, felváltotta egy olyan, nehezen meghatározható érzés, amitől mocorognia kellett a férfi alatt, de nem talált megnyugvást.

Sousuke végül felültette, átölelte és egy rántással az ölébe húzta, hagyta, hogy Yoruhime a mellkasához simuljon. Szorosan fogta a csípőjét és ritmusosan mozgatta az ölében, közben megcsókolta a mellét, a nyakát, végül a száját. A vörös rúzs kezdett róla egészen lekopni, halvány nyomokat hagyva a hadnagy ajkán és arcán, ahol korábban megérintette. Yoruhime kapaszkodót keresett, mert nem bírta tartani a testét, és Sousuke, amint észlelte, a nyaka köré húzta a lány vékony karját, és hagyta, hogy ölelje, akkor érezte őt a legközelebb magához.

Hallotta Yoruhime egyre szaporább, pihegő lélegzetvételeit, vele együtt a saját sóhajait, amit már nem tudott és nem is akart visszafojtani. Mielőtt véget ért volna, kirakta a lányt az öléből, és Yoruhime reszkető combjára élvezett. Yoruhime levegő után kapkodott, a teste remegett, az arca piros volt és elferdült egy hajdísz a tökéletes kontyában, amit Sousuke bátortalanul igazított a helyére, amikor mellé ereszkedett a takaróra.

Megsimogatta a csukott szemű Yoruhime arcát, és újra csak nézte őt. Gyönyörűnek, törékenynek és oda nem illőnek találta. Elvette a szüzességét, de ettől nem tűnt inkább kurvának, ellenkezőleg, mintha csak idegenebbé vált volna a Suiren háztól. Yoruhime nem változott meg egycsapásra, nem nőtt fel a rákényszerített szerephez, csak egy kislány volt egy hadnagy karjában, és Sousuke akkor még egyszer, igazán erősen úgy érezte, valójában egyiküknek sem volt ott keresnivalója.

Hogy Hirako kapitány mit csinált a szeretőjével, nem rá tartozott, ahogy az sem, miért nem keresett odakint egy rendes nőt magának. Sousukét csak az érdekelte, ami akkor a szeme előtt volt: a kislány abban a levegőtlen, sötét szobában, egy szétterített, drága kimonón. A combján végigfolyt az ondója, amit Sousuke akkor nem kívánt látni. Egy zsebkendővel megtörölte a lányt, majd visszafeküdt mellé és halkan sóhajtott.

Szomorú volt Yoruhime szétnyitott, maszatos száját látni, amit olyan szívesen megcsókolt volna. Türtőztette magát, csak az arcát simogatta meg újra és újra, ezt nem tudta feladni. Jó volt megérinteni a lányt, mert így megbizonyosodhatott a valódiságáról, és még erősebben érezte a teste melegét, pedig Yoruhimének libabőrös volt a karja.

– Neked nem itt lenne a helyed – mondta lassan, egy hosszú gondolat lezárásaként. Yoruhime, aki addig mozdulatlanul feküdt és nem nézett rá, kinyitotta a szemét, pillantása érdeklődést tükrözött. Sousuke biztatásnak vette, és folytatta, Yoruhime hiába nem adta jelét, hogy hallotta vagy értette, amit mond. – Van szellemi erőd. Mit keresel akkor egy bordélyházban?

– Nem tudom, miről beszél – mondta halkan Yoruhime. A hangja tompa volt, Sousukének nagyon oda kellett figyelnie, hogy pontosan megértse. – Azért vagyok itt, mert Anya befogadott engem. Nem volt senkim ezelőtt, nem tudom, hol máshol kellene így lennem.

Yoruhime többet beszélt, mint amennyit szeretett volna, de Sousuke nem keltett benne feszültséget, vagy olyan érzést, hogy tartózkodnia kellene tőle. Az egyszerű érdeklődése hasonló volt Douru váratlan kedvességéhez; Yoruhimének összeszorult a mellkasa, de nem sírt, azt azért mégsem engete meg magának a férfi előtt.

