Az eddigi lineáris történetmesélés után visszaugrunk az időben egy olyan napra, amit Yoruhime az akadémián töltött Sousuke társaságában.

Szex a fejezet közepe felé.

*

Az akadémiai élet nem hagyott sok szabadidőt Yoruhimének, mégis, a kalligráfia szakkört mindig szerette és örömmel vett részt rajta. Csupán részben azért látogatta, amiért a shinigami akadémia fiatal lánynövendékei, vagyis, mert Aizen Sousuke vezette. Bár Yoruhime, akárcsak ők, kezdett fülig beleszeretni a tanárába, maga a kalligráfia is vonzotta. Az írásjegyek festése megnyugtatta és kiürítette a lelkét, és ahogy Sousuke egyszer megállapította, tehetsége is volt hozzá. Szépen és kecsesen fogta az ecsetet, egyetlen felesleges vonást vagy foltot sem ejtett a tintával a papírra, és koncentrációtól összehúzott két szemöldöke megszépítette a vonásait, ahelyett, hogy megkeményítette volna.

Akkor azonban bármennyire összpontosított, épp úgy viselkedett, mint a többi lány Aizen tanár úr közelében. Yoruhime nyugtalan volt, remegett a kezében az ecset, amit sokáig tartott a papír fölött, a hűség szó első írásjegyének vonásain tűnődve.

Gyakran kapta a tekintetét a két sorba rendezett asztalok végén térdelő férfira, aki nem sokkal korábban ért vissza a saját helyére egy lassú körsétáról. Amikor rövid időre megállt Yoruhime fölött, érezte, hogy a szíve hevesebben kezd verni a várakozástól, de fel sem mert pillantani rá, csak akkor fordult utána, amikor Sousuke a következő asztalhoz lépett, hogy kijavítsa az egyik társnője kéztartását. Yoruhime hallotta a gyengéd, oktató szavakat, de csak a férfi hangjának lágy dallamosságára tudott figyelni, ettől egy újabb percig nem látott munkához. Amikor végre elkezdte, igyekezett a vonásokra összpontosítani, de Sousuke újra és újra magára vonzotta a tekintetét, és mire eltökélte, hogy nem figyel rá, újra fel kellett néznie, mert úgy érezte, összetörik Sousuke pillantásának súlya alatt.

A férfi futólag ránézett az asztalától három hellyel arrébb dolgozó lányra, koncentrációtól összepréselt ajka mosolygásra késztette. Érdeklődéssel figyelte Yoruhime minden mozdulatát, ami akkor különösen érzékenyen hatott a lányra. Régóta várt figyelmet kapott, ami iránt egész nap hiába áhítozott a tanulás és a gyakorlati foglalkozások ideje alatt; csak a szakkörön élhette át a vágyott közelséget, de ott is egy tucat másik diáktársa között. Yoruhime ennek is próbált örülni, mert legalább egy helyen lehetett Sousukével, akit, mióta az akadémiára került, igazán keveset látott. Mióta ott tanult, az iskola kollégiumában lakott, amit össze sem lehetett hasonlítani a bordélyházzal, ahonnan Sousuke kisegítette: nem volt többé saját szobája, minden percét mások között töltötte, és még a fejében sem lehetett egyedül, a hollow-ja kiszámíthatatlan időpontokban megszólaló, utálatos hangja miatt. A hollow akkor azonban elcsitult; Yoruhime ecsettel a kezében általában békességet talált a lelkében

Úgy élvezte ezeket az órákat, mintha egy gondtalan élet lenyomata lett volna. Sousuke egyszer megjegyezte, hogy született tehetsége van az írásjegyek rajzolásához, Yoruhime pedig, aki mit sem tudott az életéről, mielőtt Soul Societybe került, mélyen elgondolkodott rajta. Talán korábban is csinálta ezt, és ez az emlék vezette ismét vissza a kalligráfiához, nem az a felszínes magyarázat, hogy fülig beleszeretett a fiatal oktatóba. Elfogadható, de sekélyes indok lett volna, mely azonban igaz volt a körülötte ülő lányokra. Yoruhime hallotta a suttogásukat egymás között Aizen tanár úrról, és a szíve mélyén minden szóval egyet tudott érteni. Egy kedves, udvarias, segítőkész, művelt és igazán jó modorú férfi volt, nem mellesleg jóképű, Yoruhime még a vonásait igazán fiatallá tevő szemüveget is szépnek tartotta. Amikor levette, egy másik embernek tűnt, és bár volt rá lehetősége, Yoruhime ezt az arcát nem tudta alaposan megcsodálni. Annyira elfoglalta akkori helyzetük, hogy nem sokat tudott memorizálni a férfi megjelenéséből vagy szavaiból, érintései is összemosódtak később, ha megpróbált rá visszaemlékezni.

