Közvetlenül a Turn back the Pendulum idején járunk, és egyből az események közepébe csöppenünk: láthatunk egy veszekedést Sousuke és a felesége között, ami Sousukére nézve igen jól végződik, valamint néhány alapvető információt is megtudunk a feleségéről és az állapotáról.

*

– Aizen hazudik neked, Umiko. Meddig akarod még tűrni? Megölte Hirakóékat, megölt egy csomó másik embert, de nem engedem, hogy te legyél a következő.

– Fogd be! – Yoruhime a fülére szorította a kezét. A hulló hó homályossá tette a látását, de az előtte álló nő vonásait még ki tudta venni, melyek annyira hasonlítottak rá, de a vicsorgás és a szikrázó szempár mégis idegenné tette magától. Yoruhime gyűlölte ezt az arcot és gyűlölte a helyet, ahol mindannyiszor megpillantotta. Hideg, sötét, havas utca volt egy lakatlan városban, közel a folyóhoz, egy híd körvonala derengett fel a távolban. Yoruhime a havas füvön állt, közel a csatornaparthoz, a másik, sápadt alak az úton, a házak ölelésében, és egyre közelebb ment hozzá; úgy szorította Yoruhimét a vízhez, hogy az többé nem tudott menekülni előle.

– Ne tettesd, hogy nem hallasz, Umiko! Figyelj rám! – A beszélő sárga szeme felszikrázott, természetellenesen sötét szemfehérjét is megvilágította. Kivicsorította a fogát, miközben elkapta a reszkető Yoruhime csuklóját és lerántotta a térdre esett nő kezét a füléről. A hó apró pelyhekben hullott, a pihék körültáncolták kettejüket a feltámadó szélben. Yoruhime kinyitotta a szemét és megpróbálta kitépni a kezét a szorításból, de a másik nő erősebb volt nála és nem engedte el.

– Ne hívj így! – kiáltott rá Yoruhime tehetetlenül. A név, amin a másik szólította, nem mondott neki semmit, mégis úgy érezte, képtelen elviselni, ha még egyszer hallani kényszerül. Mintha az, akivel szembekerült, egy másik személynek tekintette volna, figyelmen kívül hagyva mindent, amit mondott neki.

– Ez a neved – szögezte le a sárga szemű nő. A szél meglebbentette hosszú haját, ami pont olyan volt, mint az előtte térdelő Yoruhiméé, csak épp fekete helyett hófehér volt, összeolvadt a téli táj sápadt fehérségével. – Jól figyelj rám: Aizen átvert téged. Beszélhet bármit, ő csinált valamit a kapitányokkal és az embereikkel, téged megint csak megpróbál hülyének nézni. Gondolj magadra, kislány, és menekülj, mielőtt téged is elintéz. Hagyj ott mindent, segítek. – Egy rántással talpra állította a földön térdelő, reszkető nőt és közel húzta magához, a következő szavakat már közvetlenül a fülébe suttogta. – Megölöm a kedvedért és szabad leszel.

– Elég legyen! Ne beszélj ilyeneket! – Yoruhime kitépte magát a hasonmás meggyengült szorításából és hátrálni kezdett. – Ne mondj nekem ilyeneket Sousukéről!

– Felidegesítesz, Umiko. – A hollow kivicsorította a fogát, ezzel Yoruhime minden öröklött szépségét eltüntette az arcáról. – Ennyire elvette az eszedet?! Megmondtam, hogy maradj távol tőle, mert átver téged, miért nem veszed észre?! – Már kiabált, és dühével együtt mintha a hóesés is fokozódott volna. A feltámadó szélben kavarogtak kettejük közt a hópelyhek, Yoruhime se a házakat, se a köztük álló, fehér ruhás hollow-ot nem látta tisztán többé. El akart menekülni előle, otthagyni a néptelen várost, a vízpartot, azt a másik asszonyt, aki annyira hasonlított rá, de aki olyan borzaszó dolgokat mondott, akárhányszor nyitotta ki a száját. Úgy érezte, ha még egyszer meghallja azt a gyűlölt nevet, megbomlik; a hollow mindig Umikónak szólította, ami összezavarta és apránként félelmet keltett benne.