Sousuke felkönyökölt, még egyszer, alaposan végignézett a mellette fekvő Yoruhimén. A gyenge szellemi erő, amit a bordélyházba léptekor érzett, most tisztábban és erősebben érződött. Egyértelmű volt, hogy a lány a forrása, és fogalma sem volt, hogy Hirako kapitány hogy nem vette észre. Azonban, ha őszinte akart lenni magához, volt egy tippje: Douru annyira elvonta a figyelmét, hogy nem törődött rajta kívül mással, Sousuke azonban oda tudott rá figyelni.

Csodálta, hogy az a lány mégis hogy került oda, amikor, ha a shinigami akadémia egy megbízottja talál rá, sokkal jobb helyre került volna. Talán csak a véletlen sodorta épp a Suiren ház vezetője karjába, mielőtt egy shinigami rábukkant volna: akárhogy is, ami történt vele, nem tudta visszacsinálni, és nem is próbálta mentegetni magát, mert ha nem akart volna, egyszerűen nem fekszik le Yoruhimével. Sousuke azonban élt a lehetőségeivel, és csak később, a ruháit és szemüvegét felvéve kezdett újra gondolkozni rajta.

A kapitánya elégedett lehetett, lefektetett egy nőt (bár a részleteiről Shinji semmilyen unszolására sem lett volna hajlandó beszélni), azonban, ami fontosabb volt, az a nő maga: szellemi energia áradt belőle, ami, bár gyenge volt, mégis méltó Sousuke figyelmére, és ő, visszanyerve összeszedettebb valóját, nem is volt hajlandó eltekinteni tőle.

– Megvan benned a potenciál, hogy shinigami legyél – mondta Yoruhimének, meztelen vállát nézve. – Nem kellene örökre egy ilyen helyen maradnod.

– Sajnos tényleg nem tudom, miről beszél, uram – biggyesztette le az ajkát Yoruhime, ettől még fiatalabbnak látszott. Sousukének összeszorult a gyomra, ahogy ránézett. Azt akarta, hogy Yoruhime befejezze, így lehajolt, és nem jó érzésektől vezérelve, könnyedén szájon csókolta.

Yoruhimét meglepte a tette és elhallgatott. Azt hitte, miután együtt voltak, a férfi már mindent megkapott tőle, így váratlan közeledését nem tudta mire vélni. Talán így volt helyes. Talán, amíg vele volt, akkor és ott ért hozzá, ahol akart; Douru nem volt ott, hogy erre a kérdésre válaszoljon neki.

– Ha tanulsz és képzed magad, lehetőséged lesz elhelyezkedni shinigamiként. Egyszerűen szólva ők a lelkek védelmezői, mint Hirako kapitány vagy én – mosolygott rá a lányra, hogy biztassa, a tekintete azonban komoly maradt. – Van egy akadémia azoknak, akiknek van szellemi energiája. Szoktál éhes lenni, ugye? – kérdezte látszólag oda nem illőn, érdeklődve várva a válaszát. Yoruhime, aki még a korábbi csók hatása alatt állt, kábán bólintott. – A lelkeknek nincs szüksége táplálékra, így az éhség az egyik legszembetűnőbb jele a szellemi energia birtoklásának. Pazarlás, hogy itt vagy, amikor sokkal jobb sorsod is lehetne.

Megsimogatta Yoruhime arcát, mert nehezen szabadult az érintésétől, közben lassan felült és őt is felültette a takarón. A lány még nem öltözött fel, kimonója kiterítve hevert alattuk. Yoruhime összefonta a kezét a mellkasa előtt, de Sousuke nem sértette meg azzal, hogy nyíltan bámulja, végig a szemébe nézett beszéd közben.

– Ha szeretnéd, segítek kijutni ebből a házból, hogy tanulhass az akadémián. Nem kell most válaszolnod – tette hozzá –, de gondolkozz el rajta. Kár lenne érted, hercegnő.