Szívesen gondolt Sousuke kezére, ami előbb fedezte fel a testét, mint hogy először mélyen egymás szemébe néztek volna. Ilyen élményeket felidézve Yoruhime abban a percben képtelen volt rá, de pillantása lopva ismét a férfira siklott, és megállapodott az akkor kézbe vett ecsetre kulcsolódó ujjain.

Yoruhime sokáig el tudta nézni finom mozdulatait, amivel írni kezdett az elé kiterített papírra. Ezzel a csodálattal sem volt egyedül a teremben, de ő, legalább önmagáért, megpróbált a feladatára koncentrálni Sousuke helyett, és folytatta a hűség első írásjegyének festését, amit az óra elején, valamilyen csendes kábulatban ülve választott magának.

Úgy tűnt, gyorsan eltelt a szakkört felölelő másfél óra, amit Yoruhime nagyrészt ábrándozással töltött a tintatartója fölött. Szerette volna, ha Sousuke megáll mellette, néhány szót vált vele, amire megpróbált volna illendően és nem remegő hangon felelni, de ez az óra kezdete óta csak egyszer történt, amivel Sousuke halvány, de el nem múló mosolyt varázsolt a lány arcára. Hallotta, hogy a mellette ülő lány halkan nevetni kezdett, mert elpirult a tanár dicséretétől, de Yoruhime nem törődött vele. Az örömtől ragyogott fel az arca, mert magára vonta Sousuke figyelmét, és ez hosszú időre boldoggá tette, miután az elmúlt napokban kénytelen volt őt hiányolni.

A férfi az ötödik osztag hadnagya volt. Rengeteg elfoglaltsága akadt az akadémiai óraadáson és a szakkörén kívül is, de úgy tűnt, mindkettőt szívesen csinálta. Amikor Yoruhime az egyik teremben vagy a folyosón látta, repesett a szíve, mégis zavartan sütötte le a szemét, amikor jó reggelt vagy jó napot kívánt neki. Nehezen tudta összeegyeztetni kétféle kapcsolatukat abban a helyzetben, mert Sousuke egyszerre a tanárának és a szeretőjének számított. Az ilyen természetű kapcsolatuk nem szakadt meg, miután Yoruhime nem volt többé prostituált a Suiren házban, de nem tudta, hogy mióta a férfi nem az ügyfele volt, mégis minek lehetett volna ezt nevezni.

Yoruhime a jótevőjének tartotta, aki, felismerve a benne rejlő szellemi erőt, kiemelte a bordélyházból. Ha Sousuke nincs, Yoruhimére keserű jövő várt volna: ragyogó szépsége sem virágozhatott örökké egy olyan helyen, és amint ez, mint egyetlen értéke, megszűnt létezni, haszontalanná vált volna a ház irányítója szemében. Néhány éven belül elhervadt és kiégett volna, fiatalsága és csinos arca nélkül pedig semmije sem marad, hogy boldoguljon.

Egy képzetlen tizenhat éves lány volt, akinek nem voltak céljai vagy jövőképe, de Sousuke mindkettővel megajándékozta: teremtett neki egy lehetőséget, hogy shinigamivá váljon és helyet találjon magának a Gotei 13-ban, emellett a külseje nem számított. Yoruhime belső értékeit nézve igyekezett másfelé terelni, mint ami a bordélyházban várta volna, és a rémült lány elfogadta az ajánlatát. Rábízta a jövőjét és Sousuke jól gondoskodott róla: elhelyezte őt az akadémián, Yoruhime pedig szorgalmasan látott a tanulmányaihoz, hogy ne okozzon neki csalódást.