– Yoruhime vagyok – sikoltott, tiltakozása utolsó szikrájaként –, és nem engedem, hogy még egyszer hazudozz nekem Sousukéről!

– Én hazudok? Én? Elment az eszed! – A hollow követte őt, alakja kivált a hóesésből, a szeme fenyegetően izzott sötét szemfehérje közepén. Újra Yoruhime karja után nyúlt, de ő heves mozdulattal kikerülte és újabb lépést hátrált a csatorna felé.

– Hallgass el! Nem vagyok rád kíváncsi!

Yoruhime igyekezett eltávolodni a másiktól, de a hollow könyörtelenül üldözte őt; végül megcsúszott és leszánkázott a vízhez, de a becsapódás nem volt fájdalmas.

Hidegnek kellett volna átjárnia a testét, de az ismert világ törvényei nem uralkodtak abban a fagyos pokolban, ahol tartózkodott. Víz ölelte körül, elöntötte a tüdejét, de ahogy az utolsó lélegzete kibukott belőle, Yoruhime csak megkönnyebbülést érzett, hogy a villódzó sárga szempár már nem tartja fogva, és a merülés a másik hangját is távol tartja tőle.

Végre befogta, gondolta, és elmosolyodott. Gyűlölte a hollow-ja hangját, utált minden egyes szót, amit kénytelen volt hallani tőle, és különösen attól volt rosszul, ahogy Aizen Sousukéről beszélt, mintha a férfi lett volna a világon Yoruhime legnagyobb ellensége, nem pedig az a gyengéd szerető, aki, amióta csak ismerte őt, mindig gondoskodott róla.

Yoruhime össze volt zavarodva és félt is, ez adott esélyt a hollow-nak, hogy újra lerántsa magához. A hely, ahol élt, sötét és vigasztalan volt, fehérség és üresség uralta. A házak, a város, a villódzó utcalámpák fényében táncoló hópelyhek mind kiszívták belőle az életet és a boldogságot; a szűnni nem akaró hóesés kimosta belőle az érzéseket, amíg csupán a kétségbeesés és az elveszettség biztos tudatát hagyta hátra. Ez a hollow birodalma volt, mélyen Yoruhime tudatalattijában, innen próbált ismét felszínre törni, amikor az asszony gyengeséget mutatott egy pillanatra.

Nem teljesen emlékezett, mi és milyen sorrendben történt. Az utolsó kézzelfogható dolog a teáscsészéje maradt számára, valamint az a sötét folt a sarokban, a papír tolóajtó szélén, a belső szobában. Az ajtóval szemben ült, és épp látta a foltot, amikor Sousuke belépett, felfoghatatlanul erősen vésődött az agyába.

A hollow mondott még valamit, de Yoruhime már nem értette. Lehunyta a szemét és beletörődőn süllyedt mind mélyebbre abban a feneketlen medrű folyóban, ami az egyetlen élő dolognak tetszett a vigasztalan, havas világban. Nem akart meghalni és mélyen sejtette is, hogy életben van, de nem tudta megmozdítani a testét: a hollow, aki kihasználta a menekülését, teljesen eluralkodott rajta.

– Helló, Sousuke – sziszegte vicsorra húzott szájjal, az összes fehér fogát kivillantva az őt ölelő és fölébe hajoló férfira –, jó újra látni.

Yoruhime szemfehérjét feketeség öntötte el, fekete írisze sárgás színűre váltott, miközben egy maszk kezdett formálódni az arca előtt. Az őt tartó férfi meglepettnek tűnt; még mindig szorosan fogta a karjában, de a hollow kitépte magát, Yoruhime törékeny testét úgy húzva ki az erős karok közül, mintha nem lennének csontjai, nem törődött semmilyen fájdalommal.

Talpra ugrott, egy rántással meglazította a nő házikimonóját, hogy a lába kiszabaduljon és a férfira vetette magát, aki szintén talpra állt és elkapta Yoruhime csuklóját, mielőtt a hollow éles körmeivel az arcára támadt volna. Az asszony kardja nem volt a keze ügyében, így a hollow minden más lehetőséget igyekezett megragadni, hogy végezzen Aizennel. Amikor a férfi megragadta a kezét, felüvöltött és felé rúgott, de nem találta el. Aizen megperdítette őt és újra magához húzta, egy kézzel összefogva a két vékony csuklót, közben a testével tartotta a hánykolódó asszonyt, aki egyre üvöltött és káromkodások özönét szórta rá.