Sousuke, aki egyébként nem bánta a beszélgetést Yoruhimével, indulni készült. Nem akart a kelleténél többet maradni nála, de nehezen vált meg a közelségétől. Amíg felkötötte a kardját, hátat fordított neki, de érezte, hogy Yoruhime közelebb csúszik hozzá, és a selyem halk zizegését is hallotta a térde alatt.

– Miért tesz meg ennyi mindent értem? – Yoruhime mellé húzódott, Sousuke közelről érezte minden kifújt lélegzetét.

– Mondtam, igazán kár lenne, ha elhervadnál itt – simogatta meg az arcát ismét a hadnagy –, és én nem vagyok olyan kegyetlen, mint Hirako kapitány a szeretőjével. Kiviszlek innen, ha akarod – ismételte meg, ahogy felállt mellőle.

Yoruhime a férfi után nyúlt, mert bármennyire ijesztő volt kezdetben a közelsége, akkor rettentően egyedül érezte magát a világon, és nem akarta elengedni. Sousuke megfogta kinyújtott kezét és egy csókot adott az ujjaira, mielőtt elengedte. Yoruhime nagy szemekkel nézte őt, ahogy az ajtó felé indult és bármennyire akart, nem tudott neki mit felelni.

– Várom a válaszodat legközelebb – mondta Sousuke, de egészen addig nem gondolta, hogy lesz folytatása, amíg ez meg nem formálódott az ajkán. Amikor megpillantotta, nem támadt különösebb érdeklődése iránta, de az együtt töltött időben valahogy megszánta őt, és az együttlét örömeit sem tudta letagadni.

Otthagyta a meztelen lányt a szobában és elindult megkeresni a kapitányát. Shinjit Douru mellett, a fogadószobában találta, és mindketten másféle pillantást vetettek rá, amint becsukta az ajtót maga mögött.

– Sokáig elvoltál, Sousuke – üdvözölte őt Shinji, kibontakozva a szeretője karjából. – Ugye semmi rosszat nem tettél azzal a kislánnyal?

– Megnyugodhat, nem tettem. – mondta szárazon, a kapitány helyett inkább a nőre nézve. Douru elkapta a pillantását és összepréselte a száját.

– Yoruhime kedves volt magával, hadnagy úr? – A valódi kérdés ennek a fordítottja lett volna, és Sousuke pontosan tudta, de belement a játékba. Ártatlan arccal felelt:

– A legkedvesebb, többet igazán nem is kívánhattam volna. Mehetünk, kapitány? – fordult Shinji felé, aki már felállt és összegyűrődött haoriját igazgatta.

– Persze, nem is értem, minek vártalak meg.

– Mert nem tudott tőlem elszakadni, kapitány, igazán beismerhetné végre – mondta játékosan Douru, újabb különös pillantást vetve Sousuke felé beszéd közben. Sousuke úgy döntött, nem törődik vele, csak várta, hogy Shinji összeszedje magát, és a nyomában végre kilépjen a bordélyházból.

A két másik lány, akik érkezésükkor ott voltak, már nem ültek a fogadóhelyiségben. Valószínűleg mindketten vendéggel voltak, az új érkezőknek egyedül Douru és Yoruhime maradt, aki még mindig nem került elő a szobájából.

Douru aggódott érte, de a lány feltűnt, mire érte ment volna. Sápadt volt, a rúzs is elkenődött az ajkán, de sikerült visszavennie a kimonóját, és szó nélkül leült egy párnára Douru mellett, aki átkarolta, és hagyta, hogy Yoruhime a vállának döntse a fejét, anélkül, hogy bármit kérdezett volna tőle. 

*

Igen, Sousuke tényleg kiment a szobából rúzsfoltos arccal és Shinji nem szólt neki, szóval kénytelen volt így végigmenni a városon. Imádom őket.