A világ, amibe csöppent, új volt számára. Az élők világából származó lélek volt, aki mit sem tudott a shinigamikról, de apránként minden információt összeszedett, amire szüksége volt a világ törvényeinek megértéséhez, és ahhoz, hogy magát képes legyen elhelyezni benne. Akár boldog is lehetett volna, mégis szorongott, ha a férfival találta magát szembe az épületben. Nem tudta róla levenni a szemét, nem tudott koncentrálni, ha ott volt a közelében, mintha Yoruhime komolyan beleszeretett volna. Ezt erősítette, hogy milyen gyakran fordult meg a fejében ébren, és olykor az álmait is megzavarta: Yoruhime, mire észbe kapott, mindenhol és mindenkiben őt kereste, hogy az iránta érzett sóvárgást csillapítsa.

Azt hitte, a szakkörön, amit tartott, képes lesz megnyugodni, de Sousuke közelsége tovább izgatta, és az alkalommal, mire a foglalkozás véget ért, Yoruhime minden porcikája remegett. Kétszer is újra kellett próbálnia, hogy fel tudja tekerni az előtte kiterített, már megszáradt írást tartalmazó papírt, hogy az ecsettel és a tintával együtt a táskájába rakja.

Halk beszélgetés és pakolás zaja töltötte be a termet, ahogy a többiek is indulni készültek és sorra felálltak az ülőpárnákról. Sousuke, aki a terem végétől kezdve egyesével behúzta a nyitott folyosóra nyíló tolóajtókat, visszatért a saját asztalához. Az alkony utolsó fénysugaraitól megfosztva árnyékba borult az arca, csak az egyik magas ablakból a lába elé hulló könnyű világosság emelte ki a vonásait és tette láthatóvá a szemét a szemüveg megcsillanó lencséje mögött.

– Suiren-kun, ide tudnál jönni egy pillanatra? – kérdezte lágyan a dolgaival vesződő lányt. Ő a neve hallatára összerezzent és eleresztette a félig feltekert papírt, ami újra szétnyílt az asztalon.

– Persze – mondta Yoruhime, letéve a táskáját és odalépett Sousukéhez, közben összepréselte az ajkát. Érezte, hogy forrósodik fel az arca a megszólítás miatt; Sousuke, ha kettesben voltak, mindig Yoruhimének hívta, akkor azonban, mások előtt a semleges tanári tónust választotta. – Mit szeretne, tanár úr? – állt meg lehajtott fejjel Sousuke előtt, a frufruja alól pillantott rá. Egy-egy kíváncsi tekintet siklott kettejükre, mielőtt az utolsó lány is összeszedte a holmiját és egy rövid búcsúszó után becsukta az ajtót.

Magukra maradtak és Yoruhime még forróbbnak érezte az arcát. Udvariasan beszélt, a kérdés mégis kihívónak és szemtelennek hatott, és remélte, hogy a férfi nem érti félre.

Sousuke felállt a párnáról, amin addig helyet foglalt, így jóval Yoruhime fölé magasodott. Gyengéden a lány álla alá nyúlt és felemelte a fejét, hogy csupán a szeme után az egész arcát felé fordítsa, és a halkan felnyögő Yoruhime szétnyilt ajkát figyelve azt mondta:

– Jobban érdekel, te mit szeretnél. Egész délután le sem tudtad venni a szemedet rólam.

– Nagyon sajnálom – suttogta Yoruhime, egész testében remegve az érintéstől. Sousuke elnézően ingatta a fejét, továbbra sem eresztve el az állát.

– Nincs mit sajnálnod, őszintén kíváncsi voltam. Tudod, nekem is nehezemre esett elterelni a figyelmemet rólad.

– Igazán nem állt szándékomban elvonni a figyelmét – pihegte a lány már láthatóan kipirulva. Lehunyta a szemét, mert olyan közelről nem tudta állni Sousuke pillantását, de a száját továbbra is enyhén nyitva tartotta és halkan lélegzett.

– Ugyan, nem kell ilyen udvariasnak lenned. Kértem már, hogy ilyenkor beszélj velem hétköznapian, Yoruhime, remélem, nem esik nehezedre. – Sousuke megsimogatta a lány arcát a rövid, sötét oldalfrufru alatt. Yoruhime hosszú haja egy magas copfba volt fogva, Sousuke az ebből kibomló hajszálakkal játszott, amíg a válaszát várta.