– Yoruhime, drágám – suttogta a füléhez közel –, elég ebből. Mi történt veled?

– Nem hall téged, ne erőlködj – vicsorgott a hollow, ahogy próbált megfordulni, hogy Aizen szemébe nézzen. A fejét tekergette, végül hátradőlt, feje búbja és a macskafüles maszk felső része a férfi mellkasának ütődött. – Válaszolj! Te ölted meg őket?! – Tovább rángatta a kezét és próbált rátaposni Aizen lábára, de az erőlködése hasztalan volt. Átkozta Yoruhime gyenge fizikumát, amiért nem képes kiszabadulni és bármennyire felerősítette a testét, még az sem bizonyult elégnek.

– Nem tudom, miről beszélsz, hollow. – Aizen bosszantóan higgadt volt, ez a hollow-ot további acsargásra késztette. Ki akarta tépni a szívét és felfalni, de nem volt rá lehetősége, csapdába esett abban a gyenge testben és az átkozott férfi karjában. – Mégis kit öltem meg? – Még mosolygott is, amitől a hollow eszét vesztette. Felüvöltött, mire Aizen, még mindig szorosan fogva a két kezét, magához ölelte őt, másik kezét pedig a fejére tette. – Ereszd el Yoruhimét – mondta halkan, közben megsimogatta a tomboló kis testet. – Ő az enyém, add nekem vissza.

– Ne álmodozz! – A hollow tovább hánykolódott, de veszített az erejéből. – Ne szórakozz többé Umikóval!

– Nem tudom, miről beszélsz – ismételte Aizen rémisztően nyugodtan. Megcsókolta az asszony fejét a maszk két apró füle között, belefojtva a következő szidalmakat.

Yoruhime teste megdermedt, a feketeség kezdett elszivárogni a szeméből. Könny fátyolozta el a látását, amikor a maszk leesett az arcáról és ő ott találta magát a világos szobában. Meleg volt, odakint ciripeltek a tücskök. Nyoma sem volt havazásnak vagy annak a névtelen városnak; Seireitei falain belül volt, ahol addig is, Aizen pedig szorosan ölelte őt, és lassan az ölébe húzta, amikor érezte, hogy megroggyan a lába.

– Drágám – suttogta a feje felett –, mi a baj?

Yoruhime, amint Aizen eleresztette a kezét, a shihakushójába kapaszkodott és sírva fakadt. Képtelen volt válaszolni, csak érthetetlen mondatfoszlányokat zokogott a férfi mellkasán.

– Segíts – sírt tovább, úgy kapaszkodva a férfiba, mint a valóság egyetlen és utolsó bástyájába. Félt, össze volt zavarodva és rettentően nehéznek érezte a testét. Nem tudott mozdulni, és nem is akart eltávolodni Aizentől, aki csendesen ringatta a karjában, a fejét és a hátát simogatta és anélkül, hogy tovább faggatta volna, megnyugtató semmiségeket mormolt a hajába. Néha megcsókolta az arcát vagy a halántékát és ez elég volt, hogy Yoruhime kissé lecsillapodjon, de továbbra sem eresztette el őt és a könny is megállíthatatlanul csurgott az arcán. – Miért hív folyton Umikónak? – szipogta, mélyet lélegezve a férfi ruhái és bőre megszokott, nyugtató illatából. Nehezen kapott levegőt, de ez még eljutott hozzá, újabb kis szállal kötve a szobához, térhez és időhöz, amiben volt, eltávolítva az örök tél világában átéltektől, de Yoruhime, hiába kezdte felfogni, hogy biztonságban van, még messze volt attól, hogy megnyugodjon.

– Nem tudom, hercegnőm – simogatta a hátát a férfi csitítóan, újabb csókot adva a fejére, miközben maga elé nézett a szinte üres hálószobában. A simogatása gépies volt, töprengés közben sem hagyta abba; ezerszer begyakorolt módon nyugtatgatta Yoruhimét, akinek a hollow-ja most először volt képes ellene fordulni.