Szerette megérinteni a lányt, amire egyszer sem volt esélye az elmúlt héten, és magát is meglepte, hogy hiányolni kezdte. Ugyan látta Yoruhimét az órákon, de távol volt tőle, és sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas, hogy hosszasan beszédbe elegyedjen vele, az akkori azonban kivételnek számított. A többi diák már messze járt a kalligráfia szakkör termétől, és Sousuke pontosan tudta, hogy akkor, estefelé, már csak ő és a növendékei vannak abban a melléképületben. Talán Yoruhime is megsejtette ezt, miután a léptek és a beszélgetés zaja elhalt, és csak a kerti élővilág apró neszei szűrődtek be a tolóajtókon túlról, keveredve a lány gyorsuló szívverésének hangjával. Kinyitotta a szemét, megbabonázva merült el Sousuke barna szemében, és halkan felelt:

– Rendben, hogyha tényleg ezt kívánod. – Yoruhimét megbénította az érintés, zsibbadttá téve az egész testét. Még többet akart belőle, és remélte, hogy Sousuke nem ereszti el az arcát, hogy szembesüljön a pirosságával. Nem tudott másfelé nézni, bármennyire zavarban volt; Sousuke fogva tartotta a pillantását, Yoruhime pedig úgy érezte, védtelenné vált előtte, és a gondolatait sem tudja sokáig titkolni.

– Igen, ezt – ismételte Sousuke lágyan, elgondolkodva, közben hüvelykujjával végigsimított a lány alsó ajkán. Yoruhime megremegett és halk hangot adott, ami Sousukét igazán szórakoztatta. – Mondd, te mit szeretnél? – tette fel újra a kérdést, még egyszer végigsimítva Yoruhime száján.

Puha, nedves ajka volt, és Sousuke még emlékezett, milyen volt legutóbb megcsókolni, de kivárt. Megtehette volna, hogy megcsókolja őt, Yoruhime tiltakozás nélkül engedte volna, mégis látni és hallani akarta, hogy maga kívánja az érintéseket: sokkal kellemesebb volt a lány sötét szemében ülő fojtott vágyat megpillantani, mint idejekorán kioltani azt magával.

– Tudod, hogy azt teszel, amit csak szeretnél – mondta félénken, továbbra is a férfi szemébe nézve, és zavarba jött a saját nyíltságától. Sousuke a fejét csóválta, harmadszor is végigsimítva Yoruhime ajkán. Felnyögött, mire megismételte, élvezve, hogy a túlingereltségtől hevesebben veszi a levegőt és melegen lehel az ujjára.

– Engem az érdekel, hogy te mire vágysz – suttogta –, ne félj kifejezni. Bármi az, teljesítem – állt szorosan előtte, továbbra sem engedve el az arcát, ezzel elérte, hogy Yoruhime szédüljön a közelségétől.

– Megcsókolhatlak? – kérdezte alig hallhatóan, mire Sousuke elmosolyodott. Egyébként félénk szeretőjét könnyen tudta rávenni a beszédre, és nem is fosztotta meg a csóktól.

Lehajolt hozzá és előbb engedélykérőn, finoman érintette meg a száját, de amint Yoruhime a felgyűlt feszültségtől felsóhajtott, nem fogta vissza magát tovább. Keményen megcsókolta, kezét arca helyett fokozatosan lejjebb csúsztatva, hogy végül Yoruhime derekán állapodjon meg, közelebb húzva a remegő lábú lányt magához.

Sousuke kifejezetten csinosnak találta őt a női shinigami tanoncok vörös-fehér egyenruhájában. Yoruhime karcsú alakját tapintotta ki a kimono felsőrész alatt, a melle a mellkasához nyomódott, amikor a lány átölelte a nyakát és közelebb húzta magához. Sousukét meglepte hirtelen kezdeményezése, mert Yoruhime általában passzívan tűrte, bármit csinált vele, mint akinek nincs mersze vagy joga megérinteni őt, akkor azonban az addigi várakozása és a kellemes feszültség ezt felülírta benne. Egész testében a férfihoz simult, aki szorosan tartotta a derekát és minduntalan visszatért egy újabb csókra, amikor Sousuke próbált levegőhöz jutni.

Kellemes változás volt, és a férfi nem tudott eltekinteni tőle. Elég volt egyszer engedélyt adnia, hogy kifejezze a vágyait, és Yoruhime valamilyen okból ennyire hevesen élt a lehetőséggel.

Érezte, hogy mennyire hiányolta őt, és ugyan Sousuke nem gondolt rá gyakran, ha nem volt az akadémián, mondhatni, az érzés kölcsönös volt. Neki is hiányzott a kis test a karjai közül, és nem is akarta elengedni.

Vetett egy pillantást a csukott ajtóra, mielőtt lehunyta a szemét és elmerült a csókban. Biztos lehetett benne, hogy nem fognak kettejükre törni, és ki akarta használni az időt a szeretőjével. Nem számított, hogy hol voltak, ahogy az sem, hogy nappal, emberek között milyen viszonyban voltak egymással. Sousuke nem akarta megszakítani kettejük kapcsolatát, miután Yoruhime tanulni kezdett az akadémián és a lány sem tiltakozott, amikor néhány nappal később Sousuke megcsókolta őt egy üres szobában.

Ott nem jutott idejük többre, de Sousuke akkor akarta őt: nem tudott másra gondolni, amióta belépett a terembe és meglátta sötét haját az ismerős fejek között. Csodálkozott az iránta érzett vonzalmon, de úgy találta, ez csupán Yoruhime testének és nem szellemének szól. Nem tudta volna elfogadni, ha mélyebben is érdeklődik iránta, mégis, a lány aznap másfél órán át nem ment ki a fejéből.

Sousuke meg akart nyugodni, és talán elérhette, ha újra érezte őt. Miután Yoruhime sokadik, éhes csókja után végül elvált a szájától, belefojtott egy nyögést azzal, hogy az arcélét, állát, végül a nyakát kezdte el csókolni. Yoruhime megmarkolta a shihakushót Sousuke hátán, amikor újabb könnyű puszit hintett a nyakára, majd egy keményebbet oda, ahol az egyenruha gallérja egyébként eltakarta. Sousuke mindig vigyázott rá, hogy ne sértse meg a bőrét és semmilyen nyomot ne hagyjon rajta, de még így is olyan mindent átható érzést okozott, hogy Yoruhime lába alól kezdett kicsúszni a talaj, már csak a férfi erős keze tartotta.

– Szegénykém – suttogta Sousuke a füléhez közel, két újabb csók között –, nem tudsz már állni, igaz? Feküdj le – döntötte le a lányt az egymás mellé tolt asztalok mellett egy ülőpárnára, egy másikat pedig a feje alá igazított. Csak ezután ereszkedett mellé és a kipirult Yoruhime szemébe nézve megcsókolta. A szemüvege az orrára csúszott, az üveg kezdett bepárásodik Yoruhime forró lélegzetétől. Sousuke mosolygott, amikor észrevette, és végül az egyik asztalra rakta.

Most már zavartalanul tudta lehajtani a fejét, hogy a szétbontott gallér alatt Yoruhime kulcscsontjára hintsen csókokat. Yoruhime, akinek a keze addig fogódzót keresett a férfi ruhájában, a hajába markolt, ez Sousukét is sóhajra késztette. Meglepte, hogy hozzá mert érni, de a hevessége nem volt ellenére. Sejtette, hogy rejlik némi tűz a félénk külső alatt, és akkor szenvedélyesen szerette volna előcsalogatni.

Valójában azonban nem számított, Yoruhime mit érez, amíg nem kezdett el ellenkezni, ez viszont nem fenyegette: olyan jól bánt vele, hogy a lány minden különösebb megerőltetés nélkül elolvadt alatta. Oldalra döntötte a fejét és felkínálta a nyakát újabb csókokra, de Sousuke akkor már a szegycsontjánál járt és egyelőre nem tudott vele törődni. Szétnyitotta a kimono felső részét, majd a fehér alsóruhát is, szabaddá téve Yoruhime mellkasát. A kezébe vette az egyik kis, kerek mellét és simogatni kezdte, amíg Yoruhime nem kezdett hánykolódni alatta. A másikkal folytatta, az előbbit pedig csókolni kezdte, édes, magas hangú sóhajokat kicsalva a szeretőjéből.