Érezte, hogy gyűlöli őt, és azt is megértette, hogy gyanakodott rá, de azt nem tudta, mégis mennyit tudhat a valódi eseményekről. Yoruhime hollow-ja nem volt mindenható, csak a törékeny asszony része, így ahol ő nem volt jelen, arról a hollow-nak sem lehetett tudomása; Aizen pedig mindig jól vigyázott arra, hogy az asszonyt távolt tartsa a valódi önmagától.

Yoruhime törékeny, naiv és befolyásolható lány volt, egyetlen valódi értékének a benne élő hollow számított, Aizennek azonban nem ez keltette fel az érdeklődését, csak az a halvány, furcsa szellemi energia, ami már az első találkozásuk során derengett felőle. Rá nem jellemzően megszánta őt, és azóta is, ha minden tudományos érdeklődését és a lány későbbi hasznosságát félretette, ez a kezdeti, törékeny szánalom és szimpátia eredményezte, hogy Yoruhime akkor ott feküdt a karjában. Szüksége volt rá, bár már megkapta tőle, amit akart: Yoruhime szült neki egy gyermeket, aki valamilyen csoda folytán nem ébredt fel a hollow tombolására a szoba sarkában. Talán ez a hang az altatódalának számított, ami Aizent keserű mosolyra fakasztotta.

Tovább simogatta a felesége fejét és hátát, ahogy lassan lefektette őt és mellé ereszkedett. A hangja lágy és törődő volt, miközben átölelte, de az arca rezzenéstelen maradt, csak a különös mosoly nem halványult el rajta.

– Vigyázni fogok rád. Nem engedem, hogy még egyszer hozzád érjen. – Addig nyugtatta Yoruhimét, amíg a kimerült asszony végül elaludt a karjában, Aizen akkor eleresztette őt és ráterített egy takarót. Yoruhime kimonója és haja is zilált volt, az arca feldagadt a sírástól, két kis keze ökölbe szorult, mintha még mindig Aizen ruhájába kapaszkodott volna.

Aizen felállt mellőle, a szoba másik felébe ment, és megnézte a gyermeküket, aki zavartalanul aludt tovább, mintha az anyja viszontagságait észre sem vette volna. Békés kislány volt; Aizen megsimogatta a fejét, mielőtt kiment és behúzta a tolóajtót maga után. Yoruhimének nem volt szüksége rá többé, és ha éjszaka zaklatottan hánykolódik, majd később, reggel kárpótolja a hiányáért.

Ki kellett szellőztetnie a fejét és végiggondolnia a történteket. A hollow támadása új és váratlan volt; természetesen nem tudott neki ártani, valószínűleg akkor sem, ha az asszony kardja a keze ügyében lett volna. Yoruhime sosem fejezte be a shinigami akadémiát és csak átlagos kardforgató volt, Aizen ellen esélyes sem lett volna, a férfi azonban nem vette komolyan a küzdelmet, csak a tomboló hollow-ot igyekezett lecsillapítani anélkül, hogy Yoruhime testében bármilyen kárt tett volna.

Mindig vigyázott, hogy ne essen bántódása, ezért rejtette el őt a világ szeme elől abban a házban, közel az ötödik őrosztag barakkjaihoz. Yoruhime nem tartozott az osztaghoz, hiába volt a hadnagy felesége. Még a házasságuk sem került nyilvánosságra, egyedül Hirako Shinji tudott róla, akinek Aizen az egész ismeretséget köszönhette még évekkel korábban.

Az nem volt meglepő, hogy Hirako kapitány bordélyházakat látogat, az már inkább, hogy egyszer a fiatal Aizent is elvitte magával. Ott találkozott Yoruhimével, a többi pedig véletlenek láncolata volt: a lány pislákoló, különös szellemi energiája, kétségbeesett, riadt szeme, és az egész, oda nem illő kisugárzása, ami miatt Aizennek kiszaladt a száján, hogy a lánynak nincs ott semmi keresnivalója, próbáljon meg inkább a shinigami akadémián boldogulni. Yoruhime akkor és azóta is megmentőt látott a férfiban, aki gyengéd volt vele, vigyázott rá és törekedett arra, hogy minél kevesebb sérelem érje, holott igazán nem volt oka, hogy így viselkedjen a lánnyal. Érdekesnek tartotta és sajnálta őt; két olyan tényező volt, amit könnyen figyelmen kívül lehetett volna hagyni, a sors szeszélye folytán Aizen mégis törődött vele egy kicsit. Ez indította el a történetüket és mozdította el Yoruhimét az alkalmi szerető státuszból.