– Csendesebben – nézett fel rá Sousuke, eleresztve a lány kemény mellbimbóját. – Nem akarhatjuk, hogy valaki bejöjjön.

Yoruhime az ajkába harapott és bólintott, Sousuke pedig visszatért hozzá: ő tudta, hogy senki sem fogja kettejüket megzavarni, az épület elhagyatottsága és egy illúzió is gondoskodott róla. Mégis csendre intette a lányt, élvezve, hogy van fölötte hatalma. Édes hangjai csak tovább ingerelték, és nehézzé tették, hogy visszafogja magát: nem akart vele olyan heves és erőszakos lenni, amilyen lenni szeretett volna, Yoruhimének mindig egy gyengéd és törődő oldalát mutatta.

Egy-egy harapást mégsem tudott elkerülni, amikor Yoruhime mellei után a csupasz hasát csókolta. Valószerűtlen volt, hogy bárki felfedezi a nyomokat, de Sousuke ott sem csinálta erősen; figyelt, hogy Yoruhime hangja mikor csúszik át a vágyódóból a fájdalmas tartományba. Ez utóbbit nem akarta elérni, megmaradt annál, hogy kellemes nyögéseket váltson ki belőle, és miközben tovább csókolta a feszes bőrt a mellei alatt, elkezdte kibontani a szalagot, ami a vörös hakamát a helyén tartotta. A nadrág hasítékán hívogatóan látszott át Yoruhime combja, Sousuke meg is szorította, miután a hakamát lehúzta róla. Yoruhime fehérneműben feküdt alatta és próbálta összezárni a lábát, de Sousuke széthúzta a combjait és a lábai közé térdelt, folytatva a hasa puszilgatását, egészen az alhasáig, ahol Yoruhime vergődni kezdett a szorításában.

– Csak nincs valami baj? – kérdezte tettetett aggodalommal a férfi, fejét Yoruhime combjának támasztva. Yoruhime nem válaszolt, csak nyöszörgött és oldalra döntötte a fejét, amikor Sousuke keze a combtövére siklott. – Valami kellemetlen itt? – érdeklődött ugyanolyan hangon, ujjait könnyen végigfuttatva Yoruhime lábai között az átázott fehérneműn. – Jobb, Hime? – kérdezte gyengéden, magas hangú nyögést kicsalva a lány szájára szorított ujjai közül, amikor a keze visszatért az ölébe, és alaposabban is megsimogatta.

Yoruhime teste megfeszült, hozzásimult Sousuke kezéhez. A szemét szorosan zárva tartotta, képtelen lett volna annyira kiszolgáltatottan ránézni. A feszültsége a helyszín miatt múlóban volt: a bordélyházban megpróbálták kiirtani belőle a szégyenérzetet és a szemérmet, Sousuke pedig akkor az érintéseivel tette ugyanezt. Nem tudott másra gondolni, csak arra, amit művelt vele, a többi körülmény már nem számított.

Yoruhime elkeseredetten szeretett volna vele lenni, gyakran gondolt Sousukére a hálószobájában. Kellemetlen perceket szerzett vele magának, amin semmi sem könnyített, de akkor ő hajlandó volt segíteni rajta. Ingerlőn fokozta az izgalmát, amíg a könnyű szöveten keresztül játszott vele, majd megszánta és végül levette a bugyit róla.

Sousuke megcsókolta a combját, veszélyesen közel az öléhez, mire Yoruhime újra hánykolódni kezdett alatta. Sousuke felnézett, kifújt lélegzete Yoruhime felhevült bőrét cirógatta:

– Légy jó kislány, Hime – mondta halkan, Yoruhime kipirult arcát fürkészve, amíg lassan a lábai közé nyúlt és utat talált az ismerős melegséghez.

Yoruhime egyszerre reszketett a becézéstől és a férfi benne elmerült ujjától. Összeszorította a szemét, fél kézzel befogta a száját, hogy egy hangot se adjon ki, mégis halk sóhajok szöktek ki a tenyere alól. Másik kézzel Sousuke felé nyúlt, aki megcsókolta az ujjait, mielőtt lenyomta a kezét a padlóra, hogy ott Yoruhime a tatamit karmolássza a haja markolászása helyett.

Yoruhime arcát részben eltakarta a frufruja, Sousuke így egy idő után inkább a kezére figyelt, amit különösen szépnek talált Yoruhime ölében. Saját türelmetlenségét fokozta a lassú játékkal, amivel Yoruhimét közel sodorta az eszméletvesztéshez. Érezte, hogy szorul az ujja köré a teste; könnyen vetítette ki egy másik, jövőbeli tapasztalatra, amitől kiszáradt a szája. Mielőtt Yoruhime igazán közel került volna egy orgazmushoz, könyörtelenül kihúzódott belőle. A fülét megütötte a lány panaszos sóhaja, de kész volt érte hamar kárpótolni. Meglazította a saját shihakushója övét, kissé letolta a nadrágját, hogy kiszabaduljon a ruhából és megszorította a lány derekát, amikor elhelyezkedett a lábai között.

Nem volt olyan gyengéd, mint érdemelte volna, de Yoruhime forró és nedves volt, nem érte felkészületlenül Sousuke érkezése. A férfi nem finomkodott vele, egészen elmerült benne és egy pillanatig nem mozdult, szokva az érzést, amit nem először tapasztalt, de mégis mindig új élményeket jelentett. Yoruhime olyan szűk volt körülötte, hogy nehezen tudott megmozdulni, de végül engedett neki; Sousuke a lány fölé hajolt, elvette a kezét a szája elől, és megcsókolta, mielőtt a következő lökésnél hangosan felnyögött volna.

Kirántotta a hajgumit a hajából, hagyta, hogy a fekete tincsek beterítsék a tatamit kettejük alatt, és egy rövid ideg csak csodálta őt. Yoruhime remegve, kipirult arccal, csupasz mellel, az őt ölelő vékony, fehér karjával tökéletesnek látszott és Sousuke minél többet akart belőle.

Amikor hallotta, hogy Yoruhime a nevén szólítja, közelebb húzta magához, mély sóhajba fojtva a neve utolsó szótagját. Yoruhime nem próbált többé beszélni, csak még erősebben kapaszkodott a shihakushójába, amíg Sousuke két újabb, hosszú csók után elvált tőle. A vállára húzta Yoruhime mindkét lábát, mélyebbre hatolva a lányban, aki így obszcénül kitárulkozott neki, és a látványt kimondottan élvezte. Fél kézzel a lábait fogta, a másikkal megmarkolta a combját, vöröses ujjnyomokat hagyva rajta.

Yoruhime az ajkába harapott, ami duzazdt és érzékeny volt a csókoktól és a férfival ellentétes ütemben ringatta a csípőjét, nagyobb élvezetet okozva ezzel Souskének, mint amire számított. Eleresztette Yoruhimét, hagyta, hogy az egyik lába lecsússzon a válláról, de engedte, hogy a másikat rajta pihentesse és a derekát megfogva még közelebb húzta magához. Yoruhime egészen kipirult, hevesen lélegzett és egyre jobban szorította a férfit, közel sodorva ezzel őt is egy orgazmushoz. Sousuke a vége előtt kihúzódott belőle és a reszkető Yoruhime hasára élvezett, amit ő látszólag meg sem érzett, csukott szemmel pihegett alatta.

Sousuke végignézett rajta: kibontott haja és oldalfrufruja egy antik festményhez tette hasonlóvá, meztelen bőre fehérsége ragyogott az ablakon beszökő gyenge fényben, nedves volt a combtöve és a párna a csípője alatt, és még az ondó sem szentségtelenítette meg, az élvezet nyoma valahogy jól mutatott rajta. Sousuke egyre csak nézte őt és elragadónak találta. Sokszor részesülni akart még ebből a látványból – talán nem épp ott, abban a szobában, de máshol, máskor, hasonló formában, kibontva a lányt minden ruhából.

Nem tudta, mi tetszik neki benne: remegő, vörös ajka hívógató volt, félig hunyt szeme és hosszú szempillája vonzotta a tekintetet, sötét haja selymesen csillogott, a melle újabb simogatásra csábította. Yoruhime vonzó jelenség volt, szeretetét és engedelmességét pedig könnyű volt elérni. Olyannira könnyű, hogy Sousukét egyébként untatta volna, mégis szívesen foglalkozott vele, mert az együttléteiket nem tudta megunni.