Aizen tanár volt az akadémián és szemtanúja volt, amikor a lány hollow-ja akkor először eluralkodott rajta. Egy kardvíváslecke során történt, amit gyorsan és feltűnés nélkül képes volt megfékezni, a külvilág felé pedig a Teljes hipnózis segítségével tudott normális képet közvetíteni, elsimítva az incidenst, ami miatt Yoruhimét azonnal kísérleti alannyá, száműzötté vagy kivégzendő személlyé tették volna. Egy shinigamiban élő hollow egyedülálló volt, nem meglepően keltette fel Aizen figyelmét, és úgy döntött, megszerzi magának. A lány részben már a befolyása alatt állt, mert a találkozásaik a bordélyházon kívül sem szűntek meg, és mert védelmet és segítséget ajánlott neki, Yoruhime teljesen átadta magát neki. Bízott Aizenben és szerette is őt; egy fiatal lány első és vak szerelmét táplálta iránta, amiből könnyű volt hasznot húzni, épp csak kissé kellett úgy tennie, mint aki viszonozza. Aizen megszokta őt, nem esett nehezére kedvesnek lennie hozzá vagy törődnie vele, akkor is, ha nem találkoztak minden nap és nem jutott idejük gyengédségre.

A gyerek gondolata az incidens után ötlött fel benne. Látni akarta, hogy az állapot megismételhető-e és ha igen, mégis mit lehet kezdeni egy ilyen utóddal. Szándékosan ejtette teherbe őt, ezzel félbetörve a tanulmányait az akadémián, de Aizen nem bánta; sokkal nagyobb haszna volt a lánynak anyaként, mint közepes tehetségű shinigamiként, és ezzel még szorosabban kötötte magához.

Feleségül vette, maga mellett tartotta, de elrejtette őt és a gyereket is mások elől, egyedül Hirako és egy nő, Yoruhime bordélyházbeli barátnője tudott a kapcsolatukról. A nő, Douru nem volt jelentős; Hirako és ő szépen lefoglalták egymást, miután a kapitány beleszeretett és kivásárolta őt a bordélyházból. Amíg a románcuk tartott, addig sem foglalkoztak Aizennel, így ő örült kettejüknek, azonban nem sokat osztott meg magáról és Yoruhiméről, csak a kapitánya kifejezett óhajára. Shinji még a kislányát is fogta a kezében és egészen el volt ragadtatva. Aizent nem kedvelte meg jobban, de a gyerekre szeretetteljes pillantásokat vetett és gratulált a hadnagyának; ez azonban többé nem számított.

A hollow-nak igaza volt, amikor Aizent gyanúsította Shinji és több más kapitány és hadnagy megölésével. Igaz, hogy csak eltűntek, miután félig hollow-vá változtak, és Urahara Kisuke az emberek világába szöktette őket a várható kivégzés elől, de Aizen volt mindezek mögött, ő igyekezett kísérletezni rajtuk, és nem volt elégedett az eredménnyel.

Otthon azt mondta a feleségének, hogy Hirako kapitány és többek meghaltak, mindezt tényszerűen közölte. Neki kellett átvennie az ötödik osztagot, erről akart még szót váltani az asszonnyal, amikor a hollow közbelépett. Korábban is voltak különös megnyilvánulásai Aizennel szemben, amiből nyilvánvaló volt, hogy mennyire megveti őt, de az ellenségességét sosem tudta ilyen hevesen kifejezni.

Aizen tudta, hogyha lehetősége van rá, megpróbálja megölni őt és jól szórakozott rajta: a feleségében, aki mindennél jobban szereti őt, él valami, ami a pokolba kívánja. Aizen tűnődött, vajon nem Yoruhime józan esze-e a hollow-hang, ami egyszerűen átlátott rajta, de elvetette a lehetőséget. A hollow valódi volt, Yoruhime pedig naiv, és annyira félt tőle, hogy Aizenhez menekült minden figyelmeztetése elől. A hollow valószínűleg meg akarta védeni őt tőle, de kudarcot vallott; Yoruhime Aizent választotta és tudni sem akart a létezéséről.

Sokára ment vissza a feleségéhez és a lányához a csendes házba. Aizen ritkán töltötte ott az éjszakát, de érezte, hogy az asszonynak szüksége lesz rá, ha felébred, így vele együtt tért nyugovóra. Reggel hamar magára kellett hagynia, de meg akarta nyugtatni őt a hollow-val kapcsolatban, és minél kevesebbet terhelni a Hirakóékról szóló híresztelésekkel. Yoruhime Douru által volt némi kapcsolatban a kapitánnyal, és mivel ismerte őt, állítólagos halálhíre felzaklatta. A kapitány barátnője nála is rosszabbul viselhette, de az már nem Aizen gondja volt, sosem érdekelte különösebben a másik asszony hogyléte, amíg az útjaik nem keresztezték egymást.

Miután minden gyanú elterelődött róla, az élet ment tovább. Aizen átvette az ötödik osztagot, foglalkozott a feleségével és a lányával, tanított, és folytatta a kísérletei a Hogyokuval, amiről Yoruhimének fogalma sem volt; ő semmit sem látott Aizen sötétebb oldalából.

A hollow-ja nem mutatkozott újra olyan erősen, mint akkor, amikor kétségek között rátámadt Aizenre. Tettei ismeretében még inkább iszonyodni kezdett tőle; sohasem akart ártani annak, akit a legjobban szeretett, és ahogy a hollow Aizent, Yoruhime a hollow-ot tekintette az ellenségének. Hófedte belső világába sem látogatott el többször, pedig akkor válaszokat kapott volna. Yoruhime nem emlékezett rá, ki volt, mielőtt Soul Societybe került, a nevét is másoktól, a bordélyházba kerülve kapta. Suiren, mint vízililiom, a bordélyház neve után és Yoruhime, az éjszaka és a hercegnő kanjiával, mert ez jól illett feltűnő szépségéhez, ami szerencsétlenségére oda juttatta. A hollow-ja azonban mindig másképp szólította, ahogy még halála előtt nevezték, és amire ő még vissza tudott emlékezni. Yoruhime ezt taszította el magától, de újraformálódott a tudattalanjában; belső világa havas, kihalt utcái is azt a környéket idézték, ahol és amiképp meghalt. A hollow-ja megragadt ebben az állapotban, és egyre csak szította a haragját, amiért képtelen volt győzedelmeskedni.

Ez a hollow egy betegségből és élni akarásból született. Yoruhime a halála pillanatában meghasadt, és az a fele, amelyik küzdeni akart a gyilkosával, azonnal elkezdett hollow-vá alakulni, hogy esélyt kapjon az életben maradásra. Sem a gyilkost nem tudta elintézni, sem a halált nem kerülhette el. A hollow végül szertefoszlott, és Yoruhime egyszerű lélekként maradt a folyóparton, a kavargó hóban, közel a csatornához, és jó darabig nem is tudott onnan elmozdulni.

Akkoriban Umikónak hívták, a hollow pedig töretlenül úgy szólította, amit Yoruhime nem tudott megérteni. A hollow-epizódokra általában nem emlékezett, ami még félelmetesebbé tette az átélteket, így igyekezett az egészet elnyomni és normális életet élni. Aizen mellett kiszámítható és kiegyensúlyozott volt minden, de akkor este kibillent és úgy érezte, újabb katasztrófa történt miatta. Meg akart szabadulni a hollow-jától, amit képtelen volt uralni, így a tagadást és elfojtást választotta.

Aizen jó felesége volt, nevelgette a kislányukat és vigasztalta Dourut a veszteségei után, és úgy tűnt, minden rendben van, a hollow hosszú ideig nem bukkant fel újra előtte. Néha álmodott róla, erről azonban nem beszélt senkivel. Nem szerette, hogy a hollow ellenséges Aizennel, épp ezért nem hallgatott rá, pedig sok szenvedéstől mentesült volna, ha elhiszi, hogy nem ő az kettejük közül, aki ártani akar neki.