Tudta, hogyha hazamegy, gondolni fog Yoruhimére, mielőtt elalszik, és biztos volt benne, hogy Yoruhime is gondol rá, épp elégszer olvasta ki a rá vetett ábrándos pillantásokból. A kislány egyértelműen beleszeretett, de Sousuke a saját részéről nem akart ezzel a kérdéssel törődni. Kivette a kapcsolatból, amit tudott, anélkül, hogy bármelyikük megsérült volna: nem hitegette őt szép szavakkal, de könnyedén, majdnem természetesen nevezte hercegnőnek, amitől mások előtt csak nagy odafigyeléssel tudott tartózkodni.

Yoruhimének még a nevét is szépnek találta: számára valóban ő volt az éjszaka hercegnője, aki fel-felbukkant a tudatában a munkával töltött estéken. Kellemes volt megpihenni a lány köré szövődő gondolatainál vagy ténylegesen Yoruhime őt ölelő karjában.

Sousuke akkor maga ölelte át és segítette felülni, majd adott neki egy zsebkendőt, hogy tisztálkodjon. Ő is rendbe szedte az öltözékét, utána csak csendben figyelte, hogy Yoruhime, mint aki még mindig nincs egészen magánál, öltözködni kezd a holdfényben. Gyorsan esteledett rájuk és mire végeztek, csupán a teste körvonalait látta.

Yoruhime nem találta meg a hajgumiját az asztalok között, ez maradt az egyetlen árulkodó nyom kettejük után.

Kibomlott hajjal, vörös arccal, ragyogó szemmel fordult a férfihoz, aki felvette a szemüvegét, és újra annak a szelíd Aizen Sousukének tűnt, aki két órával korábban belépett a szobába.

– Várom, hogy újra lássalak – mondta, bal keze ujjait szorongatva maga előtt. Úgy tűnt, szeretne, de nem mer Sousukéhez érni, aki ezt látva rámosolygott és megsimogatta a fejét. Yoruhime nagyot nyelt, összeszorította a száját a váratlan kedvességtől.

– Én is, Hime, de most már ideje indulnom, és neked is vissza kellene térned a kollégiumba. Holnap találkozunk – csókolta homlokon a lányt, majd átkarolta a derekát és az ajtó felé vezette. Miután kinyitotta Yoruhime előtt, elengedte őt, de a sötét folyosón még egymás felé fordultak egyszer, megmagyarázhatatlan várakozással.

– Sousuke – kezdte Yoruhime bizonytalanul, mintha még nem szedte volna össze a gondolatait. A férfi felvonta a szemöldökét, de hallgatott, megvárta, hogy befejezze. – Nem baj, ha holnap is nézlek egy kicsit?

– Dehogyis, semmi feltűnő nem lenne benne – nevette el magát Sousuke egészen őszintén. – De azért figyelj rajtam kívül másra is, jó? Nem könnyíted meg a dolgomat, ha csak velem bírsz törődni.

– Én igazán nem..! – Yoruhime elhallgatott. Belátta, hogy minden, amit mondhatott volna, hazugságba fullad: a kelleténél sokkal többet törődőtött Sousukéval.

– Nem, és semmi baj. – Sousuke, bár megfogadta, hogy a termen kívül már nem ér hozzá, megsimogatta a vállát. Vonzotta a lány törékenysége, és hogy milyen tökéletesen illett a tenyerébe. – Azt csinálsz, amit csak szeretnél, jó?

Yoruhime gyengéd sóhaját figyelmen kívül hagyta és végül elengedte őt, hogy könnyebbé tegye a búcsút. Egy darabig még együtt mentek a sötét folyosón, amíg ki nem értek az épületből, de már nem szóltak egymáshoz. Mindketten elmerültek a saját gondolataikban, csak Yoruhime vetett egy utolsó, félénk pillantást a férfira, amikor elváltak egymástól az udvaron, és Sousuke balra, Yoruhime pedig jobbra ment, az akadémia kollégiuma felé.